Kohéziós kötések: a magyar nyelvhez kapcsolódó

Heltai és Juhász (2002) tanulmánya irodalmi és szakszöveg jellegű mintán hason-lította össze az angol és a magyar névmások egyes részrendszereit, majd fordítások elemzésével derítette fel, hogy ezeknek a különbségeknek milyen következményei vannak angol–magyar és magyar–angol fordítás során. Vizsgálatuk kiterjedt az egyes szám harmadik személyű névmásokra, a magyarban a nyelvtani nem hiánya okozta problémákra (és az ezekből fakadó – többnyire explicitációs – stratégiákra), az egyes szám harmadik személyű semlegesnemű személyes névmásra és a mutató névmásokra is. A vizsgálatuk azért különösen érdekes, mert az angolban és a ma-gyarban a mutató névmások megegyeznek (3. táblázat),de a személyes névmások eltéréseket mutatnak (2. táblázat;2.4.1.1. rész).

A tanulmányukban közölt szövegminták a személyes névmások vonatkozásá-ban arról tanúskodnak, hogy az angol személyes névmások többnyire zérónak fe-lelnek meg a magyar fordításban, illetve hogy a magyarban az ige ragozott alakja tölt be ahhoz hasonló funkciót, amit az angolban a személynévmás. Irodalmi szöveg-ben – Heltai és Juhász (2002: 52) elemzései szerint – az angol személynévmások mindössze 4%-ának felelt meg személynévmás a magyar fordításban. (Tárgynak egyetlen esetben sem.) Az itszemélyes névmásnak nincs magyar megfelelője, és a leggyakoribb megfelelője a zéró, míg a többi eset viszonylag egyenletesen oszlik meg más fordítási lehetőségek között. Gyakori a mutató névmással, főképpen az ez-zel történő fordítás is. Heltai és Juhász ezért nagyobb funkcionális terhelést tulaj-donít a mutató névmásoknak a magyarban. Érdekes módon sokszor a magyar mutató névmásnak személyes névmás felel meg korpuszukban.

Bár a mutató névmások esetében a két nyelvi rendszer egybevág, az egyes név-mások diskurzusbeli funkciói eltérnek. Az angol thisnévmás kataforikus használata a magyarban ritkább, gyakran melléknév helyettesíti (pl. a következő). A thatnévmás anaforikus használata a magyarban elenyésző, ezért jellemzően az eznévmás he-lyettesíti a fordításban. A vizsgált szövegek alapján Heltai és Juhász arra mutatott rá, hogy az ezeknévmás a magyarban személyekre vonatkoztatva pejoratív értelmű le-het. A vizsgálatok eredményei alapján a személyes névmások használata a 7. táblázat-ban bemutatott módon alakulhat a fordítástáblázat-ban.

100

⎢

7. táblázat. A személyes névmások alakulása az angol–magyar fordításban (HELTAI–JUHÁSZ2002: 53)

Heltai és Juhász (2002) a jelen kutatás szempontjából is lényeges következtetéseket fogalmaz meg a fordítás elméleti és gyakorlati kérdéseivel kapcsolatban. Hangsú-lyozzák, hogy érdemes szisztematikus kontrasztív nyelvészeti megközelítéssel vizs-gálni a fordítás nyelvfüggő kérdéseit, mégpedig

[…] olyan módon, hogy a nyelvi rendszerek különbségeit a nyelvhasználati (szö-vegépítési, pragmatikai, szociolingvisztikai) különbségekkel egységben tanulmá-nyozzuk. Nyilvánvalóan nem elég a rendszerek összehasonlítása során egy-egy ka-tegória meglétét vagy meg nem létét megállapítani, hanem a következményeket végig kell kísérni szövegszinten is, a jelen esetben a névmások rendszerét a refe-rencia és a koreferefe-rencia összefüggéseiben (HELTAI–JUHÁSZ2002: 54).

Az explicitációs elmélettel kapcsolatban arra a következtetésre jutnak, hogy az angol–magyar fordítási irányra a kötelező implicitáció (generalizálás) a jellemző:

az esetek 70–80%-ában ugyanis az angol névmásokat nem fordítjuk magyarra. A ma-gyarról angolra fordítás során ugyanakkor a nemet is jelző egyes szám harmadik sze-mélyű névmásokat automatikusan kitesszük, és így kötelező és automatikus expli-citációt végzünk (2002: 55; ezt Heltai (2003) egy későbbi kutatásában is megerősíti).

A névmások fordításának problémáit vizsgálva arra a megállapításra jutottak, hogy az átváltások nem sorolhatók be egyértelműen sem a kötelező, sem a fakulta-tív átváltások közé. Azt találták, hogy „a névmások fordításában […] van olyan eset, amikor névmást névmással fordítunk, tehát nem kötelező az átváltás, míg más ese-tekben ugyanaz a nyelvi különbség vagy explicitációt indukál (főnévvel fordítás), vagy implicitációt (elhagyás) (HELTAI–JUHÁSZ2002: 59). Ebből arra következtettek, hogy vagy fakultatív, vagy átmeneti kategória, amelyben a forrás- és a célnyelv

„nyelvhasználati eltérései olyanok, hogy – bár nem kötelező az átváltás – az esetek túlnyomó részében mégis sor kerül rá” (2002: 60; kiemelés az eredetiben).

Jenei (2008) angol irodalmi szövegek magyar és spanyol nyelvű fordításaiban vizsgálta meg a referenciális kohéziót. Abból a feltevésből indult ki, hogy a fordítás során – a forrás- és a célnyelv grammatikai rendszerének eltérései miatt – eltolódások keletkeznek az utalások rendszerében. Elemzései arra világítottak rá, hogy az angol forrásszöveg spanyol és magyar fordítása jelentős eltéréseket mutat a referencia hasz-nálatában: a legjelentősebb eltérést a személyre utaló és a hasonlító referencia

cél-Angol Magyar

he, him, she, her Ø nála, róla, annál, arrólstb. főnév ő, őt, az, azt it Ø nála, róla, annál, arrólstb. főnév ez, az, ezt, azt

they, them Ø náluk, rólukstb. főnév ők, őket, azok, azokat

⎢

nyelvi átültetésében azonosította. A legnagyobb különbség azonban a személyes név-mások fordításánál mutatkozott meg, amelyek a magyar célnyelvi szövegben a kö-vetkező formákban jelentek meg (gyakorisági sorrendben, amelyet Jenei %-ban adott meg):

– igei személyragban (55%);

– ellipszissel vagy -vel (ellipszis: pl. az angolban a tárgy explicitebb, mint a ma-gyarban, ahol az igei ragozás miatt elhagyható a tárgy: „the boys […] dragged him off”vs. „vonszolták”(2008: 32); : pl. amikor a fordító egy gondolatot egészen eltérően fejez ki: „I don’t like him.”vs. „A szeme sem áll jól.”(22%) (2008: 33);

– főnévi birtokos jelben (17%);

– személyes névmással (16%);

– a személyes referencia helyett határozott névelő áll (pl. ha megismétli a referált elemet, vagy annak szinonimáját használja: „he”vs. „az öreg báró”) (5%).

A semleges nemű itnévmásnak nincs megfelelője a magyarban. Jenei korpuszában ezért többnyire a van, voltlétigék, a történtszó, a határozott névelő, vagy az ez mu-tatószó helyettesíti. Olyan megoldásra is talált példát, amikor a fordító egy hasonló kifejezést használ határozatlan névelővel (pl. az itreferense „a good old-fashioned family curse”az angol szövegben, és ennek magyar fordítása „egy mendemondát”) (2008: 33).

Klaudy és Károly (2000) angol–magyar viszonylatban vizsgálta a lexikai kohézió szövegalkotó funkcióját. Abból indultak ki, hogy a fordítók célja az eredeti szöveg globális jelentésének közvetítése; jó fordítás esetében tehát a szöveg makropropo-zicionális tartalma megegyezik az eredetivel. Károly (2002a) Hoey ismétlésmodelljén alapuló elemzési modelljének segítségével kutatásukban háromféle szöveget vizs-gáltak: egy angol nyelvű újságcikket, valamint annak összesen 20 (10 gyakorlott és 10 kezdő fordító által készített) magyar fordítását. Statisztikai és kvalitatív elemzé-seik jelentős eltéréseket mutattak a két csoport között a lexikai ismétlések minősé-gét és kombinációját tekintve. A gyakorlott fordítók egyrészről − a forrásnyelvi szö-veghez hasonlóan − jelentősen több egyszerű lexikai ismétlést alkalmaztak, mint a kezdő fordítók. Ez arra utal, hogy a gyakorlott fordítók nagyobb jelentőséget tu-lajdonítottak a szövegtípus jellemzőinek (ez esetben az erősen informatív, tényszerű szövegtípusnak, amely kevés teret enged a fordítói kreativitásnak). A statisztikai elemzésekből másfelől kiderült az is, hogy a gyakorlott fordítók szövegeiben jelen-tősen több az ismétlésekkel alkotott kötelék is; az ismétlések révén erőteljesebben

„megjelölték” a szöveg makropropozícióit (fő gondolatait).

Károly (2010a, b) egy későbbi kutatásában a lexikai ismétlés fajtáit és a szö-vegmondatokat összekötő ismétléskapcsolatok kombinációit vizsgálta 20 magyar eredeti és fordításukként keletkezett angol nyelvű sajtószövegen. Vizsgálatának célja az volt, hogy feltérképezze a magyarról angolra történő fordításokban esetlegesen

102

⎢

keletkező ismétléseltolódásokat, különös tekintettel a vonatkozó univerzálékra (az explicitációs és az ismétléskerülési hipotézisre). Kutatásához Hoey (1991) is-métlésmodelljét használta. Kvantitatív és kvalitatív elemzés alapján kimutatta, hogy bár azonosíthatók mennyiségi (gyakorisági) és minőségi szempontból lexikai is-métléseltolódások a célnyelvi szövegekben, ezek statisztikailag nem szignifikánsak, így az ismétléskerülési hipotézis a vizsgált korpusz alapján nem bizonyítható. Az is-métléskötelékek mintázata (az isis-métléskötelékek alapján ismétlésmátrixokban meg-jelenített összetétele) azonban 20-ból 18 szöveg esetében eltért a forrásnyelvi szö-vegétől, amely ún. makropropozicionális eltolódásokhoz vezetett. A legtöbb esetben az angol fordítások ismétléshálója sűrűbb mintázatot mutatott, vagyis az ismétlé-sek révén több információ került kiemelt/megjelölt helyzetbe, megkönnyítve ezzel a feldolgozást az olvasó számára. Bár ez az eredmény összhangban áll az explicitá-ciós hipotézissel, a korpuszban előfordult a fenti tendenciával ellentétes példa is, ezért ezzel kapcsolatban további vizsgálatokra van még szükség.

Károly és munkatársai (2000) angolról magyarra történő középfokú vizsga-fordításokat elemeztek azzal a céllal, hogy feltérképezzék, a kohéziós mintázat alap-ján el lehet-e különíteni egymástól a sikeres és sikertelen fordításokat. Kutatásuk-ban Halliday és Hasan (1976) és Hasan (1984) taxonómiájára alapozva, minden kohéziós eszközt végigelemezve vetették össze a sikeres és a sikertelen vizsgázók for-dításait egymással, a forrásnyelvi szöveggel és egy gyakorlott fordító által készített

„kulcs”fordítással. A referenciális elemek tekintetében a két csoport fordításai nem különböztek egymástól, és a kulcsfordítástól is csak a személyes névmások esetében volt eltérés. Ez a szerzők szerint annak tudható be, hogy a gyakorlott fordító a túl sok utalás kerülésével a redundanciát csökkenti (pl. nem teszi ki a személyes név-mást és személyjelet is). A két csoport közti hasonlóságból pedig arra következtet-tek, hogy a nyelvtanulók ezen a szinten már ismerik a vonatkozó grammatikai ele-meket, így fordításukban általában nem is vétenek hibát. A szubsztitúciót és ellipszist tekintve a sikeres fordítások helyesebben adták vissza ezeket a szerkezeteket, mint a sikertelen fordítások. Az összekapcsolást végző kötőszókkal kapcsolatban a szer-zők három főbb eltérést állapítottak meg a vizsgázók és a kulcsfordítás között. Egy-részről a vizsgázók stilárisan kevésbé erős kötőszókat használtak (pl. így háthelyett ezért), amelyet arra vezettek vissza, hogy a vizsgázók ezen a szinten még nem fel-tétlenül érzékelik a jelentésárnyalatokat. Másfelől a vizsgázók explicit módon jelölték a kötéseket olyan helyeken is, ahol a kulcsfordítás kihagyta vagy más grammatikai elemmel helyettesítette őket. A harmadik eltérés pedig az volt, hogy a vizsgázók gya-korta helytelenül értelmezték a logikai relációkat (pl. andfordítása és-sel, ahol a de lett volna a helyes). A két csoport között érdekes különbség volt, hogy a sikeres for-dítások többnyire impliciten, míg a sikertelen forfor-dítások többnyire expliciten jelölték a logikai kapcsolatokat, feltételezhetően a nyelvi nehézségek miatt. A lexikai kohé-zió tekintetében komoly eltéréseket tapasztaltak a két csoport között: a sikeres

for-⎢

dításokban jóval magasabb volt az ismétlések és az antonimák száma, valamint a for-rásnyelvi szöveghez képest sokkal többször ismételtek derivációs és inflexiós vál-tással. A szöveg efféle váltásokkal olvashatóbbá, könnyebben követhetővé vált, így megítélése is jobb lehet. A szerzők a tanulmány végén azonban megállapították, hogy az adatok alapján összességében nem igazolható maradéktalanul az a feltevés, hogy a kohéziós eszközök használatának módjából következtetni lehet a fordítások mi-nőségére. Esetükben csak a lexikai kohézió, a szubsztitúció és az ellipszis mutatott jelentősebb különbséget.