EGY KÖTET TANULMÁNY

Lukács György: A lélek és a formák. Kísérletek

Lukács György egy eléggé figyelemreméltó, de nehézkes és mind-végig idegen tárgyú kötettel lép a magyar esszéírók sorába éspedig oly félreismerhetetlenül egyéni módon, hogy — minden fogyatékossága elle-nére — már csak ebből a szempontból is figyelmet ébreszt.

Aki csak írt vagy beszélt róla, mind nehezen érthető voltát, sőt né-melyik határozott érthetetlenségét hangoztatta. Pedig meg lehet érteni, csakhogy „malgré lui".1 Csak az érti meg, aki eltökélte magát, hogy törik-szakad, de meg fogja érteni.

Első, de nem legfontosabb oka e nehezen érthetőségnek maga e kí-sérletek lényege, mely a szakadatlan elvontságok misztikus világában mo-zog. Fölfogása szerint ugyanis, míg a költészet a konkrétumok, a kézzel fogható, egyedi jelentkezésű reáliák, az érzékelhető életjelenségek iránt érdeklődik s azoknál meg is állapodik: a kritika csak formát, csak képet lát e jelenségekben s a belőlük merített forma-élményen keresztül ipar-kodik eljutni azok igazi értelméhez, a fogalmi világhoz, az élet legáltalá-nosabb nagy kérdéseihez. A művészi formákon keresztül s azok útbaiga-zítása szerint intéz kérdéseket a megfoghatatlan, elvont, de mégis létező Élethez, az élethez, bár nem reméli, hogy kérdéseire kielégítő választ kaphasson valaha. Ezért nevezi magát szerényen csak kísérletnek. A kri-tika ily értelemben vett legtipikusabb képviselőit Platónban, a középkori misztikusokban s Montaigne-ban látja Lukács. Platón nemcsak igazi őse, hanem legszerencsésebb képviselője is a kritikának. Szerencsés, mert szeme előtt élt Szókratész, aki valóságos megtestesülése annak, amit Lukács a kritika tárgyául tűzött ki: a fogalmakban való, a fogalmakon átszüremlő életnek. Szókratész, ez a kritikai kvintesszencia, közvetlen élmény volt Platón számára. De tipikus jelentőségű a platóni kritika a „kísérlet"

vá-lasztalanul kérdezgető jellegére nézve is: föl van vetve benne egy-egy kérdés „és elmélyítve addig, amíg a kérdések kérdése lesz belőle és akkor nyíltan marad".

Ez azonban csak ősibb s ritkább válfaja a kritikának. A kritikusok ugyanis rendesen nem közvetlen a létező világból elvont formákhoz fordulnak kérdéseikkel, hanem a művészi (irodalmi) földolgozásban már kiválasztott, kész formákhoz. (Ezt teszi Lukács is.) A kritikának ez a faj-tája, bár csak másodlagos jellegű az előbbihez képest, lényege szerint az-zal mégis teljesen egynemű. Minthogy pedig az effajta kritika műalkotá-sok közvetítésével megy végbe, kényszerűleg beleesik a hasznossági szem-pont látkörébe is, mert alkalmat ad arra, hogy szobrok, képek, könyvek magyarázatául foghassák fel. Ezazoktató. hasznossági szempont azonban a kritikus szemében csak egy elkerülhetetlen esetleg, melynek némi tuda-tos iróniával adja meg magát: jól tudja, hogy „az élet végső kérdéseiről beszél" s mégis úgy tűnik fel, mintha csak könyvekről, képekről érte-keznék.

Egyszerűbb mondatokban szólva: a műalkotás nem tárgya, csak ürü-gye a kritikának, nem célpontja a vizsgálatnak, csak túlvilági igazságok leszűrő eszköze. Valóban, az ilyen értelmű kritika ,intellektuális költe-mény", vagy még inkább metafizikai kirándulás műalkotások kapcsán.

Miért kelljen mégis kritikának nevezni? — nem tudom. De ám nevezze művét ki-ki annak, aminek akarja! „Hisz a név úgysem teszi meg!" Bizo-nyos azonban, hogy gyakran csak az elnevezéssel való visszaélés szerzi meg egy korábbi fölfogáshoz képest a haladás látszatát, s okoz viszont a név korábbi jelentéséhez ragaszkodó konzervatívok körében csökönyös tiltakozást. Ha Lukács György kritikának nevezi azt, amiben én csak a metafizikának egy speciális alkalmazását látom: ezzel még nem gátol abban, hogy szépnek, érdekesnek, nemes forrásból fakadónak lássam, amit e bitorolt elnevezés alatt mond.

Ez az elmélet, melyet a bevezető Levélből hámozhatni ki, kíváncsivá tesz rá, hogyan fog Lukács kérdéseket intézni az élethez Kassner, Theodor Storm, Novalis, Beer-Hofmann, Kierkegaard, Stefan George és Laurence Sterne formáin keresztül, kikről ugyanis kísérletei szólnak. Különösen az elsőtől várnak sokat, mert Kassner maga is „kritikus", „esszéista",

„platonikus". Lukácsnak, ha elméletéhez ragaszkodunk, az lehetne Kas-ner, ami Szókratész volt Platónnak. Mit lát hát a platonikus Lukács a pla-tonikus Kassner formáin túl, vagy azokon „keresztül"? Azt tapasztalom, hogy mindjárt az első s éppen az ő szempontjából legjellegzetesebb

kí-sérletben csődöt mondott az elmélet. Mert bizony csak a régimódi kri-tikai technika ez: ismerteti (a maga gomolygásos, homályos modorá-ban) Kassner kritikai eljárását, s bírálja is, amidőn némi lírai hevülettel már mintegy magáénak vallja. Meg kell adni, hogy vallhatja is, mert az ő imént vázolt elméletétől lényegileg semmiben sem különbözik: ez az esszé Kassner nevéhez fűzve mondja el körülbelül ugyanazt a gondolat-tőkét, mit a Levélben a maga nevében vallott (különbség költő s kritikus közt; élet és művészet viszonya; a költői világ kész, megnyugtató realitá-sával szemben a platonikus örök kielégítetlensége, választalan nagy kér-dései, árnyékvilága, szubjektív benyomulása a másoktól alkotott műfor-mákba stb.).

Azt látom, hogy a többi kísérlet sem fedi az előrebocsátott elméletet.

Látszik, hogy nem a maga műveiből vonta el a szabályt, hanem (amire nagy hajlandósága van, amire olvasmányainak rokon jellege is ösztönözte) spekulatív okoskodással állapította meg a kísérlet műfaji ideálját. Tény az, hogy kritikai eljárása sokkal egyszerűbb, mint elmélete. Átéli s mint-hogy csak olyanokról ír, kiket megszeretett, vallja is, meggyőződéssel hirdeti írója gondolat-tömbjét: ez az egyik. A másik pedig az. hogy el-mélkedik a kifejezésről, stílusról, műfajról: vagyis esztetizál. Tartalom és forma: régi jó két műszó. S alapjában véve Lukácsot is ez a kettő érdekli.

Első dolga, mondom, az, hogy átéli írója gondolkozását. De, s ez a fontos és értékes: tovább is fűzi, kapcsolatba hozza a magáéval. Megis-meri a polgári életet Th. Storm szemléletében: de legott új elemmel, új kérdéssel bővíti; a polgári életfölfogással, mely mindent csak a kötelesség-szerűleg végzett munkával való kapcsolatban értékel — hogy' fér össze a l'art pour l'art, a puszta művészet elve (melyet Storm is vall és megvaló-sít)? Úgy (feleli), hogy a művészetet is kötelességszerűleg, „mesterem-beri becsületességgel", a tökéletes munkára való törekvéssel űzi. így a többieknél is: Novalis a romantikus életprobléma megvalósítására nyújt alkalmat; Beer-Hofmann novellái alapján a halálnak, hogy úgy mondjm, életbevágó nagy szerepéről bölcselkedik s Kierkegaard szerelmi története egy életre szóló, kegyes nagy hazugság lélektani indokolására készti.

Mindezekben örömmel üdvözlünk egy komoly gondolkozót. De olykor mintha kelletlenül éreznők az elmélet nyűgét, az elméletét, mely rendkí-vülit akart, s pironkodva fogadja a tényleges, hétköznapi eredményt. Egy helyen maga Lukács is elárulja önmagát, mikor így ír: „Novalis élete és költészete - nem tehetek róla, itt nincs más igazság, mint ez a banali-tás — elválaszthatatlanul egy".2 Ugye hogy' fél a banalitástól? Resteiii.

hogy ily mindennapi eredményhez jut el egy olyannyira nem közönséges elmélettel. Hagyja az elméletet s gondolkozzék szabadon.

Másik dolga: esztétikai tanulságok megállapítása. Különösen a műfaji különbségek érdeklik. Széles látkörre valló megjegyzéseket ad a novella fejlődéséről, a novella és regény viszonyairól (Storm), ismét a novella s a tragédia műfaji sajátságairól (Beer-Hofmann). Eléggé mélyre ható pillan-tással állapítja meg a legújabb lírai fejlődés kányát, a régitől való különb-ségeit s élénk világot vet e változás szociális indítékaira is (Stefan George).

Kár azonban, hogy Kierkegaard-ról szólva elmulasztotta kellő magyará-zatát adni egy esztétikai-fiziológiai alapfogalomnak, mellyel esszéjében valóságos tojástáncot járat s melynek igazi jelentése felől a mi közön-ségünk még meglehetősen tájékoztatlan: az úgynevezett gesztusnak.

De ha, mint a mondottakból láthatni, elméletét nem valósította is meg, annak hatása folyton érezhető, ha másban nem, legalábbis valami testet-len, anyagtalan, szinte spekulatív gondolkozásmódra való törekvésben.

S ez az, ami nehezíti megértését. Konkrétumból indul ki ugyan a speku-láció is, de ha nem száll vissza hozzá időnkint, hogy fölfrissüljön általa, akkor nemcsak hogy folyvást távolodik kiindulási pontjától, hanem, mint az elszálló füst, egyre megfoghatatlanabbá foszladozik. Különösen a Beer-Hofmannról írt kísérlet azon helyére célzok, ahol a szükségszerűvé tett véletlen s a véletlennek szükségszerűsége kényes fogalmaival bűvész-kedik. Ezzel ellentétben, mihelyt konkrét élményről van szó, legott élénkebb az egész kísérlet (Kierkegaard).

Mindebbe azonban, mint Lukács gondolkozására egyénileg jellemző sajátságba, bele kell törődnünk. Arra azonban, amit most fogok jelezni s ami érthetetlenségének tulajdonképpeni okozója, nem lehet mentsége.

Egyáltalán nincs érzéke az kánt, hogy egy gondolatsornak másokkal való közlése milyen követelményekkel jár. A téma szabatos, egyszeri kitűzése helyett vagy tízféle változatban veti föl a kérdést: egy-egy sike-rültebb szabatos megjelölést magyarázgatással hígít föl; homályos tételt egy tisztázatlan célzatú példával még homályosabbá tesz; kiélez valami különbséget, amit később jelentéktelennek mond; megindít egy kiágazó gondolatsort, de sem a főgondolathoz való kapcsolatát nem világítja meg kellőképpen, sem közvetlen eredményeivel nem számol; tételeket állít föl, melyeket ő más alkalommal megállapított ugyan, de amelyek átlá-tására az olvasót sehogy sem készítette elő. Mit szóljunk például ahhoz, mikor, minden logikus előkészítés nélkül, egyszerre csak ilyen kijelentésre bukkanunk: „Minden írás egy sorsviszony szimbólumában fejezi ki a

vilá-got; a sorsprobléma meghatározza mindig a formaproblémát... a költészet-ben a sors a formát adó, a sors képéköltészet-ben jelenik meg a forma; a kritikus írásában a forma a sors, a forma a sorsot teremtő princípium"3 stb. Mi az a sorsviszony? Hogy' ad formát a sors? Hogy' teremt sorsot a forma?

Ő tudhatja, de olvasója tanácstalanul töpreng rajta. Mindez stilisztikai fogyatkozás is, s részben abból ered, hogy a gondolat nem rendezkedik el, n e m tisztul meg, nem higgad le előzetesen a közlés céljaira.

Ráadásul pedig ez a legpongyolább s legmagyartalanabb írásmű, mely mostanában kezembe került. (Magyartalanság szempontjából csak Szo-mory Dezső vetekedhetik vele.) Használ ilyen meghatározásokat, mint:

ugyanezekből, innen, itt, ide. De az olvasó alig állapíthatja meg határozot-tan, hogy mikből? honnan? hol? hová? Valaminek a jelenlétét csak „nagy-j á b ó l " szokta megmondani, vagy „ma„nagy-jdnem" meg„nagy-jelölni. Nem volna sza-bad ennyire félvállról venni az olvasót s olyan se ide, se oda meghatározá-sokkal szúrni ki a szemét. Mennél mélyebb, mennél megfoghatatlanabb a gondolat, annál inkább tudnia kell meríteni önmélységéből annyi ihletet, hogy cserbe ne hagyja a kifejezést sem a kényesebb elhatárolás finom-ságaiban, sem pedig, ahová a fogalmi beszéd el nem ér, a titkokat sejtő lélek megnyilatkozásában.

Az és kötőszót két kézzel szórja, mintha anélkül nem is lehetne mon-datot kezdeni. Pedig nagyon sokszor ez az és vezeti félre a magyar ol-vasót: „Mörike pap volt és később tanárkodott, Storm bíró és Keller igazi patriciusi büszke önérzettel titulálta magát Staatsschreibernek"4 (ahelyett hogy Keller pedig...). A pongyolaságnak, mely szinte a lepcsességig megy, elriasztó csúf példája a könyv legeleje: alig egy lapon 9-szer fordul elő az írás szó különféle variációban (v.ö. a 128/9. lapon a gesztus szó szapo-raságát).

Magyarságára nézve mindjárt a könyv dedikációja leleplezésként hat:

„Azok kezébe, akiktől kaptam őket" ( ő k e t szükségtelen). Még néhány példa: „magányos gondolkodók könyvben könyv után tépték szét azt a ...

r e m é n y t " . „Anetikusan cselekedni eleve lehetetlen a számukra", „anélkül, hogy mindez intencionálva lett volna". „Láttuk, technikailag hogyan meg-formáltak a George versei". „Túlságosan keményen meghúzva ... profil-juknak egymástól elváló voltát". Még bosszantóbb, mikor Lukács, aki

nem tud jól magyarul, „a kénytelenségből erényt csinálván" reformálja a magyar nyelvet: „a soha ismétlődések" „egy bizonyos percnek soha visszatérő színeiben" — „mély lelki egymáshoz jutni nem tudás" - holott az ilyen újítást csak a magyartalan mondatszerkesztés teheti szükségessé.

Lukács lehet művelt s idővel tartalmas író, de magyarul nem tudó, gyar-ló stiliszta.

— rv. —