1.
,,Figyeljük meg magunkat, - írja Ortega a modern
re-gényről szóló fejtegetéseiben, - figyeljük meg magunkat ab-ban a pillanatab-ban, amikor nagy regény olvasását fejezzük be. Más létezésből látszunk felmerülni, kibújni egy olyan világból, amely igazi világunkkal sehol sem határos. Pilla-nattal elébb még Pármában voltunk, Mosca gróffal és San-severinával, Cleliával és Fabricióval. Velük éltünk, az ő sor-suk foglalkoztatott, velük együtt lélegeztünk, ugyanabban a teremben, ugyanabban az időben, ugyanazt a levegőt. Most egyszerre, átmenet nélkül, szobánkban találjuk magunkat, városunkban, korunkban; lassan felélednek értelmünk kö-rül mindazok a bennünket érdeklő dolgok, amelyekkel fog-lalkoztunk. Átmeneti állapot következik, határozatlanság és tétovázás. Az emlékezés heves hullámverése hirtelen visz-szavet a regény szférájába, s kissé fáradságosan, mintha karjainkkal folyékony elemet hasítanánk, úszunk saját lé-tünk partjaira... Regénynek azt a költői művet nevezem, amely előidézi ezt a hatást. Ez a fölényes, modern művészet dicsőséges varázslata:. A regény, amely ezt nem tudja elvé-gezni, rossz, legyenek bármilyen egyéb erényei is. Fenséges hatalom, amely létünket megsokszorozza, magánosságunk-tól megvált, és a szabad kóborlás örömét ajándékozza."
Így ír Ortega. Valamiképpen érzékeltetnünk kellett azt az irreális pillanatot, mely külön jutalom, külön gyönyörűség
az olvasó számára, de válogatott kínokkal teli pillanat a kri-tikus számára. Neki rögzítenie kell a félálom állapotát, a nem-valóságosból kell jól érthető üzeneteket küldenie a másik partra a csukott szemmel járkáló, fölényes halan-dóknak, akik magukat éber-állapotúnak és tiszta
értelmű-KODOLÁNY1 JÁNOS: VíZÖNTÖ 37 nek nevezik. Annak a hírnöknek kínos szerepét kell betöl-tenie, aki lelkendezve fut a barlangba, hogy hírt vigyen le-láncolt társainak az odakinn sugárzó igazságról, melynek
ők csak szomorú árnyékát, tovatűnő jelenéseit látják a ho-mályos sziklafalon.
A Vízöntő azonban paradox könyv: nemcsak egészében, hanem részleteiben is; nem lép ki a valóságból, nem visz bennünket más világba, csak a mostanit helyezi más vilá-gításba; egyszer leláncolja, másszor szabadjára ereszti min-den történelem zsarnokát, az időt; eseményeket mond el, anélkül, hogy egyszer is pusztán az eseménytől várná a nagy varázslat beteljesedését. Ha a realista regényíró nem elmondja, hanem megidézi, elővarázsolja a valóságot, akkor jön létre az a különös műfaj, melyet Kodolányi János mesé-nek nevez. Az emberiség minden korban megtalálta a
meg-felelő szót, elnevezést az ilyen varázslatra. Nevezték már mítosznak és nevezték látomásnak is. De ennek a modern látnoknak művét lassan széthulló, elkallódó intellektuális századok rommezöin emelte magasba egy közelgő új kor
teremtő akarata, mágíkus szuggesztiója. Nem a múltba rántott vissza bennünket, mint Ortega regényírója, hanem a jövőbe mutatott egy pillantást; elveszett ember az, akinek nem borsózott végig a hideg a hátán ennek a mitikus pano-rámának, biblikus víziónak a láttára. A feladat
elképesz-tően nagy volt: olyan halálugrás, mely csak a legnagyob-bakhoz méltó. Ha analógiát keresnénk, azt kellene monda-nunk: utoljára Dante élt ezzel a fordított módszerrel; a pok-lokon keresztül fúrt utat magának a Purgatórium virággal borított hegycsúcsa felé. Addig ásott a mélybe, míg az ég csillagaival találkozott. Kodolányi olyan messzire megy visz-sza a múltba, hogy végül is a jövővel találkozik. Hogyan tér-jen vissza a mai olvasó nyugodt lelkiismerettel szűk, korlá-tolt világába, mikor egyfelől a félelmes múlt, másfelől a nem kevésbé félelmes jövő figyelmezteti, elkápráztatja, leláncol-ja? Nem irodalmi élményben volt része, egzisztenciális él-ménynek, saját lenyűgöző, irgalmatlan sorsának lett aka-ratlan végigálmodója, rettegő és várakozó, alázatos foglya.
Gyönge varázsló az, aki tudományának bemutatása után
38 A MAGYAR IRODALOM VONZÁSÁBAN
futni engedi áldozatait. Ez különbözteti meg a nagy embert a nagy regényírótól, aki csak regényíró, és nem adatott ha-talom néki arra, hogy döntően befolyásolja egész életét azoknak, akiket megejtett tudományával, és lebilincselt
művészi fogásaival. Az igazán nagy művekben azonban, melyeknek nem végső eszménye a pusztán irodalomtörté-neti halhatatlanság, ilyen döntő, időtlen, mondhatnók „koz-mikus" élménynek kell testet öltenie, ilyen világot átalakító új látásmódnak kell gyökeret vernie. A Vízöntő ilyen könyv és Kodolányi János ilyen író.
Mindebből következik, hogy erről a hatalmas látomás-ról, varázslatlátomás-ról, nem számolhatunk be abban a szokvá-nyos modorban, mely regények taglalásakor szinte
kötele-ző. Mi sem lenne könnyebb, mint leírnunk a látottakat, fölmérnünk ennek a hatalmas épületnek minden zegét-zu-gát, beszámolnunk alakjairól, helyzeteiről, eseményeiről. A részletek magukban véve gyakran alig mondanak többet, mint bármelyik kiváló regényalkotásnak a szokásostól kis-sé eltérő, epikai vagy lírai szépségekben bővelkedő epizód-jai. De amiképpen a könyvnek minden oldalán éreztük azt
a részletek fölött lebegő, mindent valami magasabb egy-ségbe foglaló, izgató szellemi fluidumot, az írói nagyságnak rejtelmes velejáróját, azonképpen kell megkeresnünk azt a
belső adományt, tudatosan kialakított, mindent a kellő mó-don irányító lelki erőközpontot, mely, mint egy platóni idea fogja együvé a mű minden részletét, villamos áramként ci-kázik át a .nagyarányú koncepció titkos kapcsain. Csak ha megtaláltuk ezt a szelíden, de következetesen uralkodó
bel-ső ideát, térhetünk át a könyv meséjére, helyezhetünk min-den részletet a kellő megvilágításba. Kodolányi János köny-ve, ahogyan nem végződik utolsó sorával, úgy nem is
kez-dődik első mondatával. Azt a nagy kozmikus drámát, mely-nek a Vízöntő olvasása közben tanúi vagyunk, egy má-sik, nem kevésbé izgalmas dráma előzte meg az író lel-kében. A mű megértéséhez ezen a lelki műhelyen, szel-lemi átalakuláson, sajátos világfelfogáson keresztül vezet az út.
-KODOLÁNYI JÁNOS: VíZÖNTÖ 39
2.
Aki nagy területet akar belátni, magas hegycsúcsra megy. Aki a történelemben akar tájékozódni, időtlen szem-léletre igyekszik szert tenni. Aki a föld változásait, sorsát akarja megismerni, tekintetét a csillagokra emeli. Kilép ko-rából, kilép önmagából. Vagy még inkább: leszáll abba a tudatalatti, értelemalatti világba, mely éppúgy egy elsüly-lyedt Atlantiszt őriz emlékei mélyén, mint az Afrika és Amerika partjai közt elterülő „atlanti" óceán. Varázsjelek-kel közeledik a múlt és saját személyisége, a szellem és az anyag világa között. Úgy gyűri magába az évezredeket, mint egy kabala számrejtvényeit. Megtagadja korát, hogy segít-hessen rajta. Az örök törvényeket keresi, mert egyedül előt
tük érez alázatot. Arra az éjszakára, amelyben él, nem ha-zudja rá a világosságot, hanem készül az igazi hajnalra, mi-kor a sötétség démonai majd döglötten maradnak a fölkelő
fényben, mint a mocsarak hüllői, mikor leapadt a víz. És mert „jobban szerették az emberek a sötétséget, mint a világosságot", meggyűlölik az írót, halálra keresik a szel-lemet, amely sötét játékaikat zavarja, megbírálja örült szen-vedélyeiket, lemosolyogja kicsinyes nagyot akarásukat. A szellem és az anyag egyaránt uralkodni akar. Aki éjfélkor hirdeti a dél világosságát, vessen számot mindenre elszánt ellenségeivel. Kompromisszum nincs, megértés nem lehet-séges. A vallásoknak kezdetben csak mártírjaik vannak. Az apák ilyenkor megtagadják fiaikat, és barátok .között sem áll meg a barátság.
Gondvana földje nemcsak a földrajzi térképen van mesz-sze tőlünk, hanem legalább olyan messzire esik szellemi térképünkön is. Van, aki soha nem jut el odáig, és van, akinek kevés híján félszázad kell ahhoz, hogy hazatalál-jon abba a mezopotámiai östörténelembe, amelyből mind-máig legfontosabb tudásunkat merítjük. A választott uta-zók azonban már úgyszólván gyermekkorukban zsebükben hordják az útlevelet. Vándorlásuk közben letelepedhetnek rövidebb-hosszabb időre egy-egy városban, beleavatkozhat-_
nak a lakosok civódásába, de az Úr angyala, aki mögöttük
40 A MAGYAR IRODALOM VONZÁSÁBAN
áll, nem hagyja sokáig nyugodni őket, tovább kergeti gyer-mekeit, az ősszülők paradicsoma felé. A művészet hasonló a tenger tükréhez; a felszín izgatott, játékos, változékony, készségesen tükrözi vissza az időjárás és égbolt minden szeszélyét, vágyát, kedvét. A tenger mélyén azonban rop-pant áramok úsznak, évezredes törvények szerint, minden lomhább, lassúbb és bizonyosabb. Az igazi csodák itt fész-kelnek, a vizek mélyén. Ahova nem hat le a felszín hajó-sának felületes tekintete, ahova beavatott is ritkán száll le, mert irtózik a viszonylagos homálytól, fél az ismeretlen
szörnyektől. Ez a vízi mélyréteg a művészetben a népek ha-gyománya, egy elsüllyedt, elfeledett és megvetett tudomány.
A népek őskorában ez a tudomány még az egyetlen lehet-séges attitűdöt jelentette az élettel szemben. Azután - szin-te azt mondhatnók, fizikai törvényszerűség folytán, - mivel súlyosabb volt, lassan lemerült az egyre felszínesebbé váló, elvakult, saját gőgjével kérkedő európai gondolkodás alá. A hivatásos búvárok mindig kevesen voltak és szükségkép-pen megvetettek. Kodolányi János az utóbbi években a
leg-nagyszerűbb hírhozók közé tartozik, elbeszélései sorra tár-ják fel a titkot a nagy, elsüllyedt tudomány egy kicsiny tar-tományának, a régi magyarságnak életéről. Kalandozásai, úgy látszik, egyre merészebbek, egyre türelmetlenebbek és egyre átfogóbbak lettek. Elkapta a nagy áram; a rejtelmes vízalatti világ időtlen birodalmának foglya lett. Egyéni bá-torságát és búvárkodó ösztöneit a kor magasabb kíván-ságai ösztönzik és bátorítják. Az irodalom hatalmas segítő
társat talált a tudományban és a lelkek kíváncsiságában.
Igaz, Atlantisz ma már csak emlék, melynek lebírhatatlan nosztalgiáit költők érzik, és tudósok igyekeznek rekonst-ruálni azt, melyből, a valóságban egy-két elkésett vagy el-halványult ősi ösztön él csupán. Az ösztönök azonban
mélyről jönnek és leküzdhetetlenek.
A világegyetemben lejátszódó kozmikus fordulatok sze-rencsésen szóltak bele ezekbe az önkéntelen lelki forra-dalmakba. Ugyanaz a szellem, mely a csillagok hatására fokról-fokra süllyedt az anyag rabságába, lassan-lassan ráébred az igazi valóságra, és megfeketedett, eltorzult arcát
KODOLÁNYI JÁNOS: ViZONTÖ 41 ismét az ég csillagaira emeli. Várja a napfelkeltét, és bot-ladozó szavakkal, az ébredő szellem félálmos dadogásával, beszámol belső titkos remegéseiről, félig-éber öntudatá-ban messzi, történelemelőtti korokba veti álmainak horgo-nyát. .,Boldog, kiben évezrek megszakadnak, elpattanó húr, áldás-titkú átok". - írja Weöres Sándor. Egy új aranykor megsejtésének boldog várakozásában régi aranykori emlé-keit igyekszik a tudat felszínére hozni. Ami egyszer volt, nem veszhet el örökre. A legjobbak úgy érzik, közel az idő,
mikor ismét visszatér. Az anyag kutatói önmaguk előtt is problematikussá váltak optimista tudományszemléletük-ben . .,lam nova progenies caelo demittitur alto.", - már új sarjat küld le a földre az ég a magasból. Új világkorszak születik, melyben mindent eláraszt a megtisztult szellem ragyogása. Az új élet még csak eszme, de ennek a gondolat-nak beavatottjai már tudatosan vallják Hölderlinnek még eksztázisban fogant szavait: .,Eszme az, ami egyszer ter-mészet volt".
így tárul fel egy elfeledett múlt és csak homályosan sej-tett jövő az új szellem embereinek látomásaiban. Terrain-cogniták népes ülnek be valóságos . alakokkal, olyan isme-retlen földrészek, melyek azelőtt legfeljebb romantikus me-seíróknak voltak hozzáférhetők. A világegyetem nagy ün-nepre készül, melyben új ország támad, hogy befogadja a mostoha jelen szellemi számúzötteit. Jelet látunk az égen:
az Úr elküldötte hírnökét, hogy jelentse a benne bízóknak az ő országának eljövetelét., Át kell mennünk minden pok-lokon és meg kell tisztulnunk minden purgatóriumban, hogy méltók legyünk a Paradicsom nagy fényeire, ahol az igazi szabadságban megoldatnak a lebéklyózott szellem .szárnyai. - A világ most, hatszáz év után halad át Dante poklán és tisztitóhelyén. Ezt a minden emberre kötelező
dantei feladatot jelképezi a Vízöntő látomása is, melynek utolsó lapjain már feltűnik a magára eszmélt természetnek nagy víziója: hálaadás, hogy megszabadultunk a haláltól, és az új szövetség bizonyságáért új emberfaj született a földre.
42 A MAGYAR IRODALOM VONZÁSÁBAN
3.
A Vízöntő időtlensége: a mesék időtlensége. A könyv mű
faji meghatározása, mely a címlapon olvasható, feltárja a tárgy és az ember, a történet és az idő közti kapcsolatokat.
Bármikor megtörténhetik, de egyszer már megtörtént. Vagy még inkább: állandóan történik, és csak valami ritka kons-tellációra van szűkség, hogy bekövetkezzék a katasztrófa, mely azután új mederbe tereli az eseményeket. Egészen új világot teremt? Gilgames, az ember, azt mondja: igen, Si-lú-dá-rat, a bölcs, azt mondja: nem.
Kodolányi nem írt utópiát, de nem írt történelmi regényt sem. Azt mondottuk az elején, hogy a Vízöntő paradox könyv. Nos, ez a paradoxia leginkább az „egykorú" élet áb-rázolásában tűnik ki. Az író, célja érdekében, akaratlanul is torzít. Kerüli a történelmi levegőt. Ezeregyéjszakai mesét ír, vagy a modern társadalmat festi erősen realista, néha naturalista eszközökkel. Máskor, úgy látszik, nem bízik ábrázoló erejében, ilyenkor félredobja a művészi eszkö-zöket, és szándékainak egyszerű elmondására szorítkozik:
filozofikus deklamációt ír. Mindez nem használ különöseb-ben a könyv egységének, az úgynevezett „művészi
egyönte-tűségnek". Regények, vagy ha úgy tetszik, mesék keletkez-nek az egyetlen, nagy mesén belül is. Ezek még inkább nö-velik azt a kronológiai bizonytalanságot, melyet az író sze-rencsés kézzel mindig a mű időtlenítésének hasznára for-dít. A szereplő személyek csak látszólag fogják össze a gazdag epikai anyagot, valójában különböző egyéniségük-kel, törekvéseikegyéniségük-kel, igyekeznek szétfeszíteni a könyv kere-teit. Sokkal élőbbek, semhogy mindenben hozzásimulja-nak a szerző szándékához. Kodolányi János teremtményei
élő emberek, akik térben és időben akarnak élni. Rossz katonák, akik lemaradnak a menetelő hadsereg mögött. Ha így tekintjük a Vízöntő-t, az író sokszor elmondhatta volna munka közben: ,,Szellemeket idéztem, s most ők az urak''.
A mese két fő alakja, Utnapistim és Gilgames - látnivalóan ezek nőttek leginkább az író szívéhez, - valóban „időtlenül"
suhan át a kaotikus események között, míg Erech és
Szu-
--KODOLÁNYl JÁNOS: ViZÖNTÖ 43
rippak lakossága, papok, zsoldosok, halászok és borbélyok, menthetetlenül kihasítják maguknak azt a kis teret és időt
a világból, mely megkülönbözteti őket fennkölt uralkodóik-tól, a beavatottaktól. Hogy mindig is így volt és bizonyára így is lesz? Nagyon valószínű, - de nem is a köznép
nagy-szerűen megrajzolt karakterének állandóságát vonjuk két-ségbe, hanem magán a művön belül látunk szakadást a kétféle időtlenség: a homokóra-emberek állandósága és Ut-napistim időtlensége között. Kodolányi János műve külön-ben is csak relatíve mondható időtlennek: nem szünteti meg az időt, csak önkényesen szabályozza határait. A
kü-lönböző rétegek: a kozmikus történés, Utnapistim és bará-tai, Gilgames és szerelmei, Lugal király és hívei, a köznép élete, a béke és háború állapota, más-más szabályozást kívánnak meg. Ami a Vízöntőben valóban időtlen, és éppen ezért a könyvnek tulajdonképpeni főszereplője is, nem va-lami élő, változó lény, hanem a változatlan isteni törvény.
Ez az egyetlen motívum, mely valóban felülemeli Kodolányi János művét az időhöz kötött történelmi realitáson, minden más kísérlet ügyes bújócskajáték marad az író és témája között. Nannamak, a tüzes sárkánynak közeledése, ahogy állhatatosan kering a föld körül hosszú évezredeken ke-resztül, és közben háborúk dúlnak, városok pusztulnak el és épülnek fel újra, emberek születnek és halnak meg:
mindez valami bibliai állandósággal, misztikus időfeletti
séggel vonja be a kicsinyes emberi világokat, törékeny vi-szonyokat. ,.Minden csak hiúság": ez a Vízöntő állandó
kí-sérőzenéje. A hatás, melyet ez a biblikus szemlélet feléb-reszt, egyszer elcsüggesztő, máskor rémületes, ismét más-kor zsongító, feledtető. Nannar vörös ábrázatán tükröződik
a földi élet sokszerűsége, számtalan ellentmondása, min-den félelme, gyöngédsége és gazdagsága. Nannar támaszt pusztító háborúkat, ö követeli áldozatul az emberek száz-ezreit, szüzek testét és ifjak kitépett szívét, ö ösztönzi gran-diózus vállalkozásokra Lugalt, az uralkodót, ö kergeti cso-dálatos szerelmi játékba Gilgamest és Héát, a „tücsköt", ö küldi tengerre a mesés Aztlán követeit, ö gyönyörködik az aranyszigeten Nurma boldogságában, és végül ö zúdít
44 A MAGYAR IRODALOM VONZÁSÁBAN
özönvizet a szerencsétlen Gondvana lakosaira. ,,Minden Nannar", - ahogy Simetán mondja, a vesebajos csillagász.
Igen, minden Nannar. Azaz az öröktől való isteni szándék, ő
bocsát halált és életet a földre, ő az egyetlen valóság, mely egyben igazság is. A „beavatottak" tudják ezt, ők emlékez-nek, és megvetik a homokórák embereit. Néhány ezer
esz-tendő nem számít. A könyv háromnegyed része nem más, mint Utnapistim látomása, amint felidézi emlékezetében a megszámlálhatatlanul sok évet, mely végre is beteljesítette a világ sorsát, őt azonban sors és idő gyengítette testében, de csak gazdagította lelkében.
A Vízöntő: mese, és Kodolányi János kivételes tehetsége egy második, egy kozmikus Odysseiát ajándékozott az iro-dalomnak. Ennek az Odysseiának nagyarányú és mégis utolsó pillanatokig annyira emberi kalandjaiban gyönyörű
séggel merülhet el minden olvasó, - sit venia verbol - még a homokórák embere is. A Vízöntő írója megtalálta azt a han-got, melyen nyugodtan lehet szólni minden emberhez, de melynek ünnepélyességéből és izgalmas tanulságaiból a böl-csek egy életre szóló emléket meríthetnek. Elindult ez az aranyhajó az időtlenség vizein, ezerkilencszáznegyvennyolc-ban, de ennek az időtlenségnek tengerén egy állandó, feke-te rém kiséri, az a nagy időszerűség, melyről sohasem tud-hatjuk, mikor váltja valóra a mese fináléját, mert a Sár-kánynak még el kell egyszer oldoztatnia, ,,egy kevés időre".
4.
A modern szépprózának van egy biztos ismertetőjele: tü-relmetlen. Vannak regényeink, de nincsen epikánk. Nem-csak az életben nem ismerünk pihenést, nyugalmat, ha-nem az irodalomban sem. A múlt század nagy epikusai ma fárasztóak, körülményesek, gyakran érdektelenek. A
köny-vekből körülbelül egyidőben veszett ki a körmondat és a
mesélőkedv. Az irodalom alkalmazkodott, talán túlságosan is alkalmazkodott az olvasóhoz. Aki ma epikát merészel ír-ni, annak magatartása határozottan reakciós. A legszéle-sebb kapu a népszerütlenséghez.
--KODOLÁNYI JÁNOS: VízőNTÖ 45
Kodolányi János korlátlanul él az epika eszközeivel. A
legráérőbb író a magyar irodalomban. A regény az ő kezé-ben nem gyors hegyipatak, hanem szélesen hömpölygő, ha-talmas folyam, melynek partjai gyakran egybeolvadnak a látóhatárra}, és látszólag céltalanul sodorják össze-vissza heterogén rakományukat. A mai olvasó gyors gőzösön uta-zik, nem érdekli a hajóról nyíló kilátás, türelmetlenül nézi óráját, csak a végcél. a megérkezés izgatja, Kodolányi ját-szik az utasokkal: az olvasókkal. Minden égtájat megmu-tat nekik, kiteregeti előttük minden portékáját. Könyvében nincsenek fontos és nem fontos részek. Néha szinte kérke-dik gazdag anyagával. Ortega szavai rendkívül találóak: .. A regény nem könnyű, mozgékony műfaj; nem tud repülni.
Az énekes, hóna alatt lantjával, könnyedén libben tova; a regényíró nagy haddal mozog, mint a vándorcirkuszok, vagy a nomád népek. Egész világ kellékeit hordozza hátán."
A Vízöntő ilyen hódító könyv. Egyszerre több ismeretlen földrész partján köt ki, beszámol a conquistadorok kaland-jairól, valóban „egy egész világ kellékeit" mozgósítja célja el-érésére. Fokozatosan bontja ki a cselekményt, minden új szálból még újabb fonalak indulnak, míg végül előttünk áll az egész gazdag szőttes. Hogy milyen távoli világokat jár-tunk be, csak akkor látjuk igazán, mikor már befejeztük a könyv olvasását, és egy későbbi időpontban rendezzük le-tisztult emlékeinket, mert hiszen olvasás közben őserdőben
jártunk. Minden író nagyságát az mutatja, hogy mennyire tud anyagán uralkodni. Kotlolányi két különböző helyről gyűjti anyagát. A tudomány eredményeiből válogat, s ahol hiányzik ez az egykorú ismeretanyag, ott vakmerő intuíciójával teremt összefüggéseket ... Semmi sem új a nap alatt" -talán ez a mondás a legfőbb mozgatórugója az író intuitív ké-pességének. Régiből és újból, tudományból és álomból
szö-vődik az a gazdag együttes, mely végülis harmonikus egész-ként magasodik föl, mint valóban időtlen monumentum.
szö-vődik az a gazdag együttes, mely végülis harmonikus egész-ként magasodik föl, mint valóban időtlen monumentum.