A Puskin utcai nyolcvanhét négyzetméteres lakást évekig egy ukrán csontkovács bérelte. Hetente há-romszor rendelt négytől hétig. A rendelési napo-kon délelőtt egy-két órára takarítónő jött, egyéb-ként az üzenetrögzítős telefon magányosan, leengedett redőnyök mögött dolgozott. A tulajdo-nos ügyvédnő restelkedve mesélte Jánosnak, mennyire megdöbbentette a rendőrségtől, ponto-sabban egy kedves, fiatal, s meglehetősen tapaszta-latlan nyomozótól hallott hír, hogy bérlője nem
186
csupán csontropogtatásra vállalkozott, sőt, hogy a meglehetősen nagy forgalmú magánrendelő éppen csak illedelmesen takarta az ukrán csempészi – főként fegyvercsempészi – tevékenységét. A Nagy-kovácsiban történt nevezetes gyilkosságok, ame-lyekről immár kétségtelenül bebizonyosodott, hogy alvilági leszámolások voltak – nos, a médiá-ban is bőségesen hírelt autórobmédiá-bantásos gyilkossá-gok után a szervezett bűnözéssel foglalkozó osz-tály az ukrán csontkovács nyomára akadt. Való-színűsíthető, hogy ő az egyik bűnelkövető, és persze az is, hogy azonnal elmenekült Magyaror-szágról; önnél nem jelentkezett?, kérdezett a fiatal nyomozó, semmilyen formában nem jelentkezett?
Telefonon se?… Képzelheti, hogy megdöbbentett, de egy pillanatig sem vesztettem el a lélekjelenlé-tem. Én erről az ukránról semmit sem tudtam. Bé-relte a lakást, ami a szüleimé volt, havonta menet-rendszerűen érkezett számlámra a megállapított díj, a folyószámlájáról leemelte a bank… őszintén szólva azt sem tudtam megmondani, mikor beszél-tem vele utoljára… egy év óta biztosan nem… még pontos személyleírásra sem vállalkoztam… kétszer ha találkoztunk… láttam, csodálkozik a fiatal nyo-mozó, s magában megjegyezhette, hogy szép kis ügyvéd az ilyen… de mit csináljak? Ez az igazság…
anyám halála, illetve a hagyatéki tárgyalás után még hosszú hónapokig képtelen voltam eldönteni, mi legyen a lakással. Érdemes-e őrizgetni a gyere-keknek?… a nagyobbik fiam még most is csak ti-zennégy éves… igen… már nem voltam fiatal, ami-kor találkoztam a férjemmel... amiami-kor elkezdhet-tem végre a normális felnőtt éleelkezdhet-temet… de ez nem
187
tartozik ide… Egyik ügyfelem… mondjuk úgy, köze-lebbi ismerősöm… ajánlotta az ukránt, és én meg-könnyebbülten adtam bérbe a lakást… az első négy hónapra… pontosan tudom, hogy négyhavi díjban maradtunk… de kellemes megbeszélés volt… min-den vita, minmin-den zökkenő nélkül… elég jól beszélt magyarul… akcentussal, de jól, értelmesen… szóval megállapodtunk, hogy kicsit felújítja a lakást…
hozzájárultam némi átalakításhoz, konyhára, ugye, nem volt szüksége… a parkettázás, mázolás, víz-szerelés… ilyesmi fejében négy hónapig nem fize-tett… egyébként hihetetlenül gyorsan dolgozta-tott, mert a szerződéskötés után három hét sem telt el, amikor hívott: nézzem meg a lakásomat.
Örültem, hogy teljesen más hangulatú lett… nem fájt annyira… mert szinte semmi sem emlékezte-tett a szüleimre, a gyerekkoromra… és valahogy mégis megőriztem… elmondhattam magamnak, hogy nem herdáltam el… Egyszer majd a gyerekek dönthetnek arról, mit kezdenek vele… az én dol-gom, hogy átmentsem nekik ezt az értéket… De megmondom magának… remélem, megért en-gem… a hivatásomhoz méltóan fegyelmezett vol-tam az elmúlt hónapokban… most azonban inkább megválok a lakástól. Bármilyen nevetségesen hangzik is, úgy érzem, mintha bűn tapadna a fa-lakhoz… Persze csak nekem ilyen undorító… mert tudom, amit a rendőrség tudatott velem… de aki megveszi, mit lát?… hogy gyönyörű, kitűnő álla-potban… jó helyen… azt mondta, úgyis megnézi…
akkor látni fogja… Jól, nagyon is jól jár, aki megve-szi… s én azt ajánlom, nem is kell elmesélni ezt a bérlési históriát… felesleges, hát nem?… Eladom az
188
örökölt lakásomat… én vagyok az egyetlen tulaj-donos… minden papír tökéletes… hajlandó vagyok engedni a becsült árból… és nem azért, mert vala-mi nagyon szorít… de jó volna vala-mielőbb nyélbe ütni a dolgot… magának meg kellett mondanom… igen, szeretném, ha már semmi közöm se volna ahhoz a lakáshoz… szóval azért fordultam most irodához…
mondjuk úgy, szakemberhez, mert mielőbb túlad-nék rajta; és János, mintha egyszeriben kollégává cseperedett volna, bensőségesen bólintott; remé-lem, hamar találok vevőt… a történet pedig való-ban nem tartozik a beköltözőre… emiatt ne nyug-talankodjon… igen, így pontos: felesleges elmon-dani… holnap reggel megnézem a lakást… sőt, holnap talán kétszer is felkeresem… másodszor már érdeklődővel… lesz ott valaki?… De egyelőre nem ígérek semmit… babonásan nem is akarom elkiabálni… van ötletem, hogy kinek kínáljam, de babonásan…; a fogorvosukra gondolt János, pár éve, hogy egy ismerős ajánlotta, mulatságosan es-küdözve; a legjobb a szakmában, esküszöm neked, a legjobb… nem olcsó, de a legjobb, az ilyesmin pedig nem lehet spórolni… nem érdemes, és ő a legjobb; a nyolc fogorvos, két szájsebész, legalább tíz asszisztens, négy recepciós, és persze a takarí-tást, a futárszolgálatot, a gondnokságot ellátó, s a többi kisegítő munkát végző alkalmazott SUPER-DENT Kft. néven valóságos nagyüzem lett. Az óri-ásplakáton is hirdetett huszonnégy órás rendelési idő és a legkorszerűbb felszerelések hatottak, ám az épülettulajdonos osztrák befektető legmeré-szebb elképzeléseit is messze meghaladó vállalko-zástól a fiatal Vattay doktor mégis megpattant
189
volna. Óvatosan, majdhogynem titoktartást kérve érdeklődött megvásárolható és rendelővé alakítha-tó lakás után, éppenséggel olyan nyolcvan-kilencven négyzetméter körüli belvárosi ingatlant vett volna, mint amilyennek a Puskin utcai ígérke-zett; a SUPERDENT minden szempontból ragyogó…
hiszen láttad… bizonyos szempontból sokkal ké-nyelmesebb, ha az ember alkalmazott, először is kevesebb az adminisztrációs gondja… sőt, szinte semmi… óriási szerencse volt, hogy akkor… alig volt még gyakorlatom… a legfiatalabb voltam…
majdnem pályakezdő, és bevettek a csapatba… ez a legjobb csapat… remek technikusokkal dolgo-zunk… az egész szervezet álomszerű… csak nem én vagyok… vagyis nem az enyém… úgy értem, a be-tegeim is mindig a SUPERDENT-ről beszélnek…
nem az én betegeim… nem Vattayhoz járnak, ha-nem a SUPERDENT-be… én pedig ha-nem azért akarok önálló lenni, mert vészesen hiú, vagy öntelt, vagy tudom is én, mi vagyok… és eszem ágában sincs megfeledkezni az egykori bizalomról… de lassan a saját lábamra kellene állnom… megmutatnom, hogy mit tudok… én, egyedül… képes vagyok-e be-indítani egy igazán korszerű… legalább olyan kor-szerű rendelőt, mint amilyen a SUPERDENT, és kíváncsi vagyok, jönnek-e velem a pacienseim…
óriási a kockázat, de nem is sürgetek semmit… lé-pésről lépésre haladok… aztán persze lesz egy pil-lanat, amikor dönteni kell… határozottan „igen”-t vagy „nem”-et mondani… egyelőre senkinek nem is rebesgettem a témát, még azoknak sem, akiket kiszemeltem asszisztensnek, technikusnak… akik-kel szeretnék majd konzultálni…; János akkor
190
nyomban ajánlott egy Dunára néző Pozsonyi úti lakást, de az túl nagy és túlságosan drága volt Vat-taynak; olyan belvárosira gondoltam, ami metró-közeli… a Deák térnél, az Astoriánál… ugyanakkor, ha nem tévedek, a nagyobb forgalom, a zaj miatt ezek a helyek olcsóbbak… a lakás fekvése… efféle másodlagos kérdés… hisz érted… mondjuk lehetsé-ges, hogy érdemes nagyobb alapterületű lakást vennem, mert ha minden számításom beválik… ha saját kft.-t indítok… legalábbis egy-két éven belül alkalmazottat… társat kell majd hívnom… de erről egyelőre nem érdemes gondolkodni… egyelőre maradjunk az én önálló indulásomnál… szeretném az édesapám álmait beváltani… ez az igazság… nem is tagadom, hogy ez nekem fontos szempont… az édesapám is fogorvos… húsz éve már Sopronban praktizál… én Sopronban érettségiztem, noha itt, a fővárosban születtem… itt voltam kisgyerek…
apám-anyám budapesti… és mindig elhencegünk, hogy nemcsak tősgyökeres budapestiek, hanem tősgyökeres fogorvosok is vagyunk… ez mulatsá-gos… a gyökeres fogorvos…; de csak finoman, kedvcsinálóan mosolygott. Még élt az apai fogor-vos-nagyapa, aki vélhetően abban is segített, hogy a legifjabb Vattay a SUPERDENT-hez kerüljön, s aki nyilván áldását adta fia döntésére, hogy a vállalko-zások korszakában a pénzesebb, osztrákok látogat-ta Sopronba telepítse rendelőjét. Jövedelmezőnek bizonyult a költözés, de csak gazdaságilag lehetett jó fordulatnak nevezni – ki tudja, milyen sérelmek, fájdalmak, elégedetlenségek hajtották a tehetséges és ambiciózus apát, aki örömmel finanszírozná, hogy fia saját rendelőt, önálló pacientúrát
alakít-191
son ki a fővárosban; apámnak a művészettörté-net… és különösen az építészet a hobbija… én eh-hez tuskó vagyok… hozzá képest tényleg egy tus-kó, mert ő úgy ismeri Pestet, mint a tulajdon tenyerét… profi idegenvezető lehetne… egyetemi tanár… egyszerűen nem lehet megszorítani… bár-mit kérdezhetsz tőle… hogy hol van ez és ez az épületdísz, hogy melyik évben épült ez és ez a pa-lota… tavaly a Legyen ön is milliomos-vetélkedő-ben másfél millió forintig jutott… valami sport-kérdésnél kiesett… de aki annyi mindent tud az építészetről… ráadásul nem is az a szakmája… ho-gyan tudhatna sportról is?; szóval az apa nem tu-dott, és még kevésbé akart sopronivá vedleni, de minden pénzt megadott volna, hogy egy belvárosi épületen, a kapu melletti nagyméretű hirdetőtáb-lán, az arannyal vagy ezüsttel vésett betűkben a saját nevére ismerhessen.
Az ukrán csontkovács nyomát még javában szi-matolta a rendőrség, amikor Vattay leperkálta az ügyvédnőnek a foglalót, az ügyvédnő meg korrek-ten odaadta Jánosnak a teljes közvetítési díjat. Hó-napokig, talán egy esztendeig is eltarthat még, amíg a Vattayak igénye szerinti rendelő, megfelelő asszisztenciával megnyílhat. Ajtó, ablak, falak és csaptelepek egyelőre kegyelemért fohászkodnak, s ha némelyik túlvészeli majd a nagy átalakítást, az immár makulátlan rendelőben sem próbálnak a fölöttébb kétes múltra emlékeztetni. Éjszaka, kora délelőtt s a hétvégeken is némák maradnak, az alapjáratra állított gépek zsongítóan zúgnak, és a lehúzott redőnyök mögötti sötétben magányosan dolgozik az üzenetrögzítős telefon.
192