Szép ház, igaz?; kérdezte a nő, és kacéran mosoly-gott Jánosra, mintha éppen magát kínálná megvé-telre. Szép, bólintott tárgyilagosan János, és a fala-kat, az ablakofala-kat, a parkettát méregette – addig se kell néznie az asszony lángvörösre festett, nagy hullámokba fésült haját, fénytelen, zöld szemét, s bizonyára a fogyókúráktól, a különféle tisztító te-áktól és a koleszterinszintet szabályozó, sovány ételektől szikkadt, inassá lett nyakát. Talán csak betöltötte a negyvenet, talán még annyi se volt – görcsös karbantartási igyekezete mindenesetre csúnyán visszaütött. Hiába viselt fiatalos, banán-színű nadrágkosztümöt, hiába zsugorította bak-fisméretűvé a csípőjét – rejthetetlen maradt, hogy a kondigépek meg a kozmetikumok inkább ártal-mára vannak; a férjem itt nőtt fel… jobban mond-va, abban a házacskában, amit az apósom épített itt, s amit aztán már együtt varázsoltunk olyanná, amilyennek most látja… hát igen… nagyon is együtt csináltuk… jóformán még hozzá se kezd-tünk, s a felújítás, az emeletráépítés… szinte már a tervezés meg az előkészítés felemésztette az én hajdani lakásom árát… ráadásul akkoriban én job-ban kerestem, mint a férjem… most is a job- bankszak-mában vagyok… vagyis én ott maradtam… az meg-bízható alap, szerintem még nagyon sokáig a legmegbízhatóbb… vagyis nekem jó állásom van, az emberek többsége mégis azt hiszi, hogy mióta a férjem parlamenti képviselő… és már a harmadik ciklust tölti… valami furcsa hiedelem lehet ez,
193
hogy a képviselők a világ legtehetősebb emberei…
hogy összeharácsolnak maguknak, amit csak tud-nak… na jó, hagyjuk… Magának meg kell értenie, hogy ez valamikor… a férjem gyerekkorában még…
kicsi, szerény családi ház volt, nekik éppen megfe-lelt itt Rákosszentimrén… az apósom ugyanis sza-bó volt, eleinte persze gyárban dolgozott, de kiala-kult az állandó kuncsaftok köre, és ez a hely… a kerület erre igazán alkalmas… végül önálló lehe-tett… rendes iparosember… az anyósom meg fod-rász, aztán amint tehette, nyugdíjba ment, azt mondta, majd besegít az urának, többre mennek, ha itthon együtt dolgoznak, csakhogy az apósom nagyon hamar meghalt… nem valami vidám törté-net… igaz?, azért mondom, hogy megértse, miért kell nekünk gondoskodni az anyósomról… vagyis a… sorsáról… mert ellátja ő magát, a korához ké-pest egészséges… nincs úgy vele semmi teendő…
azt egy pillanatig sem állítom, hogy haj de nagyon kellemes… de sohasem is volt igazán kellemes…
néha borzasztó dolgai vannak… hetet-havat össze-hord, megy egyik szomszédtól a másikig, panasz-kodik, ismeri az ilyet, igaz?… mindegy, akkor is a férjem anyja… Megmondtam a férjemnek is, hogy előttem ne szégyenkezzen… én megértem, régóta ismerem… tudom, mi hogy történt… felőlem annyi rosszat fecseghet az anyja, amennyit akar… és mit gondol, kiről fecseg?… naná, hogy rólam… nem számít… minden szava… mindegyik… egytől egyig hazugság… közben meg élvezi, szegény, hogy csámcsogják a meséit… persze, hogy meghallgat-ják, mi van mostanában a képviselő úrnál… nyilván tovább is adják… de nem számít… mondom, hogy
194
hazugság… kértem a férjemet is, hogy ugyan téte-lezzen fel rólam annyi nagyvonalúságot… higgye el, engem nem bánthat az ő anyja … nekem egyik fülemen be, a másikon ki… még harag sincs… és hamarosan itt hagyjuk a környéket… bár ha az anyósom marad, nemigen szakadhatunk el… Nos, ez a fő kérdés: hogy marad-e az anyósom; otthon facsart, jéghidegre hűtött vérnarancs levével kí-nálta Jánost. Kristálypoharakat vett elő a bárszek-rényből, és bordó damasztszalvétát. Miután ivott, ő bele is törülte a száját. Mutatóujja hosszú, csoko-ládébarnára festett műkörmével kocogtatta a pá-rás üveget; remélem, nem gondolja, hogy mi vala-hogy… mondjuk úgy: valami trükkel most nánk?!; a férje édesanyját?… hogy maguk leráz-nák?; János a legszerencsétlenebb pillanatban, a legkényesebb ponton és a lehető legidétlenebbül szólalt meg. Bele is vörösödött, s zavarában még ráduplázott; az ön anyósa szívesebben maradna?; a nő inas nyaka megfeszült, olyan volt, mint egy öreg ló. Löttyintett még a saját poharába, és inge-rültségét legyűrve lassan, túlságosan is tagoltan magyarázott; az anyósommal egyelőre nem beszél-tünk a költözésünkről… nem mintha titkolóznék…
ha maga most hirtelen kirohanna ezen az ajtón, lehet, hogy fellökné az anyósomat, mert megeshet, hogy most is hallgatózik… mit tudom én!… lehet;
János önkéntelenül is az ajtót figyelte. Sehol senki.
Később sem, sohasem látta a képviselő mamáját;
legjobb, ha tisztázunk mindent, mert a félreérté-sek… tapasztalom eleget, szörnyű következmé-nyekkel járnak. Bennem például fel se merült, hogy ha innen elköltözünk, ne jöjjön velünk az
195
anyósom… én már ebbe réges-rég beletörődtem.
Jön, és kész. Különben is… ki nem állhatom a tipi-kus újgazdag-mentalitást… tudja, milyen az… akik bedugják egyik-másik szülőt valami otthonba vagy elfekvőbe… ilyet egyre többször hallani… ez az, ami tőlünk teljesen idegen… nálunk erről szó sem lehet! Mondom, bennem sokáig csak az volt, hogy az anyósom jön velünk… ha annyira büszke a fiá-ra… mert büszke, azt meg kell hagyni… dicsekszik fűnek-fának… még tanácsokat is osztogat a szom-szédoknak meg a postásnak, hogyan neveljék a gyereküket… úgy, ahogyan ő nevelte!… jó, hagy-juk!… szóval úgy gondoltam, elfér abban a házban, amit vettünk… még tervezgettük is a férjemmel, melyik legyen az ő lakrésze… de valamit érezhet-tünk azért, mert egyikünknek sem akaródzott megmondani, hogy el fogunk költözni… nem bírta kibökni a férjem, hogy barátkozz meg, anyuka, a gondolattal: eztán szebb meg jobb helyen fogunk lakni… halasztottuk a témát… ez az igazság. Még nem mutattuk meg neki az új házat… a Bimbó úton… de az vitathatatlan volt, hogy változtatnunk kell. Ide nem lehet embereket hívni… szép ház ez, de nem az a reprezentatív… igen, az vitathatatlan, hogy ideje már rendesebb környéket választani…
ez szinte elkerülhetetlen a mi helyzetünkben… a bútorokat is cserélni kell… és azt hiszem, szeren-csésen fogtuk ki azt a Bimbó úti házat, alig kellett valamicskét alakítani… követségi rezidencia volt…
gondolhatja, hogy rendben tartották… De vissza-térve az anyósom dolgára… tovább nem halogat-hatjuk a kérdést… bár most már észszerűbbnek gondoljuk, hogy akkor beszéljünk az anyósommal,
196
amikor már mi magunk pontosan tudjuk, mire van lehetőség… minek zaklatni őt feleslegesen… hát nem?… nézze, mi csak jót akartunk… és most is azt keressük, hogy neki mi a legjobb…a férjemnek esze ágában sincs letagadni vagy elhallgatni… érti?…
miért szégyellné, hogy egy szabómester meg egy fodrásznő fia!… és egyáltalán nem akar megszaba-dulni az édesanyjától!… egyébként az én szüleim se nagyon iskolázottak… és ma sem gazdagok… én pedig megdolgoztam azért, hogy vigyem valami-re… de a lényeg az, hogy mi a férjemmel már el is terveztük, hogyan leszünk az anyósommal… csak közben… a legjobb szándékkal együtt… vagy éppen azért, mert nem is képzelhettük másként… én be-látom most, hogy nem gondoltunk arra: neki más-féle az igénye… máshoz szokott, másmás-féle tetszik neki… Egy barátunk mondta így… egy pszichológus barátunk, mert megkérdezte, nem tartunk-e attól, hogy anyuka majd megsínyli a költözést… először megdöbbentünk, de ő nagyon is lehetségesnek tartja, hogy az anyósom itt maradjon… itt szokott meg… tényleg, fiatalasszony kora óta itt él, ismeri a környéket… azt mondta a barátunk, hogy hetven körüli embernek már veszélyes lehet egy kizökke-nés… de mi semmiképpen se rövidítenénk meg…
ezt elhiheti… éppen hogy az ő érdekében… azért gondolta a férjem, hogy eleve ezzel a jelentős ked-vezménnyel hirdessük a házat, hogy kerül, amibe kerül… az ember ne az anyján spóroljon… érti?!…
ez nem jogi kérdés, mert a férjem nevén van az egész… nem is megosztva… az anyósomnak se ha-szonélvezete, se tulajdonjoga itt nincs bejegyez-ve… hosszú história, de annak idején így
előnyö-197
sebb volt… az apósomtól a férjem örökölte… nincs a házon semmiféle tartozás… nincs semmi teher, sejtheti… aki megveszi, az megvásárolja az egészet, az anyósom halála után pedig simán… magától ér-tetődően a vevőé lesz… gyakorlatilag is… és most úgy gondoltuk, amikor eladásra kínáljuk, világosan megmondjuk, mennyit engedünk a vételárból, ha itt maradhat az anyósom… külön bejáratú lakrész az övé… olyan, mintha a ház egy darabját egyelő-re… bizonytalan időre kiadnák… mi megpróbáltuk kiszámolni… és gondoljon utána… nem kicsinyes-kedtünk… ha tegyük fel, az anyósomnak bérelnénk ezt a helyet, és havi ötvenezret fizetnénk… vagy inkább nyolcvanat… és nyolcvanezernél többet itt, Rákosszentimrén nem kérhetnek… ha tehát nyolc-vannal számolunk, az egy esztendő alatt nincs még egymillió forint sem… és mi azt javasoljuk… a har-minckétmillióra becsült ház egész tulajdonjogát eladnánk huszonkilencért… magának megsúgom, hogy végső soron a huszonnyolcat is elfogadjuk…
és az anyósom nyugodt öregségét nem dúljuk föl…
kicsit tölthetek még?
Hogy szóljon a hirdetés? Már a buszon és a met-rón is ízlelgette János a lehetséges szövegeket – a legközönségesebb tréfákat, mint a pocsolyákat, igyekezett kikerülni. Nem mondta végig magában sem – hogy szóljon? Az asszonyt másnap a bank-ban hívta; isten őrizz, hogy erről a hirdetésben…
isten őrizz!… maga csak küldje hozzánk az érdek-lődőket, én majd elmagyarázom… Ne legyen már naiv!… az emberek mindenben gonoszságot lát-nak… higgye el nekem… mindenben… még a leg-jobbat is befeketítenék… lélegezni sem lehet
anél-198
kül, hogy meg ne rágalmaznának… higgye el ne-kem…