Celldömölkről telefonált a vállalkozó. Az első mondatokat hadarta, aztán mintha már nem érde-kelné, hogy a nappali távhívás mennyire költséges, lassított, de két percnél tovább így sem tartott a bejelentkezése. Olyasféle volt: bejelentkezés, vagy inkább semmire sem kötelező érdeklődés. Bár azonnal tudatta, hogy Celldömölkről telefonál, hogy ő vállalkozó, többek között egy város melletti panzió tulajdonosa, de vannak másféle érdekeltsé-gei is, és a napokban mindenképpen Pestre jön, akkor személyesen tiszteletét teszi, sőt úgy gon-dolja, amit ő kíván, annyira egyszerű, hogy azon-nal megköthetik a vásárt, mert nem akar egyebet, mint a főiskolás lányának egy rendes kis lakást venni. Így van, normális kis lakást, ez nem nagy ügy, ő tudja, mit akar, a pénze megvan rá, alku-dozni utál. Szóval ilyen egyszerű. Tizenkét millió körüli ingatlanra gondolt, valami jobb helyen, a második vagy a tizenkettedik kerületben, most
151
ennyit áldozna erre az ügyre, ha nem téved, ez reális összeg, és az egész olyan egyszerű, mint az egyszeregy, szoba, konyha, fürdőszoba, lehet per-sze egy kis erkély meg hall vagy hálófülke mind-ehhez, de hát mi kell egy fiatal lánynak?, mi kell egy normális induláshoz?, és célratörő monológja végén megerősítette, hogy napokon belül tisztele-tét teszi – János mégis úgy érezte, hogy ha létezik abszolút reménytelen, nulla százalékos, mert semmilyen folytatást nem ígérő eset, hát ez az – és amikor két nappal később, mint régi ismerős, aki különben is elegendőnek véli, ha az iménti beszél-getésre, mondhatni, megállapodásra fél szavakkal utal, tehát amikor beállított, egyszer csak megje-lent a nagydarab, pocakos, vastag nyakú celldö-mölki panziós, hogy akkor látni szeretné azt a há-rom-négy lakást, legyen három vagy négy különböző, persze ebben a kategóriában, úgy ti-zenkét millió körüli, jobb környéken, tudja ő, hogy legalább három-négy lakást meg kell néznie, már csak azért is, hogy megnyugtassa magát: végül a legjobbat választotta, s hogy akkor szíveskedjen az úr máris mondani, melyek az eladó és nekik való lakások, s hogy indulhat-e most nyomban, mert úgy tartja, a legcélszerűbb, ha egymás után leza-varja az összes szemrevételezést és a friss benyo-mások után dönt; hát nem?... nem így a legjobb?!, egyébként meg utálja a lacafacázást, most itt van a fővárosban, most el is intézné az egészet, hiszen ha egyszer tudja, mit akar és megvan hozzá minden eszköze, mondhatni feltétele, akkor a dolgot nyomban meg kell fogni, őneki ugyanis ez az élet-filozófiája, csak ennyi, egyszerű, mint az
egyszer-152
egy, az embernek tudnia kell, mit akar elérni, s ha tudja, hát ne lacafacázzon, ennyi; s ha ő nem így gondolkodna... de világéletében így gondolkodott és így is cselekedett, szóval, ha ő nem így viszo-nyult volna a dolgokhoz, biztosan nem viszi sem-mire... nos, lássuk azokat a lakásocskákat! – János meg, mint egy éppen rajtakapott kezdő betörő vagy bliccelő utas, eleinte hebegett és kapkodott, érezte, hogy lángol a füle, a homloka; kár, hogy telefonbeszélgetésünkkor nem jelezte pontosan, mikor is jön... nem jelezte, ugye?... és én nem tud-hattam... úgy értem, az időpontot nem tudhat-tam... hogy melyik napon, hány órakor, pedig a tulajdonosokkal egyeztetni kell... azért megpróbál-juk... nézzünk néhány lehetséges...
A kínálkozó budai egyszobások közül végül csak kettőt nézett meg a celldömölki vállalkozó. Mi az, hogy romantikus?, kérdezte a fogaskerekű vasútra néző, tetőtéri, viszonylag nagyobb alapterületű lakásról, de amikor János felemelte a karját, mint-ha szóbeli jellemzését a levegőbe rajzoltakkal is gazdagítani igyekezne, a férfi durván elutasító mozdulatot tett; marhaság, ezekkel ne jöjjön ne-kem. És nem érdekelte az épülő bevásárlóközpont melletti meg a meredek hegyoldalon található, a műemlék-ház se, meg ami felújításra szorul. Azt mondják, túlkínálat van... ennyi a túlkínálat?, kér-dezte ingerülten. Amikor két felhívott tulajdonos beleegyezett, hogy még azon a napon fogadják az érdeklődő urat, és a férfi végre felállt, autóstáskája külső, cipzáras rekeszébe gyűrte a címeket; szíve-sen elkísérném, úgy kellene, hogy együtt menjünk, noha én természetesen láttam a lakásokat...
látat-153
lanul mi semmit sem ajánlunk... nem tudok most elszabadulni... éppen most...; de az elszánt vállal-kozóban mintha fel sem ötlött volna, hogy János is vele tarthatna, legyintett; ne izguljon, elboldogu-lok magam is.
Távozása után talán másfél óra sem telt el; tele-fonált, hogy rendben van; a Zsolna utcait válasz-tom, felőlem akár azonnal szerződhetünk; kínos vagy inkább nevetséges és feszengető volt, hogy mintha a közvetítő lassítana, a kérdései menthe-tetlenül akadékoskodók lettek; van önnek ügyvéd-je?, vagy elfogadja az irodánknak rendszeresen dolgozó ügyvéd szerződését?... Bizonyára tudja, hogy az ügyvéd honoráriumát a vevő fizeti... a közvetítés költségét azonban kizárólag az eladó... a szokásos ügyvédi díj a lakás árának egy százaléka...
Ezeket a szövegeket magnóról is bejátszhatná.
Ilyen személytelenül pedig még sohasem sikerült eldarálnia. A celldömölki férfinak megfelelt az iro-dának ügyködő ügyvéd. Legyen csak a maguknak ügyködő ügyvéd, mondta, és nevetett a saját szójá-tékán. Legyen az, mindegy, hogy ki... hát nem mindegy?!... egy szerződést akárki megír... de írja máris! Jánosnak kötelessége tájékoztatni az ügyfe-leket, mikor mi a dolguk meg a lehetőségük, elvég-re a letartóztatottakkal is közlik, hogy kérhetnek ügyvédi védelmet; mit kellett volna mondania, vagy inkább hogyan megszólalni – visszautasítani a gorombaságokat? Mert idétlenül csak hagyta, hogy a férfi ráripakodjon, és hagyta, sőt szinte be-lekergette magát valami lelkifurdalásos rosszér-zésbe; a telekkönyvi lapot azért megnézi ön is...?;
valósággal bocsánatot kért; a vállalkozó meg
inge-154
rülten mordult erre: hát az nem a maga dolga?...
maga felelősséget vállal az ingatlanjaiért?, nem?...
nézze, én megmondtam magának, hogy egyszerű, amit akarok, és a lehető legegyszerűbb elintézést is akarom... tulajdonképpen hol élünk!? Nem hallot-ta, hogy engedélyezett már az ingatlankereskede-lem?... Hát akkor!?... nekem se időm, se kedvem a fontoskodó hülyeségekre... különben maga azt hi-szi, ilyen kis vacak ellenőrizgetésekkel kivédheti a szélhámosságot?! Az igazi, tökös szélhámosságot?!
Hol él maga?! Egy szó, mint száz, azon iparkodjon, hogy mielőbb nyélbe üssük a dolgot. Felőlem már a jutalékukat is megkapták volna... nem én húzom az időt.
Egy napot mégis hajlandó volt a fővárosban el-tölteni. Rendben van, ha huszonnégy órán belül aláírható, akkor kivárom... szép maguktól, hogy nem számítanak fel sürgősségi díjat; és megint lúdbőröztetően nevetett.
Hiába igyekezett János késő este, már a sötét há-lószobában nem gondolni a celldömölki férfira, egyetlen ügyfélre, egyetlen lakásra sem; nem, nem hurcolja őket, senkit és semmit nem hoz az ágyá-ba; ezt megfogadta, amikor belépett; baromság az egész, mi köze hozzájuk!?; csak pénzkereset, hát ne is csináljon mást belőle! nehogy lelket fújjon az ügyekbe, mintha színes-szivárványos szappanbu-borékokat eregetne; hiába próbálta elhessenteni a százféle változatban, de mindig erőszakosan és tapadósan megjelenő képeket: hol van éppen és mit csinál a vállalkozó. Kínlódott, hogy legalább másra gondoljon, azért csak látta szállodai szobá-ban, étteremben, mulatószobá-ban, egyedül és alkalmi
155
nővel; nincsen főiskolás lánya, nincsen semmiféle lánya!, persze, hogy nincsen! Még jó, hogy nem érdeklődött: a kedves lánya mikor kívánja megte-kinteni a saját lakását. Persze, hogy nincs semmifé-le lány... kurva van... nyilván egy kurva... a kitar-tottja vagy futtatja a nőt... mindegy. Holtbiztos, hogy efféle. Mindegy.
Mégis: mit csinálnak majd abban a lakásban?
„Normális kis lakás... valami jobb helyen... egy normális induláshoz...” Akármi megtörténhet.
Bármi, amit a magafajta egyszerű lélek el sem kép-zel. Majd beidézik tanúnak, és civil ruhás rendőrök kérdezik: voltaképpen mit akart?, elmesélné, hogy pontosan mit mondott magának a férfi?, ha fel tudná idézni szóról szóra, hogy mit mondott... so-kat segítene... először telefonált? aztán csak beállí-tott?... roppant sietősen?... Nem őt idézik be, ha-nem Koleszárt. Csak Koleszárt keresheti meg a rendőrség, és Koleszár majd azt mondja, menj el, öreg, muszáj, hogy te menj; szelídebben szól majd, szinte kérlelve; pár perc alatt végzel velük, mert nyilván te sem tudsz semmit... ne aggódj, bennün-ket nem terhel felelősség... de hát én nem is láttam a pasast... ezt te bonyolítottad... nézd, itt a képe az újságban... ő az, igaz? emlékszel rá?, emlékszel rá egyáltalán? János bólint, talán kedélyeskedni pró-bál; bűnügy nem szerepelt a megállapodásunk-ban... ilyesmi nem...
Hülyeség. Semmi sem történik, főként semmi horror. A hű de nagyon elfoglalt vállalkozó pedig unalmasabb alak, mint bármelyik ügyfele. Azért is képzeleg róla, hogy kicsit szórakoztassa magát, hogy ne legyen annyira sima, unalmas, az
átlagos-156
nál is sokkal átlagosabb a közvetítés. Olyan, ami-lyennek belépésekor elgondolta: hogy csörög a telefon; ingatlanközvetítő... parancsoljon!; és a te-lefonáló lakás után érdeklődik. Lakást akar venni a lányának. Normális kis lakást, amilyen egy fiatal lánynak kell. A hétvégén megbeszélték családi körben. Egyszerűbb és értelmesebb, ha mindjárt megveszik a lakást, minek bérelni?... felfogható befektetésnek is... egy fővárosi lakás bármikor el-cserélhető, eladható vagy kiadható... Ha a lány egyszer Pestre jön tanulni, várható, hogy itt ra-gad... férjhez megy... állást talál... nem költözik vissza Celldömölkre... hétszentség, hogy nem köl-tözik vissza! De hiszen mindig is tudták a szülők, hogy egyszer elmegy, felnő... ezt akarták, ezt sür-gették, büszkék is erre. Azt mondják, a lányukra büszkék. Meg magukra persze. Milyen gőggel vetik oda az ismerőseiknek, hogy egy normális kis lakás-sal elindítani a felnőtt gyereket, ez még a szülők dolga... aztán hagyni... csak azután hagyni, éljen, amint akar. S minek körülményeskedni egy ilyen egyszerű lakásvásárlással!, hát nem elég az apa határozottsága, tapasztalata... minek ehhez bárki más? Egy normálisan kereső vidéki vállalkozó, egy panziótulajdonos egyszerű, normális kis lakást vesz az egyetlen lányának; tessék, itt a kulcs, re-mélem, tetszik neked... helyes kis lakás, csöndes, zöldövezeti... itt van még hozzá egy boríték... ebből csak a legszükségesebbekre telik... ágy, asztal, jég-szekrény... ilyesmi... segítünk neked, amiben aka-rod... rendezd be, ahogy akaaka-rod... tessék, a tiéd...
hát mit gondoltál?... hogy egy kofferral küldünk világgá?! És a lány boldogan sikkantgat; az
157
enyém?... komolyan mondod, az enyém?!... nekem vettétek?... tényleg vettél egy lakást?!
A szemközti lakásban lekapcsolták a lámpákat;
lehetséges az: egyszerre a szobában és a konyhá-ban, ugyanabban a szempillantásban?, vajon a lép-csőház már sötét volt?, vagy az egész környék köz-világítása... minden szünetel?... A Hold és a csillagok is? Fel kellene kelni és megnézni, náluk van-e áram... mindegy. Inkább aludnia kellene, ideje volna elaludni. A jobb oldalára fordult János, hangosan nyögve a nyaka alá gyűrte a kispárnáját;
a fene egye meg... csupa hülyeség... baromság... az életben nem látja többé ezt a pasast. Holnap kifize-ti az ügyvéd előtt a teljes vételárat, az eladó leper-kálja Koleszárnak a jutalékot... Koleszár odaadja neki a pénz felét, és itt a vége, fuss el véle... Fuss el!
Fuss, mert ennyi.