A KISFALUDY TÁRSASÁG KÖZGYŰLÉSE

[...] A költségvetés után a pályázatokra tértek. Az 1904-ben kitűzött Lukács Krisztina-féle pályatételre (A dramairás főbb irányai a múlt század utolsó két évtizedében) két pályamű érkezett. A Beóthyből. Alexander-ből és RiedlAlexander-ből alakult biráló-bizottság nevében Alexander Bernát ter-jesztett be jelentést, melyben mindjárt örömmel jelentette, hogy mind a

két mű értékes, különösen az egyik, a 2. számú. Rákosi Jenő Tágmá-jából vett e jeligével ellátott mű: ..Mivelhogy egymást forma s tartalom

Mindig föltétlenül követelik." A bírálat részletesen cs nagy elismeréssel foglalkozik a munkával. Egyik legszebb fejezete a könyvnek - mondja többek közt — Maeterlinck elemzése. Wilde Stf/omejának méltatása.

d'Annunzio jellemzése. Ezek valóságos irodalmi arcképek, ámbár min-dig organikus részei az egésznek, melyekben a szerző ítéletének biztos-sága, átgondoltbiztos-sága, mérséklete s objektivitása bámulatunkat kelti."

A bíráló persze nem nyilatkozik minden részről hasonló elismeréssel, de végül ebben foglalja össze véleményei: ,,Ha nem értünk is mindenben egyet a szerző ítélet éve l.a mint az ilyen témánál nagyon természetes, más-részt igen értékesnek, igen tanulságosnak és jutalomra nemcsak érde-mesnek, hanem erre rászolgálónak jelentjük k i . " - A társaság a jelentés alapján egyhangúlag kiadta a díjat a műnek.

2. JELENTÉS

a Lukács Krisztina jutalomtételre: ...-4 dramairás főbb irányai a múlt század utolsó negyedében" beérkezett pályamüvekről.

Alexander Bernáttól

A jutalomtételre két mű érkezett. Az 1. számúnak a jeligéje „ Í J j élet küszöbén"; terjedelme 351 1. 4 rét; a 2. számúnak a jeligéje ..Mivelhogy egymást forma s tartalom mindig föltétlenül követelik." Rákosi Jenő:

Tágma királynő. Terjedelme: az első kötet l(i7 lap ívrét: a második kötet 1 6 8 - 3 2 6 1 . ívrét.

Örömmel jelenthetjük, hogy mindkét mű magasan fölötte áll annak, amelyről most két éve kellett szólnunk, sőt az egyikben oly alkotást

kap-tunk, mely nemcsak jutalomra méltó, hanem mint az újabb drámairo-dalom terén tájékoztató mű a külföldi irodrámairo-dalomban sem találja párját.

Teljesen elértük célunkat. Két évvel ezelőtt mondottuk: „A társaság szívesen látta volna, ha a pályázók rövid általános áttekintést adva a XIX. század korábbi jelenségeiről áttérnek az újabb német, skandináv, francia stb. drámairodalom jellemzésére. Rendkívül érdekes volna ebben a zűrzavarosnak látszó nagy mozgalomban földeríteni a főbb irányokat, meglesni a fölfogásoknak, az ízlésnek, a témáknak, a stílusoknak esetleges változásait, megtalálni e változások föltételeit, törvényeit." Mindkét pályázó ezt a célt tűzte maga elé; az egyik közülük pedig meglepte a bí-ráló bizottságot azzal az óriási szorgalommal és hivatottsággal, mellyel a feladatot megoldotta.

Az első szátnú, egykötetes munka a gyöngébbik. Ennek a szerzőnek is van készültsége és elég jó exponáló képessége. Némelykor meglep azzal az ügyességével, mellyel egyes drámákról, azok meséjéről, szerkeze-téről számot tud adni. Széleskörű ismeretekkel is rendelkezik. Tárgyalá-sának keretébe vonja a modern francia, angol, német, olasz, spanyol, szláv drámát, még a szerbet is, nagy szeretettel szól a magyar drámáról, melynek minden rendű képviselőjére kitér, és általában alig van csak né-mileg is nevezetes alkotás az európai drámairodalomban, mely elkerül-te volna figyelmét. Igaz, hogy a szűkre szabott téren gyakran csak címe-ket és nevecíme-ket adhat, de a jelentősebb művecíme-ket mégis rendszerint kellő terjedelemben méltányolja. De a nagy feladaton mégsem tudott úrrá lenni. Nincsenek biztos dramaturgiai szempontjai, melyek ítéletében ve-zethetnék és nincsenek históriai szempontjai, melyek a dramaturgiaiak-kal kapcsolatban a nagy terület rendszeres áttekintésére képesítenék.

Csak igen röviden és nagyon általánosan jelzi a bevezetésben dramaturgiai szempontjait, melyeket mind arra az egyre lehet visszavezetni, hogy na-gyobb lélektani igazságot kívánunk a drámában, ami igaz, de majd min-den időben igaz volt, és a modern dráma megértésére nem ád elegendő alapot. Innét van azután, hogy a mű bevezetése is elégtelen. Kilenc fe-jezete van. Az 1-ső a francia színpaddal foglalkozik, a II-dik a skandiná-vokkal, de itt vannak a modern németek és olaszok is; a III-dik tárgyi szempontból indul, a szociális drámákat tárgyalja, de a tengerészieket, zsidó témájúakat is:a IV-ben stílusszempontot követve a naturalisztikus

drá-máról szól; az V. a romantikus drámának van szentelve, Maeterlincknak, Rostandnak, D'Annunziónak stb.; a VI-ban ismét tárgyi szempont ve-zeti, szól a bibliai drámákról, antik tárgyú történeti darabokról stb.; a

Vll-ben kifogyván a szempontokból „a különösebb irányhoz nem tartozó drámák" kerülnek sorra, és itt vannak a legérdekesebb szerzők, kikkel nem tud mit kezdeni, Anzengruber, Wedekind, Donnay, Curel, Wilde, Shaw, azután Echegaray, a csehek, szerbek, Csiky, Herczeg, Bosnyák, Prém; a VIII-ban filozófiai drámákat említ, Renan, Wilbrandt, Lenkei műveit; az utolsó a népszínműnek van szentelve. Ez, az első és második fejezetet nem tekintve, oly rendezés, melynek eredménye a zűrzavar.

A nagy tömeg elnyomta a szerzőt, összekerül, ami nem összevaló, és ro-kon dolgok elkerülnek egymástól. A nagy összefoglaló szempontok hiány-zanak: a művészi forma, stílus, a világfelfogás kérdései, melyek az utolsó évtizedekben fölvetődnek és mélységes forrongást idéznek elő, nem bánt-ják a szerzőt. Ő nem látja meg az összefüggéseket, tehát nem adhat tör-ténetet. Miután azt a fölszínes rendet, mely egészében rendetlenség, eszközölte, darabról-darabra siet, mindegyikről mondván valamit, hol okosat, hol trivialitást, de ritkán a dolog mélyét érintőt. Ehhez hozzájá-rul, hogy ítélete megbízhatatlan. Ahol a külföldi ítélet cserbenhagyja, a magyar termékek megítélésében, hihetetlen túlzásokat és tévedéseket ta-lálunk benne. De a külföldi dolgok értékelésében is elvtelen, sokszor föl-színes. Vossról többet beszél, mint az igazi nagyokról! Wilde-ot szerfö-lött komolyan veszi, a nagy Galeotto pedig a XIX. század drámai irodal-mának egyik elsőrangú gyöngye. A mű stílusa is gondatlan, kopott, csekély értékű.

A II. sz. kétkötetes munka szerzője nagy szempontokból csoportosít-ja anyagát, és szempontcsoportosít-jait erővel és következetességével viszi keresztül.

Esztétikai és filozófiai műveltsége széles és mélyreható. Mihelyt a beve-zetését elolvastuk, tudjuk, hogy oly egyéniséggel van dolgunk, kivel ér-demes szóba állani, kivel hasznos és tanulságos vitába bocsátkozni. Gon-dolatait teljesen átgondolta, és erővel, bár nem mindig simán, tudja ki-fejezni. A bevezetésben fölveti a főkérdéseket, van-e modern dráma, mi a dráma lényege, mitől függ a dráma fejlődése, mely mozzanatai vala-mely kornak vannak kihatással a drámára, milyen befolyással van a világ-felfogás változása a dráma művészi formájára. E kérdésekre megfelelvén adja tömör rajzát a mi korunknak és származtatja le belőle a modern drá-ma formájának nagy átalakulását.

Ezek után belefog a történeti előadásba. Igen helyesen rátér a mo-dern dráma előzményeire, amit két év előtt kelt jelentésünkben ajánlot-tunk volt a pályázóknak. Két fejezetben szól ezekről; az elsőben tárgyalja Hebbelt, a másodikban az iránydrámát. A két fejezet vetekedik egymással

szépségben, mélyreható felfogásban, biztos kritikai méltatásban. A Heb-belről szóló meglep a megértés teljességével, az iránydrámával foglalkozó a kritika átgondoltságával, tömörségével, élességével. A francia dráma technikájának kritikája éles és sújtó ugyan, talán túl is megy az igazság határán, talán egyoldalú, de a tények ismerete és a kritikai fegyver vir-tuóz használata meglepő. A II. és III. fejezet Ibsent tárgyalja. Ibsen fej-lődését és Ibsen helyét a modern dráma fejlődésében. Ez a fejtegetés is igen figyelemreméltó. Nem sablonos ítéleteket kell olvasnunk, de árado-zást és himnuszokat sem. A fejlődésnek egy bizonyos csúcspontján pil-lantja meg a szerző Ibsent, de belső disszonanciáit is élesen meglátja és kiváló módon kifejezi.

Nem kevésbé érdekes a harmadik fejezet, mely a naturalizmus címe alatt a Goncourt testvérek művének jellemzését adja, Zolát méltatja, Becque müvének finom elemzésével folytatja, majd Strindbergre tér át, ki az intimus dráma megalkotója, és akit, habár hibáit látja, talán érdemen felül méltat. E tekintetben és egyebekben a szerző az úgynevezett impresz-szionista kritika hatását érzi. ítéleteiben a régiekkel szemben igen szigo-rú, csak azokat méltatja, jobban mondva leírja behatóan, akikben új há-nyok, mozzanatok kezdeményezőit, vagy betetőzőit ismeri föl. De csak így tudott az óriási anyaggal megbirkózni. A másodrendüeket nem nézi le, de mellőzi. Akikről nincs mit újat mondani, azoknak éppen csak ne-vét említi, némelykor még azt sem.

Következik a parasztdráma. Itt igen érdekes elemzését kapjuk An-zengruber művészetének, amely tulajdonképpen nem fér egészen a szerző kereteibe, de tanúbizonyságot tesz róla, hogy a szerző esztétikai fogé-konyságát doktrinarizmus nem csorbítja, és ízlése mindenütt megérzi a kiválóságot. Igen sikerült Tolsztoj irodalmi arcképe is. Az egész szakaszt a naturalizmus győzelme, eredményei és bírálata fejezi be. A szerző beve-zet a nyolcvanas évek színházi életébe Párizsban és Berlinben, a Théâtre libre és a Freie Bühne alapításának történetébe, majd ismerteti Holz Arno és Schlaf Johannes irodalmi vállalkozását. Itt van azután alkalom a Taká-csok irodalomtörténeti nagy jelentőségének rajzolására. Igaz történeti szellem lengi át e fejezetet, ámbár nem akarjuk elhallgatni, hogy itt is, a későbbiekben is a szerző, ki nagy energiával küzd elfogulatlanságának megóvásáért, némely helyütt mégis nagyon a német elméletek befolyása alá kerül. Holz és Schlaf működésének talán nem mindenki fog ekkora jelentőséget tulajdonítani, mint a szerző.

A második kötetben két nagy szakasz foglaltatik. „Kibontakozás a

naturalizmusból" és „A mai helyzet." Az első néhány francia írót tárgyal, Donnayt, Porto Richet, majd a bécsi Schnitzlert, Hauptmann néhány darabját, mely ide tartozik. Csehovot, a patológiai drámákat általában.

Egyik legszebb fejezete a könyvnek Maeterlinck elemzése, Wilde Salomé-jának méltatása, D'Annunzio jellemzése. Ezek valóságos irodalmi arcképek, ámbár mindig organikus részei az egészének, melyekben a szerző ítéleté-nek biztossága, átgondoltsága, mérséklete és objektivitása igen j ó hatást tesz. Hofmannsthal finom méltatása fejezi be a műnek ezt a fejezetét.

Az egész szakasz befejező része pedig a vígjátékról szól. Ez a műnek gyöngébb fejezete, mert a szerzőnek nincs úgy látszik eleven érzése a víg-játék iránt. Igaz, hogy a modern vígvíg-játék félig-meddig kicsatolta magát

a művészetből, de talán mégsem oly szegény, hogy Cramptont kellene vígjátéki alakká tenni. A Biberpelz méltatása igen sikerült. Wedekindet a szerző nagyon túlbecsüli, Shaw méltatása viszont nem elég találó. We-dekind kevesebbet, Shaw többet érdemel.

Az utolsó szakaszban a szerző mintegy sommáját adja az egész modern fejlődésnek. Itt néhány legújabb német írót tárgyalva, visszatér Schnitz-lerhez és Strindberghez, kiket fejlődésük utolsó fokán mutat be. Hason-lóképp újra előkerül Hauptmann, akinek beható ismertetése csak itt talál helyet.

Az egész tárgyalást a magyar drámairodalom rövid méltatása, ezt pe-dig Rákosi Jenőé fejezi be.

A műhöz terjedelmes bibliográfia és a modern dráma igen érdekes kronológiai táblája csatlakozik.

Röviden összefoglalva: Ha nem értünk is mindenben egyet a szerző ítélével, amint ez ily témánál nagyon természetes, müvét értékesnek, tanulságosnak és a jutalomra nemcsak érdemesnek, hanem erre bőven rá-szolgál ónak jelentjük ki.

Budapest, 1908. febr. 5.

Hozzájárult: Beöthy Zsolt Riedl Frigyes

*

A Társaság a bírálók jelentését elfogadta, s a jutalmazásra méltónak ítélt munka jeligés levelét felbontotta. Szerzője dr. Lukács György.

3. FORRADALMI NÁSZ