Hunyadi János kormányzó - A Hunyadiak és a Jagellók kora (1440

Rákosi országgyűlés. Végzései. Hunyadi János kormányzóvá választása. Hatásköre. Az országos tanács.

Hunyadi hatalomgyakorlása. Hadat indit Frigyes. ellen. Az országgyűlés határozatai. Nádorválasztó országgyűlés. Garai László. V. Miklós pápa. Carvajal bibornok közbenjárása. Fegyverszünet. Hunyadi herczegi

czime

Az 1446 márczius havában tartott országgyülés elhatározta volt, hogy június elején Pesten újabb országgyülés tartassék s a köznemességnek fejenként való megjelenését is elrendelte, mivel most már azon esetre, ha Frigyes válasza ismét tagadó volna, az ország kormányáról való végleges döntést tovább halasztani nem lehetett.¹

A köznemesség tömegesen gyülekezett a Rákosra. Mikor a következő évben a pozsonyi káptalan egy birtokperében a tanuk kihallgattattak, a szomszéd falvak nemességéből negyvenhatan neveztetnek meg, mint olyanok, a kik a megelőző évi országgyülésen jelen voltak.² Ebből következtethetjük, hogy az egész országból egybegyült nemesek száma sok ezerre ment.

Ennek daczára az országgyülés teljes rendben és nyugalomban folyt le, a határozatok egyértelmüleg hozattak. Az egyetértés szelleme honolt a rendek körében.

A főpapok és urak, a kik a Rákoson táborozó köznemességtől külön, Pesten tartották tanácskozásaikat és a kezdeményezés jogát gyakorolták, azt határozták, hogy Frigyes magatartása daczára Lászlót ezentúl is Magyarország választott királyának tekintik, és ha gyámja jószántából kiadni vonakodik, fegyver hatalmával szabaditják ki; kiskoruságának idejére pedig már most kormányzót választanak. E mellett a belső rend helyreállitása és biztositása végett szokatlanul erélyes rendszabályokban állapodtak meg. Ezek a következőképen formuláztattak:

A főpapok, zászlós urak és a többi rendek a zavarok idejében (1440–1446) önkényesen elfoglalt várakat, városokat, birtokokat, egyházi javakat és jövedelmeket a törvényes birtokosoknak visszaadják. Azok, a kik a bitorlók közül az országgyülésen jelen vannak, csak miután ezen végzésnek eleget tettek, távozhatnak.

A zavarok idejében épült várak és kastélyok, azok kivételével, a melyeknek fentartását az illető vármegye az ország védelmére szükségeseknek itéli, még az országgyülés tartama alatt lerontassanak; és a kik a lerontandó erősségek birtokosai közül az országgyülésen jelen vannak, hasonlóképen nem távozhatnak el, mielőtt ezen végzésnek eleget nem tettek.

A rendek között fennálló szövetségek, a mennyiben az ország javával ellenkeznek, megsemmisíttetnek.

A zászlós urak hivatalaikat az országgyülés tartamára leteszik, hogy azokat az ország rendei tetszésük szerint tölthessék be.

Az ország összes rendei kötelezik magukat arra, hogy a mit az országos béke állandósitása érdekében határozni fognak, lelkiismeretesen megtartják.

A főpapok és zászlós urak külön kötelezik magukat, hogy az ország javára czélzó intézkedésekben a többi rendeket támogatni fogják, és azokkal, a kik az országos végzésekkel daczolnak, egész erővel szembeszállanak.³

Ezek a végzések tanuságot tesznek arról, hogy a pártok között a törvényeknek nemcsak megalkotásában, hanem meg nem tartásában is teljes egyetértés uralkodott. A jogtalanul elfoglalt birtokok visszaadását, a zavarok idejében épitett várak lerontását már az 1444. és 1445-ik évi országgyülések is elrendelték. A várak lerontásának végrehajtása érdekében hozott 1445-ik évi végzést drákói szigor lengi át. De érvényesitésére senki sem gondolt. Hogy tehát most a biztosabb kilátás nyiljék, az urak egy új kisérletet kivántak tenni.

Az urak – köztük az esztergomi érsek, a váczi és veszprémi püspökök, a nádor és Garai László – mikor június 6-ikán Rákosra mentek, hogy a köznemességgel és a városok követeivel az alkotandó végzések iránt tárgyalásba bocsátkozzanak, azt kivánták, hogy azok megtartására az ország összes rendei fejenként esküt tegyenek le.

A köznemesség a végzéseket közfelkiáltással elfogadta, mire az esküt úgy a főpapok és a zászlós urak, mint a köznemesek letették.⁴ E czélra külön eskü szöveg fogalmaztatott,⁵ mely magyar nyelven, ilyen formában olvastatott föl: „Isten téged úgy segéljen, bódog asszony néked irgalmat úgy nyerjen, Istennek mind szenti éreted úgy imádjanak, Istennek szent teste végnapodon üdvösségedre úgy méltóljék, föld tetemed úgy fogadja, onnan harmad napon úgy ki ne vesse, magról magod úgy ne szakadjon, itélet napján Istennek ő szent szinét úgy láthassad, örök pokolba úgy ne temettessél: hogy az szerzést ez registromba, kit az ország szerzésére megirattanak volna, azt erősen és tökéletességgel mind megtartod, semmit ellene nem tész, sem tétetsz.”

Az urak az eskü letétele után Pestre lovagoltak vissza, hogy ott a kormányzó megválasztásáról tanácskozzanak. De alig hogy távoztak, a köznemesség tömegei Hunyadi János nevét kezdték hangoztatni és őt egyértelmüleg az ország kormányzójává kiáltották ki.⁶

Az urak közül bizonyára többen önmagukat születésüknél és családi összeköttetéseiknél fogva a kormányzói méltóságra hivatottabbaknak vélték, és az oláh származású köznemes fiának felmagasztaltatásában magukra és az országra nézve megaláztatást láttak; de senki arra, hogy a köznemességet más jelölt részére nyerje meg, kisérletet sem tett. Igy tehát ez a választás egyértelmüséggel történhetett meg.

Hunyadi az országgyülési végzemény bevezetésében maga mondja, hogy a súlyos terhet vonakodás nélkül vállalta el, mivel az imént letett eskü arra kényszeritette, hogy az országgyülés minden végzése előtt meghajoljon. De azt a kérelmet intézte az ország rendeihez, hogy „határozzák meg az utat és módot, a mely szerint a kormányzói hivatal ügyeit és az ország védelmét intézheti; nehogy a határon túllépjen és hatalmát esküjének megsértésével kelleténél tovább terjeszsze ki.”

Ezt a kivánatot az országgyülés teljesitette és végzéseket alkotott, melyek a

„határvonalat” megszabták, vagyis azt, hogy hatalmát a kormányzó miképen lesz hivatva gyakorolni, szabályozták.

Ekkorig, Magyarországban csak úgy mint a többi európai államokban, a király a végrehajtó hatalmat mindennemü intézménytől függetlenül, csakis a törvény egyes rendelkezéseitől korlátozva, gyakorolta. Békét kötött, háborut üzent, a sereget vezette, a hivatalokat, méltóságokat, egyházi javadalmakat és a koronát illető jószágokat adományozta, a közjövedelmekkel rendelkezett, törvényszéket ült stb. A szokás és a gyakorlat az uralkodó oldala mellé a királyi tanácsot helyezte, a melynek tagjai a főpapok, zászlósurak, a főbb hivatalok viselői és a király bizalmát biró előkelőbb nemesek voltak. Azonban arról, hogy ezt a királyi tanácsot az uralkodó összehivni, meghallgatni, beleegyezését kieszközölni milyen esetben köteles, és hogy ez a tanács miképen alakitandó meg és egészitendő ki: törvény nem rendelkezett. Az 1444-ik évi országgyülés végzeménye, mely a királyt a végrehajtó hatalom körében megillető jogokat első ízben törvény utján szabatosan formulázta, a királyi tanácsot egy szóval sem emliti.

A gyakorlat az volt, hogy a király a tanácsot akkor hivta össze, a mikor jónak látta, a tanács „született” tagjai és az előkelőbb nemesek sorából azokat hivta meg, a kik véletlenül az udvarnál tartózkodtak és az ő bizalmát avagy kegyét birták; az ügyeket, a miket eléjük terjesztett, maga határozta meg; a tanács javaslatait belátása szerint fogadta el vagy mellőzte.

Most Hunyadi János kormányzóvá megválasztatván, az országgyülés az ő hatalmát körülirta; azt, hogy a királyi hatalomnak melyik részét szállitja rá, megállapitotta, az ő viszonyát a tanácshoz és a tanácsnak szervezetét is szabályozta.

A törvény általánosságban kijelenti, hogy „a kormányzónak olyan hatalma lesz, a milyen a királyi felségnek volna.” E mellett még külön biztositja részére a királyi hatalomból folyó azt a jogot, hogy az összes királyi várakban, városokban és mezővárosokban szabadon tartózkodhatik; külön megállapitja a királyi hatalomból folyó azt a kötelességet, hogy nagy veszélylyel fenyegető ellenséges támadás esetén a sereget személyesen tartozik vezetni.

De a reá ruházott királyi hatalmat többféleképen korlátozza. A koronára szálló jószágokból a kormányzó a nagyobbakat köteles a korona részére megtartani, és csak a kisebbeket, a melyek legfölebb harminczkét jobbágy-telekre terjednek ki, adományozhatja azok részére, kik a szent korona körül érdemeket szereztek; ilyen adományt is egy embernek csak egy izben tehet és utólag, annak idején a koronás király megerősitése kérendő ki. A királyi jövedelmeket, a mennyiben azokból az országos szükségletek fedezése után valami fönmarad, az elzálogositott királyi várak, városok és birtokok kiváltására köteles forditani.

Hűtlenség bűnében csakis „az ország rendeinek tudtával, tanácsára és felszólitására”

marasztalhat el. Azoknak, kik az ezen országgyülésen alkotott végzések megsértésével a hűtlenség bűnét követik el, csakis „a főpapok, zászlós urak és egyéb rendek felszólitására”

kegyelmezhet meg.

A kormányzó mellé rendelt országos tanács szervezetére és hatáskörére nézve a következő végzések alkottattak meg:

Biztositották a kormányzónak azt a királyi hatalomból kifolyó jogát, hogy „a főpapok, zászlós urak, vitézek és nemesek” soraiból annyi tanácsost tarthat maga mellett, a mennyit szükségesnek lát. De másfelől az országgyülés megállapitotta, hogy a tanács állandóan tizenkét rendes tagból, úgymint két főpapból, a nádorból, az országbiróból, két más zászlós urból és hat nemesből álljon. A nádoron és országbirón kivül a többi tagok megválasztását az országgyülés magának tartotta fönn.⁷ Ezzel az országgyülés a végrehajtó hatalom gyakorlására is befolyást biztositott magának; az országos tanács az országgyülés kifolyásának, mintegy folytatásának természetét nyerte; a minthogy rendeleteit „az összes főpapok, zászlós urak, nemesek és előkelők” nevében bocsátotta ki.⁸

Az országos tanács tizenkét állandó tagja évnegyedenkint egyszer, a nyolczadi országos törvényszékek időszakában, teljes számban tartozott a kormányzó mellett egybegyülni. Ezen időszakokon kivül csak nyolcz tanácsosnak, és pedig egy főpapnak, egy zászlós urnak és hat nemesnek kellett állandón a kormányzó mellett tartózkodni.

Azzal az intézkedéssel, hogy a köznemesek az országos tanácsnak a nyolczadi törvényszékek időszakában fele részét, egyébkor háromnegyed részét képezik: az országgyűlés intentiója természetszerüen az volt, hogy az ország kormányában a köznemesség befolyása emelkedjék túlsulyra. Eszerint miként a kormányzó személyének megválasztásában, úgy az országos tanács szervezésében is a köznemesség ült diadalt.

Az országos tanács hatásköréről általánosságban az mondatik, hogy a kormányzó a rendek panaszait és bajait annak tanácsával hallgatja ki és intézi el, vele egyetértésben jár el a királyi jövedelmek kezelésében, akarata, beleegyezése és javallása nélkül nagyobb egyházi javadalmakat nem adományozhat. A mely utóbbi rendelkezésből az a következtetés vonható le, hogy más ügyekben a kormányzó az országos tanács határozatához kötve nem volt. Ezt a felfogást megerősiti az a végzés is, amely szerint „tanácsosainak távollétében” a kormányzó a felmerülő ügyekben maga is intézkedhetik; az ország rendes birái azonban a tőle hozott birói itéleteket fölülvizsgálhatják és a mennyiben az országos szokásjogba ütközőknek találják, megsemmisithetik. A mely végzés, az összes tanácsosok távollétének lehetőségét föltételezvén, azzal a fentebb érintett végzéssel, a mely legalább nyolcz tanácsosnak a kormányzó mellett állandó tartózkodását követeli, ellenmondást tüntet föl.

Hunyadi az eléje terjesztett végzéseket június 13-án fogadta el, megerősitette, és az összes rendekkel egyetemlegesen tett esküre hivatkozva megfogadta, hogy azokhoz lelkiismeretesen alkalmazkodni fog.⁹

Ezen országgyülés végzései azt, hogy a kormányzó az ő tisztét meddig fogja viselni, nem határozzák meg; László királyról pedig egyáltalán emlitést sem tesznek. Mindazáltal arra a viszonyra, a melybe a kormányzó a kiskorú királyhoz lépett, világosságot vet a czím, a melyet okleveleiben rendszerint használt:

„Mi Hunyadi János, a dicső László úrnak Magyarország választott királyának, néhai Albert úr Magyarország királya szülöttének nevében és személyében ugyanazon ország kormányzója.”¹⁰ A mivel azt hirdette, hogy magát mintegy László helytartójának tekinti. Az a körülmény, hogy Lászlót „választotta” királynak czímezi, azt jelzi, hogy az 1440-ik évi koronázást érvénytelennek tekinti.

Hunyadi nem tartozott azok közé, kik a hatalmat korlátozó föltételeket azzal az utógondolattal fogadják el, hogy azokon túlteszik magukat. A fenmaradt történeti emlékek tanuskodnak arról, hogy a kormányzat és közigazgatás terén az intézkedést legtöbbször egészen az országos tanácsra bizta; sőt levelei és rendeletei olyan benyomást tesznek az olvasóra, mintha magát az országos tanács alárendelt organumának tekintette volna.¹¹

Minden oda mutat, hogy a politikai hatalom birtoka csáberőt Hunyadi Jánosra nem gyakorolt. Testestől lelkestől katona volt. Az a gondolat, hogy hazáját megvédje, ellenségeit megsemmisitse, nevét harczi dicsőséggel környezze, uralkodott fölötte. Arra számitott, hogy a kormányzói hivatal az eszközöket megadja neki. És e tekintetben azonnal megválasztatása után nem kis eredménynyel dicsekedhetett.

Az országgyülés „az ország külső és belső ellenségeinek megtörésére, az ország belső békességének helyreállitására” rendkivüli adót szavazott meg. Mindennemü kiváltság érvényességének felfüggesztésével, mindegyik jobbágytelekre, és mindegyik nemesre, a kinek jobbágya nincs, huszonöt dénárt, vagyis egy negyed forintot vetett ki, s az abból befolyó jövedelmet teljesen a kormányzó rendelkezésére bocsátotta; azokra, a kik az adókivetésnek ellenszegülnek, a jószágvesztés büntetését szabván.¹²

Nevezetes, hogy ennek az adónak behajtását Hunyadi sem a főispánokra, sem a kincstartóra nem bizta, hanem barátjára, a váradi püspökre,¹³ a kinek szolgálatait más tekintetben is igénybe vette. A kanczellári tisztben Péter váczi püspököt, ki ezt a tisztet Ulászló uralkodása alatt viselte, meghagyván,¹⁴ a fontosabb ügyekben bizalma Vitéz Jánosnak nemcsak tanácsához, hanem ékes tollához is fordult.

Hunyadi ugyanis át volt hatva annak a kötelességnek tudatától, hogy az ország tekintélyének és hirének gondjaira bizott kincseit teljes épségében és fényében őrizze meg;

hogy Európa szine előtt nemcsak a magyar fegyvert, hanem a magyar culturát is előnyös világitásban tüntesse föl.

Ebben a korban emelkedett uralomra, Olaszországból kiindulva, a nyugati Európa államaiban a renaissance és humanizmus elnevezéssel jelölt szellemi irány, a mely az irodalom és művészet terén a görög és római hagyományokhoz tért vissza. Ennek az iránynak hatása alatt szokássá vált a hivatalos iratokat és magánleveleket is az ókori classicusok műveinek mintájára fogalmazni, azokat irodalmi művek gyanánt tekinteni, másolatokban olvasmányok gyanánt terjeszteni. Ezért uralkodók és köztársaságok egyaránt súlyt fektettek rá, hogy leveleik a cicerói rhetorika szépségeit ne nélkülözzék.

Enea Silvio éppen 1445-ben a lengyel kanczellárhoz intézett levelében megütközését fejezte ki a fölött, hogy Zsófia királyné, a mi Ulászlónk anyja, „ámbár ruháinak kelméit és ékszereit bizonyára gondosan válogatja meg, emberekről, kik leveleit tisztességesen képesek megfogalmazni, nem gondoskodik; pedig – úgy mond – ruháit és ékszereit kevesen látják, ellenben a levelek távol országokba jutnak el, küldőjüknek és fogalmazójuknak, ha ékesek, dicsőséget, ha gyarlók, gyalázatot szereznek.”¹⁵

Hunyadi nem szolgáltatott ilyen szemrehányásra alkalmat. Külföldre bocsátott leveleit attól fogva, hogy politikai állást foglalt el, már mint főkapitány, Vitéz Jánossal fogalmaztatta, a ki kora legjelesebb humanistáival egy szinvonalon állott. Kormányzó korában is a fontosabb

levelek a váradi püspök tollából kerültek elő.¹⁶ Igy az a levél is, a melyben a kormányzó és az országos tanács 1446 október 18-án a pápának és más uralkodóknak bejelentik, hogy Frigyes német király ellen háborut inditanak.

„Polgárháboruktól zaklatott hazánk – igy szól ez – Isten kegyelméből lassankint nyugalomra jutott, és erejét a hitetleneknek Európából való kiüzésére kezdette irányitani.

Azonban a fejedelem, ki a keresztény világ Augustusának czimét viseli, a behegedt sebeket újból feltépi, és új viszályokat támasztván, a békét felbontja; ámbár jól tudja, hogy hazánkra joga nincs, főképen most, mikor az ok, a mi őt korábban támadásra készteté, eltünt....

Ismételten kértük fel, hogy azt, kit uralkodónknak közakarattal elismertünk, az ország trónjára bocsássa, a koronát és mindazt a mit jogtalanul elfoglalt, adja vissza. Ő azonban, mivel a tőlünk hőn óhajtott béke nincs inyére, hogy időt nyerjen, üres szavakkal tartott minket; azalatt pedig a régi sérelmeket újabbakkal tetézvén, foglalásokat tesz, királyi és egyházi jövedelmeket bitorol, és a mi leginkább nehezünkre esik, a népet zsarolja, várakat épit, a templomokat megszentségteleniti... Egy szóval, hazánknak a pogányok támadása nem árt annyit, mint az ő váratlan ellenségeskedése.”¹⁷

Mielőtt Hunyadi az ország határát átlépné, az osztrák rendekhez és Bécs városához intézett levelekben előadta, hogy irántuk ellenséges szándékot nem táplál, és hadi készületei csak Frigyes személye ellen irányulnak; minélfogva arra kérte őket, hogy a királyt ne támogassák. A válasz azonban úgy hangzott, hogy mivel Frigyes barátságos egyezségre most is kész, ha a magyarok támadó fellépésre határozzák el magukat, ők uralkodójukat el nem hagyhatják.

Hunyadi János ekkor seregét meginditotta. De most sem tartott egyenesen Bécsnek. A Rábán kelt át, és Stájerországot, Karinthiát és Krajnát árasztotta el hadaival, abban a reményben, hogy Frigyes engedni fog. De ez sem alattvalóit nem birta megvédelmezni, sem engedményekre magát elhatározni nem akarta. Hunyadi ezért Stiriából Ausztriába vezette seregét és Bécs felé nyomult. A várakat elkerülve, a falaktól nem védett helyeket dulta föl;

Baden és Meidling nagy összeg lefizetésével vásároltak kiméletet.

Ekkor az osztrák rendek és a bécsi polgárság küldöttei Cillei Ulrik vezetése alatt megjelentek Hunyadi előtt s fölkérték, vonja vissza seregét és a békealkudozások meginditásához adja beleegyezését. A kormányzó, hogy Frigyes király szándékának komolyságáról meggyőződjék, azt kivánta tőle, hogy mindenekelőtt Győr városát adja vissza;

Cillei Ulrik gróf pedig vállaljon kezességet az iránt, hogy február 2-ig a város átadása végrehajtatik.

Erre Frigyes nem állott reá; de később, mikor Hunyadi úgyszólván Bécs kapuja előtt Fischamendnél táborozott, kötelezte magát, hogy a kitüzött határnapig Győrt átadja; csak azt kivánta, hogy a békealkudozások azonnal és pedig Bécsben, a szentszék követének elnöklete alatt indittassanak meg; s ha itt megegyezésre jutni nem tudnak, a pápa kéressék föl a békebirói tiszt elvállalására. Hunyadi beleegyezett, és deczember végén dús zsákmánynyal megrakodva, seregét Magyarországba visszavezette.

Február elején a legelőkelőbb magyar főpapokból és urakból álló követség jelent meg Bécsben. De ezek már az első napokban meggyőződtek arról, hogy Frigyes csak időt akart nyerni, a békességet őszintén nem óhajtja és a magyarok jogos igényeinek kielégitésétől most is csak úgy idegenkedik, mint azelőtt; ezért az osztrák fővárost csakhamar elhagyták.

Ily körülmények között a háború megujulása elkerülhetetlennek látszott. Hunyadi e végből a lengyel rendeket szövetségesekül óhajtván megnyerni, levélben fordult hozzájuk, a melyben az a nevezetes nyilatkozata foglaltatik, hogy a „magyarok és németek közt uralkodó gyülöletnek csak fegyver vethet véget.”¹⁸ Egyúttal márczius 12-re összehivta a magyar országgyülést.¹⁹

Ugy látszik, ezen országgyülés összehivására Hunyadit nem az késztette, hogy a Frigyes elleni háborura segitséget eszközöljön ki, hanem az, hogy a belső békét fenyegető

veszélyeket elháritsa. Alig csalódunk, ha feltesszük, hogy a mikor Hunyadi a kormányzói állást elfoglalta, a régi aristocratia mindjárt megkezdette ellene aknamunkáját; és mivel őt megbuktatni másképen nem remélhette, azt a tervet karolta föl, hogy valamelyik európai uralkodóház sarjának királylyá megválasztásával teszi feleslegessé a kormányzói állást.

Ez az országgyülés végzeményének következő czikkelyéből tünik ki: „Mivel – ugymond – a pártoskodás az egyenetlenségnek és háborunak szülő anyja, elhatároztuk, hogy közakarattal választott fejedelmünk lévén, senki az ország rendei közül fejedelem keresése végett,²⁰ sem közvetlenül, sem közvetve, sem nyiltan, sem alattomban, a rendek közönségének akarata ellenére és attól elváltan, idegen országok fejedelmeihez vagy más állású embereihez csatlakozni, avagy az országban pártoskodást támasztani ne merészeljen. A ki a rendek közönségének akarata ellen ilyesmire vállalkozik, az örök hűtlenség büntetésében marasztaltatik el, és sem a királytól, sem a kormányzótól, a rendek közönségének tudta és beleegyezése nélkül, kegyelmet nem kaphat” (XLIX. czikkely.)

Egyúttal felhatalmaztatott a kormányzó, hogy ha az ország rendei közül valaki „az ország vagy a kormányzó ellen” támadna, a szükséghez képest az egész országban, vagy

In document A Hunyadiak és a Jagellók kora (1440–1526) (Pldal 48-57)