J-~ t~
életnek is, s az előzmények ismeretében egyáltalán nem csábít ironikus vagy rezignált tanulságok levonására. Eltűnödhetünk, mennyi jót és mennyi rosszat tett a kritikus és az író sokévtizedes kapcsolatának a kíméletlen őszinteség, az egymás veséjébe látás, a gondolatok és érzések semmit sem takaró vagy tartalékoló kölcsönös föltárása. Válasz helyett íme egy félmondat a levelezésből
(bármelyiküké lehetne, de történetesen Kodolányi írta Várkonyinak): ,,meste-rem voltál és vagy s én boldog vagyok, hogy annyit tanulhattam Tőled!"
1975
Kodolányi János levelei Zimándi P. Istvánhoz
Zimándi P(ius) István (1909-1973) premontrei szerzetestanárt az irodalomtör-téneti köztudat Péterfy Jenőről szóló művei alapján ismeri. Hagyatékában két
kötetből álló kéziratos összeállítás maradt fenn, vár kiadásra Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról címmel. Köszönöm Rónay Lászlónak, hogy közvetítésével a kéziratot áttanulmányozhattam. Az első kötet Kodolányi és Zimándi kapcso-latának 1952 szeptemberétől 1965 decemberéig tartó szakaszát öleli föl, a második 1966 januárjában kezdődik, és Kodolányi János halála évében, 1979 decemberében végződik. A Naplójegyzetek három „rétege" - Kodolányi leveleinek szöveghűen legépelt másolatai, Zimándi levelei Kodolányihoz és a Kodolányival kapcsolatos, általános időrendben közölt följegyzései - közül terjedelmi és szerkezeti okokból az elsőre összpontosítom a figyelmet, sőt
Kodolányi levelei közül is az 1957 végéig írottakra. Az egyre többet
beteges-kedő író akkortól az őszi és téli hónapokat végre budai lakásában töltheti, így más változásokkal együtt a híveivel való kapcsolattartás formái is átalakulnak;
Zimándi P. Istvánnal való barátságában a hatvanas évek során egyúttal tartal-milag is új vonások erősödnek meg.
Kodolányi János leveleinek műalkotásokéval azonos hőfokú belső sugárzását nem kis részben a dialógus helyzetének drámai elevensége, konkrét érzékle-tessége hozza létre. Tömören vagy részletezve, utalásszerűen vagy aprólékos leírásban megjelenik a levélíró alakja és környezete, de fölidéződik a megszó-lítotté is. Kodolányi mondandója és beszédmódja el•álaszthatatlan a levelek keletkezésének korától és feltételeitől, az irodalmi életből való kiszakadásától,
hősiesen helytálló feleségével vállalt akarattyai magányától, a beteg láb, szív, fogak, az írásra is egyre alkalmatlanabb kéz okozta tehetetlenségtől, a
pénzte-lenségtől, a természettel való, szinte civilizáción kívüli egyenlőtlen
küzdelem-től. Fogható közelségbe kerül, akár válaszai ismerete nélkül, ,,implicit"
16
olvasóként a levelek címzettje is, a szerény, figyelmes, rajongó barát és tanítvány, a szerzetes múltú, kis jövedelmű nyelvész és irodalomtörténész, a Péterfy Jenő életrajzán dolgozó Zimándi István. Az egymás iránti szükséglet-ben és szeretetszükséglet-ben többé válik ez a kapcsolat a mester és a famulus szerepket-tósnél, barátságukban két száműzött talál egymásra. Ugyanaz az önkényura-lom, amely Kodolányit még a szellemi élet maradványainak a közeléből is eltávolította, Zimándit a szerzetesrendek föloszlatásával éppen hogy világi pályára kényszerítette. Amit ebben a fölfordult világban Kodolányi adhat, az a szellemi fejlődése csúcsán lévő író életbölcsessége, tudása, bizalma és bíztatása; amit kap: számára másképp hozzáférhetetlen hírek, könyvek, folyó-iratok, visszajelzés olvasótábora hűségéről és nem utolsósorban a megbízható közvetítés közte és a korabeli katolikus magyar irodalom fóruma, a Vigília között.
Kodolányi Balatonakarattyája- leginkább 1950 és 1957 között- szimbolikus hely, egyszerre jelképe a kiűzöttségnek és a megmaradni akarásnak; önéletrajzi utalás is rejlik az irodalmi életbe való visszatérését jelző első nagy kötete címében 1955-ben: Éltek, ahogy tudtak. Azzal a férfias elszántsággal néz szembe a rá szakadt csapásokkal, amelytől mind az önsajnálat érzelmessége, mind a szenvedés és áldozat fölmagasztalása távol áll. A levelezés legnehezebb szakaszának virágnyelven elmondott mottója egy „meteorológiai jelentés"
lehetne 1952 októberéből: ,,Az idő ronda, igazi ősz, sötétség, sár, hideg. De ki kell bírni." A „kibírás" imperatívusza a levelek hatásának erkölcsi és pedagógiai összetevőjére hívja föl a figyelmet, arra a parainézis műfajához illó emelkedettségre, amelyet Kodolányinál a harmincas-negyvenes évektől halá-láig spiritualista világnézet táplál és a személyes élet gyakorlata hitelesít. Ha gyöngeségen, kibúvók keresésén kapja barátját, kertelés nélkül figyelmezteti hibájára, de olyan, mondhatni antropológiai tárgyilagossággal, amely kizárja a személyes neheztelés vagy farizeusi fölényeskedés lehetőségét. ,,Panasz-kodsz, hogy nincs munka. Kedved s az idegeid nem viselkednek kifogástalanul"
- utal Zimándi egyik levelére, és meggyőző eszmefuttatást rögtönöz a munka-kedv hiányának, meg az idegesség fogalmával való mentegetőzésnek mélyeb-ben fekvő igazi okairól. ,,Lázadó szolga a személyes én, hiába illegeti magát uralkodói szerepben, ellenáll a Szellemnek, jajgat, nyög, káromkodik, erősza
koskodik, még betegséget is teremt, ha más módon nem tud szabadulni. ( ... ) Dolgozni kell, Pista, szép csendesen, zúgolódás, bajlódás, nyűglődés nélkül, mert ez isteni parancs"; dolgozni, de nem a „gyakorlati" emberek, az örökké pénzt keresők földhözragadtságával. Az elvégzendő munkák között is k~tféle van. ,,Mert bár szükséges, hogy az ember megdolgozzék az élelméért, a ruhájáért, a födeléért s egyéb szükségleteiért, van ezen kívül egy olyan munka, 17
t1 1
;,..,,)
~ V
;..-amit mindenképpen el kell végeznünk, tekintet nélkül anyagi helyzetünkre, állapotunkra, szükségleteinkre. Ez pedig a magunk és felebarátaink tökélete-sedésének munkája." És a levélben az idézetteknél jóval nagyobb ívet alkotó gondolatmenetnek ezen a pontján kiviláglik, hogy nem moralizálásról, nem elvont reflexióról van szó, hanem Zimándi élete fő munkájáról, személyre szóló
külde-téséről: ,,Ha jól végrehajtod tervedet s megírod a Péterfy-tanulmányt, akkor ezzel egy lépést tettél a saját tökéletesedésed útján s másokat is segítettél egy lépéssel." A levelezési szituációban a közelálló személyre vonatkoztatva így itatódnak át bensőségességgel az értekező jellegű szövegrészek is.
Kapcsolatuk irodalomtörténeti érdekű aspektusát idézik föl aprólékos beszá-molói saját helyzetéről a szellemi életben: személyekkel és intézményekkel való kapcsolatairól, készülő műveiről és az elkészültek külső sorsáról. Filoló-giai értékességükön túl az ide tartozó passzusokat megható emberi árnyalattal vonja be Zimándi minden apróságra kiterjedő figyelme a Kodolányi-recepció dolgában: följegyzéseiben minden évfordulós alkalommal vagy hivatalos „név-sorolvasáskor" duzzogva veti a felelősök szemére mestere mellőzését, utánajár a nagysokára megjelenő művek kritikáinak; még a könyvesbolti forgalom adatait is gyűjti! Levelezésük kezdetén Kodolányinak halvány esélye sincs az állami könyvkiadásban való megjelenésre, de nem adja föl a reményt, hogy hozzáférhetetlen régebbi és kéziratban lévő újabb művei előbb-utóbb eljutnak az olvasókhoz. ,,Végül is ki fogom hajtani és csikarni kötetem megjelenését, márcsak azért is, hogy egy kis levegőt szippantsak a kitartásra, mint a béka,
midőn a víz alól fölbukkan, hogy ismét a mélybe szállhasson. Az én ügyemben és csekély személyemben ismét összesűrűsödik ennek a kornak minden feszült-sége, mint már annyiszor." Sok mindenki mást is sújtott az 1956 előtti évek Magyarországán uralkodó kulturális politika, · Kodolányi példája, levelezése tanúsága szerint is, mégis sok karakterisztikus egyéni vonást tüntet föl. Például a húszas-harmincas évek fordulójáig visszanyúló személyes tapasztalatai alap-ján ő ismerte legjobban és bírálta maró szellemességgel a kommunista írók egykor Moszkvába emigrált s onnan hazatért dogmatikus utóvédjét: ,,A korlá-tolt ostobák, a tehetségtelenek, a bolsi kispolgárok riadoznak" - írja 1955 januárjában. ,,Ám ugyanezt a riadozást láttam én a moszkvai írókonferencián is. Mindent elkövetnek, hogy életben tartsanak egy hullát. Hurcolják, mint a szultán holttestét Szigetvár körül, teljes díszben, trónuson. Egyszer azonban le kell tenniük, mert a hulla egyre büdösebb lesz".
Szélsőséges kirekesztettségében Kodolányi felelősségteljesen mérlegeli a szellemi élet nyilvános terepére való visszatérés változatait. ,,Írói és erkölcsi intaktságom megőrzése fontos számomra, s ha ezt biztosítva látom, nem lehetek konokul elutasító," - határozza el a közvetítést vállaló Illyés látogatását várva.
18
Szépirodalmi muvem nem változtat, egy előszó szövegével kapcsolatban fontolóra veszi, tehet-e engedményt. Szép bizonyítéka Zimándiba vetett bizal-mának, hogy az ő tanácsát kéri és fogadja meg „az előszó körül kavargó viták, huzavonák, tárgyalások és hazudozások" lezárása előtt. Sajátságos szubjektív tabló kerekedik ki a levelek lapjain az írói attitűdök, magatartási minták jellemzésekor a főleg 1954-től nagyobb tétre menő irodalompolitikai változá-sok nyomán. Illyés, Németh László, Tamási, Sinka, Erdélyi, Veres Péter, Darvas arcélei hol az együttérző szeretet, hol a nem leplezett gúny tükrében villannak föl, de az elő-előforduló kajánság mögül is kihallatszik a szánalom egyik-másik, nemhoz;záillő szerepben feszengő régi pályatársa iránt. Az idézett béka-hasonlatot folytatva, Kodolányit mélyebbre és hosszabb ideig nyomták víz alá, mint a hasonló helyzetűek többségét, és e tény kölcsönös tudata szellemi és lelki komplikációkat idéz elő kapcsolataikban.
Mielőbb elvégzendő irodalomtörténeti föladatokra hívják föl a figyelmet azok a tények és gondolatok, amelyeket Kodolányi levelei és Zimándi följegy-zései az írónak a korabeli magyar katolicizmussal való kapcsolatáról tartalmaz-nak. A Vigíliának viszonylagos függetlensége az egyeduralkodó pártideológi-ától és Sík Sándor meg Rónay György kiemelkedő szerkesztői, kritikusi formátuma külön helyet, helyzetet biztosított az ötvenes évek kulturális sajtójában. Az akkor még református Kodolányi a vallási különbség ellenére jóformán csak itt remélhet méltó szellemi és baráti társaságot. A lap közlemé-nyei nyomán tájékozódik annak a bibliafilológiát megújító világraszóló fölfe-dezésnek (a Holt-tengeri tekercseknek) a jelentőségéről, amely aztán nyomot hagyott 1953-ban elkészült Mózes-regénye, Az égő csipkebokor vallástörténeti koncepcióján. Szellemi izgalomtól átfűtve kéri Zimánditól a nélkülözhetetlen szakirodalom megszerzését. ,,Mózes-regényem anyagához feltétlenül szüksé-gem volna a Rasz Samrában talált szövegekre. Szörényi igen kitűnően ismerteti és elemzi őket Tőled kapott művében, de ennyi számomra nem elég ( ... ) Végtelenül hálás volnék, ha segíteni tudnál, mert a magam erejéből, ebben a magányban, sehogysem tudom, hol, kinél keressem." Ez a példa, mintegy rész az egész helyett, jól jellemzi a közös érdeklődésen alapuló közeledés buzgal-mát. Saját értelmezése szerint Kodolányi kálvinistaként sem tért el az eredeti jézusi tanításoktól, és kiegészíthető, de nem túlzó az az állítása, hogy a Vigíliában való megszólalásával szellemi hovatartozását akarta félreérthetetle-nül kinyilvánítani. ,,Valóban, a Vigíliában szólaltam meg először, mégpedig célzatosan: ( ... ) Igenis, nyomatékosan hangsúlyozni akartam, hogy szívesen megszólalok, ha lehet( ... ) éppen azon az oldalon, ahol a vallás emberei állnak.
Ennek a gesztusnak jelentősége van s igen sajnálatos, hogy a Vigília nem értette meg. Szerettem volna éppen a Júdásból több, bőséges részletet közölni a
19
,.~,]
Vigíliában, szintén annak bizonyságára, hogy bár egy jottányit sem engedek radikális gazdasági s társadalmi követelményeimből, hitet teszek Isten léte s az Evangélium mellett."
A hitvalló szándékú kapcsolatteremtés mérlegét egyszer-másszor kedvetle-nül vonja meg: ,,Sajnos, tervem nem sikerült." Gondos eszmetörténeti kutatás és filológiai aprómunka tárhatná föl, milyen bonyolult történeti, világnézeti okok és személyek közötti érzékenységek vezettek oda, hogy ez a mindkét fél számára sokat ígérő kapcsolat csak félig-meddig bontakozott ki. A Vigília szerkesztőinek aggályait többek között az olvasók fólkészületlenségének isme-rete motiválta, s Kodolányi nem akceptál „ilyen mértékű kompromisszumot a világgal": ,,Hogyan várhassuk a bárgyú, tudatlan, gondolkodni nem merő néptömegtől, hogy felemelkedjék, ha a hivatott vezetői ( ... ) még azzal sem merik 'sérteni' a hívek érzületeit, hogy Jézus, János, Mária stb. nevét az eredeti formájukban írom? Ha ilyen aggályaik vannak, hogy Magdalai Mária prosti-tuált volt?" Sértődés nélkül, de önérzetesen jegyzi meg, hogy együttműködési
hajlamát nem viszonozzák méltóképpen: a Vigília „nem vállalt annyit, hogy írásaimnak teret adjon, minden kockázat nélkül.( ... ) Munkát, helyet, szószéket kellett volna adnia, akármilyen szerényet, ( ... )hogy az ember dolgozhasson, nyilvánosságra kerülhessen, kifejthesse képességeit, elvégezhesse szolgálatát.
Ilyen nehéz időkben, ilyen nehéz körülmények között, ilyen nehéz helyzetben
lévő íróval, amilyen én vagyok, több szeretettel kellett volna bánni." Lehet, hogy Kodolányi fölnagyítja elhagyatottsága szubjektív részigazságát, s nem veszi eléggé figyelembe az akkori Egyházra nehezedő, rendkívüli óvatosságra
kényszerítő nyomás erejét, de valóságos életérzése az ötvenes évek középső
harmadában és részben később nem írható le hitelesen a szövetségesei körében sem föloldódó magány mozzanata nélkül.
Saját műveiről a levélíró rendszeresen és a dolog fontosságát érzékelve ejt szót, de mint láttuk, nem annyira belső tartalmi, esztétikai kérdéseket világít meg, inkább a kiadásokkal vagy a színpadi, rádióbeli előadásokkal kapcsolatos fejleményeket ismerteti. Jellemző, hogy egyidejű, ,párhuzamos levelezései közül a beavatottság különböző fokozatai szerint Várkonyi Nándor előtt jóval mélyebben nyitja meg alkotói világát, mint Zimándi előtt, a pályakezdő Szabó Istvánt pedig ( ebben a szférában) odáig sem kalauzolja el, mint Zirnándit. Annál többet árul el Kodolányi irodalomtörténeti tudásáról és eredeti szemléletéről
az a folytatásos kritika- és esszésorozat, amely a levelezés egyik vezérmotívu-maként követi és serkenti a tudós szerzetes több évtizedes Péterfy-kutatását. A másik ember szellemi feladatának ez a testvéries kezelése ritka példája az objektív szeretetnek, és egyik biztosítéka annak, hogy a borítékokra bízott üzenetek kiemelkedjenek a csak-időbeliből és csak-személyesből.
20
Pedig a Péterfy-tanulmány részletekben kapott kéziratáról szóló kritikájának éle igen mélyre hatolt. A nyelvi stílus, Kodolányi szavával a nyelv
„logosz-szerűsége" ellen elkövetett vétségek szigorú kifakadásokra késztetik; nem kevésbé kíméletlenül kárhoztatja a mű korfestésének agyonrészletezését a szellemi ember bemutatása rovására, ami, úgymond, ,,igen fárasztó s az olvasóban folyton a meddőség érzetét kelti". A kemény bírálat abból a felsőfokú igényből fakad, hogy Zimándi Péterfyjének „nagy, kiváló könyvnek kell lennie". Kodolányi ihlető gondolatai a Pétefyvel kapcsolatos lélektani és kortörténeti problémák gyökerekig hatoló végiggondolására mutatnak példát.
„Ez az ember az én számomra is nagy rejtély, mindig szerettem volna világosan látni különös tragédiáját, éppen, mert egyike volt a legnemesebb lelkeknek, a legfinomabb szíveknek s nagyon sokat tudott. ( ... ) írásai tele vannak rejtett vallomásokkal, ( ... ) Még rejtőzködése is árulkodik." E tragikus lélek mélyének föltárásához Kodolányi nélkülözhetetlennek tartja a „ferencjózsefi 'béke' kor-szakának" leleplező bemutatását: ,,A múlt század végének kettős erkölcséről
szeretnék hű képet kapni, arról a polgári idealizmusról, amelyben nyoma sem volt sem idealizmusnak, sem őszinteségnek. Indoklását szeretném kapni annak a kornak, amelyben mi élünk." Péterfy kedvéért újra beleássa magát az évek óta kiadatlan Boldog békeidőkben föltámasztott világba. Egy részlet megjele-nése alkalmából maga is fölhívja Zimándi figyelmét a kapcsolatra: ,,a regény-ben azt az üres, képmutató, formalista kispolgári világot akartam ábrázolni, aminek terhét még sokáig nyögjük s ami éppen az öngyilkos Péterfy s más öngyilkosok világa volt." Megjegyzendő, a Péterfy öngyilkosságának motívu-mait boncoló fejtegetések a levelek hirtelen világosságot derítő lapjai közé tartoznak, az emberről szóló olyan tisztára szűrt tudás megnyilatkozásai, amely az életrajzi, a pszichológiai, a történelmi és szociális indítékokat metafizikai horizont előtt vizsgálja meg és értelmezi: ,,Mikor válik az élet elviselhetetlen-né? Mikor veti el magától az ember az életet? Akkor, amikor a transzcendencia valóságai megszűnnek valóságosak lenni, szétfoszlanak, semmivé válnak."
Kodolányi tudta, hogy levelei jelentése és jelentősége túlmutat közvetlen tárgyukon. Fölrázni, változtatni akart általuk, olyasféle hatásra törekedett, amelyet a katarzis fogalma jelöl. A magyar történelem és szellemi élet sötét, sáros évszakának kibírásán túl arra tanított, hogyan lehet a titkos tudást átmenteni, a szellem rangját őrző értelmiségiként megmaradni. Nem hiába hivatkozik annyiszor Pál apostolra, vállalkozásában az ő példája is vezeti.
,,Barátaimat leveleimben nemcsak azért faggatom véleményükről, hogy ma-gam tisztábban lássak, hanem azért is, hogy belekényszerítsem őket a magasabb dolgokkal való szellemi foglalkozásba s kiemeljem a mindennapok anyagi
ügyeiből, fásultságukból, közönyükból s nem ritkán botrányos szellemi
lusta-21
ságukból. Mert nem tudom nézni s nem akarom tűrni, hogy nyakig merüljenek az ostoba lappáliák, irigységek, mellőzöttségek, anyagi gondok feneketlen mocsarába." Ha lenne kiadó, amely a levelező Kodolányi hagyatékának gondozására és megjelentetésére vállalkoznék, a művelődéstörténeti ritkaság-gal együtt a „magasabb dolgok" felé forduló szemlélet időszerű breviáriuma-ival gazdagíthatná a születése centenáriumához közeledő író utókorát.
1990