A fiatalasszony belevörösödött, amikor megkérte Jánost, hogy hétvégén, pontosabban vasárnap dél-előtt jöjjön megnézni a házukat; tudom, hogy ez abszurd ötlet… volt már egyáltalán, aki ilyen pofát-lansággal jött?… vasárnap!… jó, hogy nem kará-csony este!… szégyellem magam, és szeretném, ha nem erről ítélne meg… én… mi nem ilyen emberek vagyunk… higgye el, utálom a beképzeltséget meg a fontoskodást, és azt se gondolja, hogy könnyű nekem ez az egész… csak nem tudtam okosabbat kitalálni… egyszerűen nem jutott más eszembe…
kérem, ne erről ítéljen meg… én inkább nagyon is gátlásos vagyok… de valahogy találkoznia kell a férjemmel… nekem ezt meg kell szervezni, csak-hogy ő munkanapokon jóformán nem elérhető…
úgy értem, hogy… mintha nem is létezne szá-munkra… a családja számára… én semmit sem be-szélhetek meg biztosra… és az még kínosabb, ha mondjuk, mi megállapodunk valamiben… nem! azt nagyon nem akarom… pedig ha mégsem találkozik vele… ha sehogyan sem sikerül, még akkor sem szabad feltételeznie, hogy nem akar magával talál-kozni… higgye el, én sem tudom soha, hogy aznap este elmegyünk-e színházba vagy társaságba…
hányszor elveszett a jegyünk… az utolsó pillanat-ban nem lehet már átadni… és nagyon sokan meg-bántódnak… nekem kell tartani a hátam… de én megértem… és hát elfogadtam, hogy így élünk…
semmi okom panaszra, csak muszáj megmagya-ráznom magának… hogy ne legyen semmiféle
előí-99
télete… mi tényleg nem vagyunk olyanok… ahogy mondják… nem vagyunk bunkó újgazdagok… az nem a mi stílusunk… egyszerűen csak nem tudja a férjem, hogy a következő pillanatban mit szakasz-tanak a fejére, s nekem… meg sajnos a kislányom-nak is, ehhez alkalmazkodnunk kell… az ő életvite-léhez… én igyekszem, és őszinte szívvel igyekszem tisztázni a férjemet, de tapasztalom, hogy nincs mindenki tekintettel erre… nem haragszik, hogy megkérem: vasárnap jöjjön?… késő délelőtt…
vagy… különben az egész szörnyű históriát is meg kell értenie… hogy miért kényszerülünk eladni a házat… magának megmondhatom, alig tudom el-képzelni, hogy hamarosan költözködni fogunk.
Annyira szeretem ezt a helyet. Majd meglátja.
Gyönyörű… Olyan, mint a Paradicsom… és mi való-sággal ki leszünk onnan űzve… ezt nem mondha-tom másképpen. Ez kiűzés… elüldözés… higgye el, gonoszság, ami már egy éve folyik ott. A férjem pontosan tudja, hogy nekem milyen sokat jelent ez a ház… és a gyereknek is… itt boldog gyerekkora lehetne… úgy gondolom, eddig boldog is volt… de kegyetlenség volna visszatartani a férjemet a köl-tözéstől… látom, hogy most már pattanásig feszült.
Rettenetesen féltem őt. Meg aztán ő semmivel sem kevésbé ragaszkodó… éppen ez a gonoszság… hogy olyan emberekkel tolnak ki, akiknek ennyire fon-tos az otthonuk. Tudja, a férjem éppen olyan csa-ládszerető, mint én… de én egyetlenke voltam, ő pedig nagy családban nőtt fel… az összetartás, a ragaszkodás a vérében van… meg tanulta is… nyu-godtan mondhatom, hogy a férjem számára a leg-első a család; eltűnődött, és határozottan
biccen-100
tett; igen, mi vagyunk neki a legfontosabbak, és az, hogy ott élünk hárman… az otthonunk… éppen ezért nem szeretném őt kihagyni a lakáseladásból sem… ugye, megérti?… és megteszi, hogy ránk ál-dozza a vasárnapját? Megmondom őszintén, ha eljön, nemcsak annak fogok örülni, hogy segítsé-günkre lesz, hanem annak is… a legjobban annak, hogy megért engem… oly sokszor kellett keserve-sen csalódnom az utóbbi időben, hogy már attól rettegek, nincs is eleven ember, akiben bízni lehet;
a nő harmincas éveinek közepén járt, nagyon vé-kony és nagyon fehér bőrű volt, hosszú, lángvörös haját két oldalt hátracsatolta, s olyan látványosan egyszerű miniszoknyát és fűzöld pólót viselt, ame-lyekkel jelezhette ragaszkodását a saját ifjúságá-hoz, meg a felejthetetlen, de romantikusra színe-zett szűkösködés idejéhez. Különben minden jól állt neki. A kapkodó beszéd is, ahogy belevörösö-dött a magyarázkodásába; a kislányom most megy második osztályba… hétéves, és azt hiszem, nem fog emlékezni erre a házra… majd úgy kell megmu-tatnom, messziről… és mesélnem ezekről az évek-ről… tudja, mi rengeteg munkával alakítottuk ott-honunkká a házat… a férjem persze sokkal többet keres… de én is iparkodtam… amikor a kislányom megszületett, már benne laktunk… de honnan kezdtük? Megmondjam?… a József Attila lakóte-lepről… a férjem… úgy értem, akkor még nem volt a férjem, amikor egyetemre jártam… tanított en-gem. Igen, a tanárom volt, pedig nem annyival idő-sebb… csak tíz évvel… az egészen normális, és majd látni fogja, milyen fiatalos… jó, nem sok ideje jut mostanában sportra, de imád sportolni; kedvesen
101
nevetett magán, a nyakán, a homlokán sötétebb vörösek a foltok, mint az égésnyomok, gyorsan terjednek, sebesen vándorolnak, és hamar eltűn-nek. Zöld szeme azonban csöppet sem riadt; úgy beszélek, mintha a férjemet ajánlgatnám... Akkor elképzelhető, hogy vasárnap megnézi a házun-kat?… Lépjünk mielőbb akcióba!… ha már elkerül-hetetlen, vágjunk bele!… Talán ha elmesélem, hogy itt jártam… talán ez önmagában is megnyugtatja a férjemet, ez komoly biztatás, nem igaz?… persze tudom, hogy nem megy egyik napról a másikra, és óriási szerencse kell a sikeres lebonyolításhoz… én tökéletesen tisztában vagyok a maga nehézségei-vel, de fogjunk hozzá!
Az asszony még az irodában elmesélte, hogy a szomszéd telken néhány éve magánklinika műkö-dik. Szabályos és rendes vállalkozásnak indult. A tulajdonos jó tempóban átalakíttatta az eredeti villát, rendezték a kertet, a bekötőutat, s bár nem volt kellemes az a két-három hónap, amíg munka-gépek zakatoltak és csak úgy dőlt a sitt-por, türel-mesen és barátságosan kivártak, s még gratuláltak is a megnyitó napján, mert nagy hűhós megnyitó volt. A klinikán főként kozmetikai műtéteket vé-geznek, ráncfelvarrást, zsírleszívást, különféle plasztikázást, de visszérproblémákkal, szembán-talmakkal, meddőséggel meg potenciazavarokkal is foglalkoznak. Meglehetősen nagy a forgalom, mondta a vörös nő, de soha ebből semmi baj nem adódott, s talán még három esztendeje sincs, hogy éppen az ő férje magyarázta, milyen érzékelhetet-len, de nagyon is létező előnyökkel jár az, hogy a klinika szomszédságában laknak. Az egész
kálvári-102
ájuk hirtelen jött. Alig egy esztendeje szenvednek a géptől. Pontosabban: csak a férjét gyötri az éjjel-nappal hallható zúgás, de ő megérti, hogy borzasz-tó lehet, ha valaki nem tud aludni, ha soha nem tudja kipihenni magát, és képtelen otthon bármire is koncentrálni. Tanúsíthatja, hogy a férje meg-próbált a ház másik felében fekvőhelyet keresni, újraszigeteltették az ablakokat, ami nyáron külön-ben sem segít, de akkor is: hiába. Az a gép nem úgy zúg, mint mondjuk egy régi típusú hűtőszekrény vagy egy megvadult porszívó, nem is úgy csattog, mint egy csapágyas mosógép, nem. Nem a hang erejéről van szó. Tévedés volna, ha egyszerűen hatványozná valaki képzeletben az ilyesféle zajt.
Ez más. Rémületes és alattomos. A férje pedig, most már ezzel szembe kell nézni, sohasem fogja megszokni. Muszáj elmenekülniük. El a gyönyörű házukból, mert ez kibírhatatlan. És hogy éppen ők, az ő férje került ilyen helyzetbe! Egy egészséges, normális, kiegyensúlyozott férfi! Néhány napig, talán pár hétig is szótlanul tűrt, látszott persze, hogy gyűrött és ideges, s akkor végre megkérdezte tőle: te is hallod? Igen, hallotta. És délelőtt udvari-asan beszólt a klinika vezetőjének, a lehető leg-kedvesebben kérte, nézzék meg, milyen műszaki hiba okozza azt a furcsa búgást. Érthetetlen volt, miért szólt hozzá olyan gorombán; búgás? Miféle búgás hallatszik magukhoz? Itt semmi sem búg, nem zúg, nem zakatol. Nálunk minden rendben van; a nő utánozni próbálta a klinikavezetőt, ügyetlenül eljátszotta, ahogy az ismeretlen vállal-kozó gúnyosan megnyomja a „nálunk” szót, de mintha elégedetlen volna a saját színészi
teljesít-103
ményével, meg is magyarázta, méghozzá úgy, hogy a nyakán, a homlokán megint sötétebbre váltottak a foltok; „nálunk”, ilyen pimaszul mondta: „ná-lunk”… nagyon jól hallottam, félreérthetetlen volt… azt mondta „nálunk minden rendben van”, hogy voltaképpen azt mondhassa: maguknál van gond… már akkor úgy kezelt, mint egy elmebete-get, és később is… én nem adtam rá semmi okot, de az első pillanattól elzárkózott… sőt, úgy bánt ve-lünk, mintha kényszerképzeteink volnának… maga megérti ezt? Hogy egyszer sem volt hajlandó át-jönni, és meghallgatni azt a zajt… higgye el, azóta semmilyen módon nem tudtunk vele emberien közlekedni… pedig próbáltuk… a férjem eleinte hallani sem akart arról, hogy bepereljük… most már kénytelenek voltunk, de őszintén szólva, nem sok eredményt remélek. Gondolja csak el, hogyan fogad egy ilyen ügyet a bíróság… kiröhögnek…
nem is csodálom… ha én hallanám… mondjuk tár-saságban ezt hallanám, talán én is kinevetném, mert… de nem ez a lényeg… semmiféle készséget, csöppnyi jóindulatot sem tapasztaltunk… s ezt nem értem… nem értem, miért, mitől lett ilyen rideg és ellenséges az az ember… nem értem, hogy miért kényszerít bennünket azokra a lépésekre…
mert kényszerít… pontosan látjuk a férjemmel, hogy kényszerít… mindenre… a feljelentésre… és most már az eladásra… a menekülésre. Hiába tilta-kozunk magunkban, a végén minden előre kiagyalt lépést megteszünk. Nyolc-kilenc hónapja, hogy a férjem levélben kötelezte magát… szóval egy aján-latot tett a klinikának… És írásban... mondjuk így:
felajánlott egy jelentős összeget… Higgye el, a
fér-104
jem sohasem volt kicsinyes, és engem is tökélete-sen meggyőzött az elgondolása… mi nem akartuk ezt a háborúságot. Azt mondta a férjem, hogy ha pénzzel elintézhető ez az ügy, hát intézzük el…
felajánlotta, hogy a gép szervizelési költségét, s ha szükséges, akár új készülék beszerzését is vállalja…
egymillió forintig… Azért ez nagyvonalú, nem?…
De tudja, mit válaszolt erre a szomszédunk?… Hogy pszichiátriai esetekkel nem foglalkoznak… Én nem akarom itt minősíteni, mert már szégyellem…
minden annyira gyalázatos; akkor sírva fakadt.
Vasárnap féltizenegykor az asszony szólt a ka-putelefonba; nagyon köszönöm… jöjjön; a kerítés rúdjai között mikrokamerával nézett szembe Já-nos, és érezte, hogy a rövid kerti úton is figyelik.
Mit látnak rajta? A megértés és megbízhatóság sűrítménye. Szürke öltöny, halványkék ing, a zse-bében mobiltelefon, a haja rendesen nyírt, a cipője diszkréten csillog. Nem sovány, nem is pocakos, nincs szemüvege. Az épület bejárata fölött trófea.
Nyilván saját zsákmány. Egy pillanatra megállt, keze még el sem indult a csengő felé, a vörös nő már nyitotta az ajtót; ugye, hogy gyönyörű a hely?… maga biztosan mindent észrevesz; és felve-zette a vastag szőnyeggel borított falépcsőn. A fel-járattal szemközt is trófea, a nappaliban meg há-rom díszelgett, mint az oldalsó csillárok meredtek előre a hosszú ablakokat elválasztó virágmintás tapétával fedett faldarabokon. A férfit másfélének képzelte János, bár fogalma sem volt, hogy néz ki egy tipikus bankár. Közelről még nem látott bank-árt. Ingujjban volt, fekete szövetnadrágban és bar-na bőrpapucsban. Alacsony, tömzsi férfi, gyér,
vi-105
lágosbarna hajjal, a nyaka feltűnően ráncos, mint egy vén pulykának, az arca azonban kisfiúsan ke-rek, s a keze is, mint egy növésben elakadt, meg-torpant kamaszé. Vodkát és whiskyt vett elő, János hárítóan emelte a kezét; na, egy rendőrségi ada-got?…; töltött, de a pohárkát otthagyta az ezüsttál-cán. Amikor János elment, érintetlen volt az ital;
kérem, ne zavartassa magát, nézzen körbe, csinál-jon mindent úgy, ahogyan szokta... nem akarjuk elrabolni a pihenőnapját. A feleségem mindent megmutat… ő jobban is tudja… hogy úgy mondjam, ő otthonosabban mozog itt; kényszeredetten vi-gyorgott, a nő vörös foltjai szaporán nőttek. Az a tíz év, gondolta János, megvan húsz is. De minek hazudik?; jöjjön… kezdjük felülről, a hálószobák-tól!; a szőnyeges lépcsősoron még egy emeletet mentek fel, a fordulóban az asszony megállt, muta-tóujját a szája elé tartotta; hallja?… még itt is hal-lani… hát még a hálószobánkban!; amint a nő meg-torpant, János engedelmesen hallgatózott, de csak akkor döbbent rá, hogy eddig eszébe se jutott a csapágyas mosógép zajához sem hasonlítható kli-nikai eszköz hangja. Ösztönösen biccentett magá-nak: egészséges védekezés. De vajon a nő látta-e?
Észrevette már, hogy János egyszerűen megfeled-kezett az ő gyötrelmes vallomásáról? Mielőtt meg-szégyenülten hebegett volna valamit, vagy mielőtt a nő megszégyenülten sírva fakad, valahol az utcá-ban vijjogva megszólalt egy riasztó. Nem autóri-asztó volt. Mintha egy városrész szirénázna, vadul, kitartóan. A vörös foltok most nem terjeszkedtek, a halántéka meg az orra töve inkább szürkésfehér;
menjünk; János gyöngéden vezette tovább. A
kis-106
lány rajzfilmet nézett a szobájában, s vélhetően sem az idegen jöttére, sem a riasztó hangjára nem neszelt föl. A gyerekszoba és a szülők hálószobája mellett még két nagy szobába kukkantott be János.
Pazar fürdőszoba, lent, a nappali szintjén is volt egy márványmedencés fürdőszoba, s az alagsor-ban, a tornaterem mellett zuhanyozó; háromszáz-ötven négyzetméter... a kert pedig… úgy értem, a telek… odaadtam, ugye a tulajdoni lapot?… négy-száz valamennyi négyszögöl… kétnégy-százhúszmillió ezért nem sok… igaz?… csak hát mit találunk, és ha találunk is, ki tudja…; a riasztó hangján is átütött a férfi üvöltése. Talán egy ügyeletes rendőrrel kia-bált, hogy csináljanak valamit, azonnal csináljanak valamit. Verjék szét, robbantsák fel azt a rohadt, magára hagyott riasztót; valamit!?… érti?… vala-mit!; levágta a telefonkagylót, aztán szekrényajtó csapódott, fém- és üvegcsörömpölés. Beazonosít-hatatlan. A pulykanyak rángatózhatott, amikor károgva kiáltott; elmentem; kapudöndülés nem volt. Ezek finom szerkezetek. Mágneszárak, vagy annál is korszerűbbek. Amikor a nő kikísérte Já-nost a kertkapuhoz, a kőpárkányról felemelt egy rózsaszín műanyag kannácskát. Mintha sohasem látta volna még. Mi ez? Hogy került ide? Homoko-zó játékféle. Csőrös locsoló. Az edényben folyadék lötyögött, és az asszony lassan megfordította, a lába elé csurgatta az egészet; így van ez; és eszelős daccal nézte a kis pocsolyát.
107