Sárgarépa színű ingén barna őzbőr mellényt viselt. Az inget csak mellközépig gombolta, hogy minél többet megmutathasson a vastag aranyláncokból. Hurkás ujjait is megpakolta drágakövekkel díszített aranygyűrűkkel – arany lehetett, és drágakő, bár bazári holmiként csillo-gott. Erősködött, hogy réges-régen ismerjük egymást – honnan? Erőlködtem, hogy az életem valamelyik rétegé-ben a helyére leljek – iskola?, katonaság?, egyetem?, szü-lőtárs volna? –, és szégyelltem, hogy nem kérdezek rá, feszengek csak, mintha tapintatosabbnak kellene len-nem vele, mert cigány. Láthatóan élvezte a zavaromat,
158
bár nyilván nem mondta magában, hogy jól átvert, be-húzott a csőbe, pillanatig sem hittem, hogy szadisztikus, bármilyen gonosz gondolatai támadtak. Vélhetően nem gondolt rólam, és nem is érzett irántam semmit, csak elégedetten nyugtázta, hogy bizalmaskodása itt bevált.
És ettől nyomban megvetett. Ha ridegen kiutasítom, ha hellyel se kínálom, ha félhangosan szitkozódom és a francba küldöm az egész pereputtyával, alázatos, sőt törleszkedő lesz. Láttam, hogy menthetetlen szolgalélek, s hogy nem is lesz, nem lehet másféle, csak ilyen raga-dós-simlis, nekem meg, mintha nem volna elég csüggesz-tő a saját szűkre szabott szerepemet előadogatni, még az ő végképp zsugorított játékterét is ismernem kell – da-dogtam szégyenemben, így aztán szinte akadálytalanul tárhatta elém terveit. Mielőtt nyikkantam volna, már üzlettársának nevezett – jó, hogy nem felhajtónak. Végül is annak akart beszervezni. Nyaggatott, hogy a rózsa-dombi panzió fényképét tegyem ki a kapu melletti tárló-ba, s egy másik példányt ragasszak a falra, valami fő helyre, például a számítógép fölé. Odaállt a munkapul-tomhoz, és a tenyerével csapkodta a falat; ide… ez jó lesz… én magam feltűzöm, csak adj valamit… ragasztót…
mit tudom, valami kulimászt… na, valamid csak van?!…
celluxot… egy darabig az is jó… hogy aki bejön ide, vagy mondjuk, elmegy a boltod előtt, erre odafigyeljen… mu-száj odafigyelni!… neked meg csak jó! Minden ürge után fizetek… úgy tisztességes… mindenki után, ahogy meg-egyezünk… egy sima nap, kétágyas szobában kilencezer nyolcszáz, plusz áfa… aki ennél olcsóbbat talál… ilyen környezetben… szóval annak ajándék malacka jár…de nézd meg a szolgáltatásainkat… van szobaszerviz, pezs-gőfürdő, csomó minden van… minek soroljam neked?, tudsz olvasni… megéri, úgy értem, neked megéri, ha
ext-159
rákat is ajánlasz, mert én abból is fizetem a százaléko-dat… naná, hogy fizetem!; egyszerre gyanús lett, hogy a pasas Koleszár ügyfele, talán már több esztendős és jócskán szövevényes a kapcsolatuk. András elpöttyint-hette, hogy a körúton is fenntart irodát, ennyi elég, hogy egy negyvenes évei elején járó, vérbeli üzletember felölt-se sárgarépaszínű ingét, őzbőr mellényét, hogy magára spricceljen fél flakon dezodort, és idehajtson a Volvóján – talán biztatásnak hallotta Koleszár szövegét, hogy en-gem is beszervezhet felhajtónak, vagy épp számonkérés-nek: illendő az ingatlanközvetítő cég alkalmazottait is részesíteni a panzió térítésmentes élvezetében; gyere el valamelyik este… baráti alapon; hétszentség, hogy Ko-leszár – mint valami megvesztegetett zsaru – időről időre megkapja a kedvenc szobáját, jégbehűtött pezsgővel és kurvával. S ha lehetséges, még ennél is közönségesebben.
De Koleszárról nem esett szó közöttünk. Képzeltem csak, hogy Koleszár függelékeként kezelt?, mi mást tehetett?, és én mit?
Ráhagytam, hogy alkalomadtán majd kiteszem a panzió fényképét a kapu melletti kirakatba, s rögvest ajánlottam néhány hónapos bérlőnek egy Amerikából hazatelepült idősebb házaspárt; építkezésbe fogtak, és amíg beköltözhetnek az új házukba… pár hónapig el-tart… fél évig biztosan… szóval lakást bérelnének … de a panzió megfelelőbb volna… egy panzióban kényelme-sebb… ja!, és kapásból tudok még egy házaspárt… fran-ciák… valami francia cég magyar kirendeltségén dolgoz-nak… de csak beindítják az üzletet… lakást nem érdemes kivenniük… itt is előnyösebbnek gondolom a panziót…
végignézhetjük a gépben, mi van még; készségesen a monitorra tapadtam, de azért éreztem a férfi megütkö-zését. A szája némán szavakat formált. Káromkodást,
160
vagy csak annyit, hogy barom vagyok, idióta… inkább olyasmit, hogy faszfej, gagyi vagy aladár. Mindegy; hó-napokra?... nálunk olyasmi nincsen!; igyekeztem még ártatlanabbra kerekíteni a szemem; hát ha kifizetik a napidíjat, nem mindegy?… megbízható, rendes, csöndes emberek… ha nekik megéri, neked miért nem… ha né-hány hónapra biztos lakókkal számolhatsz?; talán észre sem vette, hogy legyintett. A dezodorszagot meg a fotó-kat nagyvonalúan hátrahagyta. A körút környéki parko-lás negyedóránként negyvenöt forint – ennyit nem ér-tem neki.
A kétszintes ház alagsorában óriásgarázs, kazán és mosókonyha lehet. A recepció és a tágas hall mellett lent legfeljebb két szobába szervezhetnék vendégeket, az emeleten mondjuk négybe. Elővettem a kis számológé-pemet. Tegyük fel, tízszázalékos jutalékkal beérem, és kizárólagos felhajtó vagyok, még akkor is alig több, mint ötezer pottyan nekem naponta. Snassz. Csalódottan néz-tem a fotót. A megjátszott bárgyúsággal akartam én visszavágni?
De nem dobtam ki a képeket. Még hetek múltán is ott hányódtak a számítógép mellett, aztán az irattartó pol-con – fontolgattam, hogy ha már így hozzám nőttek, kitámasztható fényképtartóban az asztalra tehetném, ahogyan csúf feleségek és még csúfabb gyerekek arcmá-saival díszítenek dolgozószobát. Két pontosan egyforma fotó, nagyítás ugyanarról – eleinte mégis odaadóan ta-nulmányoztam, hol találok eltérő elemet. Nem találtam, persze. De közben eszembe jutott, hogy nem kérdeztem a tulajtól, van-e neve – nyilván van – a panziónak. Leg-alább erről is képzeleghettem egy sort. Ábránd vagy Éden, de nem. Halálosan biztos voltam már, hogy egy-szerű és gyakori női nevet visel a ház. Az Andrea mellett
161
döntöttem. És elmerülten bámultam a semmit sem sejte-tő, semmivel sem kecsegtesejte-tő, elég jó színvonalú társas-háznak tűnő épület fotóját.