A Széchenyi-hegyi iroda egyik része repülőtéri forgalomirányító központra emlékeztetett. Moni-torzúgás és kékesszürke képernyőfény. Rejtett ne-oncsövek, spotlámpák – de az első pillanatban, ahogy áthaladt János a termen, és fogalma sem volt, illik-e itt köszönni a belépőnek, lehetséges, hogy otrombán megzavarja a teljes koncentráltsá-got kívánó munkát, lehet, reflexesen magának dünnyögött valamit, és reflexesen belevörösödött, pedig éppen ezt nem kellene, mindegy már – ahogy sietve áthúzott a külső szobán, megsejtette, hogy nem a felszerelés-berendezés, nem az eszkö-zök művi idegensége mulatságos, hanem ahogy élettelenül léteznek ezekkel.
Az igazgató irodáját, nyilván jól megfontoltan, hagyományosabbra tervezték – mindenekelőtt és fölött: nyugodt gyarapodás, biztonság –, a világos fabútorok és élethű műnövények csupán hátteret adtak a kávébarna bőrrel bevont ülőgarnitúrához.
De az igazgató szobájába a nagyobbik termen át vezetett út, s az igazgatóval tárgyaló partnernek – bár ez esetben csak az ingatlanközvetítőnek – mindenképpen látnia kellett a sci-fi-díszletet.
Számolnak-e azzal, hogy a hagyományra építő terv így kipukkad, mielőtt fölfújják? Vagy
magabizto-162
san éppen azt demonstrálnák, hogy minden kor-ban, minden ízlésnek – mindenféle kihívásnak – megfelelnek? Ki tudja. Tengernyi efféle terv és szándék lökődik a légtérbe, praktikus ötletecske inkább, gondolatnak mondott reklámfogás, és nyomakodik aztán mind, hogy érvényesüljön; irá-nyító elv nélkül – hogyan is lehetne másképp? – kergén-riadtan, s tehetetlenül mindig gyorsabban, még gyorsabban száguldoznak, a menedzserek egyre vakítóbb és vadítóbb dögcédulákkal röptet-nek – hiába. Megmondhatatlan, hogy ezt, vagy ép-penséggel az ellenkező hatást keltik. Az ember apatikusan beleroskad a kávébarna bőrrel kárpito-zott, öblös fotelbe – úgyse tudható.
A nagy terem közepén megnevezhetetlen for-májú, vagyis egyedi tervezésű, többszörösen hajlí-tott-torzított plexi munkaasztal, előtte két oldalról forgatható, karfás székek, a székekben kosztümös-selyemblúzos-selyemsálas, frissen fodrászolt-koz-metikázott ifjú hölgyek, szám szerint négyen. Rek-lámtervezésre vallott a hajszínek változatossága:
szőke, vörös, barna, fekete. Benetton-liberalizmus.
A fiatal igazgató bizalmasan tegezte Jánost, és kap-kodva mutogatott az üveglapos asztalra; hasz-náld… tessék… nyugodtan használd; de hogy ciga-rettát, szivart, kólát vagy cégjelzéses jegyzetpapírt kínált, kiismerhetetlen. János bólintott; köszönöm;
még egy bólintás, de nem nyúlt semmihez. Egysze-rűbb volt mindenre bólintani, mert a fiú dadogott, méghozzá a dadogás szerencsétlenebb változatával bajlódott: feleslegesen is beszélt, túl sok szóval, körülményeskedve, de a cikornyás mondatokat el-elharapta, elmaszatolta, és nem lehetett tudni,
163
hogy csak a beszédhibája miatt ködösít, vagy üzle-tileg is előnyösebb neki, ha nem egészen átlátha-tóak a viszonylatai és nem egyértelműek a kíván-ságai.
Ajánlatot kapott, mondta, hogy a Belvárosban bérelhet a cége a mostaninál sokkal nagyobb iro-dát, a bérleti díja pedig alig volna magasabb, mint most a fenntartási költség; ezt nem lehet elszalasz-tani… nyilván viszontszívességet teszünk… per-sze… nincs ezzel gond… semmi probléma; a „prob-léma” szónak hatszor is nekifutott, nem eresztet-ték egymást. János igyekezett, hogy ne nézze merően, együttérzőn se, türelmetlenül se. Vala-hogy mégis néznie kellett, hisz hozzá beszélt; az Istvándy-palotába költözünk… most már biztosra veszem… tudod, melyik az Istvándy-palota?… mú-zeum meg színház… tudod, mindenféle… kultúrin-tézmény… rendezvényekre… mit tudom… a legkü-lönbözőbb baromkodásokhoz bérelhetők a termei... mert hogy kong az ürességtől… mit csi-náljon egy kultúrintézmény?… de élni akarnak…
ráadásul keresni is… szóval nagyon jó helyünk lesz ott. Az ügyfeleinknek könnyebben megközelíthető, s mint mondtam, olyan kedvező az ár… ha nem ott van, ebben az Istvándy-palotában… úgy értem, ha nem egy kultúrintézményben… akkor gyanúsan olcsó… de tudod, azok milyen tö-tö-töketlenek…
csak ezért… türelmesen hallgattam, ahogy kultúrá-ról szövegeltek… kultúra… olyan pofával, mintha papok volnának… hogy ők ápolják, ez a feladatuk, de milyen nehéz ez, és mennyire kevés a pénz…
hogy minden fillért megfognak, de akkor is… alig jut idejük, erejük a valódi feladatokra, mert ki kell
164
gazdálkodniuk a dolgozók fizetését meg mindent…
az iskola óta nem hallottam ennyi süket és szen-teskedő dumát, nem is érdekel… tökre nem érde-kel, de míg ültem nyugodtan a seggemen, és bólo-gattam nekik… a kultúrájuknak meg a feladataik-nak… mi majd támogatjuk őket, ők meg hirdetik, hogy az IVYZ Kft. is segítségükre van… nem mint-ha megkérdeztek volna, hogy miért IVYZ Kft. a nevünk… vagy mit tudom… mégis mivel foglalko-zunk… még jó, hogy senki sem kérdezősködik…
nem tartozik rájuk… én csak hallgattam, és közben szépen oszladoztak a kétségeim… az olcsóságuk tényleg nem gyanús. Ezek nem tudnak, de nem is akarnak átverni. Elég az hozzá, hogy a földszinten kiürítenek három termet, mindegyik megközelít-hető a folyosóról, de kettő össze is nyitható… van benne fantázia, és a legnagyobb fantázia, hogy el-adjuk ezt az irodát, a zsozsót meg invesztáljuk a vállalkozásunkba… így valahogy… egyből rendez-zük sorainkat… szóval egyenesbe jövünk… még akkor is, ha világos előttem: beköltözni egy ilyen folyamatosan dotált kriptába, nem fenékig tejfel…
tudod, engem nehéz elkábítani ilyen kultúra-dumákkal… hogy a feladat meg küldetés, meg a kultúra szentsége… ismered te is, mi?… de ez nem érdekes… tisztában vagyok a buktatókkal… akkor is… józanul kell számolni, öregem… ez mégiscsak sokkal olcsóbb, és itt kész… mondom… megmon-dom őszintén… miért titkolnám?!… semmi szégyen nincs ebben… én vállalkozó vagyok, ergo nem nyomatom a hülye sódert a küldetésemről… mert ez a világon a legegyszerűbb… és nem is kell ezt semmivel bonyolítani: eladjuk… olcsón és jó
he-165
lyen bérelünk… ráadásul mi kultúratámogató vál-lalkozás leszünk… látom már magam, amint átve-szem az év vállalkozója kitüntetést… öregem, ha valami beindul… csak be kell indítani… és azt nem mondtam, hogy akárki be tudja indítani… ahhoz azért tényleg gógyi kell… szóval ezzel a kis húzás-sal baromi nagyot nyerek… és amikor tárgyal-tunk… ott az Istvándy-palotában… szép épület…
vagy mit tudom… száz éve egyfolytában restaurál-ják vagy átalakítrestaurál-ják… tuti, hogy két nap után kivá-gatom a meszesvödreiket meg létráikat, mert úgy nem lehet működni… de ez nem ide tartozik… ha-nem amikor tárgyaltunk a bérlésről… egy haverom hozta össze a dolgot… ő is jól járt, sejtheted… de hát részükről népes társaság volt… ez protokoll-kérdés… ilyen baromi jelentőségteljes ügyben mindenki képviseltette magát… érted?!… elvégre kiadnak három termet… de ki is a bérbeadó… jó, vannak jogi csűrés-csavarások… szóval ott volt a gazdasági igazgató… olyan középkorú tyúk… isme-red a fajtáját… hamvasszőkére festett, szemüve-ges… aki nagyon-nagyon nyájasnak gondolja ma-gát, de megfagysz a társaságában… még hogy gazdasági igazgató!… az efféle csakis ilyen kultúr-intézményben lehet gazdasági igazgató… mert a nőnek egyáltalán nincs fantáziája… de semmi…
folyton szimatol, körülményeskedik, hogy az elő-írásoknak megfelelő-e minden… hogy stimmelnek-e a számsorok… dstimmelnek-e stimmelnek-ennyi, stimmelnek-egy grammal sstimmelnek-e több…
ebbe viszont tökre belegörcsölt… méghozzá úgy harminc évvel ezelőtt, és iszonyúan fél, hogy el-maradottnak gondolja valaki… tudod, napra kész a pénzügyi rendeletekben, és azt hiszi, hogy ezzel
166
nélkülözhetetlen, de legalábbis senkinek sem jut majd eszébe lapátra tenni… mindegy… ez igazán nem érdekes… ha mi beköltözünk, rögvest eligazít-juk… különben egyáltalán nem lesz nehéz, mert a csaj maga elkottyintotta, hogy manapság több he-lyen… már ahol a pályázataikról döntenek… tudod, ezek folyton pályáznak… szóval ezeknek a mi köz-reműködésünk jó pont… hogy a kuratóriumok mél-tányolják… így mondta: mél-tá-nyolják… és nagyon nyájasan mosolygott… hogy méltányolják, ha gaz-dasági vállalkozásokat is megnyernek szponzorá-lásra… de ne kérdezd, mi ebben a szép… dunsztom nincs… lényeg a lényeg: nekik is jó… nekünk is jó…
szóval itt van tündérország; az íróasztalán pittyent a telefon, a szomszédból kapcsolhatott hívást az egyik nő, de az igazgató nem állt fel azonnal, s épp csak belefogott a hű-de-nagyon-elfoglalt-vagyok színjátékba, még csak durcásan nézett a faxos ké-szülék felé, amikor megszólalt a maroktelefonja is:
az amerikai himnuszt zengve jelezte a hívást. Já-nos elzárkózva, mintha tapintatosan visszavonul-hatna így, az asztalkára tett tárgyakkal szemezett, mégis érzékelte, hogy a férfi rásandít a mobil kijel-zőjére – nem szólt bele.
A Széchenyi-hegyi irodát az első érdeklődő megvette – a hatlakásos társasházhoz többé nem is ment János. A régi meg az új tulajdonos – ő is ifjú vállalkozó – egy ír vendéglőben találkozott, együtt ebédeltek, s közben aláírták az adás-vételi szerző-dést. Pénzt persze egyikük sem vitt. Valószínűleg az IVYZ Kft. állta a cechet – így szokás –, de a pár-ezer forintot kártyával rendezte az igazgató. Bizo-nyára ugyanarról a számláról emeltette le,
ame-167
lyikre a következő héten a harminckét millió érke-zik; nekem kényelmesebb a készpénz; mondta Já-nos a telefonba, s látni vélte, ahogy a fiú erre meg-rántja a vállát; és megéri neked, hogy bejöjjél ezért az Istvándy-palotába?; megérte.
Az Astoriánál szállt ki János a metróból, s átvág-va az aluljárón, a Múzeum körút szálloda felőli ol-dalánál jött a felszínre. Miért mondta, hogy ké-nyelmesebb a készpénz? Mert persze, hogy nem kényelmesebb, s főként nem biztonságosabb, de azért az ügyfelektől meg Koleszártól is mindig készpénzt kér – mert a tudatában, vagy inkább az érzékeiben csak a kézben tartott pénz számít pénznek? Mint a szüleinek és a nagyszüleinek?
Vedd el, ami a tiéd, s ne érd be ígérgető szavakkal!, ha a zsebedben van, akkor a tied – hányszor hall-gatta és gúnyolta az óvatoskodásukat, de ő sem szabadulhat a gyanakvástól. Mennyire alkalmatlan erre a kalmárkodásra, és nemhogy összemeleged-ne újabb kori mesterségével, ahogy telik-múlik az idő, egyre görcsösebb és türelmetlenebb. Kitetszik az alkalmatlansága. Ezt minden vadbarom látja.
Soha nem is lesz már jobb. Bármibe kezd, akkor sem lesz jobb.
Vannak ilyen napok. Vissza-visszatérnek.
Bár most éppen kilencszázhatvanezerért masí-rozik kicsit. Azért az szép pénz, még a fele is szép.
Négyszáznyolcvan – ha úgy vesszük, szép kereset.
Ezért elment egyszer a Széchenyi-hegyre, az ingat-lan adatait beírta az Internet-listára, lakásnak is, irodának is alkalmas. A hirdetést piros papíron díszelegtette a kapu alatt – tulajdonképpen ennyi.
A négyszáznyolcvanezer fedezi a költségeit és a
168
fáradságát. És mintha menetrendszerűen mindig ilyenkor volna a legelkettyentebb. Hülyeség.
Az IVYZ-es pasinak nem tartozik beszámolni, miért kell neki készpénz. Csak. És azt gondol róla, amit akar. Nem számít. De nem gondol semmit.
Még az aluljáró lépcsőjét járta, amikor SMS-t kapott: az Istvándy-palotában Sárikát keresse.
Szóval a hapsi nem lesz ott. Mégis átveri?
A nagyothalló, s legalább nyolcdioptriás szem-üveget viselő portás rekedten visszakérdezett; Sá-rika?, ő a gazdasági igazgatónk… biztosan ő lesz az;
és mutatta, merre található a szobája. A hegyes állú, szögletes-inas, vékony szájú Sárikát ötven-ötvenöt évesnek nézte János; a tyúk?; rózsaszín keretes szemüveget viselt, és mind a két kezét nyújtotta, széles mosollyal inkább ölelte az isme-retlen ingatlanközvetítőt; ne bántódjon meg… azt kérte az igazgató úr… halaszthatatlan dolga akadt… és engem bízott meg, hogy átadjam… azt mondta, maga számít a pénzre… én meg szívesen segítek bármiben nekik… tényleg szívesen… ma-napság egy békés együttműködés ritka, mint a fe-hér holló… ugye, milyen ritka!…pedig mindennek ez az alapja, nem igaz?… a békés együttműködés.
Ráadásul ők rendes népeknek látszanak… ugye, rendesek?… Az üzletvezetésük legalábbis kifogás-talan… abba belelátok… és csak azt mondhatom, hogy kifogástalan… de ők is megbíznak bennem. Ez az alapja mindennek… kérem, számolja meg; és hangtalanul ő is számolta a tízezreseket Jánossal együtt. Mozgott a szája; ha már ide fáradt, öröm-mel megmutatnám az intézetünket... ez a legkeve-sebb, hogy én magam kalauzolom... igaz, hogy én
169
pénzügyekkel… gazdasági kérdésekkel foglalko-zom… ahhoz értek, de ennyi sok év után szívemhez nőtt az intézet… a kiállítótermek… ha érdekli, megmutatom Istvándy grófnő rezidenciáját… tud-ja, egészen a haláláig fenntartottuk, oda külön en-gedély nélkül be sem léphetett senki… az a magán-lakosztálya volt… úgy kezeltük, noha a grófnő csak ritkán látogatott haza… ismeri ön valamennyire az Istvándyak történetét?; János szabadkozott, hogy kiszámított az ideje, már várják, így majd máskor nézi meg az állandó kiállításokat; hamarosan… sort kerítek rá… hamarosan; a nő megértően, de nehéz sóhajjal vette tudomásul; ez ilyen rohanós világ…
látom, milyen tempóban dolgoznak a kft-nél is…
nekem amúgy imponál, én is hajtottam egész éle-temben… én, ugye, gazdasági területen… mint ma-ga is… a kultúra néha nehezen kap helyet, amikor annyi, de annyi gyakorlati kérdést kell megoldani;
és elkísérte Jánost egészen a főkapuig. Megmutatta az IVYZ Kft. cégtábláját a lépcső aljában, a portás-fülke mellett, és a kapun kívül, az Istvándy-palota sárgára festett falán.