Jeremiás könyvét és a szinoptikus evangéliumokat párhuzamosan olvasva két össze-tett, irodalmi mûfajokban gazdag hagyományanyag, bennük pedig két szenvedésben érlelt emberi sors, küldetés és üzenet párhuzamai, illetve hangsúlykülönbségei bon-takoznak ki. Izgalmas kérdéseket vet föl ez a vizsgálódás. Lehetséges-e hat évszázad történeti, idõbeli távolságát áthidalva közelebb hozni egymáshoz e két tradíciót, két politikai, társadalmi krízisekkel terhelt kor különleges „dokumentumait”?
A görög-római kultúra keretébe ágyazódva a babiloni fogság utáni és a keresz-ténység megjelenése elõtti idõszak transzformálta, aktualizálta a fogság elõtti pró-fétai üzenetet. Az újabb és újabb kritikus idõszakok, krízishelyzetek azt a felisme-rést erõsítették, hogy a fenyegetettség állapotában megint és mindig csak a hiteles szó, az egyenes beszéd adhat orientációt és esélyt a talpon maradásra: az az ige, amely megtérésre hív, JHVH egyedülvalóságának elfogadására és vállalására, a neki való engedelmességre és rendelkezéseinek megtartására szólít föl. Csakis ez a garancia Izrael identitásának megõrzésére, a nép megmaradására.
Jézus korában is ilyen gondolatok jelentkeztek. A zsidóságon belül különbözõ vallási, politikai színezetû csoportok szervezõdtek, sokan változást sürgettek, amely a messiási kor várásában tetõzött.
Fellépésével Jézus – akarva-akaratlanul – ennek a kritikus idõszaknak egyik ikon-jává, forradalmi alakjává vált. Szavaiban és tetteiben megnyilatkozó kritikája, amely a társadalmi valóságra irányult, a judaizmuson belül egy alternatív utat kínált: a saját tradíció értelmezését tekintve a tudatosságra és a felelõsségre tette a hangsúlyt.
Jézus és kortársai között a konfliktus nem a judaizmus és a Tóra érvényességének kérdésében és az ebbõl következõ etikai normákban állt.1 Sokkal inkább abban, hogy két különbözõ látásmód állt egymással szemben az Isten által meghatározott, Isten-ben élõ emberrõl. Mindkét irány a Tórában gyökerezett: az egyik azt az utat jelentet-te, amikor az emberek a szentség politikája és éthosza szerint élnek, a másik pedig, hogy az együttérzés politikája és éthosza határozza meg õket.2
1 A názáreti Jézus a törvényt betöl-teni és nem érvényteleníbetöl-teni jött (Mt 5,17). A páli teológia még egy lépéssel továbbmegy: Krisztus a tör-vény végcélja (Róm 10,4).
2 Jesus M. J. BORG: A New Vision, San Francisco, 1987, 160.
30 Jézus programja nem a kultuszi, a rituális tisztaságra épülõ, exkluzív és elhatá-rolódó vallásosság, hanem az együttérzés, a korlátok nélküli szeretet volt, amely talán az irgalmas szamaritánus példázatában mutatja meg legélesebben radikális vonásait. A Jézus-mozgalom,3 Isten országának meghirdetése (Mt 4,17; Mk 1,15;
Lk 4,43) arra irányult, hogy a szolidaritás és béketeremtés hangsúlyozásával mu-tasson kiutat a válságból, amely elsõsorban az idegen elnyomásnak és a zsidóság identitáskrízisének tapasztalatában gyökerezett. A jézusi alternatíva az igaz em-berség útja volt: következetes elkötelezettség Isten – az Atya – oldalán az embe-rért; egy új – valójában a régi – alapra helyezett közösség minden egyes tagjáért.
Jézus korának konvencionális zsidó bölcsessége értelmében az embervilágot ket-tõsség jellemzi; jól körülhatárolható, egymással szembenálló csoportokra oszlik: tisz-tákra és tisztátalanokra, gazdagokra és szegényekre, igazakra és kirekesztettekre, szom-szédokra és ellenségekre. Jézus ebben a hasadtságban, a társadalmi rend korruptságában, illetve a vallás külsõséggé deformálódásában látta a katasztrófához és az elérkezõ íté-lethez vezetõ utat. Világosan tudtára adta kortársainak, hogy Jeruzsálem és a templom menthetetlenül elpusztul, ha nem változik meg a gondolkodás és cselekvés iránya.
Jeruzsálem elsõsorban a templom – JHVH székhelye – miatt bírt különleges jelentõséggel. Jézus korában általános meggyõzõdés volt, hogy JHVH védelmezni fogja szent helyét, és ezzel együtt választott népét is az ellenséggel – a római elnyo-mással – szemben. Egyáltalán nem meglepõ, hogy évszázadokkal korábban már Jeremiás is hangot ad prófétai kritikájában annak a meggyõzõdésének, hogy JHVH nem vállal automatikusan garanciát lakhelye megõrzésére: Akik csak azt hajto-gatják, hogy „az Úr temploma van itt”, és ilyen hazug szavakban bíznak, csalódni fognak várakozásaikban (Jer 7,4kk).
A próféta számára Isten tisztelete egyértelmûen összekapcsolódott az ember-társ iránti szolidaritással, elkötelezettséggel az igazság, igazságosság jegyében. Je-remiás saját korának krízisét abban látta, hogy Júda politikai és vallási elöljárói mindezt nem látták be, és nem ismerték föl a közeledõ történelmi katasztrófa jele-it. Hamis próféták, taktikázó politikai vezetõk szegültek szembe a prófétával, aki lényegében egyedül maradt intelmeivel és ítéletpróféciájával, miszerint JHVH el-hagyja házát, magára el-hagyja örökségét (Jer 12,7).
Igen hasonló ehhez az elõbb vázolt szituációhoz az õskeresztény gyülekezetek tapasztalata, amelyek Jeruzsálem Kr. u. 70-ben történt pusztulását a zsidóságnak és vezetõinek hamis biztonságtudatára, a krízishelyzetben hozott rossz politikai döntésekre, de mindenekelõtt az igaz Isten- és emberszeretet hiányára vezetik vissza.
Jézus – az evangéliumok tanúsága szerint – erõteljesen hangot adott annak a véle-ményének, miszerint Jeruzsálem lakói soha nem hallgatnak a hozzájuk küldött próféták üzenetére, semmibe veszik az általuk képviselt igazságot.4 Isten embere-inek tragikus sorsában kortársaik, környezetük megvetése, a meg nem értettség, valamint szolgálatuk sikertelenségének tapasztalata játszott közre. Ennek a gon-dolatnak egyik legplasztikusabb megfogalmazása éppen Jer 25,4–7-ben található.
Mindezek után feltehetjük a kérdést: Miként érnek össze a teológiai szálak a két könyv, a két hagyomány tekintetében? Hogyan tekinthettek az evangélium szerzõi, szerkesztõi Jeremiás alakjára, és vajon mennyiben határozhatta meg
en-3 A témához lásd G. THEISSEN kiváló munkáját: A Jézus-mozgalom, Kál-vin Kiadó, Budapest, 2006.
4 Lásd Mt 23,37kk.; Lk 21,6.20.23b–
24; Mk 13,1–2; Lk 19,43–44.
Jeremiás és Jézus A személyességrõl, az új szövetségrõl és a jövõ felé fordulásról
nek a jelentõs prófétai személynek élete, életmûve és a személyéhez kapcsolódó 31
tradíciók: kijelentései és üzenete a formálódó evangéliumi hagyományt? Lehet-e, helyénvaló-e teológiai egybecsengésrõl, „megfelelések”-rõl beszélni a prófétai sors és az Emberfia életküldetése közötti történeti és tematikus kapcsolópontokon túl?
Keresztényekként többnyire az Újszövetség felõl indulva járjuk be ezt az utat.
Ismerõs csapásaink vannak már, kitaposott ösvényeink. Ebben a tanulmányban szeretnék mégis az ellenkezõ irányból megtenni néhány lépést, amellyel Jeremiás és Jézus kortársakká, sõt a mi kortársainkká válhatnak.
Miután a jeremiási és jézusi hagyományokkal kapcsolatos legfontosabb megfonto-lásokat ismertettem, azt vizsgálom meg, hogy ez a párhuzamosság miként mutatkozik meg a személyesség terén, amely véleményem szerint alapvetõ sajátossága mindkét tradíciónak. Ezután térek ki az „új szövetség” teológiai témájára, amely vitathatatla-nul a legkézenfekvõbb kapcsolódási pontot jelenti Jeremiás könyve, illetve az evangé-liumok, ugyanakkor azonban a teljes Újszövetség között is. Végül a jövõ felé fordulás gondolatát igyekszem körüljárni: annak a prófétai vonásnak szentelek figyelmet, amely Isten embereinek egzisztenciális irányultsága, hiteles emberi magatartása volt. Így vál-nak õk kortársainkká, aktuális üzenettel bíró követekké, akik a jelenben gyökerezõ reményt és távlatot mutatják meg – mégis, mindennek ellenére.
Mindezek után tekintsük most át a Jeremiás könyvével kapcsolatos legfontosabb bevezetéstani kérdéseket.5 A könyv genezise, amíg a végsõ kánoni forma kialakult, sok szempontból hasonló ahhoz a kikristályosodási folyamathoz, amely az evangéli-umi hagyomány kanonizációjához vezetett. Jeremiás próféta hangja visszhangra ta-lált a következõ nemzedékekben. Áthagyományozott igéihez a késõbbi generációk újabbakat fûztek, kiegészítették azokat saját interpretációikkal, és beleszõtték a pró-féta életével kapcsolatosan fennmaradt események leírását. A könyv fokozatosan bõvült.6 A héber Bibliában Jeremiás könyvének a kiegészítések és betoldások révén egészen a Kr. e. 2. századig nyomon követhetõ a gazdagodása.7
A könyvvel kapcsolatban az alapvetõ bevezetéstani problémát azonban az jelen-ti, hogy Jeremiás könyve két kanonikus formában maradt ránk. Mi sem bizonyítja jobban kialakulásának hosszú és komplex folyamatát, mint éppen ez a tény. A két kánoni formát tekintve a héber Biblia masszoréta8 szöveghagyománya az egyik, mégpedig a fiatalabb, a Septuaginta (LXX) szövege pedig a másik, az idõben régebbi tradíció. Ez utóbbi alapját egy õsi, rövidebb, a masszoréta hagyománytól különbözõ héber szöveg képezte. E megállapítás a qumráni leletanyagban talált néhány olyan Jeremiás-fragmentum révén is igazolódni látszik, amelyeket sikerült a héber és a görög szövegtõl eltérõ hagyományként azonosítani.9 Az összehasonlításból kiderült, hogy a görög szöveg mintegy 1/8-ával rövidebb a héber kanonikus szövegnél.10 Így tehát a héber Biblia alapszövegét másodlagos, bõvített textusnak kell tekintenünk.
Ez az elõbbiekben vázolt kettõs hagyományozási folyamat Jeremiás könyvében a prófétai üzenet recepciójának folyamatába enged némi bepillantást, és az egy-mást követõ nemzedékek hagyomány-értelmezõ tevékenységét tükrözi. Mindez nagy hasonlóságot mutat azzal a jelenséggel, amely az újszövetségi kánonon belül Jézus Krisztus egyetlen evangéliumának gyülekezeti „kiadásaihoz” vezetett, az egyes evangélistákhoz kötõdõ tradíciók nyomán.
5 A könyvvel és annak bevezetésta-ni kérdéseivel kapcsolatosan részle-tes bibliográfiát találunk RÓZSA
Huba mûvében: Az Ószövetség ke-letkezése II, SZIT, Budapest, 1996.
6 A könyvet négy nagyobb egységre szokás osztani: Az 1–25. fejezet pró-fétai intéseket, kijelentéseket foglal magába. A 26–45. fejezet jobbára el-beszéléseket tartalmaz; a 37. fejezet-tõl kezdve a próféta sorsával kapcso-latos eseményekrõl olvasunk Jeruzsálem ostroma alatt és után.
Ebbe a narratív egységbe épült bele az ún. Vigasztaló könyvecske, amely lé-nyegében egy ígéretgyûjtemény. A harmadik egységben (46–51. fejezet) az idegen népek elleni fenyegetõ jö-vendöléseket találjuk. Az utolsó, 52.
fejezet egy történeti függelék, 2Kir 24–25 hagyományának átvétele.
7 Jeremiás üzenete mindvégig aktuális maradt, emlékezetét a késõbbi korok is ápolták. Érdekes látnunk, hogy 2Makk 15,13k értelmében a korai judaizmus is nagyra becsülte Jeremiást.
8 A masszoréták a héber Biblia szöveg-gondozói voltak, akik a Kr. u. 7–10.
században rekonstruálták, magán-hangzókkal és hangsúlyjelekkel, ér-telmezõ megjegyzésekkel látták el az általuk rögzített hivatalos szöveget.
9 A kérdésrõl részletesebben J. R.
LUNDBOM ír kommentárjában:
Jeremiah 1–20, AB 21A, Doubleday, Garden City, New York, 1999, 62–63.
10Így pl. a héber Biblia 8,10–12; 33,14–
26; 39,4–13 versei hiányoznak a gö-rög szövegbõl. Azonban nem csupán a szöveg terjedelmét, hanem elren-dezését tekintve is különbségek van-nak a két szövegforma között. A leg-jelentõsebb eltérés az, hogy 25,15–38-at, amely a harag serlegé-nek képével bevezetésként szolgál az idegen népek elleni jövendölések-hez, a masszoréta szövegben nem kö-vetik az orákulumok: csak a 46–51.
fejezetben találjuk meg õket. A gö-rög szövegben viszont logikusan a 25.
fejezet után következnek.
32 A prófétai iratot alapvetõen költõi és prózai szövegek alkotják, amelyben az intelemtõl a fenyegetõ jövendölésekig, az ígéret-textusoktól a bölcsességi hagyo-mányig számos mûfajjal találkozunk; de ne felejtsük ki a sorból az imádságokat, panaszdalokat, levelet, példázatokat, jelképes cselekményeket, valamint a biografikus szövegeket sem. Hiába keresünk azonban valamiféle konkrét rendezõ-elvet, átfogó kronologikus rendet Jeremiás könyvében; inkább úgy tûnik, a szerkesztés(ek) alapvetõ szempontja az volt, hogy egy iratba rendezve mindent megõrizzen, ami csak a prófétával kapcsolatos hagyományként fellelhetõ volt.
Ha a könyv kanonikus formájának létrejöttét próbáljuk rekonstruálni – csak nagy vonalakban –, némi támpontot jelent a 36. fejezetben olvasható megjegyzés, miszerint a próféta két tekercset diktált le, azonban csak a második maradt fenn.
Az elsõ verzió semmiképpen nem lehetett terjedelmes szöveg, mivel akár három-szor is fel lehetett olvasni a kéziratot egyetlen nap alatt (l. 36,10.15.21). A datá-lást tekintve ez az elsõ tekercs Kr. e. 604 körül íródhatott, és a könyv elsõ 25 fejezetének anyagából foglalhatott magába Jeremiáshoz kötõdõ szöveghagyományt.
A második tekercs már bõvített változata volt az elsõnek: 36,32 értelmében sok más, hasonló beszédet csatoltak Jeremiás üzenetéhez.11
A könyv egészére, és a kompozíció folyamatára nézve nagy jelentõséggel bír a deuteronomista szemléletû átdolgozás, amely a babiloni fogság idõszakában, és a hazatérés után közvetlenül jelentkezõ teológiai reflexióként fogható föl. Ez a teoló-giai irány magyarázatot igyekezett találni az Isten népét ért tragédia okára, és felvá-zolta az ahhoz vezetõ utat. Jeremiás hagyományát is ebben a szellemben értelmezték újra: a könyv különleges példája az Ószövetségen belüli hermeneutikai folyamat-nak.12 A deuteronomiumi eszme lényege a JHVH és törvénye iránti engedelmesség.
Ennek, valamint az Izraelt ért, megérdemelt büntetésnek hangsúlyozása jellemzi az átdolgozott anyagot, amely elsõsorban is a prózai jellegû prófétai üzeneteket öleli föl.13 Jeremiás üzenete szinte tálcán kínálta magát a fogság traumájának tapasztala-tán megérlelõdött teológiai értelmezés számára. A redakció felismerte a kapcsoló-pontokat, majd igyekezett rávilágítani az aktuális kérdésekre, olykor pareinézissé formálva a nyersanyagként tekintett tradíciót (lásd 7,21kk; 17,19kk). A régebbi szövegek – orákulumok, intelmek – kommentárjai, exegézisei nyomán gazdag anyag állt össze, amely önmagában ugyan nem koherens egész, de mindenképpen egy át-gondolt kompozíciós munkafolyamatra enged következtetni.
A názáreti Jézushoz kötõdõ evangéliumi hagyomány is hasonlóképpen állt össze.
Az „ipsissima vox Jesu”-t: Jézus autentikus szavait az õskeresztény gyülekezetek a maguk sajátos helyzetébe ágyazták bele, így a szinoptikus evangéliumok karakterje-gyeit az adott közösségekben felvetõdõ kérdések, történeti tapasztalatok, és az ezek-re adott teológiai válaszok határozták meg. A teológiai látásmódok közötti diffeezek-ren- differen-ciák azonban nem a tradíció széttagoltságára, „ad hoc” jellegére mutatnak rá, sokkal inkább az evangéliumi hagyomány komplementer és összetett voltát jelzik.
11Az eredeti jeremiási igékhez szöveg-kritikailag nagyjából 250 verset so-rolnak. Errõl lásd W. L. HOLLADAY: The Identification of the Two Scrolls of Jeremiah, Vetus Testamentum 30, 1980, 452–476.
12E témáról lásd RÓZSA Huba: Az Ószövetség keletkezése II, SZIT, Bu-dapest, 1996, 169–185.
Személyesség
33Jeremiás könyvét tekintve a történeti személy és üzenete – úgy, amint az az évszá-zadok folyamán könyvvé rendezõdött –, mára már elválaszthatatlanul összeért.
Tulajdonképpen másodlagos kérdés, hogy mi a „genuin” jeremiási ebben a komp-lex hagyományanyagban, és hogy miként lehetne elkülöníteni a történeti prófétát a szövegek által megjelenítettõl; e kérdést illetõen csupán hipotéziseink vannak.
Fontosabb az a tény, hogy a szövegek hordozzák, magukon viselik ezt a személyes-séget, a prófétai karakter „átüt” az üzeneten. Úgy vélem, a prófétai könyvek közül a legerõteljesebben éppen itt, Jeremiásnál látjuk ennek megvalósulását.
Ez a személyesség azonban – paradox módon – azt is jelenti, hogy a személy a kijelentés szolgálatába áll, nem megelõzi, hanem kíséri azt, hogy az újra és újra aktu-ális lehessen. A szövegek tulajdonképpen „önálló szereplõkként” lépnek be az értel-mezésbe, az interpretáció folyamatába – függetlenül a korszaktól, a hõsüktõl mint történeti személytõl, valamint attól az intézménytõl, amely azokat kanonizálja.14
Jeremiás könyvérõl és a szinoptikus evangéliumi hagyományról egyaránt elmond-ható, hogy minden egyes kor, minden olvasó számára újraformálódik az üzenet, amint a mindenkori valóság – a textus és olvasója – belép az értelmezés folyamatába.
Mindezek után irányítsuk figyelmünket Jeremiás próféta könyvének azokra az ele-meire, amelyek az irat személyes karakterét erõsítik. Az irat klasszikus módon, az elsõ fejezetben tárja elénk Jeremiás elhívását, és prófétai programjának lényegét. A felütés tehát már lényegében meghatározza, hogy a személy és a szó szoros egységben áll.
H. V. Reventlow világított rá, hogy a Jeremiás vallomásaiként15 számon tartott szövegegységek – mûfajukat tekintve – a Zsoltárok könyvének egyéni panaszdala-ihoz hasonlítanak, és így nem feltétlenül biografikus, inkább liturgikus funkciójuk van.16 Konszenzus van abban, hogy e szövegrészeket a redakció munkájának tulaj-donítsuk. Mindazonáltal szervesen illeszkednek a prófétai hagyomány egészébe, és arról gyõznek meg minket, hogy a személyesség igénye a könyv egészét áthatja.
A próféta életének egyes epizódjait, elsõsorban is a Jeruzsálem pusztulását közvet-lenül megelõzõ idõszakot nagyon plasztikusan tárja elénk a könyv.
A próféták hitérõl és ennek a hitnek személyessé válásáról Martin Buber a kö-vetkezõt írja: „Istennek emberré kell válnia, hogy beszélni tudjon az emberhez, de ahhoz, hogy beszélni tudjon hozzá, valóságos személyiséggé kell az embert tennie. Ez az emberi személyiség nemcsak átveszi a szót, hanem válaszol is rá, panaszkodik, vádol, magát Istent vádolja (Jer 15,18), perlekedik vele az igazságért (Jer 12,1), meghajol elõtte, imádkozik hozzá. Izráel összes prófétája közül csak Jeremiás meré-szelte följegyezni a feltétlen alávetettnek a feltétlen fölérendelttel folytatott vakme-rõ és ájtatos párbeszédét – ennyire személyiséggé vált itt az ember.”17
A könyvben megfogalmazott gondolat, miszerint a próféta személyes élete íté-letet példáz – amint azt a 16. fejezet elénk tárja –, nem hagy kétséget afelõl, hogy Isten embere mindenkor az üzenet által megragadott, annak szolgálatában egzisz-tenciálisan teljesen elkötelezett személy volt.
Amit a bibliai hagyományból Jeremiás személyével kapcsolatban megtudhatunk, azt a következõkben foglalom össze. Jeremiás Benjámin földjérõl, anátóti papi
14A posztmodern megközelítés értel-mében nincsenek események, csak az eseményekrõl szóló beszámolók (narratívák), nincsenek adott szö-vegek, csak a szövegek lehetséges értelmezései. Az olvasó és a szöveg dialógusára kerül a hangsúly, mivel sem az olvasó, sem a szöveg nem állhat meg önmagában. Az ún.
„hermeneutikai kör” lényege, hogy az olvasó által felvetett kérdés be-folyásolja, hogy a szöveg milyen vá-laszt ad rá. Annak jelentõsége, hogy igaz-e a szöveg üzenete, adekvát mondanivalóval bír-e az adott tex-tus, gyakran háttérbe szorul. Az igazság maga – a fogalmat és annak lényegét, tartalmát tekintve – relativizálódik, hiszen a posztmo-dern látásmód értelmében csupán részigazságok vannak.
15Jer 11,18–23; 12,1–6; 15,10–21;
17,12–18; 18,18–23; 20,7–18.
34 családból származott, prófétai mûködése mintegy négy évtizedet tett ki: átfogta az utolsó júdai királyok uralkodásának idõszakát. A könyv felirata értelmében Jósiás uralkodásának 13. évében – Kr. e. 627-ben – meglehetõsen fiatalon kapta elhívását, és Jeruzsálem elestéig, a fogságba vitel idejéig prófétált. Elsõsorban ítéletet hirdetett, megtérésre hívott. Kérdés, hogy Jósiás reformja idején mennyiben vállalt aktív sze-repet: a prófétai könyvbõl nem derül ki, hogy Jeremiás szolgálata közvetlen kapcso-latban állt volna ezzel a teológiai irányvonallal, a jeremiási orákulumok (1–25. feje-zet) pedig a kutatás mai állása értelmében nehezen datálhatók ebbe az idõszakba, Kr. e. 622 környékére. Ugyanakkor azonban a prófétai üzenet kétséget kizáróan a reformok szellemében hangzik föl: JHVH egyedülvalóságába és a belé vetett hitre, valamint Isten népével szemben támasztott igényére teszi a hangsúlyt.
Az utolsó júdai királyok: Jójákim, Jójákin és Cidkijjá uralkodásának idõszaká-ban, a katasztrófát megelõzõen viszont a próféta egyértelmûen „otthon van” a társa-dalmi, politikai valóságban. Másfél évtizeddel elsõ fellépése után, Jójákim király trónra lépésekor, a jeruzsálemi templomban újra hallatja szavát. Errõl két szöveget is olvas-hatunk (7. és 26. fejezet). A prófétai üzenetnek már nem elsõsorban a belpolitikai kérdések, a szociális problémák és a társadalom megosztottsága volt a témája, ha-nem a kis ország megmaradása. Jeremiás határozottan vallotta, hogy a JHVH-hoz tartozás nem lehet teológiai és politikai szólam, olcsó nemzeti eszme.
Jeremiás igazi értelmiségi volt,18 önálló, kritikus szellemi ember. Olyan szemé-lyiség, akit nem tévesztett meg a „nemzeti gondolatban” bízók öntudata, a hamis biztonságtudatot sugalló próféta-kollégák propagandaszövegei, hanem követke-zetesen kitartott nézete mellett. Nyíltan állást foglalt kora legakutabb kérdésében.
Jól látta, hogy a valódi ellentét nem Júda és az egyre növekvõ erejû nagyhatalom között feszült, hanem Júda és szövetséges Istene, JHVH között. A választás – és lényegében a megmaradás – igazi tétje, hogy képes-e a kortársak nemzedéke felül-emelkedni a politikai kérdéseken, és a sokkal súlyosabb teológiai kérdéssel végre egyszer õszintén szembesülni. Még az utolsó, kétségbeesett politikai játszmák ide-jén is meggyõzõdése volt a prófétának, hogy nem késõ, még mindig vissza lehet fordulni a tévútról. A megtérésre hívás nem vallásos szólam volt a próféta részé-rõl, hanem az élet, a megmaradás egyetlen esélye. Jeremiást kora hivatalos politi-kai irányzatának vezetõ emberei Babilon-barát megalkuvónak bélyegezték, és mindent elkövettek, hogy a perifériára szorítsák a kellemetlenkedõt.
Jól látta, hogy a valódi ellentét nem Júda és az egyre növekvõ erejû nagyhatalom között feszült, hanem Júda és szövetséges Istene, JHVH között. A választás – és lényegében a megmaradás – igazi tétje, hogy képes-e a kortársak nemzedéke felül-emelkedni a politikai kérdéseken, és a sokkal súlyosabb teológiai kérdéssel végre egyszer õszintén szembesülni. Még az utolsó, kétségbeesett politikai játszmák ide-jén is meggyõzõdése volt a prófétának, hogy nem késõ, még mindig vissza lehet fordulni a tévútról. A megtérésre hívás nem vallásos szólam volt a próféta részé-rõl, hanem az élet, a megmaradás egyetlen esélye. Jeremiást kora hivatalos politi-kai irányzatának vezetõ emberei Babilon-barát megalkuvónak bélyegezték, és mindent elkövettek, hogy a perifériára szorítsák a kellemetlenkedõt.