A kontaktusok szerepváltozása

A felsőoktatási tanulmányok felsőbb szintjeire lépve a rendszer szelektív természete miatt természetesnek tűnik, hogy a hallgatók kulturális tőkéje az individuumok és a kontextus szintjén az alapképzéshez képest meghatározóbbá válik.

Azonban feltevésünk szerint a hallgatói kontaktusok rendszere, az akadémiai beágyazódás jellemzői, a strukturális és kulturális beágyazódás eltérő mintázatai nem a társadalmi státussal mutatnak összefüggést, hanem ezen a szinten is az egyes hallgatói csoportokban térnek el markánsan.

Miután a hallgatók akadémiai beágyazódásának főbb típusait elkülönítettük és a beágyazódás strukturális és kulturális dimenzióit, majd ezek egymásrahatását is áttekintettük az alapképzésbe járó hallgatóknál, láthatóvá vált, hogy a beágyazódás milyen jelentős mértékben meghatározza a hallgatók felsőoktatási tanulmányaihoz való viszonyulását. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy a felsőoktatás magasabb szintjén, a mesterképzésben a kapcsolathálózatokhoz tartozás milyen mintázatai jönnek létre, vagyis a magasabb képzési szinten tanuló hallgatók között más külső és belső vonzerők hatnak-e.

Az intergenerációs kapcsolatok eltérései a képzési szintek között

Korábbi, középiskolásokkal kapcsolatos kutatásaink során arra az eredményre jutottunk, hogy a nem tantermi keretek között megvalósuló tanár-diák kapcsolattartás a korábban dokumentáltnál sokkal határozottabb befolyást gyakorol a tanulmányi pályafutásra (Pusztai 2009a). Ezért a felsőoktatás hallgatóira vonatkozóan nem alap nélkül feltételeztük, hogy egyrészt e befolyás a hallgatók körében is kimutatható, másrészt, hogy az oktatási rendszer magasabb szintjei felé való tájékozódást vagy az azokra való bejutást eltérő hallgató-oktatói kontaktusok fémjelzik.

A felsőoktatás tömegesedés előtti szakaszában a középiskola és a felsőoktatás között egy sajátos töréspont helyezkedett el a tanári szereprendszer, a tanár-diák kontaktusok jellege tekintetében (Szczepanski 1969, S. Faragó 1986). Ezek szerint a középiskolai tanárokhoz képest a felsőoktatási oktatók másféle kapcsolatot tartottak fenn a hallgatókkal, amit elsősorban a folyamatos kontroll megszűnése jellemzett.

Azonban a kétcsatornás felsőoktatási rendszerben az intézménytípusokhoz eltérő kapcsolati mintázatok tartoztak. A főiskolai hallgató sokkal inkább élvezte oktatói személyre szóló figyelmét, az egyetemi hallgató pedig egy személytelenebb

viszonyrendszerbe illeszkedett be. Vagyis ebben a felfogásban az intézménytípusok sajátosságainak tekinthetjük a bennük kialakult kontaktusok karakterét.

Egy másik értelmezés szerint a kapcsolatokban rejlő erőforrások a tanulmányi út során jól hasznosítható tőkét képeznek, vagyis a kapcsolati biográfia befolyásolja a tanulmányi karrier ívének alakulását. Ha a hallgatói előrehaladás egyik fontos támpillére az akadémiai beágyazódás, s ennek egyik kulcseleme a hallgató intergenerációs akadémiai beágyazódása, akkor a magasabb képzési szintre jutók között minél teljesebben integrálódó hallgatókkal kell találkoznunk. Ráadásul, mivel a hallgatói beágyazódás egyik fontos faktora az idő, a tanulmányaikat alapképzéssel befejező és a mesterképzésbe is bejutó hallgatók között alapvető különbség tételezhető fel abban a tekintetben, hogy mennyire képesek az intézményi keretek között működő kapcsolatrendszerekbe beágyazódni, milyen az oktatókkal illtve hallgatótársaikkal való kontaktusuk. Ennek alapján erősödő törésvonal sejthető a felsőoktatás különböző képzési szintjein tanuló hallgatók között. Emellett az azonos vagy változó hallgatói közösségekben eltöltött hosszabb vagy rövidebb időszakasz tovább szinezheti a hallgatók egyéni beágyazódási mintázatait.

Ha azonban a hallgatók személyes és szakmai érése mellett az erősödő individualizálódás, a kötöttségektől való tartózkodás tendenciáját is figyelembe vesszük, feltételezhető, hogy az oktatók szintenként felfelé haladva fokozatosan gyengülő súllyal és átrendeződő, egyre erősebben szakmai dominanciájú s egyre gyengülő személyes támogató funkcióval szerepelnek a hallgatók kapcsolatrendszerében. Ehhez hozzájárul, hogy a mesterképzésbe vélhetően nagyobb arányban jutnak be magasabb kulturális tőkével rendelkező hallgatók, akiknek nincs olyan nagy szükségük az oktatói mentorálásra, (ha hihetünk a reprodukciós elméletnek).

Az adatok azt mutatták, hogy az oktatási szintek között lényeges különbség mutatkozik a tanárral való kapcsolattartás történetét, mértékét és jellegét tekintve. A mesterképzéses hallgatók esetében a középiskolás viszonyokra visszatekintve a kapcsolattartás szinte minden formája jelentősebb mértékű, s emellett annak szerkezete is eltérő. Meglepő módon az alapképzésesek a középiskolai és a felsőoktatási viszonyok között jóval nagyobb törést észleltek, mint a mesterképzés hallgatói. Három kommunikációs témában tudósítanak veszteségről a középiskolás életszakaszhoz képest: a jövőtervekről folytatott beszélgetés, az odafigyelés érzékelése valamint a tanulmányokban kapott segítség tekintetében, miközben több részük lett szakmai diskurzusokban. A mesterképzésbe járó hallgatók intergenerációs kontaktusainak mintázata ezzel szemben határozott kontinuitást mutat a középiskolaiakkal, kapcsolattartásuk hasonlóan jelentős mértékű, sőt közel azonos karakterű a köz- és felsőoktatásban (F. 56. táblázat). Igen lényeges vizsgálati eredménynek tekintjük tehát azt, hogy a mesterképzésbe bejutott hallgatók korábbi iskolai pályafutásuk során észlelt intergenerációs kapcsolatai alapvetően szélesebb körűek és sokszínűbbek, mint az alapképzésben tanulóké.

Az alapképzéses és a mesterképzéses hallgatók között azonban az igazán jelentős különbség a felsőoktatásban tapasztalt intergenerációs kapcsolattartás tekintetében mutatható ki, hiszen az utóbbiak sokkal intenzívebb oktató-hallgató interakcióról adnak hírt. Ez a tény megerősíti a gyanút, hogy az intergenerációs akadémiai beágyazódásnak a felsőoktatási karrier alakulásában is jelentős szerepe van.

Úgy tűnik, nem vitatható, hogy a hallgatót az akadémiai közösséggel összefűző kapcsolatrendszer kiterjedtsége és mértéke összefüggésben áll a hallgatói előmenetellel, azonban lényeges nézetkülönbségek vannak abban a tekintetben, hogy a kapcsolatok magyarázzák-e az előmenetelt, vagy a társadalmi státusuknál fogva sikeres hallgatók képesek kiépíteni színesebb kontaktusokat az akadémiai közösséggel. Mivel a gazdag intergenerációs kapcsolattartást a felsőoktatásban egyfelől a származási család habitusának és az intézményi habitusnak a harmonikus összeilleszkedésével magyarázzák (Bourdieu 1988), megvizsgáltuk, hogy a különböző iskolai végzettségű szülők gyermekei között milyen eltérések mutatkoznak az intergenerációs akadémiai beágyazódás egyes mutatóit külön-külön szemügyre véve.

Azt tapasztaltuk, hogy a különböző társadalmi státusú hallgatók kontaktusai sem az alapképzésben, sem a mesterképzésben nem térnek el egymástól szignifikánsan, vagyis a szülői iskolázottsági szint nem gyakorol jelentős mértékű és állandóan azonos irányba mutató befolyást a hallgatói kohorszokon belül. Figyelmet érdemel, hogy a két képzési szint hallgatóinak kapcsolati biográfiája a tanulmányi életútja során végig, s egyre erősebben eltér. A különbség pedig messze maga mögött hagyja a szülői iskolázottság szerinti csoportok közötti változásokat (F. 57. táblázat). Az eltérések irányát tekintve az alapképzésben tanulók a kapcsolattartás intellektuális dimenzióiban alacsonyabb (csak a tananyaggal és az olvasmányélményekkel kapcsolatos beszélgetés), az általánosabb, illetve segítő dimenziókban magasabb (magánéleti problémák megbeszélése, korrepetálás) arányú kapcsolattartásról számolnak be, mint a mesterképzésben résztvevők. Emellett a felsőoktatásban tapasztalt intergenerációs kontaktusok aránya általában is egyértelműen jóval magasabb azoknál az alacsonyabb státusú hallgatóknál, akik bejutottak a mesterképzésbe (F. 58. táblázat).

Kellő reflektivitással viszonyulva eredményeinkhez, a középiskolai kapcsolatokra visszatekintő információkat óvatosan számításba véve, s a felsőoktatási tapasztalatoknak nagyobb súlyt adva is azt állapíthatjuk meg, hogy a hallgatók intergenerációs beágyazottsága nagyobb mértékben tér el az oktatási szintek között, mint a szülői iskolázottsági csoportok között. Még ha azt feltételezzük, hogy a hallgatók a középiskolai percepcióikról a jelen intézményi környezetük hatása alatt, némileg torzítva tesznek jelentést, akkor is nagy különbségre következtethetünk a képzési szintek között. Ha azonban azt valószínűsítjük, hogy a hallgatók nagyjából megbízhatóan idézik fel középiskolai tapasztalataikat, akkor akár arra a belátásra is juthatunk, hogy a mesterképzésbe bejutó hallgatóknak teljes tanulmányi pályafutásuk során több intergenerációs kontaktusra nyílt lehetőségük, s ez anélkül is segíthette őket, hogy magasabb családi kulturális tőkebefektetéssel párosult volna. Ez a megállapítás összhangban áll a korábbi kutatási eredményeinkkel (Pusztai 2009a).

Az intragenerációs kapcsolatok eltérése a képzési szintek között

Mint láttuk, a hallgatók oktatókkal fenntartott kapcsolatainak gazdagsága értelmezhető lehetne a hallgatók származásával, az átörökített kulturális tőkével és a felsőoktatás szellemiségével rokon habitusra hivatkozva. A hallgatók kortárs akadémiai kapcsolatainak kiterjedtségét és jelentős arányait, különesen a tömegessé és heterogénné vált felsőoktatásban, s az átlagosnál hátrányosabb helyzetű hallgatóink körében viszont

nehezebben indokolhatnánk azzal, hogy a magas kulturális tőkével rendelkező hallgatók intragenerációs beágyazódása is általában sikeresebb. Inkább azt a feltevést kockáztathatjuk meg, hogy a hallgatók intragenerációs beágyazódása könnyebben megy a kibocsátó környezetükhöz hasonló összetételű kortárs kontextusban.

Az alapképzéses és a mesterképzéses hallgatók összehasonlításakor az az alternatív hipotézis állítható fel, hogy mivel az iskolarendszer magasabb szintjein a társadalmi szelekció érvényesülése miatt nő a magasabban iskolázottak aránya, az egyre kisebb számban belépő alacsonyabb iskolázottságúak egyre kevésbé lesznek képesek az intragenerációs beágyazódásra, vagyis felfelé haladva csökken körükben a beágyazottak aránya. Ezzel szemben álló feltevésünk szerint az intragenerációs beágyazottság az akadémiai beágyazódás alapvető tényezőinek egyike, s a tanulmányaikat alapképzéssel befejező és a mesterképzésbe is bejutó hallgatók között döntő különbség feltételezhető abban, hogy az utóbbiak több intragenerációs kapcsolati erőforrásra támaszkodhatnak.

Eredményeinkből arra következtethetünk, hogy az intragenerációs érintkezés struktúrái szintén jelentős változáson mennek át az oktatási rendszer különböző szintjei között. A két képzési szint hallgatói közötti eltéréseket ezen a téren még jelentősebbnek találtuk. Egyrészt az intragenerációs beágyazódás mértéke, másrészt belső mintázatai is különböznek. A mesterképzésben a kortárs kapcsolatokba ágyazott hallgatók aránya jóval nagyobb, mint az alapképzésben, s a magasabb képzési szint hallgatóinál nemcsak az intellektuális (közéleti és művészeti) témák kerülnek a rangsorban előrébb, hanem a szolidaritás megnyilvánulásai is fontosabbá válnak, valamint a multiplex baráti kapcsolatok aránya is jelentősen megnövekszik (F. 59. táblázat).

Fontos észrevenni azt is, hogy a mesterképzéses hallgatók korábbi iskolai pályafutásuk során átélt intragenerációs kapcsolatai is alapvetően szélesebb körűek és sokszínűbbek voltak, mint az alapképzéses hallgatóké. Az utóbbiak középiskolai kapcsolataiban kevesebb hallgató tapasztalt meg jól működő, többfunkciós kapcsolatot, s emellett az intellektuális kérdések ritkábban kínáltak kapcsolódási pontot a barátságaikban. Ha számolunk a korábbi és a felsőoktatási tapasztalatok kontaminációjával, még akkor is megfogalmazható az a feltevés, hogy az akadémiai beágyazódás intragenerációs dimenziójának is nagyon jelentős befolyása van a felsőoktatási pályafutásra.

A barátságokban kínálkozó közös témák struktúráját magyarázhatjuk a szülői iskolázottság szerinti hallgatói összetétellel. A középiskolás beágyazódás interpretációjakor azt figyeltük meg, hogy a különböző mértékű kulturális tőkére támaszkodó csoportok a két képzési szinten eltérően idézik fel a középiskolás kapcsolataikat. Egyrészt megállapítható, hogy az alapképzésben nincs jelentős különbség a különböző iskolai végzettségű szülők gyermekeinek egykori kapcsolatrendszerében. Nem világos, hogy csak a „magányos tömegeket” összeterelő alapképzés nem kínál ehhez viszonyítási alapot, vagy valóban nincsenek különbségek.

Ezzel szemben a mesterképzésben −különösen a középfokú végzettségűek javára− nagy eltérések mutatkoznak a középiskolás kapcsolatok megítélése tekintetében.

A mesterképzésben tanuló alacsonyabb iskolázottsági hátterű csoportok alacsonyabb arányú középiskolai kortárs integráltságot jeleznek, mint ugyanezek az alapképzésben, valószínűleg csak a felsőoktatás e szintjéről visszatekintve tűnnek fel számukra a relatíve szegényes középiskolai kontaktusaik hiányosságai. Különösen a magánélet, közélet, jövőtervek és a tudományos témák megtárgyalhatósága terén

jelentik kapcsolataik repertoárjának egykori szűkösségét, vagyis jelen kapcsolataikat gazdagodásként élik meg. A felsőfokú végzettségű szülők mesterképzésben tanuló gyermekei viszont gazdagabb középiskolai kapcsolatrendszerről tesznek említést, amelyben nagyobb arányban jutott szerep az intellektuális kommunikációnak, így ők némi szegényedést tapasztalnak a kapcsolataik tartalmában (F. 60. táblázat).

Felmerül a kérdés, hogy az előbb említett alacsony státusúak, akik ráadásul még intellektuális baráti körrel sem rendelkeztek a középiskolában, hogy jutottak be a mesterképzésbe? Milyen erőforrás volt képes ezeket a hiányokat kompenzálni?

Természetesen jelen értekezés nem vállalhatja azt a feladatot, hogy összevesse a fentieket a felsőoktatásba be nem jutó kortársak tapasztalataival, noha bizonyárajelentős tanulságokkal szolgálna egy ilyen vizsgálódás.

Az felsőoktatásban eltöltött évek baráti kapcsolatait mérlegre téve szintén azt láthatjuk, hogy az alapképzésben mérsékeltek az eltérések a különböző szülői iskolázottsági csoportokban, s a mesterképzésben is a középfokú végzettségű szülők gyermekei tudósítanak a leggazdagabb intragenerációs kapcsolatokról. Ezek nemcsak intellektuális (közéleti, tudományos és művészeti) területeket is felölelő tartalmakban, hanem a társas támogatás tekintetében is sokszínűbbek (jövőtervek megbeszélése, együtt töltött szabadidő, betegség esetén látogatás, magánéleti beszélgetés), mint a legalacsonyabb és a legmagasabb iskolázottságú háttérrel rendelkezőké.

A két egymásra épülő képzési szinten tanuló hallgatók percepcióit összevetve azt tapasztalhatjuk, hogy a mesterképzésbe bejutott közép- és felsőfokú végzettségű háttérrel rendelkezők társaikkal fenntartott kapcsolatai egyértelműen sokkal kiterjedtebbek és sokoldalúbbak, mint ugyanezeké az alapképzésben. Az alacsony iskolázottságú szülők gyermekei bizonyos vonatkozásban (a magánéleti témák tárgyalhatóságát és a teljes multiplexitást illetően) relatíve szegényesebb, azonban intellektuális téren gazdagabb intragenerációs kapcsolatokkal rendelkeznek a mesterképzésben, vagyis az intragenerációs kapcsolatok funkciói átstrukturálódtak. Ez megerősíti azt a gyanút, hogy a mesterképzésben a magasabb kulturális tőkével rendelkező hallgatók intellektuálisan gazdag homofil és multiplex kapcsolatainak kiépülésére nagyobb lehetőség nyílik, míg az alacsony státusúak ebben a körben kétségtelenül szert tehetnek a kulturális tőkéjüket gyarapító forrásokra, kapcsolataik megtarthatják a szabadidős és a szolidaritási funkciókat, azonban ezzel veszítenek magánéleti-érzelmi dominanciájukból, s emiatt a hallgatók kevésbé érzik multiplexnek azokat (F. 61. táblázat).