A Hunyadiak és a Jagellók kora (1440–1526)

A Hunyadiak és a Jagellók kora (1440–1526)

IRTA

FRAKNÓI VILMOS

A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE NEGYEDIK KÖTET

*

SZERKESZTI SZILÁGYI SÁNDOR

*

KIADJA

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R. TÁRSULAT BUDAPEST

Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat betüivel 1896

Előszó.

A renaissance hatása a szellemi és politikai életre. Az újkor politikai eszméi. A democraticus irány diadala Mátyás királylyá választásában. Mátyás viszonya Európa fejedelmeihez. E kor történetének forrásai

A KÖZÉPKOR alkonya és az újkor hajnala esik abba a nyolczvanhat esztendőbe, a melyet a Hunyadiak és a Jagellók után nevez a magyar történetirás.

Ebben a rövid időszakban az emberiség történetének, a kereszténység megalapitása óta, legjelentékenyebb eseményei és mozgalmai torlódnak össze: az antik szellem ujjászületése, a könyvnyomtatás föltalálása, Konstantinápoly eleste, Amerika fölfedezése, a protestantizmus föllépése. Ezen eseményeknek és mozgalmaknak a világot átváltoztató hatása természetszerüen nem érvényesült rögtön. A XVI. század első negyedében még sejteni sem lehetett, hogy Guttenberg, Columbus és Luther az államok alakulásának és a népek fejlődésének új irányokat vannak hivatva kitüzni.

De már a XV. század folyamán a népek életében és az egyének lelkében egyaránt megindul az átalakulás forrongása. Régi tekintélyek és intézmények meginganak; új eszmék törekednek uralomra; a társadalom alsóbb rétegei emanczipálni kezdik magukat; az egyén értéke és sulya gyarapodik; nagy tehetségek és erőteljes egyéniségek előtt mindenütt korlátlan működési tér nyilik meg; az egyház, a királyság és a mindakettőnek védpajzsa alatt megerősödött egyházi s világi aristocratia mellett egy új hatalom kezd fölemelkedni: a tömegek közszelleme.

A magyar nemzet, mely mai hazánkban megtelepedése óta folytonosan a nyugat- európai szellemi áramlatok sphaerájában élt, ezeknek hatását szervezete minden izében most is átérezte.

A renaissance irodalmi és művészeti virágai az Alpeseken innen legelőször Magyarországban nyiltak. Az újkor politikai eszméi is korán hatották át itt a szellemeket.

Sőt bizonyos tekintetben az úttörő dicsősége illeti meg nemzetünket. A középkori fogalmakkal való szakitás merész, mondhatnók világra szóló tényét láthatjuk Hunyadi Jánosnak az ország kormányzójává, majd fiának királylyá megválasztásában. A XIV. század elején, az Árpád-ház kihalta után, a hatalmas Csákok, Németujváriak s a többi oligarchák ambitiója csak odáig ér, hogy az ország egy része fölött önkényes hatalmat gyakoroljanak, vagy hogy a koronát tetszésük szerint osztogassák; még nem gondolhatnak arra, hogy az ország kormányát saját kezeik közé ragadják, trónját maguk foglalják el. És másfél századdal utóbb a homályból, alacsony sorsból csak imént kiemelkedett Hunyadiakat állitja az ország élére a nemzet, magával sodorva az aristocratiát, hatalmas külföldi uralkodókat utasítva el igényeikkel. Önkénytelenül a napoleoni korra kell a magyar történetirónak gondolni, mikor annak volt tanúja, mi nálunk a XV. század második felében történt: hogy molnárlegényből gróf és hadvezér, tiszttartóból nádorispán, jobbágy fiából bíboros prímás válhatik.

A jogosult büszkeség érzetével hirdethetjük, hogy ezen (modern kifejezést használva) democraticus irány diadalait vérözön nem mocskolta be.

Már ezen mozzanatoktól is kivételes érdeket és jelentőséget nyer az az időszak, a melynek küszöbéhez jutottunk. De nem kevésbbé ragadják meg a figyelmet az emelkedés és hanyatlás, a dicsőség és gyász, a hazafias önfeláldozás és a hazát feláldozó önzés megrenditő váltakozásai, melyeket ez az időszak felmutat.

A Hunyadiak korának kezdetén magyar hadak a törököknek Ázsiába visszaüzését tüzik ki feladatúl, és merész előnyomulásukban a Fekete-tenger partjáig jutnak. A Jagellók letüntével az ország fővárosa a török hadak előtt ellenállás nélkül nyitja meg kapuit.

Mátyás király Bécsben tartja udvarát, és a Habsburg ház örökös tartományait meghóditja. Egy évvel halála után a német király Székes-Fejérvárt vivja meg és megalázó békeföltételeket szabhat.

Mátyás király fényüzésével és gazdagságával egész Európát bámulatra ragadja, hatalmas fejedelmeket zsoldjába fogadhat, a brandenburgi választófejedelemnek, a mai porosz uralkodóház ősének évi kegydijt utalványozhat. Utódai saját asztaluk szükségleteire apró kölcsönöket kénytelenek fölvenni.

A magyar köznép, mely a kereszt jele alatt Nándor-Fejérvárt megmentette, hatvan évvel utóbb, ugyancsak a kereszt jele alatt, a pórlázadás iszonyainak szinhelyévé teszi az országot.

Élénk világitásban mutatja be ennek az időszaknak története, hogy a magyar méltó vezérekkel élén, nagy czélok szolgálatában, az áldozatkészség sugallatait meghallgatva, a politikai hatalom, az anyagi jólét és a szellemi fejlettség mekkora magaslatára képes fölemelkedni; ellenben az eszmény cultusától elfordulva, önző érdekek és apró cselszövények békóiba verve, milyen mélyre sülyedhet!

E nagy eseményekben és tanulságokban bővelkedő időszakból a történeti emlékek gazdag készlete maradt fönn. Nemcsak a korábbi időszakokkal közös források gyarapodnak meg tetemesen, hanem egy új forrás is nyilik most meg a diplomatiai jelentésekben.

Ugyanis a XV. század közepén a nemzetközi viszonyok olyan alakulást nyertek, a mely a diplomatiai szolgálat szervezését lehetségessé tette és megkövetelte. Az államok közötti érdekkapcsolatok mind szorosabbakká váltak. Az uralkodók és köztársaságok most már nem elégedhettek meg azzal, hogy időnként valamely felmerülő fontos ügy elintézése végett küldjenek követeket más hatalmasságokhoz. Szükségét érezik annak, hogy bizonyos udvaroknál állandóan tartsanak követeket. Ezek pedig küldőikhez sürün intézik leveleiket, a melyekben az ország állapotáról, az uralkodók és a szereplő egyéniségek jelleméről, minden fontosabb eseményről és hirről részletes tudósitásokat szolgáltatnak, a titkos rugók működését, a lappangó czélzatokat földeriteni iparkodnak. Természetesen a diplomaták is ki vannak téve annak a veszedelemnek, hogy elfogultságuk, itélőképességük fogyatkozásai, avagy a velük érintkező államférfiak ügyessége tévedésbe ejtsék őket. Ezért irataikat, csak úgy, mint egyéb történeti emlékeket, a kritika tüzpróbájának kell alávetni. De ennek daczára állithatjuk, hogy a mióta néhány évtized előtt az európai kormányok liberalitása a diplomatiai levéltáraknak ezelőtt féltékenyen őrzött kincseit föltárta, az európai történelem a XV.

századtól kezdve új alakot nyert.

Magyarországban a római szentszék és a velenczei köztársaság voltak az elsők, melyek a királyi udvarnál állandón követeket tartottak; példájukat később a császár, a lengyel és a nápolyi királyok, a ferrarai és milanoi herczegek követték. Ámbár ezen külföldi követek jelentései nagy részben elvesztek, maradványaik, a miket Róma, Velencze, Modena, Milano és Varsó levéltárai megőriztek, mennyiségre és értékre nézve egyaránt jelentékenyek.

Sajnos, a régi magyar királyok budai levéltára nyomtalanul elpusztult. Az a reménység, a mit tápláltunk, hogy legalább romjait a konstantinápolyi Serail csarnokaiban fölfedezhetjük, meghiusult.

Szerencsére, a bécsi udvari levéltár, a mohácsi vész után létesült magyar királyi kamara levéltára, az egyházi és családi levéltárak, a mohácsi vészt megelőző időkből is a köztörténeti vonatkozású okiratok és levelezések nagy tömegét tartották fönn.

A történeti anyagkészlet ilyetén gyarapodása következtében az ujabb kor történetirója nem kénytelen többé a királyok tetteinek és a hadjáratok eseményeinek elbeszélésére fektetni a fősulyt; a nemzet belső életének folyamatába is mind mélyebb pillantást vethet, politikai és culturai fejlődésének phasisaira mind nagyobb világosságot áraszthat.

Ettől fogva válik lehetővé, hogy a szó szoros értelmében a nemzet történetét nyujthatjuk, a legközvetlenebb források segitségére támaszkodhatva e nagy és szép feladat megoldásában.

I. FEJEZET.

I. Ulászló megválasztása.

A szabad királyi választás joga. A trónörökösödés elve Magyarországon. A helyzet Albert király halála után.

Erzsébet özvegy királyné igényei a trónra. Országgyűlés Budán. III. Ulászló lengyel király jellemzése.

Megválasztásának feltételei. Az országos küldöttség tárgyalásai. Kottaner Ilona ellopja a koronát. V. László születése. Ulászló megválasztása. A választás kihirdetése. Dominis püspök beszéde, Ulászló válasza. Erzsébet

királyné és pártja. Albert osztrák herczeg V. László gyámja. Erzsébet hiveinek magatartása

A NÉPEKET megillető jogok között egyik sem annyira természetes és egyszersmind jelentőségteljes, mint az, hogy uralkodójukat szabadon választhatják. És éppen ennek a jognak korlátozására vagy teljes feláldozására szánták el a népek a leggyakrabban és legkönnyebben magokat. Ezt az önmegtagadást az önfentartás ösztöne sugalmazta. Mert a fejedelem választásának korlátozatlan szabadsága belső bonyodalmakat és külső veszélyeket idézvén föl, az állami élet békés fejlődésének válságos megzavarását vonta maga után;

egyszersmind csorbitotta a varázst, a mivel szükséges volt a fejedelmi hatalmat környezni.

A magyar nemzet politikai érettségének kivételes nyilatkozatát látják abban a tényben, hogy már a honfoglalás küszöbén az örökösödés elvét Árpád fejedelem családjában megállapitotta.

Azok a szomorú tapasztalások, a miket a nemzet szerzett, a mikor Szent-István halála után ettől az elvtől önként eltért, és a mikor az Árpád ház férfi ágának kihalta után a királyválasztás jogával élni kényszerült: alkalmasak lehettek arra, hogy a trónöröklés elvéhez való visszatérésre késztessék. Ez az irány annyira erős volt, hogy férfiú örökös hiányában az örökösödést kétszer a király leánygyermekére terjesztette ki.

Mig Francziaországban a nőket a trónöröklésből a törvény kizárta, a többi európai államok az örökösödési elv folyománya gyanánt a trón elfoglalására a nőket is hivatottaknak ismerték el. Angliában, Spanyolországban és Nápolyban a koronát több nő viselte.

A magyar nemzet szellemével és hajlamaival a nőuralom összhangzásban nem állott.

Mikor Nagy-Lajos az ország rendeitől azt az igéretet eszközölte ki, hogy leányát Máriát utódjáúl fogadják el, a királynő mellé férje királyul megválasztatott és megkoronáztatott; és Zsigmond után, a ki szintén fi-örökös nélkül hunyt el, a trónöröklés kérdése ugyanily megoldást nyert.

Albert királynak 1439 október 27-én bekövetkezett halála után félszázad alatt harmadizben fordult elő az az eset, hogy az uralkodó fiugyermeket nem hagyott hátra.

A helyzet nehézségét több körülmény növelte. Az özvegy királynét néhány hónappal ezelőtt, az 1439 tavaszán tartott országgyülés az ország „természetes urnőjének” ismerte el, mint a kit „az ország, főképen a születés jogczimén, köztudomás szerint megillet.”¹ Ebből az látszott következni, hogy férje halála után a királyi hatalom teljessége rászállott. Ebben a nézetben volt ő maga, és voltak hivei közül számosan. A kormányt átvette, az uralkodót megillető összes jogokat gyakorolta, okleveleiben magát „az ország jogos örökösének”

hirdette.²

De a királyné áldott állapotban volt. És elhunyt férje, kevéssel halála előtt, végrendeletet alkotott, a melyben úgy intézkedett, hogy ha özvegye fiút szül, ez Magyarországot, Csehországot és Ausztriát örökölje, Pozsonyban neveltessék, és nagybátyja, Frigyes osztrák herczeg gyámsága alatt álljon.

Ez a végrendelete, mely Magyarországra nézve természetesen a kötelező erőt nélkülözte, azt a felfogását tolmácsolja, hogy a magyar király fiugyermeke a korona természetes örököse; azzal pedig, hogy életben levő két leánygyermeke részére örökösödésjogot nem igényelt, azt vallja, hogy a leányágra a trónörökösödés nem terjed ki.

A királyné osztozott ebben a felfogásban, és úgy vélekedett, hogy ha fiugyermeket szül, az ő uralkodói hatalma megszünik, és fia az ország jogos örökösévé válik. Ezért nem gondolt arra, hogy akár ő maga az országnak állandón uralkodója maradjon, akár egyik leánya emeltessék a trónra; hanem oda hatott, hogy az ország rendei a trón betöltése iránt való rendelkezést addig halaszszák el, mig gyermekét világra hozza.

Az ország rendei, kik az 1440-ik év első napjaiban Budán országgyülést tartottak, két részre oszoltak. Számosan az elhunyt király és a királyné nézeteit vallották. De többségben voltak azok, kik sem a királynénak, sem esetleg születendő fiának trónörökösödési jogát egyáltalán nem ismerték el, s igy nem tekintették magukat arra kötelezve, hogy a királyné szülését bevárják, hanem abban a meggyőződésben voltak, hogy a király halála után az utód megválasztása iránt haladék nélkül és korlátlan szabadsággal rendelkezhetnek; mivel pedig az ország belső békességének és külső biztosságának érdeke erős kéz kormányát igényelte, el voltak határozva, hogy olyan királyt választanak, a ki uralkodói kötelességeinek teljesitésére a kellő képességet birja; a királynéval és párthiveivel szemközt mindössze arra az engedményre voltak hajlandók, hogy olyan uralkodót emelnek a trónra, a ki Erzsébetet nőül veheti.

Mindezeket a kellékeket egyesitette magában Lengyelország királya. III. Ulászló, Jagelló Ulászlónak, ki első házasságban Nagy-Lajos leányát birta nőül, harmadik házasságából született fia, 1434 óta ült a lengyel trónon, és most tizenötödik évét töltötte be.

Piccolomini Enea Silvio, a hires humanista, ki 1458-ban II. Pius névvel Szent-Péter székét foglalta el, úgy jellemzi őt, hogy az arcz szépségének és a testalkat épségének előnyeit nélkülözte ugyan, de ezen hiányokat nagylelküségével és szellemének emelkedettségével feledtetni tudta; egyúttal megjegyzi róla, hogy magyar nyelven folyékonyan beszélt;³ a mi bizonyára szintén hozzájárult ahhoz, hogy a magyarországi rendek figyelme rá irányult.

De a legfőbb inditó ok, a mi Ulászló király megválasztatását ajánlotta: a két ország politikai érdekeinek azonossága volt. Mindkettőt egyaránt fenyegette a törökök hatalmának terjeszkedése, és remélni lehetett, hogy egyesült erővel leküzdhetik a közös ellenséget. Ehhez járult az a körülmény is, hogy a szabadságszerető, alkotmányos jogai fölött féltékenyen őrködő lengyel nép uralkodójától a magyarok is saját törvényeik és szabadságaik tiszteletben tartását várhatták.

Figyelemre méltó, hogy a királyválasztás iránt folyt tanácskozásokban a történeti mult emlékei is előtérbe léptek. Az ország rendei hivatalos okiratban beszélik el, hogy a gyülésen több szónok nemcsak arra az előnyös helyzetre utalt, a mit Nagy-Lajos idejében Magyar- és Lengyelország egyesítése teremtett, hanem még korábbi időkre tekintvén vissza, arról is megemlékezett, hogy Szent-László uralkodása alatt a magyar és lengyel uralkodóházak rokoni összeköttetése mindkét államra áldást hozott.⁴

Az özvegy királyné és párthivei, miután a határozathozatal elnapolását kieszközölni sikertelenül igyekeztek, a túlnyomó többség akaratában megnyugodtak. Erzsébet beleegyezését adta ahhoz, hogy Ulászló a magyar trónra meghivassék,⁵ és a jelentékeny korkülönbség daczára, késznek nyilatkozott, hogy az ifjú uralkodót férjül elfogadja.

Néhány hónappal később a királyné azt hirdette, hogy hozzájárulását a magyar urak kemény szavakkal erőszakolták ki és hogy ő a félelem hatása alatt engedett; de éppen a kifejezések, a miket erről szóló okiratában használ, teszik kétségtelenné, hogy az országgyülés az erőszak eszközeihez egyáltalán nem nyult.⁶

Az országgyülés azonban, ámbár a megválasztandó személy iránt teljes megegyezés jött létre, a választást még sem hajtotta végre. Ugyanis Ulászlót Magyarország királyául elfogadni csak úgy akarta, ha ő a többrendbeli föltételeket, a mik eléje terjesztetnek, előlegesen elfogadja. Ezek a föltételek a magyar nemzetnek fontos politikai biztositékokat nyujtani voltak hivatva.

A választás előtt köteleznie kellett magát Ulászlónak arra, hogy a koronázás alkalmával az ország jogainak, szabadságainak és szokásainak tiszteletben tartását, esküvel és

irásban fogadja; továbbá, hogy a törvényekhez alkalmazkodik, az egyházakat szabadságaikban és javaikban megoltalmazza, a jogérvényes jószágadományozásokat, névszerint azokat, a miket Erzsébet királyné tett, fentartja, az országot, külső ellenségeivel szemben, Lengyelország haderejével is védelmezni fogja, a magyar koronától elidegenitett területeket visszaszerezni igyekszik, a hűtlenség miatt számüzötteknek a magyar urak hozzájárulása nélkül kegyelmet nem ád, Zsigmond király özvegyét, Cillei Borbála királynét az országba be nem bocsátja; a fő- és jószágvesztésre itélt özvegy Garai Jánosnénak meg nem kegyelmez.⁷

E szerint arról volt szó, hogy az ország a jövendő királylyal valóságos szerződést kössön, s csak ezen szerződés megkötése után fogadja el uralkodójául.

Ezen szándék végrehajtására két olyan módozat kinálkozott, melyek más alkalommal gyakorlatban voltak: az országgyülés Ulászlót azonnal királylyá megválaszthatta, úgy hogy a választás érvényességét a föltételek elfogadásától teszi függővé; vagy követek által tárgyalásokat indithatott vele, s miután ezek kedvező eredményre vezettek, foganatosithatta a választást.

De az országgyülés egy harmadik, egészen szokatlan módozatot fogadott el.

Biztosokat, követeket választott, kiket teljes hatalommal ruházott fel, nemcsak arra, hogy a nekik adott utasitás értelmében, Ulászlo királylyal tárgyalásokat inditsanak; hanem arra is, hogy a mennyiben a tárgyalások kedvező eredményre vezetnek, őt az ország nevében azonnal királylyá válaszszák meg.

Ezen nagy horderejü feladat megoldása hat tagból álló országos küldöttségre bizatott.

Élére Dominis János zenggi püspök helyeztetett, bizonyára azért, mert a megelőző esztendőben mint pápai követ küldetett volt Lengyelországba, hogy Ulászló és Albert királyok között a megzavart békét helyreállitsa,⁸ a mely alkalommal ott köztiszteletre tett szert. A küldöttség többi tagjai az ország legelőkelőbb zászlós urai voltak: Thallóczi Máté Horvátország, Dalmáczia és Szlavónia bánja, Báthori István országbiró, Perényi János tárnokmester, Pálóczi László főajtónálló és Marczali Imre főasztalnok.

A megbizó levélben, a melyet „Magyarországnak a budai országgyülésen egybegyült főpapjai, fejedelmei, grófjai, bárói, vitézei és nemes előkelői” 1440 január 18-án állitottak ki, a magyar koronának Ulászló király részére való felajánlásáról nyiltan emlités nem történik. A biztosok arra kapnak felhatalmazást, hogy a „nekik átadott utasitás értelmében”, az egész ország és összes alattvalói nevében, Lengyelország királyával és rendeivel „békét és egyességet” hozzanak létre. Az ország rendei viszont kötelezik magukat, hogy a biztosoktól kötendő egyességet elfogadják és jóváhagyják.⁹

Az ország biztosaihoz a rendek sorából többen önkényt csatlakoztak, hogy a tárgyalásokat figyelemmel kisérjék és a királyválasztás ünnepélyességén jelen legyenek:

Ország Mihály, Bánfi Pál, Szentmiklósi Pongrácz, Rozgonyi Rajnáld és más urak, úgyszintén a Lengyelországgal határos királyi városok: Kassa, Bártfa és Lőcse küldöttei.

Ezek, fényes és számos kisérettel, január végefelé érkeztek Krakóba, hol ünnepélyes fogadtatásban részesültek. A tárgyalások a királylyal azonnal megindultak, de hoszszúra nyúltak, mivel a lengyel urak egy része a meghivás elfogadását, a mi uralkodójuknak Lengyelországból való távozását maga után vonná, ellenezte.

Időközben Erzsébet királyné a budai országgyülés megállapodásához való hozzájárulását megbánván, újból azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy azon esetre, ha a születendő gyermek fiú lesz, ennek részére a magyar trónt biztositsa, s e végből bátor udvarhölgye, Kottaner Ilona által a szent koronát Visegrádról titkon magához szállittatta.

Mikor pedig február 22-én csakugyan fiugyermeket szült, a kinek a keresztségben László nevet adott, azonnal futárt küldött Krakóba az országos biztosokhoz azzal a rendelettel, hogy a tárgyalásokat szakitsák meg.

De László születése és az Erzsébettől érkezett felszólitás az egyesség létrejöttét nemhogy megakadályozta volna, hanem inkább siettette.

Ulászlót és a lengyel urak többségét a nehézségek és bonyodalmak eshetősége sem ingatta meg abban a meggyőződésben, hogy a két birodalom szoros frigye mindkettőre és a kereszténység közös érdekeire nézve nagy előnyöket igér, a melyeket elutasitani nem szabad.

Ulászló tehát a magyar országgyüléstől megállapitott föltételeket mind elfogadta. Mire, márczius 8-án, a magyar biztosoktól, Magyarország összes rendeinek nevében, Magyarország királyává megválasztatott.¹⁰

A választás ünnepélyes kihirdetése végett, a királyi udvar és a magyar urak a székesegyházba vonultak. Itt az országos küldöttség vezére, Dominis püspök, ékes latin beszédben „a Magyarország rendeitől nyert meghatalmazás alapján, és Erzsébet királyné megegyezésével”, Ulászlót fölkérte, hogy „a magyar királyság népeinek és országainak uralmát és kormányát vállalja el”.

Ulászló király röviden válaszolt. „Ő – úgymond – hazájának trónjával meg van elégedve, és idegen országok birtokára soha sem sóvárgott; de nehogy az isteni gondviselés végzéseinek ellenszegülni látszassék, a mindenható Isten, a boldogságos szűz és minden szentek dicsőségére, a hivők oltalmára és a hitetlenek megsemmisitésére, a felajánlott országot elfogadja.”¹¹

Még az nap Ulászló két oklevelet állitott ki. Az egyikben kijelentette, hogy a választást az ahhoz kapcsolt föltételekkel elfogadja, és a koronázás előtt az országgyüléstől kivánt kötelező nyilatkozatot eskü alatt megteszi és okiratba foglalja. A másikban magát arra kötelezi, hogy a koronázás előtt Erzsébet királynéval házasságra lép, neki uradalmaiban, udvari emberei megválasztásában és leányai kiházasitásában teljes szabadságot enged; fiát Lászlót Csehország és Ausztria megszerzésében támogatja, és arra az esetre, ha ő maga fiugyermek nélkül talál meghalni, Lászlónak a magyar trón örökségét is biztositja. A mindkét oklevélben elvállalt kötelezettségek lelkiismeretes megtartásáért a lengyelországi főpapok és urak kezességet vállaltak, s erről szóló nyilatkozatukat Ulászló oklevelei alá iktatták.¹²

Viszont a magyar országgyülés küldöttei a következő napon kiállitott oklevelükben kinyilatkoztatták, hogy Magyarország rendei nevében, Erzsébet királyné beleegyezésével, Ulászlót Magyarország királyává megválasztották, s hogy a megválasztott király május utolsó napján, a szokott helyen, az ország koronájával megkoronáztatván, az ország pecsétje alatt kötelező igéretet fog tenni, hogy Magyarországot a lengyel királyság haderejével, Lengyelországot pedig a magyar hadsereggel, minden ellenséges támadás ellen megoltalmazza.¹³

A mely igéret a két ország között az uralkodó közösségével létesült szoros szövetséget szentesitette.

Ezeknek elintézése után az országos biztosok közül ketten, Thallóczi Máté és Marczali Imre Magyarországba visszatérvén, Komáromban Erzsébet királyné előtt megjelentek, és a történt megállapodásokat tudomására hozták. De a királyné sulyosan éreztette velök neheztelését a miatt, hogy utasitása ellen vétettek, s őket azonnal fogságba vetette, egyuttal kijelentette, hogy Ulászló megválasztatását érvénytelennek, ellenben a saját fiát Lászlót, az ország törvényes örökösének tekinti.

Támaszt keresve férje családjában, a Habsburg-házban, fia fölött a gyámságot, és míg ez tizenhatodik évét eléri, az osztrák herczegség kormányát Albert herczegre bizta.¹⁴ De neki Magyarország kormányára befolyást engedni nem szándékozott. El volt határozva, hogy Magyarországban az uralkodói jogokat fia nevében maga fogja gyakorolni. Erre magát, mivel az ő örökösödési jogait az ország rendei atyja életében, majd 1439-ben is elismerték, hivatottnak tekintette, a nélkül, hogy újabb országgyülési határozatra volna szüksége.

Ezen felfogásban megerősitették őt hivei, kiket a legkülönfélébb indokok csoportositottak körüle. Anyai nagybátyja, Cillei Frigyes gróf és ennek fia Ulrik, mindketten

kényuralmi hajlamaik és nagyravágyásuk kielégitését remélték rokonuk uralkodása alatt.

Szécsi Dénes esztergomi érseket, a győri és veszprémi püspököket, Ujlaki Miklós bánt, Garai László visegrádi kapitányt és pártfeleiket kétségkivül az a meggyőződés vezérelte, hogy az osztrák házzal és a német birodalommal való benső kapcsolat az országra nézve nagyobb előnyöket biztosit azoknál, a melyeket a lengyel király egyénisége és országa nyujthat.

Ekként a reménység, hogy Ulászló és Erzsébet házassági frigye minden érdeket kielégithet, eltűnt. Választani kellett a daliás Ulászló és a gyermek László, a lengyel és a német szövetség között. A nemzet a politikai nézetek, a családi összeköttetések és hagyományok, de a személyes érdekek sugallatai szerint is, megoszlott a két irány, a két párt között. A mint Erzsébet királyné magatartásának és hivei fenyegető készületeinek hire Lengyelországba eljutott, a lengyel urak köréből ujból fölhangzott az óvatosság tanácsa, hogy Ulászló a magyar trón elfoglalásának gondolatával hagyjon föl. Ezen tanács ellen a leghatározottabban egy főpap szólalt föl: Olesnicki Sbignew krakói püspök, ki úgy nyilatkozott, hogy ő a maga részéről készebb egész vagyonát, sőt életét is feláldozni, mint nemzetére a visszalépés gyalázatát háritani.¹⁵ Mire a lovagias ifjú király szintén kijelenté, hogy szavát, a mit a magyar rendeknek adott, megszegni nem fogja.

1. Fejér, Codex Dipl. XI. 257. V. ö. Schönherr Gyula, Az Anjou-ház örökösei. A Magyar Nemzet Története, III. 619.

2. 1440 február 15-én az adó behajtása iránt „auctoritate regia, qua pro nunc, uti heres huius regni legitima, et ad quam totius regalis potestatis plenitudo condescendit, fungimur”, rendelkezik. Az oklevél eredetije az országos levéltárban.

3. Katona, Historia Critica. XIII. 78.

4. Katona, id. m. XIII. 73.

5. Erről oklevelet is állitott ki, a melyre az ország rendei 1440 július 17-iki nyilatkozatukban hivatkoznak.

Katona, id. m. XIII. 93.

6. Erzsébet 1440 június 2-án Frigyes római királyhoz irt levelében irja, hogy az urak „menigermall hertiglich und swerlich an uns khomen sint und begert haben”; és hogy ő „vor grosser besorgniss”

engedett. A levél egykorú másolata a bécsi udvari levéltárban.

7. Ezen föltételeket Ulászló tényleg elfogadta, mint az 1440 márczius 8-án kiállitott okiratából látható.

Katona, id. m. XIII. 27–30.

8. Az erre vonatkozó okiratok napvilágot láttak a krakói akadémia kiadványában, melyet alább ismételten idézünk: Monumenta medii aevi historica res gestas Poloniae illustrantia. Tomus XII. (Krakó, 1891.) 386–99.

9. A tizenhárom függő pecséttel ellátott megbizó levél eredeti példánya a moszkvai állami levéltárban őriztetik. Ki van adva az imént idézett okirattárban. 409–411.

10. Hogy csakugyan formaszerü választást vittek véghez, a leghitelesebb történeti emlékek kétségtelenné teszik. Ulászló maga 1440 márczius 8-iki oklevelében irja, hogy az országgyülés küldöttei Krakóban megjelenvén „post exactam... deliberationem, nos desiderio unanimi et voto Concordi in suum dominum et regem regni Hungariae praefati nominaverunt et elegerunt.” És magok a biztosok 1440 márczius 9-iki okiratukban irják: „juxta praetactam nobis traditam informationem ea, que peragenda erant... concludentes, die hesterna, vigore mandati nobis traditi,... Uladislaum... in siusdem regni Hungarie... regem et dominum rite elegimus.”

11. Dlugoss János feljegyzése. Ez, sok éven át a krakói püspök titkára, majd krakói kanonok, Lengyelország történetét a legrégibb időktől a saját koráig megirta. Munkájának az a része, a melyben a saját kora (1440–1470) eseményeit, mint azok tanuja, gyakran részese, beszéli el, ezen kor történetének leghitelesebb forrásai közé tartozik. A munkát új kiadásban közrebocsátotta Zegota Ignácz, Dlugoss összes művei (Opera omnia) X–XIV. köteteiben. (Krakó, 1876.)

12. Az egyiket kiadta Katona, id. m. XIII. 23–31. A másik megjelent Chmelnél, Regesten K. Friedrichs IV.

nr. 8.

13. Az 1440 márczius 9-én kelt okirat Katonánál, id. m. XIII. 37–40.

14. Erzsébet királynénak, 1440 ápril 10-ikén Bécs városához intézett értesitő levelét közli gróf Teleki József, Hunyadiak kora, X. 81.

15. Ezt Dlugoss kanonok, ki ekkor környezetében volt, beszéli el Magyarországból irt egyik levelében.

Monumenta, id. h. 417.

II. FEJEZET.

A nemzet megoszlása I. Ulászló és V.

László között.

Ulászló Magyarországba jön. Az ellenpárt műveletei. V. László megkoronázása. Hédervári Lőrincz. A két párt alkudozásai. A Cilleiek elfogatása. A rendek gyűlése. Garai László fogságba vettetik. Ulászló megkoronázása.

Szécsi Dénes primás elpártolása. Erzsébet szövetségesei. Giskra János. Cillei Ulrik. Sikertelen egyezkedési kisérletek. Murád szultán hatalmi terjeszkedése. Hunyadi János érdemei. A szentimrei csata. Kemény Simon önfeláldozása. A tövisi és szentimrei templomok alapitása. Ütközet a vaskapui szorosnál. Cesarini Julián békitési

kisérletei. Békekötés Erzsébet és Ulászló között. Erzsébet halála. Frigyes római király beavatkozása.

Fegyverszünet Ulászló és Giskra között

Ulászló jelentékeny haderő élén, 1440 ápril 21-ikén lépte át Magyarország határait.

Késmárkon és Eperjesen több napig időzött, és május 15-ikén, pünkösd vasárnapján vonult Egerbe, a melynek püspöke, a vitéz Rozgonyi Simon nagy fénynyel fogadta.

De ugyanezen napon az ellenpárt is nevezetes lépésre szánta el magát. A királyné a három hónapos csecsemő fiát Székes-Fejérvárt Szent-István koronájával megkoronáztatta. A szertartást az arra hivatott Szécsi Dénes esztergomi érsek, Veszprém és Győr főpapjától környezve, hajtotta végre. A jelenlevő világi urak sorából Cillei Ulrik gróf, Ujlaki Miklós és Garai László bánok voltak a legelőkelőbbek. A koronázást királyválasztás nem előzte meg;

mert azok, a kik László körül csoportosultak, azt vitatták, hogy Albert király fiát a trón az örökösödési jog alapján illeti meg.

Ellenben mindazok, kik Ulászló pártján állottak, László megkoronáztatásában az ország királyválasztási szabadsága ellen intézett merényletet láttak. Az Ulászló kiséretében levő Dlugoss lengyel kanonok egyik levelében olvassuk, hogy leginkább az esztergomi érsek eljárásában botránkoztak meg, „a ki, ámbár jogtudós, a nép és az urak hozzájárulása nélkül ilyen példátlanul álló dolgot vitt véghez.”¹

Mig az ország első főpapja a gyermek László pártjára állott, az ország első világi zászlós ura, Hédervári Lörincz nádor nem kisebb szolgálatot tett Ulászlónak azzal, hogy Buda várát előtte megnyitotta. Itt azután fölkeresték őt Erzsébet királyné követei, azzal a felszólitással, hogy őt és fiát az ország birtokában ne háborgassa. A király nevében a krakói püspök azt a választ adta, hogy uralkodója, ámbár a magyar országgyülés meghatalmazott küldötteinek meghivására jött, mivel szemei előtt a kereszténység java és nem hatalmának gyarapitása lebeg, nehogy az egyenetlenség a törökök hasznára váljék, jogához nem ragaszkodik, hanem kész az ügyet az ország rendeinek itéletére bizni, a kiknek végzésében meg fog nyugodni.

Erzsébet követei ezen nyilatkozatért köszönetet mondottak, és igérték, hogy az inditvány elfogadására urnőjüket rá fogják birni.²

Mindazáltal Erzsébet az ajánlatra rá nem állott, fiának jogait és érdekeit a tárgyalások esélyeinek kitenni vonakodott. Mivel pedig Győrött, hol ekkorig tartózkodott, magát biztosságban nem érezte, itt Cillei Ulrik grófot erős német és cseh őrséggel hátrahagyván, fiával Pozsonyba tette át lakhelyét, a hová a szent koronát is magával vitte.

Ennek daczára Ulászló abban az elhatározásában, hogy közte és csecsemő vetélytársa között a választást az ország rendeire bizza, megmaradt. Junius 15-ikén biztositó okiratot bocsátott ki az összes rendek részére, azzal a kijelentéssel, hogy mindazok, a kik az országos tárgyalások végett Budán tizennégy nap lefolyása alatt megjelennek, itt tizenhat napon át szabadon tartózkodhatnak, és innen bárhová bántatlanul távozhatnak, a mely idő alatt összes birtokaik is támadástól és kártételtől meg lesznek óva.³

Ezt az okiratot a király környezetében levő magyar és lengyel urak is, mint kezesek, pecsétükkel látták el. Az előbbiek között a zenggi, boszniai és szerémi püspökökkel, a nádorral, Thallóczi Máté bánnal, Perényi János, Marczali János, Pálóczi László, Thallóczi Frank és Ország Jánossal találkozunk.

De egyidőben a bölcs méltányosság és a nemzeti akarat iránti tisztelet ezen nyilatkozatával, a király és az őt környező urak az erély és határozott föllépés tényeivel is hatni kivántak. Cillei Ulrik ellen, ki Győr várából Ulászló és hivei ellen nyilt harczot inditott, magyar és lengyel csapatok küldettek. A fővezérletet Rozgonyi Simon egri püspök vette át, a ki Ulászló ügyét lelkesedéssel és áldozatkészséggel karolta föl.

Mig Ulászló hadai Győr városát vivták, Cillei a győri püspök kiséretében megkisérlé a menekülést. De mindketten Rozgonyi csapatainak kezeibe kerültek, és Budára vitettek. A király kimélettel és figyelemmel bánt velük, hogy őket a maga pártjára vonja és az Erzsébettel való kibékülésre közbenjárókul használhassa.⁴

A két Cillei gróf, apa és fiú Ulászlót királyuknak elismerték, hűséget fogadtak neki, kötelezték magokat, hogy őt segiteni és támogatni fogják; a koronához, egyházakhoz és magánosokhoz tartozó várakat, a miket hatalmukba ejtettek, rövid határnapig visszaadják.

Igérték, hogy Erzsébet királynét rábirják, hogy Ulászlóval egyezségre lépjen, és ha igyekezeteikben czélt nem érnek, ő ellene is a királyt segiteni fogják.⁵

Ezen fontos eredménynek és a király tapintatos magaviseletének hatása alatt az ország rendei a kihirdetett gyülésre nagy számban sereglettek egybe. Megjöttek Szécsi Dénes primás, ki egy hónap előtt Lászlót megkoronázta, a veszprémi püspök, Ujlaki Miklós és Garai László, kik a koronázáson jelen voltak. És megjött, ekkor még szerényen másod sorban állva, Hunyadi János szörényi bán is, ki Ulászló rövid uralkodói pályájára annyi fényt és gyászt volt hozandó, és a ki, ámbár Erzsébet atyja és férje iránt hálára volt lekötelezve, ámbár a nő és a gyermek uralma alatt az önálló tevékenység, a hatalom és emelkedés biztosabb kilátásai kecsegtethették: az ország érdekét szem előtt tartva, Albert halála óta Ulászló pártjának buzgó hive vala.⁶ A köznemesség és a városok polgársága is tömegesen jelent meg.

Mindnyájan egyértelmüleg „Magyarország egész közönségének” nevében (tota communitas regni Hungariae) a megbizásukból törvényesen végrehajtott királyválasztást helybenhagyták, Ulászlót királyuknak és uruknak elismerték, és egyenként, a feszületre tett esküvel fogadták, hogy őt vetélytársai ellen, névszerint azok ellen, kik őt Magyarország trónjának elfoglalásában akadályozzák, teljes erejükkel támogatni fogják; egyuttal Albert király csecsemő fiának az ő akaratuk ellen történt megkoronáztatását érvénytelennek és semmisnek nyilvánitották.⁷ Mire az urak Ulászlót karjaikra emelve, a királyi palota körül egybegyült nemesség és nép közé vitték, a mely őt lelkes üdvkiáltásokkal üdvözölte.⁸

Hátra volt még a koronázás, a mely az ősi szokás értelmében az uralkodói jogok gyakorlásának föltételét képezte. Erre nézve nagy nehézséget okozott az a körülmény, hogy a szent korona Erzsébet királyné kezeiben volt, és visszaszerzését egyhamar remélleni sem lehetett. A tanácskozások alatt, melyek ez ügyben folytak, Garai László bán, a kinek, mint visegrádi kapitánynak, kötelessége lett volna a korona eltávolitását megakadályozni, heves támadások czélpontját képezte. Esküszegéssel és hűtlenséggel vádoltatván, az országgyülés határozatából fogságba vettetett.

Ulászló, a mint erről értesült, nagy mértékben fölháborodott. Mivel Garai László a Budára meghivott rendek részére adott biztositó-oklevél védelme alatt áltott, elfogatását úgy fogta föl, mint a szószegés tényét, a mit vele szemben elkövettek, és a minek gyalázata a magyar és a lengyel urakra, sőt az ő személyére is kiterjed. A lovagias király kijelentette, hogy ő inkább a trónt áldozza föl, mint becsületét; s hogy ha Garait azonnal szabadon nem bocsátják, ő mindjárt Lengyelországba tér vissza.⁹

Garai szabadon bocsáttatott. És a koronázásról a tanácskozások nyugodtan folytak tovább. Az az inditvány merült föl, hogy annak a koronának hiányában, a mely az első szent

király homlokát, mig élt, környezé, az a korona használtassék, a mely az ő homlokát holta után ékesiti.

A középkor egyházi művészete azt a kegyeletes eljárást hozta gyakorlatba, hogy a szentek ereklyéi, mikor a hívek tiszteletére kitétetnek, a megfelelő testrész idomait feltüntető drága tartókba helyeztettek; igy a karcsontok részeinek tartói emberi kart, a koponyák és azok részeinek tartói pedig mellszobrokat képeznek. Ezek az ezüstből vagy aranyból készült, zománczczal és drága kövekkel boritott mellszobrok (hermák) a szerint, a mint főpapnak vagy királynak ereklyéit tartalmazták, főpapi süveget, vagy koronát viseltek, a mely rendszerint drágaságra és fényre magát a szobrot is felülmulta. A fejérvári egyházban is létezett ilyen koronával ékesitett mellszobor, a melyben nagy ünnepeken Szent-István koponyája a főoltáron a hívek tiszteletére kitétetett. Ennek a koronának a királyi koronázás czéljaira fölhasználása hozatott javaslatba.¹⁰

Az inditvány elfogadtatott, és a koronázást ezzel a koronával július 17-ik napján Székesfehérvártt Szécsi Dénes esztergomi érsek hajtotta végre az urak és a köznemesség oly nagy tömegének jelenlétében, a milyen – mint az országgyülés mondja – ilyen alkalmakkor még soha sem volt együtt.

Ugyanekkor „Magyarország főpapjai, zászlós urai, vitézei, előkelői és nemesei, kik az ország közönségét teljes hatalommal képviselik,” arról gondoskodtak, hogy ennek a koronázásnak érvényessége megtámadható ne legyen. Külön oklevélben azt a nevezetes nyilatkozatot teszik, hogy „mivel a királyok koronázása mindig a rendek akaratától függ, a korona hatása és ereje a rendek jóváhagyásában rejlik”;¹¹ ennélfogva az ez alkalommal használt koronára a szent koronának „minden hatását, jelentését, misteriumát és erejét”

átviszik; a királyt a koronázás következtében az uralkodói hatalom teljességével fölruházottnak jelentik ki. Egyuttal elhatározták, hogy a régi szent korona, ha azt visszaszerezniök sikerül, korábbi jelentőségét és erejét visszanyeri; de a mennyiben igyekezeteik sikerre nem vezetnének, jövőben is a királyok koronázásánál a másik korona fog használtatni. Végül Lászlónak a nemzet akarata ellen történt megkoronáztatását újból érvénytelennek nyilatkoztatták.¹²

A modern államjog kifejezéseit az 1440-ik év eseményeire alkalmazva, elmondhatjuk, hogy az ország rendeinek ezen intézkedéseiben és nyilatkozataiban a nemzeti souverenitás tudata határozottabban, mint bármikor, nyilatkozik. Ennek tüneteivel találkozunk abban a végzeményben is, a mit az országgyülés a koronázás után három nappal a királynak bemutatott, s a melylyel a nemzet jogainak és szabadságainak biztositása végett egészen új útra lép.

Ez a végzemény ugyanis nem egyéb, mint az 1222-ik évi aranybullának, továbbá az 1298 és 1351-ik évi országgyülési végzeményeknek, – a melyekben a nemzet a közszabadságok legerősebb bástyáit látta – egész terjedelmükben átirása és megujitása.

Ulászlónak magát az ezekben foglalt végzéseknek tiszteletbentartására és végrehajtására kellett köteleznie.¹³

Annak a nagy lelkesedésnek daczára, a melylyel az ország rendeinek legelőkelőbbjei és tömegei az ifjú Ulászlót a magyar trónon üdvözölték, és a melyre minden tekintetben méltónak bizonyúlt: az ország a polgárháború iszonyaitól nem maradt megkimélve. S ezek között bizonyára nem utolsó helyet foglalt el a személyes érdektől sugallt hitszegés és hűtlenség büne, mely e gyászos napokban a nemzet minden rétegét megmételyezéssel fenyegette.

Szécsi Dénes primás, ki imént Ulászlót megkoronázta volt, és Garai László, ki Ulászló nagylelküségében részesült, csakhamar László pártjához tértek vissza.¹⁴ Példájukat mások is követték A bécsi udvari levéltár eredeti példányában őrizte meg azt a szomoru történeti emléket, azt az okiratot a melyben Rozgonyi István és testvére György Erzsébettől bocsánatot kérnek azért, hogy eddig ellenségeivel tartván, Pozsony várat neki átadni vonakodtak; és

most, miután őket kegyelmébe visszafogadta, esküvel igérik, hogy ezentúl királyuknak Lászlót ismerik el, és Pozsony várát a jövő évi Szent-György napig a királynénak vagy megbizottjának átadják; csak azt kötötték ki, hogy ez a megbizott magyar úr legyen.¹⁵

Ezt az utóbbi föltételt az a körülmény magyarázza meg hogy Erzsébet legfőbb támaszát idegenekben találta, és pedig nemcsak osztrák urakban, kik házához ragaszkodtak, hanem leginkább csehekben, kiket zászlaja alá a dús jutalomra és zsákmányra való kilátás vezetett. Az utóbbiak között tehetségre, merészségre nézve az első helyet Brandeisi Giskra János foglalta el, kiben honfitársai Ziskának, a hires husszita vezérnek legméltóbb utódját tisztelték. Már Zsigmond és Albert szolgálatában állott, de csak most kezdődik Magyarországban való szereplése, melyet negyedszázadon keresztül vérontás és pusztulás kisért. Erzsébet királyné Zólyom várát adományozta neki, és a felsővidék főkapitányává nevezte ki, azzal a megbizással, hogy a Szepességet, a bányavárosokat, az abauj- és sárosmegyei gazdag királyi városokat szállja meg. Feladata megoldására Csehországból zsoldosokat hozatott, vakmerő kapitányokkal, kik között Akszamit, Komorovszki és Talafúz a leghirhedtebbek lettek.

Mig ezek az északi részeket ejtették hatalmukba, délen Cillei Ulrik és Garai László Horvátországnak és Szlavóniának, sőt Magyarország dunántúli részében is nagy területnek uraivá lettek.

Ugyanakkor Erzsébetnek hatalmas szövetséges kinálkozott fia nagybátyjában, Frigyes osztrák herczegben, kit imént a német választó-fejedelmek

Albert utódává, német királylyá választottak meg. Ez hajlandónak nyilatkozván László érdekeit fölkarolni, Erzsébet az Albert herczegre ruházott fölhatalmazást visszavonta és őt bizta meg László fölött a gyámsággal és az osztrák herczegség kormányával, sőt fiát és egyik leányát, a koronával és több magyarországi várossal s várral együtt, tényleg átadta neki.¹⁶

Ulászló és hivei ezen veszélyes helyzetben nagy erélylyel léptek föl. Északon a Perényiek és Pálócziak küzdöttek, a nélkül, hogy a csehek terjeszkedésének útját állani képesek lettek volna. Azonban a Dunántúl Hunyadi János és Ujlaki Miklós Garai László fölött véres csatában diadalt arattak, mire jutalmul Erdély vajdáivá neveztettek ki. Maga Ulászló Szécsi Dénes ellen táborba szállott, Esztergomot ostrom alá vette, de a fölajánlott fegyverszünetet elfogadta; azután Zalamegyébe ment, ott több várat megvívott; a következő év (1441) tavaszán pedig a Cilleiek ellen hadakozott, kiket békekötésre kényszeritett.

Ulászló királyban és hiveiben a belső béke helyreállitására mindig meg volt a készség.

Az 1441-ik év első napjaiban Budán országgyülés tartatván, Rozgonyi Simon egri püspök, királyi kanczellár vezetése alatt, Erzsébethez teljes hatalommal ellátott ünnepélyes követség bocsáttatott, a melynek részére az ország rendei külön meghatalmazó iratot állitottak ki, kötelezvén magukat, hogy a létesitendő egyezség föltételeiben meg fognak nyugodni.¹⁷

De Erzsébet minden engedménytől makacsul vonakodott, Ulászló iránt engesztelhetetlen gyűlöletet táplált, az ő hiveit lázadóknak tekintette, jószágaikat, a mikor alkalom kinálkozott, saját hiveinek adományozta,¹⁸ és hogy fegyveresei zsoldjának fizetésére pénzt teremtsen elő, még a területén levő egyházak kincseit sem habozott elzálogositani.¹⁹

Mig a polgárháború az ország minden részére gyászt hozott; az egyetlen fénysugár, mely a borús napokat földeritette, arról a harczi térről jött, a hol a magyar fegyver a haza és a kereszténység oltalmára az ozmán ellen küzdött.

Murád szultán azt az előnyös helyzetet, a mit rá nézve a trónviszály Magyarországban teremtett, kizsákmányolni nem mulasztotta el. Miután 1439-ben uralmát Szerb- és Bosnyákországokban megalapította, az 1440-ik év április havában Magyarország legfontosabb végvárát, Nándor-Fejérvárt vette ostrom alá, melyet szárazon és vizen körülzárt.

De a vár parancsnoka, Thallóczi János vránai perjel, a csekély számú őrséggel hősi ellenállást fejtett ki, a rohamokat visszaverte, a föladásra szólitó fényes ajánlatokat visszautasitotta; úgy hogy a szultán félesztendei erőfeszités után siker nélkül kényszerült visszavonulni.

Mivel a következő évben a támadás megujitásától lehetett tartani, Ulászló Nándor- Fejérvár oltalmát Hunyadi Jánosra bízta, a ki az 1441-ik évben állását elfoglalván, a török csapatokat, melyek magyar területre ütöttek, itt pusztitva és rabolva kalandoztak, szétűzte;

majd a szendrei török parancsnokot, Izsák béget, ki utját állotta, megverte és Szendrőig üldözte.

A következő (1442.) évben az ország egy másik része volt török támadásnak kitéve.

Márczius elején Murád szultán egyik legjelesebb vezérét. Mezit béget Erdélybe küldötte.

Hunyadi azonnal ott termett, és Lépes György erdélyi püspökkel egyesülve, bár a sereg, a mit egybegyűjthettek, aránytalanul csekély volt, ugyszólván a biztos vereség és halál tudatában indult meg a törökök ellen. A mint a Maros völgyén haladtak át, Szent-Imrénél váratlanul szemben találták magokat a török előhaddal, mely a magyarok támadása elől visszavonult, hogy a fősereggel egyesüljön. A magyarok ezt a hadiműveletet futásnak magyarázván, a visszavonulókat vigyázatlanul üldözőbe vették; mire minden oldalról körülvétetvén, nagy részük, köztük Erdély hős püspöke is megöletett. Hunyadi kis csapattal keresztülvágta magát, és Gyulafehérvárra menekült. De a csüggedés érzete erős lelkén nem vett erőt. Miután Ujlaki Miklós hozzá csatlakozott, nehány megye nemességét és a vitéz székely csapatokat maga mellé vevén, a Mezit bégtől ostromolt Szeben fölmentésére indult. Itt történt az az emlékezetes eset, hogy az ütközet előtt egy lelkes vitéz, Kemény Simon önként ajánlkozott arra, hogy Hunyadi János paripájára ülvén, sisakját és fegyverzetét magára öltvén, az ellenséget tévutra vezeti, s mig a leghevesebb támadást a maga csapatjára vonja, Hunyadinak alkalmat nyujt, hogy észrevétlenül döntő csapást mérhessen rá. A csel szerencsésen sikerült.

A törökök egész erejüket az ellen a szárny ellen összpontositották, melynek élén Hunyadit vélték fölismerni, és mikor az őt képviselő hőst halálosan megsebesülve elesni látták, a csatát eldöntöttnek hitték. Ekkor Hunyadi, ki az ellenséget megkerülte volt, oldalrohammal csapott Mezit bég seregére, melyet egyidőben a szebeni őrség hátulról támadott meg. A minden oldalról körülvett törökők halomra ölettek a véres viadalban. Huszezer török teteme, közöttök Mezit bégé és fiáé, födte a csatatért.

Mig a zsákmányt és a foglyokat Hunyadi Buda várába küldé, ő maga Havasalföldre vonult, hol Oláh- és Moldvaország vajdáit a magyar korona fönhatóságának elismerésére kényszeritette.

Kevéssel utóbb a diadal emlékére és Isten iránti háladatosságának kitüntetésére, a tövisi kies völgyben a magyarországi Pálos-rend remetéi számára kolostort alapitott, s a szentimrei, ma is fennálló egyházat épitette.

A szultán nem akart késni, hogy a seregének vereségében szenvedett megaláztatásért boszút állion, és az elpártolt vajdákat ujból meghódolásra kényszeritse.²⁰ Még ugyanazon (1442.) év nyarán Sehabeddin (török források szerint Kule Sahin) ruméliai beglerbég vezérlete alatt nyolczvanezernyi hadsereg árasztotta el Oláhországot, és miután a vajda, Hunyadi tanácsára, a hegyek közé vonta meg magát, elbizakodottan magyar területre nyomult. De a Vaskapu-szorosnál, Karánsebes és Hátszeg között, Hunyadi tizenötezer vitéz élén feltartóztatta. Az ütközet, mely itt szeptember 6-ikán kifejlődött, a legválságosabbak egyike volt, mert a török szám szerint ötszörösen multa felül a magyart, és kiváló hadvezér parancsnoksága alatt állott. Azonban Hunyadi hadvezéri lángesze ez alkalommal felsőbbségét fényesen kitüntette. Ék- vagy szög-alaku harczrendbe fölállitott seregének rohamával megkisérlé a török hadsereg szétrepesztését. De a török vezér éles szeme fölismerte a czélzatot, és hadrendjének közepén az edzett és kitartó jancsárok osztályait helyezte el; mig ezek a magyar sereg első rohamát nyugodt szilárdsággal felfogták, a török hadrend két szélén fölállitott könnyü lovasság, a spahik csapatai a magyarokat megkerülni készültek. A fenyegető veszélyt Hunyadi gyors és merész rendelkezésével háritotta el. Seregének parancsot adott a visszavonulásra, a völgy szűk része felé, a hol a hegyek oldalán elrejtett magyar gyalogok csapataitól támogatva, az előnyomuló törököket, három oldalról támadta meg. Az

ellenség, hely szüke miatt mozdulataiban akadályozva levén, hátrálni kezdett; majd a beállott zavarban rendetlen futásnak eredt, és nagy veszteségeket szenvedve, táborát is hátrahagyva, a Dunán átkelt.

Ezek a győzedelmek a királyt és a nemzet jobbjait megnyugtathatták az iránt, hogy a politikai erkölcsök sülyedése közepett a nemzet életereje nem csökkent, hogy a fegyelem és önfeláldozás szelleme ki nem halt, hogy nagy czélért és nagy vezér alatt nagy tettekre képes maradt.

Hunyadi János dicső hadjáratai idejében érkezett Budára IV. Eugen pápa követe, Cesarini Julián bibornok, azzal a megbizással, hogy a törököknek Európából kiüzésére inditandó nagy támadó hadjárat érdekében Magyar-, Lengyel- és Csehországok közreműködését megnyerje, és e végből mindenek előtt Magyarországban a belső nyugalom helyreállitását, Ulászló és Erzsébet kibékitését eszközölje.

A magyar király a pápa kettős törekvésének sikerét hőn óhajtotta. A követet előzékenyen fogadta, azoknak a kötelezettségeknek, a miket megválasztatása alkalmával Erzsébet és László irányában elvállalt, teljesitésére most is késznek nyilatkozott. Julián bibornok reményteljesen vette utját Győr felé, a hol ez időben (1442 nyarán) Erzsébet tartózkodott. De ez az Ulászlóval való házasság ellen leküzdhetetlen idegenkedést tanusitott, és arról, hogy fia jogigényeit a magyar trónra föláldozza, hallani sem akart. Csak abban volt megnyugodni hajlandó, hogy László kiskorusága alatt Ulászló király az országot teljes hatalommal kormányozza, és László magtalan halála esetére ő legyen örökösé; e mellett a két uralkodó család között szoros, őszinte frigy létesitése végett azt az ajánlatot tette, hogy két leánya közül az idősebbet Ulászlónak, az ifjabbat Kázmér lengyel herczegnek adja nőül; amaz a tizenhárom szepesi várost, ez pedig Sziléziát fogná Lengyelországnak jegyajándékul hozni.

Ezen békeföltételeket Ulászló és lengyel tanácsosai elfogadhatóknak találták. Azonban a magyar urak visszautasitották. Az ünnepélyes nyilatkozatokat, a mikkel Ulászló megválasztatásának törvényességét és László megkoronáztatásának érvénytelenségét hirdették, visszavonni, szégyenteljesnek tünt föl előttük. E mellett Ulászló megválasztatásához azt a reményt csatolták volt, hogy a Lengyelországnak elzálogositott Szepességet a magyar korona részére visszaszerzik; most pedig arról volt szó, hogy ez a terület örök jogon Lengyelországhoz csatoltassék! Hunyadi János a tanácsülésben úgy nyilatkozott, hogy a polgárháború kisebb baj, mint olyan békesség, a mit az ország egy részének átengedésével kellene megvásárolni.

Az álláspontok ezen merev ellentéte daczára a pápai követ nem csüggedett. Abban a föltevésben, hogy Ulászló és Erzsébet személyes találkozása a fenforgó nehézségek elháritását megkönnyithetné, az összejövetel létesitésére, és ezt megelőzőleg hosszabb fegyverszünet kötésére irányitotta törekvéseit. Javaslataihoz Ulászló mindkét irányban hozzájárult. Julián már augusztus elején, királyi biztosoktól kisérve, megjelent Erzsébetnél, a ki rendes tanácsosaival be nem érve, a bécsi egyetem két tanárát hivta meg, hogy ezek őt az alkudozásokban tanácsukkal támogassák.²¹ Hosszabb tárgyalások után a következő év június 14-ikég tartó fegyverszünet köttetett, hogy ezalatt Ulászló és Erzsébet Esztergomban személyesen találkozván, a végleges béke megköttessék. A királyné mindazáltal nem nagy bizalmat tanusitott Ulászló és párthivei iránt; mert biztositó-oklevelek kiállitását kivánta nemcsak a szabad jövet és menet felől, hanem arról is, hogy akarata ellen házasságra vagy jegyváltásra kényszerittetni nem fog.

Julián ezt az oklevelet kieszközölte részére. Ebben Ulászló keresztény hitére, királyi szavára és becsületére igéri, hogy a királynét Esztergomba jövetele, ott időzése alatt és onnan való elutazása alkalmával nem háborgatja, eljegyzésre vagy házasságra nem kényszeriti;

ellenkezőleg őt és kiséretét védelemben és pártfogásban részesiti.

Ennek daczára az esztergomi összejövetel nem jön létre. E helyett az ősz folyamán Ulászló a szentmártoni monostorban szállott meg, hogy a Győr városában tartózkodó királyné

közelében legyen, és igy Julián közvetitésével a tárgyalások a végleges béke megkötése végett könnyebben folytathatók legyenek. Ezek most kedvező eredményre vezettek, minthogy mindkét rész jelentékeny engedményeket tett. Ulászló beleegyezett abba, hogy Erzsébet királyné mindazokat a városokat és várakat, a mik tényleg hatalmában vannak, megtarthatja;

Erzsébet királyné pedig megelégedett azzal, hogy a békekötés megerősitése alkalmával fiának igényeit ünnepélyes óvásban föntartja. Abban történt megállapodás, hogy Ulászló nem Erzsébettel, hanem az ő idősebb leányával, Anna herczegnővel lép házasságra.

A két fél biztosai 1442 deczember 13-ikán aláirták a békekötés oklevelét. Másnap Ulászló, magyar és lengyel uraktól kisérve, Erzsébet királynénál látogatást tett. Mire mindketten a győri székesegyházba vonultak, hol a békekötés pontjai magyar, német és lengyel nyelven kihirdettettek.²²

Az általános öröm, a mit a polgárháború befejezése fölidézett, rövid ideig tartott.

Csakhamar gyász, aggodalom és bizonytalanság váltotta föl azt. Négy nappal a békekötés kihirdetése után Erzsébet királynét, rövid betegeskedés után, váratlanul elragadta a halál.

László pártjának vezérei ekkor sem hódoltak meg Ulászlónak. Szécsi Dénes esztergomi érsek, a nyitrai püspök és a magyar világi urak közül többen 1443 márczius havában Frigyes királyhoz fordultak. Ez örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy Magyarország ügyeibe avatkozzék. Azt a választ adta nekik, hogy László jogainak biztositása és az ország békességének érdekében mindent meg fog tenni. Ezen czél elérésére két lépést tett, a melyek a helyzet iránt való tájékozatlanságát világosan kitüntetik. Ulászló királyhoz felszólitást intézett, hogy az ország békéjét ne zavarja és az országot hagyja el. Egyidőben az ország összes rendeit május 30-ikára Pozsonyba hivta egybe.²³

Természetesen eredménye egyik felhivásnak sem lett. Ellenben az Ulászló érdekeit buzgón felkaroló Julián bibornoknak sikerült Frigyest, kinél személyesen megjelent, rábirni, hogy Ulászlóval egy esztendőre terjedő fegyverszünetet kössön.²⁴

Ulászlóra és az országra nézve nem kevésbbé jelentékeny eredményt ért el Rozgonyi Simon egri püspök, a királyi kanczellár, mikor, mint teljes hatalmú királyi biztos, 1443 szeptember 1-ső napján Giskra Jánossal, ki, Erzsébettől a szepesi főkapitány és a sárosi főispán hivatalait kapta, továbbá „a néhai királyné pártjához tartozó Kassa, Lőcse és más városokkal, mezővárosokkal és várakkal” tizenhárom hónapra terjedő fegyverszünetet kötött.

Az erről kiállitott oklevélben a föltételek olyformán vannak formulázva, mintha a királylyal egyenrangú hatalom állana szemben. A status quo fentartása képezte az alapot. A Giskra

„hatalma alatt álló városok és helyek”, az azokban befolyó összes királyi jövedelmekkel együtt, az ő kezeiben maradtak. És megállapittatott, hogy a fegyverszünet tartama alatt, a következő év február 2-ikán az egyik fél, Ulászló király, Budán vagy Esztergom közelében fekvő valamelyik tisztességes helyen, a másik fél pedig, Giskra János az esztergomi érsekkel és a hozzá tartozó urakkal s városokkal Esztergomba jönnek, hogy személyesen vagy megbizható emberek közbenjárásával az állandó béke létrehozása végett tárgyaljanak.”

Ezen föltételek megtartására Rozgonyi a királyt és a király összes hiveit lekötelezte. És a Rozgonyi környezetében levő tizenkét úr a királyért kezességet vállalván, a fegyverszüneti okiratot pecsétükkel látták el.²⁵

16. Monumenta, id. h. 418–421.

17. Dlugoss idézett levelében.

18. Az okiratot közli Kovachich, Supplementum ad Vestigia Comitiorum. I. 492–493.

19. Ulászló királynak egyik lengyel püspökhöz intézett 1440 június 26-iki levele. Monumenta. 421.

20. A békekötés föltételei a gróf Zamojszky család korniki könyvtárának egy XV. századbeli codexében.

21. Ulászló 1440 augusztus 9-iki adománylevelében emliti, hogy „a principio electionis” tett neki jó szolgálatokat. Teleki, id. m. X. 80.

22. Az 1440 június 29-ikén kelt okirat Katonánál, id. m, XIII. 70–76.

23. Dlugoss elbeszélése.

24. Dlugoss elbeszélése.

25. Téves ujabb történetiróinknak az az elbeszélése, hogy a szent király koporsójából vétetett ki a korona.

Az országgyülés okirata, a melyet alább ismertetünk, világosan mondja: „alia corona aurea, operis vetusti, beatissimi Stephani, ...in theca capitis reliquiarum eiusdem hucusque multa veneratione conservata.”

26. „Efficacia et virtus coronae in ipsorum (regnicolarum) approbatione consistit.”

27. Az 1440 július 17-ikén kiállitott okirat Katonánál, id. m. 91–99.

28. Az 1440-ik évi végzemény eredeti példánya a magyar országos levéltárban. Kiadta Kovachich, Supplementum. I. 66–209.

29. Ulászló Garait, mivel „perfide rebellavit”, 1441 április 18-ikán Simontornya várától megfosztja.

(Országos levéltár.)

30. Rozgonyi György csakhamar ismét Ulászlóhoz tért vissza, s tőle országbirónak neveztetett ki. Teleki, id. m. X. 104.

31. Frigyes király 1440 november 22-ikén, Erzsébet királyné 1440 november 26-ikán és 1441 márczius 4- kén kelt kötelező iratai Telekinél, id. m. X. 92. 94. 96.

32. Az 1441 szeptember 9-ikén a királytól, szeptember 10-ikén a rendektől kiállitott megbizólevelet közli Teleki, id. m. X. 104., 107.

33. Egy ilyen adománylevél ugyanott. 114.

34. Egy ilyen kölcsönműveletről kiállitott kötelezvény ugyanott. 112.

35. Dlugoss szerint 1442 július havában a szultán követet küldött Budára, hogy Nándor-Fejérvár átadásának és adófizetésnek árán békét ajánljon, de a királytól visszautasittatott.

36. A bécsi egyetem egy hittudóst és egy jogtudóst küldött. V. ö. „Magyarországi tanárok és tanulók a bécsi egyetemen” czímü munkámmal. (Tört. Érkezések III. 10. sz.) 18.

37. Ezen tárgyalások folyamát, nagy részben, előbb ismeretlen források alapján, tüzetesen előadom

„Cesarini Julián bibornok, magyarországi pápai követ élete” czimü munkámban. (Budapest, 1890.) 19–

24.

38. Frigyesnek 1443 ápril 8-án egy magyar úrhoz intézett levele. Fontes rerum Austriacarum. Diplomataria, XLII. 7.

39. Cesarini Julián élete. 25. 36.

40. Teleki, id. m. X. 135–140.