Ideiglenes kormány - A Hunyadiak és a Jagellók kora (1440

A várnai csatavesztés következményei. Fejetlenség; a főurak magatartása. Hunyadi az oláh vajda fogságában.

Megmenekülése, A székesfejérvári országgyűlés. Intézkedések új király választása felöl. Zrednai Vitéz János.

Országgyülés Pesten. Kázmér lengyel király. V. László pártja. Egyezkedés a két párt között. Interregnum. A főhatalmat az országgyűlés magának tartja fönn. A királyi kegyúri jog gyakorlása. A rend helyreállitására vonatkozó intézkedések. Ujabb hadjárat terve a török ellen. Hírek Ulászló király életbenlételéről. V. László

királylyá választása. Alkudozások Frigyessel. Piccolomini levele. Ujlaki Miklós fogadtatása Bécsben.

Magatartása. A tárgyalások sikertelensége. Hunyadi apró csatározásai Nikápoly körűl. Országgyülés Székes-Fejérvárott. Ujabb alkudozások Frigyessel. Hunyadi hadjárata a Cilleiek ellen. A Cilleiek békeajánlata.

A NEMZETEK erkölcsi értékét és jellemük erejét semmi sem világitja meg hivebben, mint magaviseletük nagy catastrophák után.

Már a IX. században Leo görög császár azt irja a vele szövetkezett magyarokról, hogy

„nem olyanok, mint a többi népek, a melyek egy vereség után le vannak győzve”.¹ És azóta a magyar nemzet, viszontagságteljes története folyamán, gyakran súlyos csapásoktól lesujtva, mindig újból fölemelkedett, az elkövetett hibákat jóvá tennie, a sebeket meggyógyitania, a romokat fölépitenie, erőfeszitéseivel a jövendőt megmentenie képesnek bizonyult.

Az 1444-ik évi hadjárat előzményei és kimenetele történelmünk gyászlapjaira vannak följegyezve. De a szerencsétlenség alkalmat nyujtott a nemzetnek arra, hogy a rá következő válságos időben jellemének legnemesebb vonásait tüntesse ki.

Háromféle veszély fenyegette az országot. Félő volt, hogy a csatavesztés és a király halálának hirére a felháborodás és a boszúvágy emelkedik uralomra, és a nemzet, bűnbakot keresve, boszút áll azokon, kik a hadjárat meginditását kierőszakolták, a mi által megfosztja magát Hunyadi János hadvezéri lángelméjétől és a római szentszék támogatásától; vagy hogy a helyzetet egyesek a hatalomvágy sugallatainak kielégitésére zsákmányolják ki, és az ország kormánya méltatlanok kezeibe kerül; vagy végre, hogy tartós fejetlenség és zűrzavar áll be, a mely az országot külső támadásokkal szemben ellenállásra képtelenné teszi, keleti vagy nyugati hóditónak zsákmányul dobja.

És úgy látszott, hogy ezen veszélyek kikerülésére vagy elháritására a nemzet nélkülözi a kellő erkölcsi erőt. Az az állapot, a melyben a várnai csatavesztés a nemzetet találta, valóban a legkomolyabb aggodalmakra jogositott. Sötét képet fest erről e korszak egyik főpapja. „Az igazság – úgymond – mélyen hallgat, a szemérem korlátai le vannak rontva, a törvény féke meglazult, az indulatok és szenvedélyek mindenfelől szabadon törnek elő, a bizonytalan jövő mindenkit rettegésben tart. A vas önkény, a korlátokat nem türő erőszak mindent összezúz, senkinek jogát nem tiszteli. A törvények és szerződések ereje kimerült; a gyűlölet, árulás és a legundokabb zsarolás szabad tért találnak. És fájdalom, a rend ilyetén megzavarása rokon kezek, nem ellenség műve. Az emberek mintegy a saját kebelükben dúlnak. Erőszak, önkény és hatalomvágy uralkodnak. A bűnnek kevés boszulója van, szerzője annál több. A hitel meg van ingatva, a békesség korhadt, a vérség kötelékei tágulnak. A régi közmondás szerint: semmi sem biztos többé, csak az, hogy még testvérünkben is ellenséget kell látnunk!”²

Kevésbbé ékes szavakkal, de élethiven jellemzik az állapotokat az ezen időbeli országgyülési végzések, melyek a hatalmaskodás, önkény és erőszak büntényeire büntetéseket szabnak, a személy- és vagyonbiztonság helyreállitása érdekében intézkednek. Legjellemzőbb az a végzés, a mely hatalmaskodó urak befolyása alatt álló káptalanoktól és konventektől kibocsátott összes magánjogi okiratokat megsemmisítette, mert nagy részben a törvénytelen módon voltak kiállítva. És bármennyire elszomoritó látványt nyujt az elnyomás, amit a hatalmasabbak zsarnokságától a gyengébbek szenvednek, ennél még gyászosabb tüneteket is

mutat a társadalmi élet. Az a két országgyülés, a melyeknek egyike a várnai csata előtt, másika a csata után közvetlenül tartatott, kénytelen foglalkozni azokkal, kik a török hadjárat költségeire megszavazott adóból befolyt pénzeket elsikkasztani, magánczéljaikra forditani nem átallották. És a várnai csata után tartott országgyülés egyik tanácskozásában maga Hunyadi János állott elő azzal a panaszszal, hogy mikor az 1444-ik évi hadjáratra sereget gyüjtött, egy előkelő úrnak, Nagyfalvi Györgynek ötszáz forintot adott át oly czélból, hogy ez fegyvereseivel ő hozzá csatlakozzék; György ur pedig a pénzt megtartotta, de táborba szállani, kötelezettségének eleget tenni vonakodott.³

Mindazáltal, habár ekképen mindenfelé az erkölcsi felbomlás tüneményei jelentkeznek: a nemzet a várnai csatavesztés után a helyzet megitélésében nyugalmat és higgadtságot, elhatározásaiban óvatosságot és bölcseséget, a határozatok végrehajtásában bátorságot és erélyt tudott kifejteni.

Senkinek sem jutott eszébe, hogy a hadjárat szerencsétlen kimeneteleért akár a királyt és Hunyadit, akár a római szentszéket és legátusát tegye felelőssé. A ragaszkodás Ulászló személyéhez megható módon jelentkezik; a szentszék iránti hódolat nem ingadozik; a Hunyadi Jánosba vetett bizodalom még fokozódik.

Sőt a visszavonás, mely öt esztendőn át a nemzetet két táborra osztotta, szünik:

Ulászló és László párthivei az ország ügyeit közös egyetértéssel intézik; a magánérdek, legalább egy időre, háttérbe vonul, hogy a közjó követelései érvényesüljenek.

Azok, a kiknek a várnai csatából megmenekülniök sikerült, az 1444-ik év deczember havában kezdettek Magyarországba visszaérkezni. A közmegdöbbenést, amit elbeszélésük előidézett, a kétség és bizonytalanság még növelte. A király, Hunyadi János és Julián bibornok felől, elestek-e, fogságba kerültek-e avagy bujdosnak-e, biztos tudósitással nem szolgálhattak.

A legelső megnyugtató hir Hunyadiról szóllott,⁴ hogy szerencsésen megmenekült, Oláhországba jutott, de utja folytatásában az oláh vajda, a ki őt letartóztatta, meggátolta. A vajda valószinüleg a szultán boszújától félt, mivel egy oláh hadosztály a várnai csatában részt vett, és azt hitte, hogy őt esetleg Hunyadi kiszolgáltatásával kiengesztelheti. De az ország zászlós urai, kiket, élükön Hédervári Lőrincz nádorral, Ulászló az ország kormányzásával megbizott,⁵ azonnal követeket küldöttek Oláhországba és fenyegető üzenettel arra kényszeritették a vajdát, hogy Hunyadit elbocsássa.

A mikor ő megérkezett, február 6-ikára Székesfehérvártt tartandó országgyülés hirdettetett. Erre mindkét párt legelőkelőbb tagjai megjelentek. Szécsi Dénes primás négy év után első izben tanácskozott együtt Ulászló hiveivel. A tárgyalásokban és határozatokban teljes egyetértés és öszhangzás nyilvánult.

A király sorsáról minden kétséget eloszlató felvilágositást adni Hunyadi sem volt képes, Ulászló hivei körében általános volt az a nézet, hogy az ifjú uralkodó életben van, és a legkalandosabb hirek, a melyek forgalomba hozattak, hitelre találtak. László pártjának tagjai Ulászló halálában nem kételkedtek ugyan; de figyelemre méltó önmegtagadást tanusitva, a koronáról való rendelkezést nem sürgették. Tekintettel az ellenpárt meggyőződésére, és arra is, hogy az idő rövidsége és a kedvezőtlen évszak miatt csak kevesen jelenhettek meg: április 4-ikére ujabb országgyülés hirdettetett s ennek feladatává sem lett a királyválasztás ügye kitüzve.

Azonban nem lehetett elhalasztani azon intézkedéseket, a melyek alkalmasak voltak arra, hogy az országot a fejetlenség válságaitól megóvják és mindkét párt részéről megnyugvással fogadtassanak. És ezt a nehéz problemát az országgyülés sikeresen oldotta meg. Hét főkapitányt rendelt, a kik hivatva voltak, hogy személyes tekintélyük és fegyveres hatalmuk sulyával a törvénynek, jognak és igazságnak érvényt szerezzenek.

A főkapitányok kiszemelésében az országgyülés nem kisebb bátorsággal, mint tapintattal járt el. Választása a két párt leghatalmasabb férfiaira esett. Az Ulászló-pártból

Hunyadi János, Ujlaki Miklós, Rozgonyi György és Ország Mihály, a László-pártból Bebek Imre, Giskra János és Szentmiklósi Pongrácz választattak meg.⁶ Valóban meglepő látnunk, hogy Giskra és Szentmiklósi, a félelmes, gyűlölt kényurak a haza dicső hősével a rend és béke helyreállítására egyesülnek.

Történeti emlékeink a főkapitányok tevékenységéről részleteket nem tartottak fönn.

Csak egyetlen egy tényt ismerünk, a mely azonban az állapotok megvilágitására eléggé jellemző.

Ebben az időben történt a váradi püspökség betöltése, a különböző tényezők öszhangzó közreműködésével, és pedig oly módon, hogy bizalmuk abban a férfiuban találkozott, kinél képességekre nézve kiválóbb, érdemekben gazdagabb, magyarországi főpapi székre századok folyamán kevés emelkedtetett.

Ez Zrednai Vitéz János volt, kőrösmegyei szerény nemes család sarja, ki külföldi főiskolákon befejezvén tanulmányait, Zsigmond király kanczelláriájában talált alkalmazást, majd Albert és Ulászló királyok uralkodása alatt az országos itélőmester állására küzdötte föl magát, és a váradi káptalanban a prépostságot nyerte el. Széleskörü müveltség, az irály classicus szépsége és az ékesszólás hatalma tekintetében Magyarországban párja nem volt.

Hunyadi János, ki vele az udvarnál összeköttetésbe jött és baráti viszonyba lépett, fölismerte benne azokat a nemes tulajdonságokat, a melyek őt, miután a megfelelő működési tér előtte megnyilt, kiváló államférfiuvá, a tudomány és művészet európai hirű maecenásává fejlesztették. Most tehát, mikor a tiszántúli országrész főkapitányi tisztét átvette, biztositani kivánta magának föladatai megoldásában Vitéz közreműködését. Erre az alkalom megvolt, mivel a váradi püspökség, melynek főpapja nagykiterjedésü uradalmakkal, erős várakkal és jelentékeny bandériummal rendelkezett, Dominis Jánosnak a várnai csatatéren eleste következtében, üresedésben állott.

Bizonyára Hunyadi János felszólitására történt, hogy a váradi káptalan élt régi püspök-választási jogával, melyet a pápák és a királyok is gyakran megtagadtak, és egyhangulag Vitéz Jánost választotta meg váradi püspöknek. Mire Hunyadi, hogy a szentszéknél a megerősitést mielőbb elnyerje, ápril közepén meleg hangon irt levelet intézett a pápához.

Kijelenti, hogy nem személyes tekintet, hanem „a boldogságos szűz és Szent-László király iránt érzett áhitata”, úgyszintén a váradi püspökség java iránti őszinte érdeklődése vezeti; és kiemeli, hogy ebben az ügyben „az ország főurai és nemesei csodálatos egyértelmüséggel csatlakoznak hozzá.” És csakugyan, kérését Biharvármegye közönsége a pápához és a bibornoki collegiumhoz intézett külön levelekben támogatta.⁷ Az első és egyetlen eset, amikor vármegye a területén létező püspöki szék betöltésére befolyását érvényesiti.

És IV. Eugén pápa a kéréseket meghallgatta. Az ügyet kivételes gyorsasággal és kedvezéssel intézte el.⁸

Hogy a többi főkapitány is megbizatásában hasonló szerencsével és sikerrel járt el, a következő országgyülés hirdeti végzeményének bevezetésében, melylyel nekik mintegy elismerő oklevelet állit ki. Elmondja, hogy Magyarország „a belső megoszlás idejében, a polgárháború mozgalmai közepett, ingadozni és válságos helyzetbe kezdett jutni; az egyházak, a főpapok, zászlós urak és az ország egyéb lakosai nemcsak a pogányoktól és a szomszéd országok más népeitől, hanem magában az országban élő nyugtalan gonosztevőktől is... olyan elnyomatást és annyi károsodást szenvedtek, hogy főképen a királyi felséget ért veszedelmes eset után, az ország, ha a kellő intézkedések gyorsan nem foganatosittatnak, végső romlásra jutott volna.”

Mikor (1446) ápril végén, négy héttel a kitüzött határidő után, az országgyülés Pesten megnyilt, Ulászló életben létének hire még mindig tartotta magát, visszatérésében hívei bizni meg nem szüntek. Lengyelországban ugyanekkor az országgyülés Kázmér litvániai herczeget királylyá megválasztotta ugyan, de ez a választást csakis azon föltétel alatt fogadta el, ha

Ulászló augusztus 25-ig vissza nem tér. A magyarországi rendek a nehéz kérdést másképen oldották meg.

A két párt ez alkalommal egymás iránt szintén kölcsönös engedékenységet tanusitott.

A László-párt megnyugodott abban, hogy az országgyülés határidőt tüzött ki, a melynek leteltével, ha Ulászló vissza nem tér, vagy életben létéről kétségtelen tudósitás nem érkezik, a trón megüresedettnek tekintendő.

Viszont Ulászló hívei, az országot a hosszú interregnum válságaitól megóvni kivánván, nem ellenezték azt, hogy csak rövid, nehány heti határidő tüzessék ki, és már előre határozat hozassék az iránt, hogy mi történjék abban az esetben, ha a határidő leteltével a trón megüresedettnek lesz tekintendő, vagyis Ulászló halálának bebizonyultával az ország uralkodója ki legyen?

Azok, a kik V. Lászlót Albert király trónja örökösének tekintették, a kik az ő megkoronáztatásában közreműködtek, és hozzá vagy állhatatosan ragaszkodtak, vagy Ulászlótól visszapártoltak – élükön az esztergomi érsek, a Cillei grófok, Giskra János, Garai László, a Rozgonyiak – azt kivánták, hogy őt az országgyülés Magyarország törvényes királyának ismerje el.

Ellenben azok, kik Ulászló meghivásának tényezői voltak, – élükön Hédervári Lőrincz nádor, Hunyadi János, Ujlaki Miklós – most sem voltak hajlandók arra, hogy uralkodóul gyermeket fogadjanak el; és az a körülmény, hogy a gyermek László a német király gyámsága alatt állott, egy új ok volt, hogy neki meghódolni vonakodjanak. Abban a véleményben voltak most is, hogy az országnak olyan uralkodóra van szüksége, ki azt kormányozni és megoltalmazni képes; ezért a külföldi uralkodók között kerestek trónjelöltet.

A legtöbben bizonyára szivesen irányozták volna tekintetöket elhúnyt királyuk öcscsére, Kázmér herczegre, a ki mindazokat az előnyöket igérte, a mik bátyja megválasztásánál irányadók voltak. De Kázmér a lengyel koronát is vonakodott elfogadni, és alig lehetett várni, hogy a lengyelországi rendek, a kik Ulászló állandó távollétét rossz néven vették, és a várnai csatavesztésért a magyarokat tették felelőssé, beleegyezésüket adjáh ahhoz, hogy jövő királyuk Magyarország fölött is uralkodjék.⁹

Szóba került a gazdag és hatalmas Burgundia fejedelme, Jó-Fülöp, ki a török elleni hadjáratok ügyét mindig buzgón föl szokta karolni; de egyetlen fia Károly, csak tizenegy esztendős volt, és szintén alig lehetett várni, hogy atyja őt a távol fekvő ország veszélyes trónjára elbocsássa.¹⁰

Ellenben Brankovics György szerb fejedelem és Cillei Ulrik gróf minden áldozatra készek lettek volna, hogy a magyar koronát megszerezzék;¹¹ de párthiveket csak azoknak szűk körében találhattak, a kiket az érdekközösség kapcsai csatoltak hozzájuk; az urak legnagyobb része és az egész köznemesség ellenszenvet tápláltak irányukban.

Végre találkoztak, kik azt hirdették, hogy a nemzetnek a maga kebeléből kellene uralkodóját megválasztani, és hogy nincs is hiány olyanokban, kiket előkelő származásuk és kiváló személyes tulajdonságaik a trónra méltókká tesznek;¹² azonban az urak sorából egyik sem dicsekedhetett olyan tekintélylyel és népszerüséggel, hogy az ország rendeinek többségét maga köré csoportositani képes lett volna.¹³

Ilyen körülmények között az egykori Ulászló-párt, hogy az országot a polgárháború iszonyaitól megmentse, arra szánta el magát, hogy Lászlót királyul elfogadja, ha ez oly módon történhetik meg, hogy az ország szabadsága és függetlensége sérelmet, csorbát nem szenved. Ezért azt kivánta, hogy Lászlónak öt év előtt történt megkoronáztatása érvénytelennek tekintetvén, és örökösödési jogigényei mellőztetvén, most királylyá választassék és azután újból koronáztassék meg; továbbá, hogy ő, a szent koronával együtt, Frigyes király kezeiből kiszabadittatván, azonnal Magyarország rendeinek adassék át, és Frigyes befolyása kizárásával Magyarország területén neveltessék.

László hívei ezekben a föltételekben megegyeztek. És igy kölcsönös engedmények árán compromissum jött létre, a mely az országgyülési végzeményben világos kifejezést nyert.

„Magyarország összes főpapjai, zászlós urai, vitézei (milites), polgárai (civitatenses) és egyéb rendei (regnicolae), kik az országos béke helyreállitása és a közjó előmozditása végett, a pesti egyetemes gyülésen megjelentek,” igy nyilatkoznak: „Nehogy a belső megoszlásból és belső háboruból még nagyobb veszély és sulyosabb baj, sőt az ország enyészése következzék be, különféle tárgyalások után a következő egyértelmü megegyezésre (concordiae unionem) jutottak:

„Ha Szent-Háromság vasárnapjának nyolczadnapjáig (május 30-ikáig) a királyi felség vissza nem tér, avagy a Lengyelországba küldött követ az ő életbenléte felől kétségtelen bizonyosságú hirt nem hoz, akkor mindnyájan a méltóságos László fejedelem urat, a néhai Albert magyar király fiát, uruknak, Magyarország igaz és törvényes királyának elfogadják és élethossziglan elismerik; azon föltétel alatt, hogy őt és az ország szent koronáját a római király úr, a kinek kezei között most léteznek, nékik átadja és tényleg kiszolgáltatja. Ellenben, ha ez a visszaszolgáltatás megtagadtatik, László fejedelem irányában minden kötelezettségük megszünvén, az ország jelen állásának és szükségeinek megfelelő módon olyan királyról és fejedelemről fognak gondoskodni, a kinek uralma alatt az ország a veszélyekből és az elnyomás alól megszabadulhat, békességben és nyugalomban megmaradhat.”

Ezen megállapodásban az ország rendei azt nyilatkoztatják ki, hogy mihelyt Ulászló halálával a trón megüresedettnek bizonyul, betöltéséről teljes szabadsággal rendelkezhetnek, s ebben őket Albert király fiának sem trónöröklési igényei, sem 1440-ik évi megkoronáztatása nem korlátozhatják, következésképen sem az ő trónöröklési igényeinek, sem az 1440-ik évi koronázásnak törvényességét el nem ismerik; a miért is Lászlót nem királynak, hanem csak fejedelemnek, herczegnek (princeps) czímezik.

Eszerint Lászlót az ország igaz és törvényes királyának elismerni csak jövőben és pedig két föltétel alatt készek: először, ha Ulászló életbenmaradása felől a kitüzött határnapig biztos hir nem érkezik; másodszor, ha Lászlót a szent koronával együtt Frigyes tényleg a magyar rendeknek kiszolgáltatja. Igy tehát az országgyülés végzése föltételes királyválasztásnak tekinthető, a mely a föltételek bekövetkezésének elmaradása esetén előre érvénytelennek nyilvánittatik; vagyis, Ulászló hogyha életbenmaradása felől biztos hir érkezik, továbbra is törvényes királynak elismertetik; és ha ilyen hir nem érkezik, de Frigyes király Lászlót és a koronát, vagy a kettő közül az egyiket kiszolgáltatni vonakodik, László elveszti igényét a trónra, és a nemzet más királyt választ.

Ez a végzés a nemzetnek királyválasztási szabadságát a lehető legvilágosabban formulázván, egyúttal a magyar közjog két más sarkalatos tételét foglalja magában.

A tárgyalásokban, melyek ennek a végzésnek alapján utóbb Frigyes német királylyal folytak, ismételten kifejezték azt, hogy a gyermek László és a szent korona kiszolgáltatását a magyar rendek azért követelik, mert szükségesnek tartják, hogy László állandóan Magyarország területén tartózkodjék és újból megkoronáztassék. Igy tehát azt a fölfogást vallották, hogy a magyar királynak, ha más országok fölött is uralkodik, Magyarországban kell állandó székhelyét birnia, és hogy az országgyülés hozzájárulása nélkül a szent koronával történt koronázás érvénytelennek tekintendő.

Másrészről azonban már ezen az országgyülésen kétség merült föl az iránt, vajjon Ulászló király, ki az 1440-ik évi országgyülés hozzájárulásával, de nem a szent koronával koronáztatott meg, teljesen törvényes uralkodónak s az ő jószágadományai érvényeseknek tekintendők-e? Ezen kérdés eldöntése a legközelebbi koronázó országgyülésre halasztatott.

Ellenben az új vámokat, melyeket Albert király halála óta „bárkinek adományozása vagy felhatalmazása alapján állitottak föl”, tehát azokat is, a mikre nézve Ulászló király adott ki adományleveleket, az országgyülés mindjárt megszüntette.

Az országgyülés végzéseiben szembetünően fölismerhető az a törekvés, hogy a trónüresedés, az interregnum ideje lehető rövidre szorittassék. Ezért tüztek ki az ország rendei feltünően rövid határidőt (alig három hetet) annak tisztába hozására, vajjon Ulászló visszatérése várható-e vagy nem; és ezért már előre, a felmerülő esélyekhez képest, az intézkedések egész sorozatát állapitották meg.

Mivel azonban előre volt látható, hogy abban az esetben, ha Ulászló halála bebizonyosodik, a Frigyes királylyal meginditandó tárgyalások, és ezeknek meghiusúlása esetében az új király megválasztása és koronázása hosszabb időt fog igénybe venni: az ország ideiglenes kormányzására nézve szükséges volt bizonyos intézkedéseket tenni.

A főhatalmat – a souverenitást, a mint azt ma nevezzük – az ország rendei senkire át nem ruházták; azt a királyi trón betöltéséig, illetőleg a koronázásig maguknak tartották fönn, és maguk kivánták gyakorolni, oly módon, hogy most az országgyülés nem szoritkozott a

In document A Hunyadiak és a Jagellók kora (1440–1526) (Pldal 35-48)