A Regionális Egyetem címmel az ezredfordulón elindult kutatássorozat tapasztalatai felhívták a figyelmet a térség felsőoktatásának egyedi vonásaira. Az intézményi vizsgálatok híven tükrözték, hogy a hallgatók olyan régióból származnak, ahol a gazdasági és társadalmi átalakulás megkésettsége és a perifériahelyzet jellemző.
Az országos ifjúságkutatási adatokkal egybevetve egyértelmű volt az alacsonyabb iskolázottságú szülői háttér valamint a hazai vonatkozásban is kiemelkedően magas munkanélküli tapasztalat a hallgatói családokban (Pusztai 2008).
Ez összhangban áll a felnőtt lakosságra vonatkozó adatokkal, amelyek szintén az átlagosnál alacsonyabb iskolázottságot s magasabb munkanélküliségi arányokat mutattak. Noha a térségben az országosnál magasabb létszámú ifjúsági korcsoportokkal
lehet számolni17, mégis relatíve szűkre szabott, de a határon átnyúló vonzáskörzet és a képzési struktúra hiányossága jellemző. Az intézményi mutatók az országoshoz képest rosszabb oktató-hallgató arányt mutatnak (Kozma–Pusztai 2006).
A régió hátrányos helyzetére vonatkozó hipotéziseket ellenőrizve az Országos Felsőoktatási Információs Központ adataira és kérdőíves vizsgálatokra támaszkodhatunk. Az előbbiek előnye a teljeskörűség és a longitudinális összevetés lehetősége, míg a kérdőíves felvételre alapozott adatbázisoké az, hogy részletes, terepérzékeny és egy-egy intézményre nézve (is) érvényes következtetésre alkalmas adatokat kínálnak (Ambrózy et al. 2005, Szemerszki 2010, Rébay 2010).
Regionális különbségek a felsőoktatásban
A felsőoktatásba belépők regionális különbségei után nyomozva érdemes szembenézni a középiskolából kilépő hallgatók iskolatípus szerinti összetételével, hiszen a felsőoktatás felé zökkenőmentes átmenetet igazából a gimnázium képez, a szakközépiskolában maturáltak nagyobb aránya azt sejteti, hogy az általuk megcélzott felsőoktatási intézményekre több pedagógiai feladat vár. Az általunk vizsgált felsőoktatási régióban 2008-ban az országos átlagnál összességében nem alacsonyabb a gimnáziumban érettségizettek aránya, de a vizsgált intézmények alap- vagy osztatlan képzéseibe jelentkezők közül valamivel többen végeztek szakközépiskolában.
Kiemelendő, hogy az átlagnál jóval kevesebben vannak az emelt szintű érettségi vizsgát tett fiatalok, ugyanakkor itt a legmagasabb azoknak a hallgatóknak az aránya, akik a felsőoktatásba nyelvvizsga nélkül lépnek be (Szemerszki 2010).
A térség hallgatói összetételét híven jellemzi, hogy az alapképzésbe belépők közül a hátrányos helyzet valamint a halmozottan hátrányos helyzet18 miatti kompenzálást szolgáló többletpontokra vonatkozó igényüket kiugróan nagy arányban jelezték, minden hetedik jelentkező ide sorolta magát (Szemerszki 2010). Ez a jogi paraméterekkel körülírt hátrányos helyzetű hallgatócsoport a lakóhely településtípusa szerint is alacsony státusú, ahogy arra Szemerszki rámutat. A felsőoktatási felvételi adatok arról vallanak, hogy az osztott és az osztatlan képzés között a régióban is kialakulóban van egy sajátos társadalmi hierarchia, az osztatlan képzések „elit” szakjain kedvezőbb társadalmi státusú hallgatóság gyűlik össze (Szemerszki 2010). Jelen
17 A KSH adatai szerint még 2008-ban is az országos átlagnál magasabb 6,5% feletti a 14-18 éves népesség aránya az össznépességben a három északkeleti megyében, Hajdú-Bihar, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben.
18 „Hátrányos helyzetű jelentkező, aki felvétel esetén a beiratkozás időpontjában huszonötödik életévét nem töltötte be, és akit középfokú tanulmányai során családi körülményei, szociális helyzete miatt a jegyző védelembe vett, illetve aki után rendszeres gyermekvédelmi támogatást folyósítottak, illetve rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre jogosult vagy állami gondozott volt. További 25, azaz összesen 50 többletpontra jogosult az a már eleve hátrányos helyzetű jelentkező, akinek szülője/szülei legfeljebb alapfokú iskolai végzettséggel rendelkezett/rendelkeztek, valamint az, akit tartós nevelésbe vettek.” (Szemerszki 2010:177) A hátrányos helyzet kategóriáját mások olyan módon operacionalizálják, hogy az ide tartozó hallgató legalább két szempontból nehézségekkel néz szembe a következőkből: magas testvérszám, alacsony státusú településtípus, alacsony iskolázottságú, elhunyt vagy munkanélküli szülő (Ceglédi 2009).
empirikus vizsgálat nem ezt a hallgatói csoportot tanulmányozza, érdeklődésünk kifejezetten emiatt fordult az osztott képzések hallgatói felé.
A felvett hallgatók bemeneti adatai közül a rendelkezésünkre állnak ezen kívül még a felvételi pontszámok is. A felsőoktatási statisztikák alapján vizsgálható a felvettek kari pontszámának aránya az adott képzési területen legerősebb kar átlagpontszámához képest. Az országos élvonalba 2007-ben, az osztott képzések széleskörű bevezetésekor a régió karai közül a Debreceni Egyetem Általános Orvoskara, a Gyógyszertudományi és Bölcsészettudományi Kara tartozik, amelyek bemeneti pontszámai alig maradnak el a képzési terület maximumpontszámaitól, míg a legalacsonyabbak a belépéskori pontok a műszaki és természettudományi képzésben, ezek a maximum pontszámok 75%-a körül mozognak (Pusztai 2010).
Mivel ezek a pontszámok nem biztos, hogy kizárólag a hallgatók teljesítményét mutatják, hanem különböző intézményi és oktatáspolitikai érdekeket, alkukat és preferenciákat is tükröznek, olyan mutatókat kerestünk a hallgatói bemenetre, amelyek a tanulók magával hozott státus- és teljesítménymutatóit korábbi vizsgálatokban is megbízhatóan megjelenítették. Ez a mutató a felvett hallgatók szülői iskolai végzettség szerinti státusának meghatározása. Ennek más régiók felsőoktatási központjaihoz való viszonyítására ritkán történik kísérlet, s mikor megpróbálkozunk vele, inkább egy-egy tudományág esetén lehet és érdemes összevetéseket végezni.
A korábbi empirikus eredményeink alapján gyanított regionális hátrányt mutatja, hogy pl. a bemeneti pontszámok szerint igen előnyös helyzetben levő debreceni bölcsészkar a központi régió két bölcsészkarához képest igen eltérő társadalmi státusú hallgatókkal foglalkozik. Míg a központi régió bölcsészeinek mintegy kétharmada felsőfokú végzettségű szülők gyermeke, addig a vizsgált térségben ez az arány alig éri el a 40%-ot (F. 2. táblázat).
Természetesen a belépéskori pontszámoknak és a hallgatók társadalmi helyzetének itt felvillantott inkonzisztenciája a bemeneti mutatók közötti nem egyértelmű felcserélhetőségére is felhívja a figyelmünket. A szülői iskolázottságra, a család anyagi hátterére és a hallgatók korábbi iskolai pályafutására vonatkozó adatok segítségével több dimenzióban és longitudinális adatok híján több időpontban elvégzett keresztmetszeti vizsgálatokra támaszkodva lenne érdemes közelíteni a kérdéshez.
A hallgatók társadalmi hátterének alakulása
A hallgatók szüleinek iskolázottsági adataiban a legfontosabb különbségek az intézménytípusok és a tanulmányi területek közötti eltérésekben mutatkoznak (Gábor–
Szemerszki–Tomasz 2006). A vizsgált térségben a főiskolai karokon és a természettudományi karon volt legmagasabb az alapfokú végzettségű szülői háttérrel rendelkező hallgatói arány az ezredforduló utáni első évtizedben, míg legelőnyösebb háttérrel az orvos-, a közgazdász- és a jogászhallgatók rendelkeztek. A 2003-as
elsőévesek és a 2005-ös ötödévesek szülői iskolázottsági adatait19 összevetve azt tapasztaltuk, hogy az alacsonyabb iskolázottságú szülők gyermekei általában nagyobb arányban vannak jelen az egyes karokon belépéskor, mint kilépéskor. Bár nem ugyanarról a kohorszról van szó, csak ugyanazon karok egymástól független elsőéves és egy végzős évfolyamairól, figyelemre méltó, hogy az alacsony státusú háttérrel rendelkező hallgatókat nagyobb arányban foglalkoztató karokon a legnagyobb a különbség az alapfokú végzettségű szülők arányának eltérésében az első és az utolsó évesek között (F. 3. táblázat).
Ennek magyarázata lehet az is, hogy azok az ötödévesek, akik az ezredfordulón kezdték felsőfokú tanulmányaikat, a szülői iskolázottság tekintetében társadalmilag zártabb körből kerültek ki, mint a három évvel későbbi belépők, de az is elképzelhető, hogy az alacsonyabb státusú hallgatók nagyobb arányban morzsolódtak le. A lemorzsolódási mutatókra vonatkozóan nincsenek adataink, azonban témánk szempontjából fontosnak tartjuk megállapítani, hogy az elmúlt évtized folyamán a térség felsőoktatásában növekvő arányban jelentek meg olyan hallgatók, akik nemcsak reménybeli elsőgenerációs diplomások, hanem ráadásul a szüleik legfeljebb alapfokú iskolai végzettséggel rendelkeznek.
A kérdés további vizsgálatához az első alap- és mesterképzési évfolyamok hallgatóinak válaszaira támaszkodhatunk. Itt egy kohorszból származnak az adatok, azonban a szerkezetváltó felsőoktatás sajátosságai és az adatfelvétel jellege miatt az osztatlan képzést folytató karokról, illetve az alap- vagy mesterképzést nem indító karokról nem rendelkezünk adatokkal. Ahol azonban lehetőség nyílik az alapképzéses és a mesterképzéses hallgatók adatainak összevetésére, azt látjuk, hogy az alapképzésben magasabb arányban vesznek részt alacsonyabb iskolázottságú szülők gyermekei, van, ahol az alapfokú végzettségű apák gyermekeinek aránya 50% fölé is emelkedik. A főiskolai karokon működő alapképzésekben továbbra is, az egyetemi karok közül pedig a bölcsész- és informatikai karon tanulnak többen ebből a csoportból (F. 4. táblázat).
A mesterképzésben azonban megváltoznak az arányok, az alapfokú végzettségű anyák aránya erősen, az apáké kisebb mértékben, de határozottan csökken. Azokon a főiskolai karokon, amelyeknek sikerült mesterképzést indítani, magasabb az alacsony státusúak aránya, de közben az alapképzéseikhez képest nő a felsőfokú végzettségű szülők gyakorisága. Azokon a karokon, ahol nem sikerült mesterképzést indítani −s a hallgatóknak nemcsak a továbbtanulással kapcsolatos nehéz döntést kell meghozni, hanem a szintén súlyos intézményváltoztatási döntést is−, az alapképzésben igen jelentős az alacsony szülői iskolázottsági háttérrel rendelkezők aránya. Míg azokon a karokon (elsősorban az DEOEC-en), ahol csak a mesterképzésben találtunk hallgatókat az osztatlan képzésen kívül, igen mérsékelt az alacsonyan iskolázott szülőarány. Az alap- és a mesterképzés között az alapfokú végzettségű háttérrel rendelkezők arányának csökkenése a térségben a bölcsész, az informatikai, és a jogi karon, valamint a PKE-n a legerőteljesebb. Az adatok alapján úgy tűnik, egyes karokon a középfokú végzettségű szülők gyermekei is kevesebben lesznek a mesterképzésben, például az agrár, a közgazdasági, a műszaki és a jogi képzésben. Természetesen ezek az adatok csupán az
19 Az adatok a Regionális Egyetem kutatásból NKFP származnak, a minta részletes bemutatása korábbi tanulmányainkban olvasható (Pusztai 2008, 2009a).
első szerkezetváltó évfolyamról vallanak, s noha a mesterképzésben teljes körű volt a vizsgálat, igen alacsony elemszámokkal kellett dolgoznunk.
Ennek ellenére világos, hogy az alapképzés társadalmilag jóval nyitottabb, s a mesterképzésbe kevesebb alacsony státusú hallgató kerül be, a doktori képzésben pedig az arányok a felsőfokú végzettségű szülők gyerekeinek dominanciáját mutatják (F. 5.
táblázat). Az agrár és a bölcsész doktoranduszok között a középfokú végzettségűek gyermekei dominálnak, a természettudományi doktorjelöltek közül kiemelkedően sokan vannak a felsőfokú végzettségűek, az orvostudományi doktoranduszok szülői iskolázottság szerinti megoszlása kiegyensúlyozottnak látszik20.
Az összesítésképpen közölt táblázatból az olvasható le, hogy a felsőfokú képzésbe lépő alacsonyabb státusú hallgatók aránya az évtized folyamán növekedett, azonban akár az anyák, akár az apák legmagasabb iskolai végzettségét figyeljük, a képzés magasabb évfolyamain vagy szintjein nagyobb a felsőfokú végzettségű szülői háttérrel rendelkezők aránya (F. 6. táblázat).
A hallgatók lakóhelyének településtípus szerinti elemzése is hasonló különbséget mutatott: a településtípus szerinti hierarchia magasabb szintjein állók az elsőévesekhez képest a végzősök között magasabb arányban fordulnak elő, különösen a természettudományi és az orvoskari hallgatók között csökkent a települési hierarchia szerint alacsonyabb státusú településekről származó hallgatók aránya a végzés évére (F.
7. táblázat), vagyis a kilépők között kevesebb a falusi hallgató, mint amennyi a belépők között. A szerkezetváltás utáni adatfelvételeket áttekintve hasonló egyenlőtlenségi mintázatokat találunk (F. 8. táblázat).
Ahol mindkét ciklus elérhető, az alapképzés és a mesterképzés között mindenütt van veszteség a falusiakból, a legjelentősebb a különbség az informatikai képzésben valamint a PKE-n. Azokon a karokon, ahol csak alapképzés működik, kiemelkedően magas a falusi fiatalok aránya. Mint már fentebb jeleztük, nekik több szempontból is komplikáltabb pozitív továbbtanulási döntésre jutni. A régió doktori képzésében a falusi hallgatók aránya már csak 16%-os, miközben a nagyvárosi doktoranduszok aránya közel van a hatvan százalékhoz (F. 9. táblázat).
Hasonlóképpen megvizsgáltuk a család munkapiaci helyzetének egy lényeges vonását, ami a család anyagi helyzetén keresztül általában erős hatást gyakorol a hallgatói döntésekre. Az, hogy mindkét szülő dolgozik-e vagy valamilyen okból az egyik nem −vagy egyik sem−, természetesen több okból bekövetkezhet. Már korábban is felfigyeltünk a térség hallgatói családi körében a jelentős arányú munkanélküliségre, rokkantsági vagy öregségi nyugdíjasra, sőt az elhunyt szülővel rendelkezők nagy arányára. Általában nagyobb arányban fordulnak elő a végzősök között azon hallgatók, akiknek mindkét szülője dolgozik, azaz valószínűleg nagyobb eséllyel fejezte be az egyetemet valaki a vizsgált térségben az évtized közepén, ha kétkeresős családban nőtt fel.
A munkapiaci szempontból hátrányos helyzetű szülők gyerekei kétféle kontextusban tűntek kitartóbb, sikeresebb hallgatónak: azokon a karokon, ahol nem túl magas az egykeresős vagy kereső szülő nélküli hallgatók aránya (közgazdasági és
20 A doktori képzésben résztvevők adatai a Debreceni Doktoranduszok c. online kérdőíves vizsgálatból származnak 2009-ből. Az online felvételek sajátossága, hogy nem biztosítható a reprezentativitás, a 30%-os arány elfogadhatónak számít.
orvosi), valamint néhány jelentősebb arányú munkapiaci hátrányt jelző főiskolai közegben (az egészségügyi karon és a két egyházi fenntartású intézményben) (F. 10.
táblázat).
A szülők munkapiaci helyzete tekintetében is nehéz következtetéseket levonni az alacsony elemszám miatt, az azonban világos, hogy azok a hallgatók, akiknek szülei nem keresnek mindketten, jelentős arányban tanulnak azokon a karokon, ahol nincs lehetőség intézményváltoztatás nélkül továbblépni a képzési területnek megfelelő mesterképzésbe (F. 11. táblázat).
A család gazdasági státusát, anyagi teherbírását, a továbbtanulással kapcsolatos döntési folyamat során alkalmazott kalkulációkat módosítja az, hogy hány gyermekről kell gondoskodni. Miközben mind a négy időpontban 1,2-1,3 közötti gyermekszámot regisztráltunk a régió hallgatóinak családjaiban, a karok között tapasztaltunk eltéréseket e tekintetben. Amikor megvizsgáltuk, hogy a három vagy annál több gyermeket nevelő családok milyen eredménnyel juttatják előre gyermeküket a felsőoktatásban, azt tapasztaltuk, hogy a szerkezetváltás utáni szisztéma kevésbé kedvez a nagycsaládok gyermekeinek magasabb képzési szintre lépésében. Az évtized első felében azokon a karokon, ahol több nagycsaládból származó fiatal volt, valamivel alacsonyabb arányban jutottak el a végzésig, míg az alacsonyabb nagycsaládos arányszámmal jellemezhető karokon és a református főiskolán nagyobb arányban végeztek (F. 12. táblázat). A többciklusú képzésből származó adatok viszont azt mutatják, hogy mindenütt csökken a nagycsaládból származó gyerekek aránya, kivéve a két gazdasági és az egyik műszaki kart (F. 13. táblázat).
A középiskolai tanulmányok intézménytípusa illetve képzéstípusa az előzőkben is bemutatott státusmutatók révén valamint feltehetőleg önállóan is jelentős hatással bír a felsőoktatási pályafutásra. Úgy tűnik, a szelektív középfokú struktúra hatása a szerkezetváltó felsőoktatásban is kimutatható (Bargel et al. 2009). Az évtized első feléből származó adataink szerint a szakközépiskolából érkezőknek a nagyobb (egykori) szakközépiskolás arányszámmal rendelkező karokon komolyabb nehézséget jelentett eljutni a végzős évfolyamokig, mint azokon a karokon, ahol ritkábban jelentek meg nem általános képzésből származó hallgatók (F. 14. táblázat).
Az átstrukturált felsőoktatásban viszont láthatóan szinte általánosnak mondható, hogy a szakközépiskolában érettségizett hallgatók közül kevesebben lépnek be a mesterképzésbe, mint az alapképzésbe. A mintaterület hazai oldalán a debreceni mezőgazdaságtudományi kar kivételével mindenütt ez az elbátortalanodás tapasztalható a szakközépiskolások részéről (F. 15. táblázat). A kisebbségi helyzetben működő szakképzés hiányos szerkezete miatt nem alakult ki ez a státuskülönbség a szakképző és az általánosan képző középfok között, amit hazai viszonylatban jól ismernek az oktatáskutatók (Fehérvári–Liskó 1998, Pusztai 2009a).
Összességében megfogalmazható, hogy egyrészt a vizsgált felsőoktatási térségben a hallgatók között időben előrehaladva és regionális összevetésben egyre nő az alacsonyabb státusú (alacsonyabban iskolázott, alacsonyabb hierarchiájú településen élő, munkapiaci hátránnyal, több gyermekkel rendelkező szülőkkel, s a felsőfokú továbbtanulás során nehezebben hasznosítható középiskolai karrierrel jellemezhető) hallgatók aránya. Másrészt úgy tűnik, hogy a fentiekben bemutatott hátrányokkal rendelkező fiatalok felsőoktatási előmenetele nem töretlen, hiszen a magasabb évfolyamokon és képzési szinteken alacsonyabb arányban találkozunk velük, mint a
korábbi évfolyamokon és alacsonyabb szinteken. Harmadrészt pedig megállapítható, hogy a különböző karok között már az adatokra vetett első pillantások alapján különbségek bontakoznak ki arra vonatkozólag, hogy az alacsonyabb státusú hallgatók előrejutása hogyan jellemezhető.
Az egyszerű arányszámok alapján is feltűnik, hogy a hallgatók pályafutását a társas kontextus rendkívül határozottan befolyásolja. Az első ránézésre látszik, hogy azokon a karokon nehezebb sikert elérni az alacsony státusú hallgatóknak, ahol többen vannak, ami megerősíti a Coleman (1966) által a közoktatásban talált működési mechanizmus felsőoktatási érvényességét. Azonban ezek a tények további kérdéseket vetnek fel, amelyek közül elsősorban annak vizsgálatához kívánunk hozzájárulni, hogy az intézmény társas kontextusának a felületi mutatókon túl milyen hatása van a hallgatókra.