(tanulmány)
Az ádáz és áldatlan irodalmi és közéleti harcok közepette írta meg Süllyedő
világ című önéletrajzát 1940-ben. Ekkor már túl volt első küzdelmein, híre-neve roha-mosan nőtt, már megírta nagy történelmi trilógiáját; ha magába vagy az addig megtett útra tekintett, nem közönséges sikerekről számolhatott be. Mégis, vagy talán éppen ezért - pihenésképpen, megnyugvásként, hogy erőt gyűjtsön a további harcra - újra fel-idézi gyermekkorát és első ifjúságát, visszaszáll a múltba s első szemében vall magáról.
Ezt a művét tanulmányunk első lapjain már részletesen ismertettük, sokkal részleteseb-ben, mint bármely más munkáját. Nemcsak azért, mert „a gyermek a férfi apja" s mert
„summa puero debetur reverentia", hánem elsősorban azért, mert ez máig a legjobb Kodolányiról szóló könyv és szerzője maga Kodolányi János. Tartalmát most fölösleges volna még egyszer tárgyalnunk: ehelyett néhány kérdésre szeretnénk válaszolni, melye-ket, véleményünk szerint, okvetlenül érintenünk kell.
A Süllyedő világ első fejezetei semmiben sem különböznek a hasonló mun-káktól; Kodolányi, mint pl. Gottfried Keller, szintén kedvet érez, hogy „még egyszer
be-34
·~ r
'1
Rajnai László tanulmánya járja az emlékezet régi zöld ösvényeit". A könyv megható és kellemes lírai andante-vel indul, hamarosan azonban disszonancia csúszik az önfeledt emlékezés dallamos mon-datai közé. A gyermek túlságosan korán ismerkedik meg a szenvedéssel és Kodolányi nem Copperfield Dávid, aki elérzékenyül csupán az érzelmek kedvéért. Határozott mozdulattal elsöpri útjából a színes és hamis megindultság érzelgésre csábító alkalmait s hangja ettől fogva egyre keményebb, tisztább és tárgyilagosabb. Ha minden önéletrajz
szükségszerűen 11költészet és valóság" keveréke, a Süllyedő világban csak igen kevés van a költészetből, viszont csupa valóságos élet és hibátlanul pontos emlékezés mindvégig.
Ennek a lelkiismeretességnek és megbízható emlékezésnek legfőbb biztosítéka az író szertelen őszintesége. Kodolányi őszinteségét nem lehet a szokásos fogalmakkal mérni, ez az őszinteség annyira intenzív, olyan tudatos, sőt szenvedélyes, hogy csak reá
jellem-ző é.s. soha, egyetlenegyszer sem érhetjük következetlenségen vagy megtorpanáson. Ha-bozás nélkül nyúl a legkényesebb dolgokhoz is. Ahogy nem ismer félmegoldásokat, fél-igazságokat, nem ismer fél-őszinteséget sem. Kodolányi nem 11tapintatos": de nem azért, mert nem ismeri a tapintat fogalmát, hanem mert a szokásos 11kötelező" tapinta-tot gondolkozás nélkül föláldozza egy magasabb cél érdekében. Mondanunk sem kell, hogy ez a magasabb cél az igazság. Ha valamiről nem írhat teljes őszinteséggel, inkább hallgat, de akkor úgy, mint a sír. Mégegyszer hangsúlyozzuk: Kodolányi őszintesége so-hasem öncélú, mindig csak eszköz. Ebben különbözik a másik nagy szókimondótól, Né-meth Lászlótól. NéNé-meth László őszintesége öncélú, akárcsak az asszonyok 11őszintesé
ge"; ezért exhibicionista, sőt gyakran valóban tapintatlan is. Kodolányi olvasásakor ilyen kínos érzésünk sohasem támad.
Aki ennyire őszinte, akit ennyire nem nyűgöznek le a konvenciók, a társa-dalmi élet játékszabályai, természetesen mindig az ár ellen fog úszni: a Süllyedő világ fi-atal Kodolányi ja egy viharban küszködő törékeny bárkához hasonlít, százszor is kihívja maga ellen a sorsot, százszor is alámerül a hullámvölgybe, hogy a következő pillanatban megint a tarajok hátán lebegjen s vakmerőn hasítsa a rázuhanó elemeket. Elcsépelt ha-sonlat, de ritkán volt ennyire igaz. De ez kell neki, ez az örökös harc és életveszély, szél-csöndben talán mozdulni sem bírna. Ez a fiatalember kívül-belül csupa diszharmónia.
Csak az hat rá igazán, ami létét fenyegeti, ami összes erőit, képességeit megpróbálja, amire vadul fölcsattan, ámi tüstént lelkesedésre vagy ellenkezésre bírja. S történhetik-e vele az életben más, mint ami föllázítja vagy boldoggá teszi, ami rögtön szíven találja, ami azonnal fölkavarja összes hatalmas indulatait? Elmondhatja-e ez az ember valami-kor: ez jó mulatság, férfimunka volt? Így talán soha, legföljebb így: ez rossz mulatság, de férfimunka volt!
Milyen a nagy műveltségű, de diszharmonikus ember? Az ilyen ember első
sorban és csaknem mindig: roppant komoly. Az egyensúlytalan, diszharmonikus ember mindenütt veszélyt szimatol, bizalmatlan minden és mindenki iránt, ezért „szüntelen résen áll, mint a vad", s pszichikai kényszerűségből „örök szorongattatásban kell állnia".
Lehet ironizáló, gúnyolódó, a fegyverszünet pillanataiban még jókedvű is (de akkor is-tenigazában), alapjában azonban kérlelhetetlenül komoly. Kodolányi nemcsak föltétlen
őszinteséggel, hanem tökéletes komolysággal nyúlt az élet összes kis és nagy dolgaihoz:
a játékhoz, a szülőkhöz, a testvérhez, a barátokhoz, a könyvekhez és a szerelemhez. A gyermek Kodolányi nem azért komoly és szigorú, mert így szerez magának elégtételt az élet rútságaiért és töméntelen ellenséges, igazságtalan támadásáért. Elsősorban nem re-akció ez, nem rekompenzáció. A jellem sohasem ilyen nyers fizikai törvények eredmé-nye csupán. Minek köszönhető tehát? Kodolányi már gyermekkorában s később egyre inkább érzi, hogy az emberi élet gyökerénél kiirthatatlanul és leplezhetetlenül valami rettenetes, emberi szóval ki sem fejezhető tragikum rejtőzik, hogy minden élet tragikus,
egyszerűen azért, mert élet, és mert ez az élet emberi: megismerhetetlen és határtalan, iszonyatos és alattomos, színre kedves, de kérlelhetetlen, könyörgésre nem hajt, tanács-ra nem ad, céljait titkolja, eredetét homály borítja. Az ember egyedül van és ez rettene-tes, az ember születik és meghal, nem tudja, miért, mikor és hogyan: tragikus ez, sőt tragikótaton, ahogy görög drámák kardalai zenghették valamikor, a legtragikusabb
do-35
Rajnai László tanulmánya
log a világon és maga a világ is tragikus. Ahol minden titok, ott mindent halálosan ko-molyan kell vennünk, mert sohasem tudhatjuk, miben jelenik meg az isteni és miben az ördögi, és egyáltalán, mi való Istentől és mi való a Sátántól. A világ és az élet rettenetes,
öldöklő dialektikájában esendő porszem az ember, de az ember számára nem közömbös, hova esik végül. Az emberiség igazi mementója ez lehetne: estote severi et sinceri, legye-tek komolyak és őszinték, mert a ti Uratok is komoly és kérlelhetetlen.
Van-e feloldás e roppant, kíméletlen kötelezettség alól? Nézhető-e az élet tárgyilagosan a fonákjáról is, szabad-e kicsúfolni, megalázni, kicsinyelni? Vagy leg-alábbis mulatni rajta? A Boldog békeidőkben (1948) valami hasonlót kísérel meg. Ez a regény Kodolányi „vasárnapi kimenő11-je-nagy, szabad lélegzetvétel, a társadalombírá-lat leple atársadalombírá-latt egy hosszú gúnykacaj, az ember és a mesterember remek fintora, szamár-fül-mutogatása. Akik nem tudnak szeretni című könyvében csírájában már megtalálha-tó ez a téma; de akkor még, ha akart volna, sem tudott volna ilyen jókedvűen kirúgni a hámból - most végre, úgy érezte, megteheti. A lélektani pillanat is kedvező volt: a hábo-rús katasztrófák emléke múlóban s a Vízöntő megjelenése, tehát egy újabb, mindened-diginél nagyobb siker reménye éppen a látóhatáron - az író szabadságot engedélyezett hát magának. Aki a Boldog békeidőket olvasni kezdi, úgy érzi, Kodolányinak ez a regé-nye kissé az író mulattatására is készült, elsősorban a maga számára írta, a regény művé
szi követelményeit nem túlságosan veszi komolyan. A szerkezeti lazaságok csaknem készakartan hatnak; az író megállapodik az élet- a saját életének- egy-egy derűs, felejt-hetetlen pillanatánál s kedvére időzik ott, nem törődik az idő és a fejezetek múlásával.
Bár később a mese szálait már szaporábban szövi, ez a kényelmesen duruzsoló elbeszélő
hang végig uralkodik a regényben. A pécsváradi idők térnek vissza a könyv lapjain, lát-juk a játszadozó gyermekeket, a boldogtalan édesanyát, a házvezetőnőt s elsősorbap és csaknem mindig a hallgatag, komor, ingerlékeny apát: ismét ő a mű főszereplője. Uj és fontos figura Kádi, a sváb cselédlány; az erdész és a lány viszonya a regény központi cse-lekménye. Aki Kodolányi előbbi munkáiból már jól ismeri a régi szereplőket s akarva-nemakarva kénytelen azonosítani a regény alakjait az író családjának tagjaival, alighanem megdöbbenve és fejcsóválva fogadja a könyv legkényesebb jeleneteit. A natu-ralista ízű tudósítások az apa hálószobájából bizonyára nem tartoznak a regényiroda-lom, de még Kodolányi regényeinek legjobb ízléssel megírt fejezetei közé sem. Bár igaza van pl. Musset-nek, mikor azt mondja: ,,nem terem fű ott, hol csak jóízlés vet magot111
mégsem tévedünk talán, ha azt hisszük, hogy mindez elkerülhető lett volna. Egyáltalán nem szükséges, hogy mindenkire névszerint ráismerjünk; a regény egyetlen jelenetét sem kellett volna föláldoznia az írónak, csak a miliőt és a szereplőket kellett volna ki-emelnie a már untig jól ismert s ezért túlságosan egyértelmű keretekből. Még ezt az er-kölcsi kifogást tárgytalannak tekintve is, nem ártana, ha a könyv környezete és alakjai több újdonságot tartalmaznának.
A regénynek ezek a gyöngéi szerencsére inkább csak zavaró hatásúak, jeles-ségeit nem sértik. Ha szerkezeti elnagyoltságait nem ítéljük meg túlzó szigorral s az íz-lés rovására elkövetett kisebb botlásait is elnézzük, az emberábrázolás és lélektani tudás olyan teljesítményeiben gyönyörködhetünk, mint Kodolányi egyetlen más társadalmi regényében sem. Az erdész alakja kitűnő, Kádié frenetikus. Vagy ki felejtheti el valaha a házvezetőnőt s leányát? A sváblány monológjait nem olvashatjuk kirobbanó nevetés nélkül: micsoda delikát élvezet ez az író meg az olvasó számára! Itt ismerünk újra első
ízben a Kántor József írójának karikírozó tehetségére, de ez a tehetség azóta megnőtt, megsokszorozódott. Bizonyára nagy szerepet játszik ebben Kodolányi fejlett regényírói gyakorlata is, rutint azonban nem érzünk, legalábbis nem a szó rossz értelmében, in-kább tökéletes készséget, biztonságot, határozottságot. Szemléletesen úgy fejezhet-nénk ki ezt, hogy kapásból mintázza alakjait, fürgén megforgatja ujjai között, minden oldalról megcsillogtatja, felmutatja, valósággal közszemlére teszi őket. Kodolányi regé-nyeiben sohasem volt a tételes ábrázolás rabja, mindig a valóságos élet eszközeivel él nincs is nyersanyaga, csak eleven anyaggal dolgozik. A regény homályos kontúrokba~
jelentkező mondanivalóját, az első világháború előtti társadalom bomlását,
helyeseb-36
)}
Rajnai László tanulmánya ben a magyar középosztály dekadenciáját a könyv technikája inkább csak sejteti, mint igazolja. A regény alakjaiban pezsgő élet- s ebben nagy része van az alakok több-kevés-bé különc megjelenésének - keresztezi az írói szándékot s a nyersen blaszfémizáló hu-morral és kaján iróniával megrajzolt egyéniségek inkább kacajt, elnézést vagy sajnálko-zást ébresztenek. Nehéz volna ebben a hervadás illatát megsejteni. Emberi történet ez,
„comédie humaine" - s kell-e ennél nagyobb dicséret? Nem az elmúlást, a hanyatlást szuggerálja, ellenkezőleg, az életet, bár ez az élet csöppet sem dicsőséges, csak olyan, mint minden élet: kicsinyes, korlátolt, egyszer kacagtató, máskor szívet tépő. És egyszer valóban szétpattan, mint a buborék-, mint minden élet.
A Boldog békeidők már a háborús katasztrófa utáni évek terméke, s dezillu-zionista hangulatát nagy részben bizonyára éppen az elszenvedett katasztrófa magya-rázi.á. Ezek a szenvedések és megpróbáltatások nem érték váratlanul az írót. Azok közé tartozott, kik ritka éleslátással tekintettek a jövőbe. Ma szinte megdöbbenünk, ha fella-pozzuk egy cikkét, melyet még 1943-ban írt: ,,Hová lesznek cigánykodó marakodásaink, esztétizáló méricskéléseink, kulturált nagyképűségünk, kisded forradalmárkodásaink és malomalatti szövetkezéseink akkor? Mezítelenül állunk a tűzben, mezítelen magyarok,
hívő-hitetlen emberek. Barátaim, készüljetek a helytállásra. Ebben az illatos májusi csendben távol Budapesttől s az emberektől, eljövendő földrengés robaját sodorja fáim alá a tavaszi szél." A földrengés valóban eljött, a „vész kitört" s elvégezte romboló mun-káját úgy, ahogy még most is elevenen él mindnyájunk emlékezetében.
*
Az ezután következő három-négy esztendőben az új rendszer szélsőséges,
szovjet zsoldban álló vezetői tervszerű, lázas munkát végeztek, hogy az országot megra-bolják függetlenségének maradékaitól is, gyarmati sorba süllyesszék a nemzetet s a né-pet megfosszák az ellenállás gondolatának még a lehetőségétől is. Ezekről az évekről -vagyis a legmaibb máról- írni bizonyára korai még. Erre int bennünket nemcsak a taci-tusi „quorum causas procul habeo", hanem az az egyszerű és sajnálatos tény is, hogy a rendszer nem csupán közel van hozzánk, hanem ma is érvényben van s bukásának kö-rülményeit megjósolni egyelőre még nem tudjuk. Mai helyzetünk természetellenes, ép-pen ezért tarthatatlan is, de hogy a történ~lmi erők milyen eszközökkel fognak véget vetni neki, találgatni lehet, előre megmondani nem. Az új „rend" legfőbb ismertetőjele a szabadságjogok, sőt az élethez való jog brutális elfojtása, a totális kizsákmányolás, a szellemi és lelki igények kíméletlen eltiprása, sőt tagadása. Ez a rendszer nemcsak abban különbözik más, régebbi diktatúráktól, hogy az élet minden megnyilvánulására rá-nyomja zsarnoki bélyegét, hanem elsősorban abban, hogy elvárja, sőt kivétel nélkül megköveteli a népelnyomó, tömeges gyilkosságokkal és minden emberi szeméremből kivetkőzött hazugságokkal mesterségesen életben tartott politika aktív szolgálatát és
dicsőítését. Nem elégszik meg a puszta terrorral, hanem a terror áldozatait felhasználja önmaguk likvidálására; minden anyagi erejét s a propaganda változatos eszköztárát arra fordítja, hogy a lélekgyilkolás sátáni műveletét hasznosan egybekösse a rendszer fenn-maradását biztosító akarat- és jellemnélküli bábok megteremtésével. Ez a rendszer irtó-háborút visel az emberiség minden örök eszménye, vallása, tudománya, művészete, mo-rálja, szabadságszeretete, metafizikai és fizikai képességei, igényei és teljesítményei el-len. Megmaradását egyáltalán nem gátolná, sőt elősegítené, ha nem törne ilyen eszeve-szett dühvel ezeknek az örökemberi értékeknek elpusztítására. Mégis meg kell tennie, mert ha nem tenné meg, megfosztaná magát egyetlen támaszától és hajtóerejétől. A Sá-tám;ak, a gonoszok urának tomboló hatalomvágyától és őrjöngő győzni-akarásától. Ez az Ur nem kíméli szolgáit, nem irgalmaz még legodaadóbb híveinek sem, halálba haj-szolja legjobb katonáit s végül önmagát is. A Szeretet Királya ellen fölkelt a Gyűlölet Ki-rálya: ez a rettenetes úr gyűlölni fog, míg élet adatik neki. Ebben a rendszerben senki sem teheti, amit akar, mindenki függ egy felettestől, a feletteseknek is vannak felettese-ik, s a legfőbb felettes maga a rettenetes Úr, a Sátán, kinek szintén nincs saját akarata,
37
Rajnai László tanulmánya
!(~
~; é
i
,4.(l,,.-r:'
mert Az szólítja időnként harcba, Ki mindig mindeneknek parancsol, Ki nagyon jól tud-ja, mikor jön el a Gonosznak az ideje és mikor jön el a Jónak az ideje.
A szocializmus, illetve kommunizmus kalózlobogója alatt hódító útra in-dult szervezkedés az eddig ismert legnagyobb, világtörténelmi méretű reakció az embe-riség továbbhaladása ellen. A szellemi életben meghonosított példátlan zsarnokság, cen-zúra, a tehetségek irtása, stb. mind arra szolgál, hogy egyetlen elvet segítsen diadalra:
azt a legalacsonyabbrendű materialista felfogást, mely értelmetlenné, agresszíven osto-bává, kegyetlenné s gyűlölködővé teszi az embert, egyszóval hitvány rabszolgát farag
belőle. Az új típusú rabszolga-állam - melyben, a régitől eltérően, nincsenek urak és szolgák, hanem csak egyetlen, homogén, megfélemlített, acsarkodó és nyomorgó cső
cselék - minden eszközzel ellenszegül a Szellem eljövendő, diadalmas korszakának, an-nak a korszakan-nak, mely csírájában már ma is él, hat és hódít. Más oldalról méltó betető
zése egy csaknem ezer éves, anyagelvű kornak; az európai materialista civilizáció túl-érett, halálra ítélt terméke. Ez az elevenen oszló holttest, mely még a levegőt is megmér-gezi, nehezen adja meg mag~t az enyészetnek. Kiforgatja sarkaiból a világot, erénnyé avatja a bűnt, megbecsteleníti és kivégzi az ártatlanokat, megfertőzi az egészségeseket, a látónak kivájja a szemét, a hallót megsüketíti s a beszélőt megnémítja. Az irodalom-nak, mint minden bíráló szóirodalom-nak, ma hallgatnia kell; kétszeresen kell hallgatnia annak az irodalomnak, mely, ha nem is bírál, minden szavával és fogalmával eleven tiltakozást je-lent a lélekgyilkos erők reakcionárius imperializmusa ellen. Amit ma „irodalom" címen emlegetnek, legtöbbször szennyes, megfizetett és csömörletes aprólékossággal hivatalo-san ellenőrzött propaganda-termék. Ez nyomtalanul el fog tűnni, mihelyt az őrjöngő
rabszolgatartók kezéből kihullik a korbács. A kényszerű hallgatás pedig olyan gyümöl-csöt érlel majd, amilyenre a szellem hóhérai bizonyára nem számítottak. Azok az írók, akik a hosszú hallgatás idején nemcsak fogukat csikorgatták s a megszólalás nyomorult
lehetőségeit latolgatták, hanem gondolkoztak és dolgoztak is: amennyit vesztettek a ré-ven, kétszer annyit nyernek majd a vámon. Az igazán hivatott lelkekben varázslatos gyorsasággal érnek meg azok az eszmék, melyek hivatva lesznek majd egész mai gondol-kozásunkat átalakítani. Nagy gondolatok, tervek és művek születnek s születtek máris, olyan eszmék és alkotások, melyek bizonyára csak évtizedek folyamán alakultak volna ki, ha az élet ezernyi más természetes szükséglete a megszokott módon irányította és késleltette volna létrejöttüket. Ehelyett kialakult egy ma még nagy részben láthatatlan, valóságos kolostori irodalom; az alkotás feltételei úgy módosultak, hogy a teremtő
munka avatott kezekben már-már időn-kívüli művelet lett.
Kodolányi János életében ezek az évek fontosabbak, mint egész eddigi pá-lyája. Ezekben az esztendőkben érik meg legtökéletesebben művészete, eszméi megtisz-tulnak és átható fénnyel ragyognak, megvilágosodik előtte az élet és az alkotás célja; vi-lágképe - az új, eljövendő ember „diadalmas világnézete" - megkapó nagyszerűségben
bontakozik ki, s egyáltalán, az egész ember újjászületik, mint egy megváltó sugallat ha-tására. Már csak a legnagyobb, legmagasztosabb tárgyak érdeklik; most találkozik gya-korlatban először önmaga ideájával; gondolatai, vágyai és tudatalatti tervei realizálód-nak, eléri a legtöbbet, amit író elérhet: tökéletesen kifejezi magát. Ezeket az eredménye-ket nem kapta ingyen. Drága árat fizetett értük-igaz, nagyrészt kényszerűségből, még-is hatalmas áldozatot vállalt és hozott, mikor belső emigrációba vonult, ő, ki mindennél nehezebben tűri a hallgatást. Egy ideig még megpróbált elhelyezkedni a tűzzel-vassal terjesztett „szép új világ"-ban, de egyre hevesebben, egyre aljasabban támadták, végül is Balatonakarattyára vonult vissza s még ma is ott él egy házacskában. A Vízöntő megje-lenéséhez még nagy reményeket fűzött (1948), de azután hosszú időre elsötétült a látó-határ s az Örök Testamentum következő három részét már ebben az idegtépő csöndben és kegyetlen magányban írta meg. Támadásokat emlegettünk - az 1945 után felülkere-kedett selejtes emberfajta, köztük Kodolányi néhány legrégibb és leggyűlölködőbb el-lensége, elhatározta, hogy kiirtja a világból A vas fiai íróját. A hajmeresztő rágalmak és szidalmak özönét zúdították rá. Kodolányi edzett vitatkozó volt, az új rendszer azon-ban nem tűrt vitát, csak ellenfeleinek egyoldalú ledorongolását és kivégzését vélte
cél-38
,
Rajnai László tanulmánya
szerűnek, ezt viszont hivatalos apparátusával is támogatta. Kodolányi egykor szerve-zett szocialista volt, most pedig az uralomra vergődött 11szocialisták" indexre tették mű
veit. Demokrata volt egész életében, korunk 11demokratái11 most megakadályozzák könyvei megjelenését. A nép írója volt, ezt talán még ellenségei sem vitathatják, de most azok, kik 11a nép nevében" parancsolgatnak, elzárják útját a nép felé. Kodolányi tehát csalódott, igen súlyosan és egész életére csalódott. Csúfolták őt régen is ,,Vata úr"-nak meg 11Mokány Berci ivadéká"-nak, ez azonban aligha fájhatott neki annyira, mint az új urak gyalázkodása. Amazoknak megfelelhetett, de most lakatot tettek a szájára.
A kényszerű visszavonultság, melyet kezdetben bizonyára megkeserített a
mellőzöttség, megbántottság és tehetetlenségre kárhoztatott cselekvési vágy megalázó érzé.se, később megenyhült és tevékenységre biztatott. Az előbb említett érési folyamat meggyorsult. A művészet és a művészet ihletforrásai között sajátságos kapcsolat van.
Általában úgy gondolják, ez a kapcsolat kétirányú: van l'art pour l'art és utilitarisztikus
művészet, egyiket öncélúnak, másikat propagandisztikusnak szokták bélyegezni. Ez a szemlélet kissé erőltetett, távlata pedig úgyszólván semmi sincs. A l'art pour
!'art-művészet ábránd, szebb és becsületesebb ábránd ugyan, mint azoké, kik tinta és
!'art-művészet ábránd, szebb és becsületesebb ábránd ugyan, mint azoké, kik tinta és