Különösen, amikor szemerkél az eső. Tudom, hogy kint csepereg, és a ritkás, apró... még cseppekké sem összeálló... valahogy nem is folyékony, nem mondanám esőnek... amikor alig szitál, és csak mint a por, úgy érinti az ablaküveget... nem csorog
52
le aztán se, de azért az üveg nyirkos. Hát hogy mondjam?... hideg és valahogy verejtékes olyankor az üveg, nem nyitom ki az ablakot, nem tapogatom a külső oldalt, eszemben sincs, de tudom, teljesen józanul tudom, hogy azért nedves, mert szemerkél, és semmi mást... azt hallom... hol itt, hol ott... nem egészen koppanások, hiszen nem cseppek érik az üveget... ezek másféle hangok... nincs miért féljek, a hangoktól ép eszű ember különben sem fél... at-tól sem ijedezek, hogy a fűtött lakásban meg-megreccsen a parketta, a bútorok, minden, ami fából van, ajtó, küszöb... mindig elgondolom, ki is mondom magamban, hogy most a szekrényajtó volt, most meg mintha a könyvespolc... Eleinte ta-lán... nem, akkor sem féltem, de nagyon zavart...
nyugtalanított az esőszitálás... mondjuk esőszitá-lásnak... annyira, hogy rolót szereltettem a szoba-ablakokra, és aztán csak egyszer, egyetlenegyszer engedtem le, mert az csakugyan őrjítő volt... hogy is nem gondoltam erre?! Az a lecsapódó nedvesség megremegtette a könnyű műanyag léceket... bor-zasztó volt, nem értettem akkor... hiszen én tud-hattam volna, hogy az efféle nem segít... mert a fa is, ugye, sok-sok év után még mozog, sőt, minél régebbi, annál inkább... mintha nehézkesen fújtat-na... nemcsak reccsen vagy mi... inkább rettenete-sen erőlködik, hogy még lélegezni tudjon... szen-ved és igyekszik... mint valami légszomjas... ahogy fuldoklik... Néha én világos nappal is nézem... fi-gyelek egy-egy parkettadarabot... a szobaajtó előtt vagy két tenyérnyi megsüllyedt... legtöbbször azt, mert ott, azt hiszem, korhad is már, és talán annak a hangjai... nem is tudom... próbáltam elgondolni,
53
miért ment az tönkre... hogy éppen azon a helyen, de ezerféle oka lehet... hát nem?! bármi megeshe-tett, amit nyomban elfelejtettem, mert nem hihet-tem, hogy nekem erre majd emlékeznem kell...
minek? hogy például egyszer leesett oda egy cse-rép vagy egy kristályváza... bármi, amitől megsé-rült. A horpadást látom, és tudom, hogy sokszor onnan jönnek azok a hangok... a külsővel is így van... az esőszitálással... motozásféle... bár tavasz-szal a rügyek kifakadása, ahogy estéről reggelre kinyílnak az ablakom alatti virágok, ősszel meg a levélhullás... mindig másra kell gondoljak. Retten-tő éberen fülelek... harmat gyöngyözik, mondom magamban, az vibrál és zizeg... de magam sem tu-dom, hogy valóban élesebb-e a hallásom... mindezt azért kell hallgatnom, hiszen ha betakarom a fe-jem, ha párnát szorítok a fülemhez, akkor is, éppen olyan tisztán hallom a kinti meg a benti zajokat. Én már nem próbálkozom rolóval, effélével, de sokat töprengek, hogy valamit mégis csinálnom kelle-ne... csak hogy ne ilyen tehetetlenül... ennyire os-tobán kínlódjak, és felötlött bennem, hogy ha máshová költöznék... teszem azt, egészen ismeret-len környékre. Hogy se a lakáshoz, se a házhoz, de még az utcához se kössön emlék... hogy akkor mozdulni sem tudna körülöttem semmi... nem is képzelném, hogy a polcdeszka lélegezni akar, de megmondom őszintén, hogy fogalmam sincs, hová, merre kellene lakást keresnem, mert amúgy töké-letesen megfelel nekem az, ami van. Tudja, hogy mióta?... ötvenhárom éve lakom itt... vagyis a laká-somban... közben egy darabig távol voltam... erre mindig gondolnom kell, hogy hiszen nem is lakom
54
itt folyamatosan, mert közben... de azok az évek valahogy kihullottak belőlem, és tudom ugyan, hogy én akkor hol voltam... mindent nagyon pon-tosan meg tudok mondani... ettől eddig, de az em-lékezetemből valahogy kiesett az egész... az a sza-kasz... olyasféle, mintha egy madzagból kivágtak volna egy darabkát, de nem maradt hézag... vagy azt én nem érzem... szépen összeforradt a két vég...
nem is tudom, hogy van ez. Mármost mitévő le-gyek? Keressek egy hasonló lakást, más környé-ken... egy költözés, ugye, rengeteg pénz és renge-teg energia... és ha belevágok, a bútoraimat...
voltaképpen mindent ki kellene cserélni... Hát nincs igazam?... ha viszem a szekrényt, a csillárt, a télikabátot... akárhová viszem, még ha egy másik bolygóra, akkor is csak annyit érek az egésszel, mint a rolóval... Nem vagyok ostoba. Nagyon is józanul gondolkodom ezekről. És meg kell értenie, hogy jöhettem volna magához olyan magyarázat-tal... nem tudom... vagy nem is adok elő semmiféle indokot, csak a tanácsát kérem... javaslatokat...
ismerkedni akarok a piaccal... de akkor maga, tu-dom, ostobának tartana... fogadok, hogy titokban még ki is nevet, és talán finoman értésemre adja, hogy az én koromban már csak akkor hurcolkodik az ember... szóval ha hurcolkodni kényszerül... Hát azért mondom el úgy, ahogyan van... mert néma gyereknek az anyja se érti szavát, és nem tudna segíteni nekem... de még csak hozzászólni se, ha sejtelme sincs, mit akarok tulajdonképpen. Én nyugalmat akarok. Megmondom őszintén: nyu-galmat csak. Tegnap este végképp elhatároztam, hogy megpróbálom. Nekem kell lépnem. Mire vagy
55
kire várjak? Amíg feküdtem és figyeltem... és teg-nap este nem a bútorok voltak, nem a parketta... ez egyszer nem... az egérkapirgálásnál sokkal erőtle-nebb hangok... meg tudom különböztetni... ez más-féle volt... bogarak talán... azt gondoltam, néhány morzsát cipelő hangya... szinte láttam is, hogy a testükhöz képest milyen óriási a zsákmány... hogy nem is a hangyalábak súrolják a padlót, hanem ahogy a hangyák szájából... vagy mijéből... nem is tudom, hogyan viszik... de pontosan láttam... vagy-is hallottam, ahogy lelóg és a padlót karcolja a morzsa... ami nem jelenti, hogy nálam kosz volna...
morzsa például nem is kerülhet a szobámba, mert sohasem viszek ennivalót oda, de a hangyáról tu-dom, hogy kivédhetetlen, a hangyák a legtisztább, legápoltabb lakásba is beköltözhetnek, fölmásznak még a tizedik emeletre is, akárhová... megmagya-rázhatatlan, miért... ezt tudom, ezen nem érdemes töprengeni, mert a hangyák akárhová beveszik magukat, és rejtély, mivel táplálkoznak... egy szó mint száz, hallgattam, vártam... ha felkapcsolom a lámpát, megváltoznak a hangok... vagy hogy mondjam... igen, akkor más hallatszik, de ettől még nem leszek okosabb... ha például kimegyek a konyhába, és ülök a lámpa alatt, akkor is egészen másfélét hallok... és éppen tegnap este az jutott eszembe, hogy lehet talán a színeknek és a for-máknak olyan összeállása... akár egy kertes házban is, mint amilyenben lakom, ahol éppúgy szitálna kint az eső meg rügyeznének a fák, és ősszel persze a leveleiket hullatnák, és lehetne éppúgy szekré-nyem, asztalom, parkettám... minden, mint eddig, csak lehet-e egyáltalán olyan kombináció... valami
56
olyan egyezés, amikor ezek a dolgok megnyugsza-nak. Leginkább ezt szeretném. Persze, sokkal jobb volna. Hát nem? Nem akarok én mindenáron köl-tözni, más helyet keresni, mert nincs is semmi biz-tosítékom, hogy ott nem lesz-e még rosszabb...
nagyon is könnyű elgondolni, hogy egy ismeretlen helyen, idegen holmik között még sokkal gyötrel-mesebbeket hallhatok... miért ne?! Szerintem in-kább meg kellene találni azt a... mondom: valami egyezés kell legyen... hogy semmi se nyöszörögjön, ne sóhajtozzon nekem... Mert tudja, nem az a baj, hogy a legkisebb neszt is hallom, hanem hogy ezeknek olyan szenvedés... Én nem vagyok félős, egyáltalán nem ijedezek attól, hogy eső permetezi az ablakomat... vagy... érti?, de fáj nekik... és nem is tudom... nem az, hogy sajnálom... mindet... de mi-ért kell nekem éppen ezt hallani?! Biztosan adnak ki másféle hangokat is... Hát nem?! Miért csak ilyet?... mintha még vonítani se tudnának, még annyit se. És ahogy bennük szorul a nyiszorgás, azt érzem mindig... hogy elakad. Tegnap este aztán eszembe jutott, hogy meg kellene találnom valami egyezést... talán a színeknek és a formáknak vala-mi olyan összeesése... és talán ez mégiscsak egy másik lakásban lehetséges, amit még nem isme-rek... éppen azért, hogy ne a megszokás irányít-son... nem is tudom... Sajnos, én egyáltalán nem hiszek ezekben a misztikus elméletekben... tudja?, ezek mostanában annyira divatosak... a sok hó-kuszpókusz... nem, én sajnos, az ilyesmitől idegen-kedem, nyilván nagyon is racionális szellemben neveltek... persze, magam is tudom, hogy köny-nyebb volna, ha kitalálnék egy elméletet, vagy
57
egyszerűen elhinném valamelyiket, rajonganék, vagy... de nem tudom magamat becsapni. Amit én hallok, az csöppet sem rejtélyes. Nekem sohasem voltak csodás látomásaim... és tökéletesen ép eszű vagyok... el tudom rendezni a dolgokat... nem erről van szó. Most is azért vagyok itt, mert meg kell gondoljam, körültekintően, higgadtan, hogy mihez kezdjek. Nem fogok kapkodni, nem kell nekem menekülnöm magam elől. Érti?... nekem egészen más a problémám. Mondjuk, ha félálomban hal-lom, ahogy a takaróm közepe felemelkedik... csak a közepe... mintha felfújódna, aztán lelappad. És ez olyan, mintha a takaróm lélegezne, és minthogy hason fekszem, úgy hallom, hogy a hátamon... de nem az én saját hátam... hanem hogy a hátamon be- és kilélegezne... nem is tudom... nem mond-hatnám, hogy valaki... a takaróm... vékony pehely-paplan, és hát az borzasztó, amilyen nehezen...
fölfújódik... és vissza, az még keservesebb... vissza még rosszabb... de mind annyira borzasztó. Aztán a hálóingemen is nyomot hagy, az ember érzi.
Ezeknek nyoma is marad.
Kabala 9
Voltak, akik időtöltésből jöttek az irodába, ügyet-lenül rögtönöztek valami mesét egy örökölt ingat-lanról, vagy azt mondták, érdeklődnek, milyen lakáslehetőségek vannak manapság. Bekukkantot-tak, többnyire fiatal nők, ahogyan más napokon kalapot vagy ékszert nézegetnek, a merészebbek
58
fel is próbálják, de akár félszeg, akár nyomulós faj-ta, meglátszik, hogy csak szórakoznak. Akik előze-tes bejelentkezés vagy ajánlás nélkül csöngettek, még komoly vásárlók vagy eladók is lehettek, kö-zülük legtöbben bevallották, hogy már több helyen megfordultak, hónapok óta hirdetnek, vagy épp hirdetéseket böngésznek, s hogy amolyan próba-szerencse alapon, netán sugallatra néztek be; már nem tudok másra gondolni… folyton ez a lakáscse-re jár a fejemben… állandóan… mintha megbolon-dulnék… túlleszek-e rajta valaha?… most is… lát-ja?… elmegyek a kirakatuk előtt… ne haragudjon, hogy így mondom… kirakatnak mondják?… mi-nek?… az a lényeg, hogy elmegyek előtte, de visz-szalépek… megnézem a kínálatot… pár percem azért van, gondolom… inkább megkérdezem, se-gíthetnek-e; az ötletszerűen betévedőket csüg-geszthette volna a kaputelefon, a szűk és ablakta-lan kis iroda, amiben láthatóan csupán egy ember rostokol. Rejtély, hogy miért jön ide bárki találom-ra, amikor számtalan tágas, panorámaablakos, ha-tékonyságot sugárzó közvetítő irodát találni a vá-rosban. De még az is megesett, hogy az alkalmi idetévedő a kapualjban várakozott, míg János ügy-féllel tárgyalt – azt a tárgyalást mindenesetre jócs-kán megpörgette az ismeretlen férfi toporgása.
Érdemes talán ilyen véletlen összebotlásokat más-kor is megrendezni? Eljátszatni? Egy-két ismerőst megkérhet… még Koleszárt is… megérné neki…
meggyőzhetné, hogy az üzlet fellendítése érdeké-ben látogasson el… de csak akkor, amikor remény-telenül tétovázó ügyféllel kínlódik… megbeszélné-nek valami titkos jelet… és Koleszár, mintha
59
varázssíp hívná, itt teremne, a kellő pillanatban nyomná meg a kapucsengőt… Hülyeség. Mindegy.
Sohasem fog benőni a feje lágya. És annyira med-dők az ötletecskéi… vigasztalódna, vagy a segítsé-gükkel inkább menekülne ebből a lyukból… Itt mú-lik el az élet?! Úgysem valósít meg soha semmit.
A váratlanul érkező férfi olyan lendülettel nyi-totta az üvegajtót, és úgy lépett be a máris zsúfolt-nak tűnő irodába, mintha késést akarna behozni;
elnézést, hogy berontok… ajánlás, miegymás nél-kül… bejövök az utcáról…; de nem kellett közbe-szólni, megérezte, hogy csakugyan berontott és ormótlanul magának követelte a terepet. A János-sal éppen szemközt ülő vékonyka asszony meg-dermedt, leszegett fejjel várt. Moccanatlanul ma-gába fordult – így kell oroszlánt, talán más fenevadat is hárítani, ne lásson az állat se félelmet, se kapkodást, ne lásson semmit. A nő valósággal összezsugorodott. Vajon leér a földig a lába? Hosz-szú percekig érdeklődő és túlontúl nyájas kérdé-sekkel élesztette aztán János, a férfi közben kihát-rált; bocsánat… elnézést… megvárom, míg befeje-zik… természetesen várok türelmesen; a kapu alatt, az iroda üvegezett ajtaja előtt ácsorgott, le-föl járt, cigarettára gyújtott, de egy-két slukk után türelmetlenül elnyomta. A zakója zsebében hord-hatta a pakli cigarettát, öngyújtót, s egy pici, fede-les hamutartót is, női holminak látszott – mert János folyamatosan látta, az asszony válla fölött ki-kisandított, és a férfi is figyelte Jánost, hogy nem veszíti-e szem elől. Egyszer még intett is, gyerekes vigyorral, nem siettetve, inkább hízelkedőn, mint régi ismerősnek, hogy itt vagyok, láthatod, nyugi,
60
pajtás, itt vagyok. Az asszony pedig hátában érez-hette a delejezést, mert ahogy oldódott a bénultsá-ga, hirtelen felpörgött, a hetek óta húzódó nyüglő-dése egyszeriben elillant, már mindent értett és mindent úgy akart, ahogyan János ajánlotta; most már ne várjunk… igaza van… vagyis igaza volt, én meg ostobán húztam itt az időt… de talán nem sza-lasztottam el végképp a szerencsémet… mit gon-dol?… remélhetem még azt a Költő utcai garzont, mert mégiscsak az volna nekem a legjobb… az ára is elfogadható… száz százalékig igaza volt, azonnal kiválaszthattam volna… megtenné, hogy most azonnal felhívja a tulajdonost?… most, innen?…
minek tovább késlekedni!… talán még nem happol-ták el… felhívná?… azért ne érezze, hogy nagyon mohó lettem… csak úgy érdeklődve… hogy talán meg tud engem puhítani… ne mondja, hogy itt va-gyok… csak érdeklődjön, de ha rendben van, még ma lekötöm… akár meg is ígérheti a nevemben; a férfi kint az ajtófélfához simulhatott – visszavonul-tan leskelődhet így –, mert pár percig csak az arc-éle látszott, meg ahogy felemeli a kezét, a karórá-jára sandít. Az órája barna bőrszíjon. Várjon még?
Nyilván latolgatja, érdemes-e ennyit várni, végtére próbálkozhat másutt is. Van elég ingatlanközvetítő ebben a városban. Egykilométeres körzetben biz-tosan talál vagy húszat, huszonötöt. Egyszerre el-tűnt az arcél, el a csukló, s mintha nyílna a kapu.
Nem nyílik, legalábbis az irodából nem hallani.
Képzeli. Úgy látszik, szorongva képzelődik. Miért?
Mindegy. Akárki és bármit is akar az az ember, most már maradjon! Még bólintott a nő felé; per-sze, megpróbálom hívni… azért vagyok itt… örülök
61
majd, ha kedvére való lesz; készségesen még meg-emelte a hallgatót, de visszaejtette; bocsánat… egy másodperc; ügyfele azonban mintha észre sem venné a kapkodását, pedig János elvörösödött, minden feszélyező helyzetben elvörösödik, érzi, hogy lángol a nyaka, a fejbőre, hiába. És nemcsak dadogós lesz, hanem rekedt is; egy pillanat... bo-csánat; úgy mondja, mintha fuldokolna, és ijesztő hirtelenséggel pattan fel. A szék felborulna, de olyan kicsi a hely, hogy efféle látványosságra itt nem kerülhet sor. Sután-erőtlenül csak billeg egyet-kettőt, fekete posztóval kárpitozott karfájá-val ha nem is repül – szabadulni igyekszik. János, az asszonyt megkerülve, ugrott az ajtóhoz. Csak addig várna a pasi, míg rendezi az üzletet! Ordíta-nia kellene: várjon! Hallja? Várjon! A nő nem is nézett utána, nem kérdezte meg, mi ez a hirtelen-kedés, rosszul van talán? – lehetett volna ebben a lukban –, nyilván vidáman, felszabadultan már a költözést és berendezkedést tervezte. Jókedvűen mélyedt magába. János pedig nem is nyitotta, in-kább feltépte az ajtót; azonnal végzünk… azonnal!;
a férfi ott volt. A falnak támaszkodva állt. Nem les-kelődött. Ráérősen cigarettázott. A fedeles hamu-tartót bal tenyerén tartotta – készségesen nyújtot-ta magának, és minden sietség nélkül, jóságos lomhasággal nézett a kivágódó ajtóra meg a félig kihajló ingatlanközvetítőre; azonnal… mindjárt végzünk…; megnyugtatóan bólintott. A nő ábrán-dosan figyelte, ahogy János visszajön, megköny-nyebbült nyögéssel huppan a karosszékébe, és hív-ja a Költő utcai garzon tulajdonosát. Hallotta, hogy hölgynek nevezi; a hölgyet komolyan érdekli a
la-62
kás… igen, alaposan meggondolta… igen, rendelke-zésére áll a pénz, sőt azt mondta, hajlandó azonnal lefoglalni… persze, mindent a legszabályosabban és legkörültekintőbben csinálunk… a tulajdoni lap nálam van… tökéletesen rendben… így van, uram:
itt az ideje, hogy nyélbe üssük… végtére is nekem ez a dolgom… egyeztetni a különböző szándéko-kat… összehangolni, s nem is kell ehhez más, csak egy kis szerencse… így van: figyelem meg egy kis szerencse.
János felállt újra, végre búcsúzhat az immár bol-dogságba kergetett asszonytól; persze… köszönöm a meghívást… megnézem, ha túllesz a költözésen…
igen, szívesen… előre is köszönöm; oldalra húzód-va nyitotta az üvegezett ajtót, s hagyta, hogy a nő kilépjen. A kapualjban nem várakozott senki.