Azért ha nem is látta a hírműsorban, elhiszi ne-kem, hogy így volt?… Elhiszi?… nem én találtam ki… hogyan találhatnék ki ilyesmit? A gázpalack…
vagy mi a csuda az… látszott a maradványa, mert az elmebeteg állat addig-addig fenyegetőzött, míg végül megtette… amikor már senki sem vette ko-molyan, felrobbantotta a házat. S csak az isteni szerencsének köszönhető, hogy rajta kívül senki sem sérült meg komolyan. Különben minden hír-műsorban megmutatták… a Tényekben meg a Hír-adóban is… mindenütt. A vénemberből szinte semmi sem látszott… talán ahogy betoltak a men-tőbe egy tepsiformát… de nem biztos, hogy ő volt…
Nem mintha számítana… azt megmondták, hogy súlyos égési sebekkel kórházba szállították, de a beomlott falak meg az elüszkösödött szobák... el-szorult a szívem… mert már láttam… és az borzal-mas volt. Ültem a televízió előtt, egészen gyanút-lanul leülök, hogy megnézzem, mi újság a világban, és amint jöttek ezek a képek, azt mond-tam magamban: ez éppen a mi esetünk. Mi majd pontosan így járunk. És nem is tagadom, én abban a pillanatban elhatároztam, hogy túladok a laká-somon, de még azt sem várom meg, míg eladom és másikat találok… ki tudja, mennyi idő az… én ak-kor este felhívtam a nővéremet, és megkértem, hogy kis ideig meghúzhassam magam nála. Megér-tette, hogy életveszélyben vagyok… nem tolakod-tam még nála így soha, és ismer ő engem, tudja azt, hogy jó oka kell legyen, ha én menedéket keresek…
108
aztán emlékeztettem rá, hogy amikor ötvenhat novemberében hozzánk kellett jönniük… úgy bi-zony, az egész családjának, pedig akkor még mi is öten éltünk abban a lakásban… de oda kellett hagyniuk mindent, mert akkor a Tanács körúton laktak… ahol a Filmmúzeum volt… tudja, abban a házban, s a lakásukat ripityára lőtték, hát mit te-hettek szegények… két kis gyerekkel… akkoriban még a sógorom is élt… de csak úgy emlékeztünk erre az időre, nem kellett felhánytorgatnom… érti?
Nem úgy mondtam én… mert a nővérem szeretet-tel fogadott… csak eltűnődtünk, hogy most mintha ugyanott tartanánk… pedig milyen régen volt az…
és most mind a ketten egyedül maradtunk… a nő-vérem is, én is… persze nem sejtettük, hogy ilyen nehéz lesz ez a lakáscsere, egyik hét telik a másik után. Először azt gondoltam, elegendő feladni hir-detést… megmondom őszintén: feladtam már jó pár hirdetést, de azt hiszem, így nem megy… az meg tűrhetetlen, hogy ott lakom a nővéremnél, amikor van rendes lakásom… Hát miért kell énne-kem úgy élni, mintha bűnös volnék és menekül-nék… vagy mintha üldöznének… mert most úgy élek… képzelje csak el, hogy hazamegyek ruhát váltani… fel-felugrom ezért-azért, de már amikor belépek a kapun, a torkomban érzem a szívemet, és imádkozom, hogy ne most… édes istenem, csak ne most, és kapkodok, remeg a kezem… mit gon-dol, a végtelenségig tarthat ez?! Tizenhat lakás van a házunkban, abból ugye, az egyik a mi saját elme-betegünké… öregember az is, és maga van… a fia nemigen törődik vele, s amikor megkértük… mert mi, az összes lakó annak idején aláírta… legalább
109
három évvel ezelőtt kértük már, hogy kezeltesse az apját, vagy szállítassa el, vagy csináljon valamit, mert az öreg közveszélyes… az a férfi csak hebe-gett-habogott… mit tudjon csinálni? Hogyan dugja be valahová az apját? És azt igazán megértem, ha nem veszi magához. Én különben mindent megér-tek, de mire jutok a nagy megértésemmel… most menekülhetek… Szóval a tizenhat lakásból az egyik ez, aztán van egy üres… éppen a mellettem lévő.
Sem a tulajdonosa… senki nem lakik ott, nincs ki-adva… van aztán az enyém, és van még, ugye, ti-zenhárom… az meg felfoghatatlan, hogyan lehet-nek meg ott nyugodtan… vagy mit tudom, nyugtalanul, de mégiscsak ott vannak… Némelyik család gyerekkel… Maga szerint ez nem felelőtlen-ség? Nem arról van szó, hogy én olyan nagyon ije-dős volnék! Na de ilyen veszély mellett... És amikor láttam a televízióban, hogy az a zuglói őrült mit csinált, arra gondoltam, hogy ha most nálunk ez a félcédulás látja, vagy valahogy megtudja… hogy most ez is majd megpróbálja… vérszemet kap.
Mert az a sok szörnyűség, amit megtesznek… tud-ja… gyilkosságok, robbantások… amikor csak úgy bemegy egy kamasz puskával az iskolába és fejbe lövi a tanárait, vagy elvágják a nők torkát… ezeket azért csinálják, mert látják, hogy ilyesmit lehet csinálni… nosza, próbáljuk ki… veszélyes ám meg-mutatni ezeket a dolgokat… máskülönben meg, ugye, nem lehet, hogy ne mutassák meg… értem én… tudja, velem az a baj, hogy mindent nagyon is megértek, pedig ebben a világban nem szabad így…
hiába mondom magamnak, hogy Terka, légy ész-nél… így mondom, saját magamhoz szólok így…
110
Terka… mert ez a nevem… légy észnél, ne figyelj oda mindenre, ne fakadj sírva a mások baja miatt, ne emészd magad azon, ami nem a te ügyed… tu-dom, hogy nem kellene, és látja: most már olyan vagyok, mint egy hajléktalan.
A hálójukból 15
Ne gondolja, hogy rasszista vagyok. Énnekem nin-csen semmiféle előítéletem… tényleg ninnin-csen… ha utálnám vagy megvetném… vagy mondjuk, lenéz-ném a cigányokat… érti, hogy gondolom?… mert sokan, ugye, eleve így vannak… hát nem? A leg-több embernek maga azt mondja, cigány, máris fintorog, még olyan is van, aki kiköp… van ilyen…
és meg kell hagyni, a cigányok szépen bizonyíta-nak is minden rosszat… még a szörnyűségeket is…
minden alávalóságot, amit terjesztenek róluk…
szinte beváltják… de higgye el, ha én is így érez-nék, nem mentegetném itt magamat, csakhogy én gyűlölöm az ilyen előítéletességet, és annyira visz-szásnak… merem állítani: igazságtalannak találom, hogy éppen nekem kelljen menekülni közülük.
Nekem, akinek nincsenek előítéletei… hogy nekem gyűlölködve kelljen menekülnöm… Igen, pontosan ez a helyzet. Muszáj másik lakást keresnem, és mu-száj mielőbb eltűnnöm a látóhatárukról is, mert a három cigány család a házban… ugyanis már há-rom lakásba cigányok települtek nálunk… Már-most akárhogyan is gondolkodunk, a tény az tény, ugye, és azért meg kell hagyni, hogy a cigányok
111
sokkal szaporábbak, mint a magyarok… így van…
attól nem kell tartani, hogy a cigányok majd el-fogynak… hogy kihalnak… úgy értem, mint fajta….
hát ettől nem kell tartani…. Már aki ilyesmiért ag-gódna… lelke rajta… vannak ám, akik megjátsszák a nagy emberbarátot, az igazság meg egyenlőség szószólói… csak hát életükben nem találkoztak ci-gánnyal… Könnyű ám prédikálni meg újságcikke-ket írni!… én az ilyeneújságcikke-ket… akik így hallatják a hangjukat… ezeket a nagyokosokat mind kötelez-ném arra, hogy együtt lakjanak néhány cigány-nyal… mert aki vizet prédikál… De én most a ma-gam dolgát mondom! Jó, visszatérek az én ügyem-hez… Az a lényeg, hogy ezek valamiért összefogtak ellenem. Isten a megmondhatója, hogy miért. Mert én egy mukkal vagy egy mozdulattal sem adtam okot rá… De ha azt mondom, hogy összefogtak, akkor ezt szó szerint értse… összefogtak, és a meg-semmisítésemre törnek… igen, pontosan így. Egy-általán nem vagyok többé biztonságban… Megen-gedem, hogy ebben a világban senki, sehol nincsen biztonságban, hogy az erőszak ma már… hogy úgy mondjam, mindennapi… szinte normális jelenség…
nem igaz?… a nővéremet ellökték a lépcsőházában és kitépték a kezéből a táskáját. Egy barátnőmet a nyílt utcán rabolták ki, a sógornőmet… de ezzel igazán nem akarom untatni… tudja, hogy van ez…
ugye, hogy nem túlzás?… amerre nézünk… bárho-vá… és én meg is mondom, miért tapasztalunk ilyen rettentő sok erőszakosságot… megmondom:
mert nincs semmi, ami visszafogná az embereket…
De beszéljek csak a magam dolgáról! Ugye, ezt vár-ja?!… nézze, én nem valami babonás ijedelemből
112
szántam rá magam, hogy eljöjjek ide, és végül is azt kívánjam: hagyhassam el az otthonomat… Mert érti? …én kezdettől arról beszélek, hogy el kell köl-tözzek… fogalmam sincs, hol találok alkalmas la-kást, hogy hol fogok majd megnyugodni… Nagyon zaklatottnak talál? Mondja meg őszintén! Pedig egyáltalán nem vagyok félős… nem, velem soha hasonló sem történt, és alig is akarom elhinni, hogy hatvannégy évesen ilyesmire vállalkoznék…
hogy pontosan olyan legyek, mint a többi öregedő, eszelős asszony... Higgye el, szörnyen sajnálom, valahogy bánt az egész... szinte restellem, mintha mégis elkövettem volna valamit... Annyit törtem már a fejem, de mindig oda lyukadtam ki, hogy nem engedhetem meg magamnak a veszélyezte-tettségemet... Ez is nevetségesen hangzik… tudom, de értse meg, én tíz éve maradtam özvegyen, nin-csen gyermekem… nekem magamért kell helytáll-nom, én csak saját magamra számíthatok… és mit csinálok, ha ne adj isten, úgy megütnek, hogy nyomorék leszek?… Vagy ha… nem is akarok itt találgatni, tény az, hogy muszáj mindenkinél ala-posabban meggondolnom, mit kockáztatok… és inkább jöjjön ez az őrültség, inkább költözködöm vénségemre, de nem merek ott maradni… Mutatok magának egy fényképet… nézze, és mondja meg, ki az!… Én vagyok, uram, én magam… rólam készült ez a kép, méghozzá öt esztendővel ezelőtt… Ne udvariaskodjon… felesleges! Én úgy megrémültem, amikor a minap kezembe került… Úristen, mi tör-tént velem!?… Jó kiállású, erős asszony voltam…
most meg!… És nem azért mentem így tönkre, mert valami betegségem van… kivizsgáltak… és ha
113
nem is vagyok mai csirke, de annyira öreg sem… az idegeimnek mindenesetre vége… És tudja, ahogy kezemben tartottam ezt a fényképet, egyszerre az ő szemükkel láttam mostani magamat… én való-sággal provokálom az erőszakot… egy ilyen össze-tört, fonnyadt, magányos asszony… a kutya sem védi… én akkor megértettem, hogy ennek nem lehet jó vége. Nekem sürgősen lépnem kell… me-nekülni, amíg nem késő… talán máris késő… azért is mondom el így magának, hogy ha nem sikerül időben kikerülnöm a hálójukat, legalább maga tudni fogja… A hálót is szó szerint vegye!… Min-dent szó szerint!… Kifeszítettek az ajtóm előtt egy damilhálót. Nem ecsetelem magának a következ-ményeket, de nem törött el se a lábam, se a ka-rom… A többi lakó azt mondja, gyerekek csinál-ták… és ha gyerekek? Ha megengedik a szülők!
Szerintem biztatják is őket. Talán a fenyegető leve-let is egy pajkos, ám ártalmatlan kisgyerek írta?!
Ugyan kérem! Az első emeleti cigányasszony leg-alább nyíltan becsengetett hozzám, s mielőtt egyet is szólhattam volna, pörölni kezdett ott a folyosón, de úgy, hogy lehetőleg a szomszéd utcából is ösz-szecsődüljenek… nem sokat értettem a lefetyelésé-ből, csak hogy a drágalátós kölykeit akarta megvé-deni… velem szemben… isten tudja, miért… mit csináltam azoknak a kis ördögöknek… nem adtam pénzt, amikor kunyeráltak… ez igaz. Nem adtam.
És nem eresztettem be őket a lakásomba, de nem mondtam semmi olyasfélét, hogy tolvaj cigányok…
miért kellett volna nekem a lakásomba invitálni őket? Hol van az megírva, hogy behívjam az ilyen gyerekeket? Hogy hazajöttek a napköziből, és
ve-114
szettül hideg volt, a gyerekeknél meg állítólag nem volt kulcs, bekéretőztek… de az egész annyira át-látszó… mese habbal… hogy még nem ért haza az anyjuk, és én megtagadtam, nem engedtem be őket… Nézzen rám! Mit csinálok, ha ezek a gyere-kek leütnek? Márpedig… köztünk szólva, leütöttek volna… napnál világosabban láttam akkor… volt annyi eszem… azt mondtam, menjetek a Tálasi bá-csiékhoz, én most nem érek rá… Tudja, a Tálasi böhöm nagy ember, kamionos… hát csak próbál-kozzanak ott… könnyű egy ötvenhat kilós, erőtlen öregasszonnyal elbánni… és amikor az anyjuk fel-jelentett az ombudsmannál… úgy mondják?… aki hivatalból kell képviselje őket… feljelentett… de minek! nem tudott bizonyítani semmit… mert tényleg nem követtem el semmit, és éppen azért lettek annyira dühösek, mert semmit sem bizo-nyíthattak… a lakásomba végül is azt hívok, akit akarok, hát nem?
A menekülők egytől egyig viszolyogtatták Já-nost. Úgy tettek, mintha eszükbe sem jutna, hogy őt gonoszságba hajszolják. Miért falazna nekik? A pénzükért? Hát persze. A jó ügyvéd is megtalálja a módját, hogy ügyfele érdekében járjon el – az in-gatlanközvetítőnek is legyen ötlete, miképpen te-gyen kedvére felebarátainak. Mi köze mindennek az erkölcshöz?! Minek itt önzést, cinizmust, hát még gonoszságot emlegetni?!
A cigányok elől menekülő özvegyasszonynak mindenesetre másnap sikerült cserepartnert talál-ni, s hogy szerencsés vagy éppen csúfondáros le-leménnyel, ki tudhatná, s ha tudhatja és megítél-heti is – a fehér köntösű Moirákról például úgy
115
tartották, hogy effélére képesek, hisz még Zeusz is félt tőlük –, nem számít. A hurcolkodások megtör-téntek, a szomszédok itt is, ott is megkönnyebbül-ten sóhajtottak. Amikor a szállítómunkások levit-ték és a kapuba farolt teherautóra rakták az özvegyasszony utolsó bútordarabját is, egy intar-ziás kártyaasztalt, abban a pillanatban, amikor le-zárták hátul a rakteret, a gyerekei érdekében pör-ölő cigányasszony állítólag akkorát sóhajtott a gangon, hogy a szomszéd utcában elrepedt a nyo-mócső. A tűzoltók órákon át viaskodtak az árral, szivattyúztak és szivattyúztak egész éjjel, de még kora reggel sem lehetett behajtani autóval a kör-nyékre – bár ez másik történet már, vagy történet-variáns, vagy olyan történetleágazás, amelyet az elbeszélőnek, mint a gondos kertésznek egyes haj-tásokat, illik lemetszeni még akkor is, ha tudja:
ilyen hajtások nélkül nem történet a történet.
Duett 16
Szomrákné, akinek a csőtörés miatt olyan keserves lett a beköltözése, utóbb mégiscsak örült a válto-zásnak. Ő is özvegy volt, és jócskán túl a hatvan éven, de Szomráknét, mint mondogatta, meg-edzette az élet, és megtanulta kiverekedni a maga helyét. Nyugdíjasként is rengeteget dolgozott:
könyvelt és adóbevallásokat készített, kft- és bt-tulajdonosok, alapítványok vezetői jártak hozzá, s nehogy irigyei legyenek, minden anyagi ellenszol-gáltatás nélkül vállalta a ház közös képviseletét;
116
huszonkét lakásos társasházban az nem semmi;
óriásfejével keményen biccentett; most majd rá-döbbennek a tisztelt lakók, hogy nem lehet benhagyni azt, aki annyi jót tett velük. Mert cser-benhagytak. Mind egy szálig. Ha legalább néhányan aláírják azt a beadványt, lehet kardos-kodni… végül perelni is lehetett volna… de így, egymagam… inkább szedem a sátorfámat… ne néz-zen engem bolondnak senki! Azt hiszi, a többie-ket… a közvetlen szomszédokat nem őrjítette meg az a nyekergés?! Dehogynem! És nem azért tagad-ták meg az aláírást, nem azért lapultak, mert olyan véghetetlenül türelmesek… az csak kifogás… valaki állítólag megtudta, hogy az ifjú művésznő rokona a polgármesternek, s ha nagyon ugrálunk… ha bé-kétlenkedünk, nem lesz tatarozási támogatás… De úgy képzelje, hogy kora reggel és késő este, vasár-nap és esküszöm magának, szent karácsony ünne-pén sem szünetelteti… azt mondják, a Zeneakadé-mia növendékének jogában áll bármennyit gyakorolni… Nahát, ha ez a gyakorlás! Ha ebből művészet lesz!… Gordonkázik vagy csellózik…
édesmindegy… rémes hallgatni! Elmondhatatlan és kiállhatatlan! Esküszöm magának, lehetetlen bár-mire figyelni… Megpróbáltam üvöltetni a televízi-ómat… a rádiót… bekapcsoltam a porszívót… zúg-jon inkább az, de hát ezek őrült kísérletek, és csak egyre dühösebb lettem. Miért kell ezt nekem elvi-selni?! Gyakoroljon másutt! Ha egyedül bérelni tudja ezt a két és fél szobás, hetven négyzetméte-res lakást, akkor nem lehetnek anyagi gondjai…
nem igaz? Akkor béreljen olyan helyen lakást, ahol nem zavar ennyi embert! Különben se
rokonszen-117
ves… hallott maga olyan diáklányról, aki beköltö-zik egy nagy házba, és senkinek se köszön? Nem, még csak nem is köszön… ezzel mindent elmond-tam róla… de tudja, bérli azt a lakást, szóval nem tulajdonos… lassan egy éve, hogy a házba jött… a tulajdonosok külföldön dolgoznak, kiadták… remé-lem, nem a maga közvetítésével… jó, csak tréfál-tam… nem haragszom én a tulajdonosokra sem…
derék emberek, azok gyanútlanul kiadták a laká-sukat egy diáklánynak… ez teljesen rendben van…
Csakhogy én nagyon jól tudom… utánajártam, meg mint közös képviselő… szóval a lakók tiltakozására minden további nélkül fel lehet mondani egy ilyen szerződést. Különben is… maga ebben járatos… a bérleti megállapodásban benne van, hogy egyik vagy másik fél kezdeményezésére fel lehet mon-dani… a tulajdonosoknál elérhettük volna… adnak legfeljebb egy hónap időt… azt kibírom… meg-mondom őszintén: még több időt is kibírnék, ha biztosan tudom, mennyi az a több; Szomrákné ma-gas, vállas, széles arcú, erős csontú nő volt, vastag, barna keretes szemüveget viselt, csak hajtókás nadrágban és lapos sarkú, fűzős félcipőben lehetett látni, mulatságosnak ígérkezett találkozása a cse-repartner özvegyasszonnyal. Bohócszám. Szom-rákné másfél fejjel magasabb és legalább negyven kilóval többet nyom. Erős férfihangján majd ő ren-delkezik a költözködésről. Első találkozásukkor János nem lehetett ott, de tudta, hogy előbb a tö-rődött özvegy látogat Szomrákné Kazinczy utcai lakásába, s ha megfelelőnek találja, nyomban át-mennek a másik helyre. Szomrákné javasolta a ko-ra délutáni időpontot. Lássanak mindent
világos-118
ban, és elhallgatta, még Jánosnak sem kottyantotta el, hogy hétköznapokon ilyentájt órái vannak a gordonkás lánynak, talán csönd lesz, talán fel sem vetődik, miért akarja elhagyni a gondozott, szép lakását. Neki meg mintha eszébe sem jutna firtat-ni, mi készteti ugyanerre a partnerét. A két órát az özvegy is alkalmas időnek gondolta; felőlem még előbb is lehet…; a szemhéja idegesen rebegett, kapkodva számolt: ha szerencsésen kifogja, há-romra, negyed négyre már átérhetnek őhozzá, a cigánygyerekeket olyankor még a napköziben tart-ják. Nyugodtan mondta, hogy neki megfelelő az időpont; megkínálhatom egy kávéval?; kérdezi majd Szomrákné, egy pillantással felméri, hogy ő lesz az irányító, a másik készségesen fogadja a sze-reposztást. Azonnal felfedezi, mennyire hasonló a két lakás beosztása; ez hihetetlen…; és mintha meglepetés-ajándékot bontogatna, felnevet: lám, az előszobai fogas meg a cipős szekrény, ráadásul a nagyszobában a csillár is éppen olyan, mint az ő otthonában; hasonló az ízlésünk?; Szomráknénál még nem érdemes megbeszélni a csere részleteit.
Majd odaát. Akkor sincs sok tisztáznivaló. A szem-revételezés jobbára csak jelképes. Mind a két me-nekülő akarja a másik lakását, és görcsösen takar-gatná, mi indokolja a hirtelen támadt hurcolkodási készséget, így nem is lehet másképpen: már Szom-ráknénál szerelmes duettbe kezdenek: a bizalom-ról énekelnek. A bizalombizalom-ról, ami ha nincs, hajítófát sem ér az egész; aki annyi mindent megélt, mint én, számtalanszor megtapasztalhatta, hogy a csa-lással szemben voltaképpen védtelen a tisztességes ember… a csaló módszereit nem is képzelheti; az
119
esett és aszott lemondóan legyint. Ráncos, vékony kezében zsebkendőt szorongat, az érces hangú, nagydarab határozottan biccent; a konvektoros gázfűtés nem a legolcsóbb… eszemben sincs elhi-tetni, hogy ennél jobbat még nem találtak ki… de nekem nem volt ezzel semmi gondom… a gázszám-lám a téli hónapokban, sajnos, tízezer forintig is felkúszik… igaz, én ezen nem spóroltam soha… ha már azt is meg kell gondolni, hogy fűtsön az em-ber…; legyintés és biccentés kizárja az ármánnyal teli világot. János az ablaktalan iroda-odúban hal-lani vélte az összecsengő mezzoszopránt és bassz-baritont, s vigyorgott. Ez az, a boldog egymásra találási jelenetbe épp csak bekukkant az intrikus, a szereplők meg sem érzik közelségét, de a nézők láthatják: a színpad sarkában kajánul és kéjesen
esett és aszott lemondóan legyint. Ráncos, vékony kezében zsebkendőt szorongat, az érces hangú, nagydarab határozottan biccent; a konvektoros gázfűtés nem a legolcsóbb… eszemben sincs elhi-tetni, hogy ennél jobbat még nem találtak ki… de nekem nem volt ezzel semmi gondom… a gázszám-lám a téli hónapokban, sajnos, tízezer forintig is felkúszik… igaz, én ezen nem spóroltam soha… ha már azt is meg kell gondolni, hogy fűtsön az em-ber…; legyintés és biccentés kizárja az ármánnyal teli világot. János az ablaktalan iroda-odúban hal-lani vélte az összecsengő mezzoszopránt és bassz-baritont, s vigyorgott. Ez az, a boldog egymásra találási jelenetbe épp csak bekukkant az intrikus, a szereplők meg sem érzik közelségét, de a nézők láthatják: a színpad sarkában kajánul és kéjesen