Axamit cseh rablóvezér garázdálkodásai. V. László törvénytelen adókivetése. A vármegyék tiltakozásai. A király válasza. Konstantinápoly bukásának hatása. Pozsonyi országgyűlés. Cillei befolyása. Eltávolitása a király oldala
mellől. V. László cseh királylyá koronázása. Hunyadi szövetkezése cseh és osztrák főurakkal. Podjebrád. Hadi készületek a török ellen. A budai országgyűlés végzései. Castiglione pápai követ. V. László emlékirata a magyar
országos tanácshoz. A budai országgyűlés Hunyadira vonatkozó sérelmes határozata. A király megnyugtató levele. Újabb tárgyalások Frigyes császárral. Harcz a törökkel Szerbiában. A budai országgyűlés. Cillei és
Hunyadi kibékülése
A király kiszabaditása és trónfoglalása következtében beállott új helyzet az ország belső viszonyainak rendezésére és ellenállási képességének fokozására a várt hatást nem gyakorolta.
Frigyes császár az ifjú királyt kezeiből kibocsátván, a magyar koronát és a kezei között levő magyarországi területet megtartotta. Ismételten jártak nála magyar követek, hogy őt azok visszaadására birják; de eredményt elérni nem voltak képesek.1
Giskrát a király kegyeibe fogadta, a felső vidék kapitányi tisztében megerősitette,2 s ezzel megnyugtatta. De tavasz nyiltával egy másik cseh kapitány, Axamit több ezernyi vad zsoldost gyüjtve maga körül, Abauj, Sáros és Szepesmegyék területét féktelen garázdálkodások szinhelyévé tette, s nagy részben hatalmába ejtette.
Az általa okozott károkról, a közbiztonság teljes felbomlásáról, a király és a hatóságok tekintélyének megalázásáról érkező tudósitások leverő hatását meg fokozták a szárnyaló hirek, a melyek szerint Axamitot nehány magyar zászlósúr titkon segitené, vagy Cillei biztatná, hogy a szinleg ellene szervezendő királyi sereggel Hunyadit, kinek hatalmára féltékeny kezdett lenni, megsemmisitse és a kezei között levő királyi várak kiszolgáltatására kényszeritse. Olyanok is találkoztak, a kik azt hitték, hogy a sereggel, a melyet Axamit ellen szerveznek, a császár ellen készülnek támadni.3
Magyarországon sem Hunyadi, sem Giskra, sem a zászlós urak nem gondoltak rá, hogy a cseh rablóvezért megfékezzék.
László május 11-én az ifjú Hunyadi Lászlót bizta meg, hogy a hadi munkálatok vezetését vegye át.4 De néhány héttel utóbb, június 4-ikén kelt levelében panaszosan emliti föl, hogy azok a zászlós urak és vármegyék, kiket felszólitott, hogy az elnyomott országrész felszabaditásában közremüködjenek, ezen rendeletek végrehajtásában hanyagoknak mutatkoztak, minélfogva a baj még inkább sulyosbodott. Most tehát – úgy mond – megszánta az országot, és mivel részleges intézkedések immár nem elégségesek, arra határozta magát, hogy alattvalói érdekében saját személyét sem kiméli, a védelem intézésének terhét elvállalja, és igy magát ifjú korában állása terheinek viselésére hozzá szoktatja. Ennek következtében a felvidéki vármegyéket és városokat értesitette, hogy a közelebbi napokban ausztriai és morvaországi hadak élén, a gonosztevők gyökeres kiirtására indul, és utasitotta, hogy fejenkint fegyvert fogjanak, és június 24-ikén hozzá csatlakozzanak.5
De a király igéretét nem teljesitette és Bécsből nem mozdult ki. Arra szoritkozott, hogy ezer osztrák és cseh fegyveresből álló hadosztályt küldött Magyarország felső részeibe.6 Ugyanekkor, hogy hadak gyüjtésére és azok ellátására pénzt szerezzen, merész lépésre határozta el magát.
A király, néhány hónap előtt az országgyülésen tett esküje ellenére, önhatalmulag adót vetett ki, minden jobbágytelekre egy forintot; és a rendeket azzal a nyilatkozattal igyekezett megnyugtatni, hogy ezt a rendszabályt, a mire a végső szükség kényszeriti, jövőben nem alkalmazza.7 A rendek nehézségeket támasztottak. A Tiszán innen fekvő országrész tizenegy vármegyéjének rendei gyülést tartván, ámbár az ország szabadságaira hivatkozni el nem
mulasztották, az adót nem tagadták meg, csak leszállitása végett tettek lépést a királynál, a ki augusztus 15-én a következő jellemző válasziratot intézte hozzájuk:
„Rendeletünk kibocsátására – úgy mond – nemcsak a mi végső szükségünk, hanem a ti és az egész ország szüksége kényszeritett; mivel most máskép segiteni képesek nem vagyunk.... Hogy ilyen adókivetéstől jövőben tartózkodni fogunk, azt szokásba hozni és általán egyéb szabadságaitokat is megsérteni nem kivánjuk: erre nézve rendeletünkben kielégitő biztositékokat találhattatok. Ennélfogva, az országot fenyegető sokféle veszélyek elháritására, a sürgető szükségek kielégitésére ezt az adót habozás és nehézség nélkül megfizethettétek volna. Mivel azonban annyira esdekeltek, mi abban a végzésetekben, hogy minden öt jobbágytelek után fizettessék az egy forint, megnyugszunk; mindazáltal kikötjük, hogy ha a befolyó összeg a megkezdett vállalat befejezésére elégtelennek mutatkozik, az adót fölemeljük, a mire nézve veletek tárgyalni fogunk.”8
Mig a felső vidéken a király és az ország idegen zsoldosok segitségével sem volt képes a cseh rablóvezért megsemmisiteni,9 a legnagyobb magyar hadvezér az erdélyi szászok ellen kényszerült fegyverét forditani. Besztercze város és vidékének lakói, a beszterczei örökös főispánságnak felállitásában és a Hunyadiak részére történt adományozásában szabadságuk sérelmét látván, új uruknak magukat alárendelni vonakodtak.10
És éppen ezen időben érkezett Magyarországba Konstantinápoly elestének megdöbbentő hire.
Mohammed szultán 1453 ápril 6-ikán harmadfélszáz ezer emberrel és négyszáz hajóval szállotta meg Konstantinápolyt. Palaiologos Konstantin császárt, ki csak néhány ezer görög és genuai fegyveressel oltalmazta fővárosát, a válságos órában az önfeláldozás nemes lelkesedése ragadta meg. Miután képtelen volt birodalmát megmenteni, enyészetét hősi halálának dicsfényével övezte. Május 29-én a kelet-római birodalom fővárosa a törököket uralta.
Ebben a mérkőzésben magyar fegyver nem vett részt. Lehet, hogy a várnai catastropha gyászos emléke a magyarokat a törökökkel fönnálló fegyverszünet lelkiismeretes megtartására késztette. De ebben része volt bizonyára annak a körülménynek is, hogy Konstantin császár korábbi kétszinü és tehetetlen magatartásával Hunyadit elidegenitette volt.
És úgy látszik, Konstantinápoly megmentésének fontosságát a magyarok ép oly kevéssé értették meg, a mint később Nándor-Fejérvár és Buda vára veszedelmét a németek tétlenül szemlélték. Az emberiségnek csak úgy, mint az egyes embernek, az a végzete, hogy azt, a minek elvesztését csekély erőfeszitéssel meggátolhatná, nagy áldozatokkal kelljen visszaszereznie.
Konstantinápoly eleste Magyarországon megrenditő hatást gyakorolt.11 Az udvarnál fölismerték a hadi készületek sürgető szükségességét. A király augusztus 24-ikére Pozsonyba országgyülést hirdetett,12 azt személyesen nyitotta meg, és az ország rendei körében egy hónapot töltött. Az országgyülést három tárgy foglalkoztatta: a császárral folyamatban levő békealkudozások ügye, az Axamit leküzdésére foganatositandó rendszabályok és a törökök részéről fenyegető veszély.13
Az országgyülés végzéseit nem ismerjük. Tartama alatt két főpap és három főur figyelemre méltó okiratot állitottak ki. Szécsi Dénes primás, András pécsi püspök, Garai László nádor, Ujlaki Miklós erdélyi vajda és Pálóczi László országbiró kijelentik, hogy ámbár a többi főpapokkal és főurakkal együtt László királynak már korábban hűséget fogadtak, most a király felszólitására ezt a fogadást megújitják; keresztény hitükre fogadják, hogy a királynak és Cillei Ulrik grófnak, mint a király úr ügyei igazgatójának (rerum suarum directori) engedelmeskedni fognak, a király és Cillei gróf „állását, életét és becsületét” az elégedetlenek és lázadók ellen oltalmazni fogják.14
Az okirat szövege kétségtelenné teszi, hogy ezt a kötelező nyilatkozatot inkább Cillei, mint a király érdekében tették. Ugyanis Ulrik gróf ellen önkényes és erőszakos tényei,
úgyszintén a király személyére gyakorolt vészteljes befolyás miatt, az osztrák rendek körében nagy elégületlenség keletkezett, a melyben a magyar urak egy része osztozott. Cillei tehát a veszélyt, mely őt fenyegette, elhárítandó, mind a királylyal, mind barátaival el tudta hitetni azt, hogy nemcsak saját személye, hanem egyuttal a király „állása, élete, becsülete ellen”
fegyveres támadás készül.
De ravaszsága nem mentette meg.
A pozsonyi országgyülés befejezése után, szeptember második felében, Korneuburgban osztrák országgyülés tartatott. A király itt adó megszavazását kérte. A rendek titkos küldöttség által azt a választ adták neki, hogy az adót csak az alatt a föltétel alatt szavazzák meg, ha Cilleit udvarából eltávolitja. A király megigérte, hogy kivánatukat teljesiti.
A szinlelésben már most mesteri tökélyt tüntetvén ki, Cillei irányában úgy viselte magát, hogy néki a történt megállapodásról sejtelme sem volt, és a királyt gyanutlanul kisérte Bécsbe. Itt Eizinger Ulrik, az elégületlen osztrák urak vezére, a várpalotát szeptember 28-án éjjel katonáival megszállotta s a király jelenlétében közölte Cilleivel, hogy az udvarból távoznia kell. A gróf egyelőre uradalmaiba vonult vissza. Mire a király beleegyezését adta ahhoz, hogy husz éves koráig Ausztriát tizenkét tagból álló tanács kormányozza, a melybe mindegyik rend három tagot választ.15
László néhány nappal utóbb magyar és osztrák urak fényes kiséretében Csehországba ment, hogy ott magát megkoronáztassa. A koronázási szertartást a magyar primás és az olmüczi püspök október 28-ikán hajtották végre. A király itt Hunyadi Jánost a királyi főkapitány és a királyi jövedelmek kezelője tisztében megerősitette.16
Kétségkivül azért, hogy Cillei Ulriknak újból uralomra jutását megakadályozzák, tizenegy főur, kik Magyarországban, Csehországban és Ausztriában a kormány élén állottak:
Hunyadi János és Vitéz János, Podjebrád György és két Sternberg gróf, négy Eizinger és Plankenstein Pongrácz (október 27-ikén) egymás között szoros szövetségre léptek. A szövetségi okiratban azt hangoztatják, hogy az okirat keltétől számitott hat esztendő tartamára egyesülnek a király szolgálatára és saját kölcsönös oltalmukra; kötelezik magukat, hogy a királyt minden ellenséges igyekezettel szemben megvédelmezik; és ha netalán saját soraikból az egyik a másik ellen a király előtt ármánykodnék, a többi a megtámadottat figyelmezteti és a király előtt védelmezi.
A király a szövetség megkötéséhez jóváhagyását adta. Az okirat élére ezt a nyilatkozatot jegyezte: „Elismerjük, hogy az alant irottak a mi akaratunkból vannak, László király saját kezével.”17
A szövetségi okirat utolsó pontja elárulja, hogy a főurak, a kik azt létrehozták, egymás iránt bizalmatlanságot tápláltak, és el voltak készülve arra, hogy az udvar ezentúl is hatalmi versengések szinhelye marad.
Ezt még világosabban mutatja az a külön biztositó okirat, melyet nehány hónappal utóbb Podjebrád állitott ki. Fogadást tesz, hogy Hunyadi Jánosnak és fiainak úgy László király és tanácsosai előtt, mint összes ellenségeikkel szemben, erős szeretettel, szilárd hűséggel és testvéri érzéssel fog szolgálni; egyszersmind soha sem engedi meg, hogy Hunyadi János és fiai „személye vagy javai ellen bárminemü merénylet követtessék el.”18
Egyelőre Podjebrád volt a helyzet ura. A királyt egészen hatalmába keritette, távozni sem engedte Csehországból, sőt a környezetében levő magyar és osztrák urakat is lehetőleg távol tartotta tőle. Ezek nem titkolták elégületlenségüket. Enea Silvio feljegyzi egyikük jellemző mondását: „Mi vadásztunk, de a vad a cseheknek jutott!” A császári udvarnál az a hir is el volt terjedve, hogy Podjebrád Hunyadit és Eizingert akaratuk ellenére Prágában visszatartja, mert általuk akar Magyarország és Ausztria ügyeire döntő befolyást gyakorolni.
Hunyadi csak deczember havában térhetett viszsza Magyarországba.19
Ekkor kezdett a nemzet végre foglalkozni azzal a veszedelemmel, mely a görög birodalom bukása után nagyobb mértékben fenyegette, mint ekkorig. A fegyverszünet, a mely
1452 elején köttetett, még nem járt le, de készen kellett lenni arra a valószinü esetre, hogy a szultán azzal nem gondolva, Magyarország ellen támadást intéz.
Hunyadi János a király nevében január első napjára Budára országgyülést hivott össze,20 melyen a vármegyék nemességét követek képviselték.21
Az ország rendei az áldozatkészség nagy tényeire szánták el magukat. Elhatározták, hogy a főpapok, urak és nemesek személyesen táborba szállanak; egyúttal az ország összes birtokosai minden száz jobbágytelek után négy lándzsás lovast és két lándzsás gyalogot állitanak ki. E mellett a bandériumok kiállitásának kötelezettsége épségben marad.
Ezen végzés lelkiismeretes végrehajtásának biztositására kivételes intézkedések történtek, a melyek azért is figyelemre méltók, mivel a királyi hatalmat a rendekkel megosztják, úgyszólván egészen rájuk ruházzák.
„Elrendeltük, – igy szól a végzeményben a király – hogy országunk főpapjai, zászlós urai, főrendei és nemesei köréből néhányan választassanak, a kik a királyi jövedelmünkből kiállitandó bandérium létszámát megszabják és gondoskodnak arról, hogy a királyi jövedelmek a kamarába rendesen befolyjanak és kellő módon használtassanak, névszerint a zászlós urak az ő bandériumaik kiállitására a fizetést pontosan megkapják.” Ezen országos bizottságnak azt is föladatává tették, hogy a mennyiben Zsigmond király óta, a ki a főpapok és egyházi testületek bandériumainak létszámát meghatározta, némelyek jövedelmei netán jelentékenyen megfogytak, a létszámot leszállithassa; és a mennyiben némely egyházi méltóságok a törvényben elő nem fordulnak, azok honvédelmi kötelezettségét szabályozza.
Továbbá minden vármegyében külön bizottság alakitása határoztatott, oly módon, hogy abba annyi nemes választassék, a hány szolgabirája van a megyének. Ez a bizottság a jobbágytelkek összeszámitását végezi, az aggastyánokat, betegeket és szegényeket a táborba szállástól fölmenti, és megszabja, hogy mindegyik vár őrségéből hány köteles táborba szállani.
Az egész hadsereg fővezérévé, főkapitányává a király Hunyadi Jánost rendelte, és pedig egy esztendő tartamára, a mi a végzeménybe is beiktattatott. Minden vármegye nemessége fölhatalmaztatott, hogy a területén kiállitandó katonaság élére kapitányt választhat.
Az urakra és nemesekre, kik a jobbágytelkek arányában a fegyvereseket kiállitani vonakodnak, vagy elmulasztják, a törvény nem büntetést, hanem birságot szabott oly módon, hogy mindegyik ki nem állitott lovas és gyalog után, a fölszólitástól számitandó tizenöt nap alatt, 16, illetőleg 10 forintot kötelesek a főkapitánynak beszolgáltatni; ellenkező esetben a vármegyei kapitány és bizottság azt a birtokot, a mely után birtokosa a fegyvereseket ki nem állitotta és a birságot meg nem fizette, lefoglalják és lefoglalva tartják, mig a birság összege a jövedelemből kikerül. Ellenben azokra, kik táborba szállván, onnan megszöknek, ha nemesek, jószágvesztés, ha nem nemesek, halálbüntetés várakozott.
Az ország rendei egyébiránt gondoskodtak arról, hogy megállapodásaik kivételes természetét világosan kifejezzék, és az áldozatoknak, a mikre magukat elszánták, megismétlését kizárják. „Mivel – igy szól a király – az ország védelmét illető előrebocsátott rendelkezést a török császár hatalmas hadi készületei miatt, országunk nemeseinek, királyi trónunknak és szülőföldünknek védelmére és föntartására, az egyházi személyek és a többi rendek régi szabadságainak sérelmével voltunk kényszeritve megtenni, mi és országunk főpapjai, zászlós-urai, főrendei és nemesei, keresztény hitünkre fogadjuk és igérjük, hogy ezentúl ilyen szokatlan táborozást nem hirdetünk; hanem a táborozás régi gyakorlata mellett megmaradunk.”
Ez a nyilatkozat és az országgyülés egész végzeménye a király nevében van formulázva, a ki azonban az országgyülésen nem volt jelen. Hunyadi, bizonyára teljes hatalommal lévén felruházva, nem tartotta szükségesnek, hogy a végzeményt a király szentesitése alá bocsássa. Ez haladék nélkül és pedig egészen kivételes formában hirdettetett ki. Január 25-ikéről keltezett királyi rendeletbe foglaltatott be, a melylyel a vármegyék
felhivatnak, hogy mihelyt követeik az országgyülésről hazatérnek, a rendelkezések végrehajtásához fogjanak, és mikor Hunyadi Jánostól a parancsot veszik, a megyei hadat az ő táborába mindjárt utnak inditsák.22
Azonban mindezek a rendelkezések, bármennyire magukon viselik a komoly elhatározás külszinét, ismét csak papiron maradtak. Nem találjuk nyomát, hogy akár az országgyüléstől választott bizottság működését megkezdette, akár a megyei bizottságok megalakultak, és általán a tervezett haderő előállitására valami történt volna!
Ennél nem kevésbé feltünő, hogy a Prágában időző László királynak azon napon, melyen az országgyülés végzeménye, az ő neve alatt kibocsáttatott, arról sem volt tudomása, hogy Budán az ország rendei együtt vannak.
Ugyanis ekkor fogadta V. Miklós követét, Castiglione János paviai püspököt, a ki a pápa azon elhatározását közölte, hogy a szentszék kincseit és kegyszereit a törökök ellen inditandó hadjáratra felajánlja, viszont a király jogara alatt álló országok közremüködését kikéri.
A pápai legátussal egy időben Brankovics György követei járultak László király elé.
Azt a jelentést hozták, hogy a szultán Szerbország teljes meghóditását tüzte ki legközelebbi föladatává, s hogy uruk, ha segitségben részesül, kész ellenállani; ha elhagyatik, kénytelen meghódolni.23
László a pápa levelére és a követ előadására adott válaszban a pápa áldozatkészségeért háladatosságát tolmácsolván, előadta, hogy országainak rendei Prágában, Bécsben és Budán a következő február hónap folyamán gyüléseket fognak tartani, a melyeken a hadjárat czéljaira ajánlataikat megteszik s ezeket Rómába küldendő követek által bejelentik; különösen kiemelte, hogy a magyar országgyülésre az udvaránál tartózkodó magyar, cseh és osztrák tanácsosok soraiból teljes hatalommal felruházott biztosokat szándékozik küldeni.24
A király az a szándéka, hogy a magyar országgyülésre küldendő biztosait nem kizárólag a magyar, hanem egyuttal a cseh és osztrák tanácsosok köréből szemeli ki, abban találja magyarázatát, hogy a három ország között mind a hadi czélokra tett ajánlatok, mind a Rómába küldendő követség tekintetében egyértelmű eljárást kivánt létrehozni. Azonban ezt a tervet nem valósitotta. Csak három osztrák urat küldött Budára: Eizinger Ulrikot, Plankenstein Konrádot és Doczner Györgyöt.25
Ezek egy a magyar országos tanácshoz intézett ernlékiratot vittek magukkal, melyben a király mindazokra az ügyekre kiterjeszkedik, a miket az országgyülésen kiván elintéztetni.
Mindenekelőtt előadja, hogy a mióta Magyarország birtokába lépett, hő óhajtása volt, hogy Magyarországban, „az ő kiváló örökségében” (peculiarem hereditatem suam) megjelenjék; de ezt több ok miatt el kellett halasztania. Kezdetben a császár Ausztriát támadással fenyegette; azután a csehországi koronázást kellett végrehajtani; most pedig a csehországi rendektől megszavazott adó behajtására személyesen kell felügyelnie, Sziléziában a rendek hódolatát fogadnia és Csehországban ujabb országgyülést tartania. Mihelyt ezeket elintézte, Magyarországba jő, s ezen ország javára és védelmére mindazt megteszi, a mit királyi kötelessége parancsol.
Nehogy azonban távollétéből az országra hátrány származzék, „az összes magyar urakat” fölhivja, hogy egyetértésben éljenek, az ország fenmaradása és a király becsülete fölött hiven őrködjenek, a rend fentartásáról intézkedjenek.
Névszerint kivánja, hagy az országos törvényszékek szabályszerüen tartassanak, és azokban a birák, fizetésük megvonásának büntetése alatt, kötelesek legyenek pontosan részt venni.
A királyi jövedelmek kezelése hű tisztviselőkre bizassék, a kik azokat a király akarata szerint az ő és az ország szükségeire forditsák, azokból az ő akarata ellenére senkinek se utalványozzanak s azoknak elpazarlását megakadályozzák. A királyi pénztárból kiszolgáltatandó fizetésekről költségvetés készittessék s a király elé terjesztessék, a ki azt, ha
jónak látja, saját királyi pecséte alatt kibocsátandó iratában helybenhagyja. Mert nem akarja, hogy távolléte idejében, jövedelmeiről, vagy az ő hatalmát illető nagyobb jelentőségü ügyekben más pecsét alatt bocsáttassanak rendeletek ki. Általán minden fontosabb ügyet maga elé kiván terjesztetni.
Továbbá a magyar urak maguk közül néhányat válaszszanak, olyanokat, a kik az ügyek elintézésében jártasak, a közjót s nemcsak saját érdeküket tartják szem előtt; ezek mint tanácsosok, ha nem is mindnyájan egyszerre, legalább felváltva tartózkodjanak az udvarnál, hogy a király a magyarországi ügyeket az ő tanácsukkal intézhesse el; és ezek a királyi jövedelmekből fizetést kapnak.
Ezeken kivül más tanácsosok választassanak nagyobb számban, kik Magyarországban tartózkodjanak; s a kikhez fordulhasson a király olyan nagyobb jelentőségü ügyekben, a miket a környezetében levő tanácsosokkal talán alkalmasan el nem intézhet; ezeknek hatalmuk legyen „az egész ország nevében” jelentést tenni és határozni; mivel nem mindig lehetséges az összes rendeket (universitas regnicolarum) egybehivni.
Sürgetően szükséges, hogy az urak gondoskodjanak hazájuknak a török ellen megoltalmazásáról és ez iránt gyorsan intézkedjenek; nehogy a szerb fejedelem elcsüggedve, az országtól elszakadjon és a törökkel egyezséget kössön.
És mivel a pápai legátus előadta, hogy a szentszék a törökök elleni hadjárat ügyét teljes buzgósággal karolta föl, a magyar urak hálájukat és saját áldozatkészségüket
És mivel a pápai legátus előadta, hogy a szentszék a törökök elleni hadjárat ügyét teljes buzgósággal karolta föl, a magyar urak hálájukat és saját áldozatkészségüket