ESZTÉTIKAI KUTATÁSOK*

(Lukács György: A lélek és a formák. Kísérletek)

I.

Először szólal meg ebben a könyvben nálunk, olyan határozottan és erősen, amilyen csak művészi hit lehet, hogy a kritika nem közvetítés művészet és közönség között, nem magyarázás és nem szabályalkalmazás;

a kritikus művész, akinek élményei vannak, melyek a saját formájukban művészetet jelentenek. És ezen a ponton dől el a kritika szubjektivitásá-nak a kérdése is. Ha a kritika tudomány, akkor szubjektivitása gyönge-ség; ha művészet, akkor erő és lényeg.

Ilyen kritikus az esszéíró, nem a napi szükségletek gyors felfogású és szellemes zsurnalisztája, nem az élet és művészet minden pillanatába magát beleélni tudó esztéta, kinek élményeiben minden újabb ma elmossa a tegnapot; amannak műveiből világnézletet érzünk, mely látszólag széttört munkájának forma-alkotó egysége.

Ez a kritika éppen úgy kiválaszt és stilizál, mint a művészet s ezzel cáfolja meg a teremtő géniusz vádját, hogy a kritikus csak a művészet után sántikál, s a saját tehetetlenségét, meddőségét leplezi közvetítő szerepében.

De éppen az a kritikus kritikája, hogy élménnyé vált-e részére a művészet, életté vált-e részére a megérzett teremtő erőn keresztül a művész, hősévé 'Körülbelül egy időben vettük ezt a két ellentétes bírálatot két egyaránt tisztelt munkatársunk tollábóL Azt hisszük, hogy a tárgyilagos kritika ügyét legjobban mindkettő kiadásával szolgáljuk. A szerk.

tudott-e lenni az ő közvetett művészetének, életkérdésévé az ő életének, éppen úgy, mint a művésznek az ő saját élete?

Minden művészet lírikus, egyéni életproblémák formába ömlése. Mint ahogy a művész az életből öntudatlanul az ő lelkének megfelelő kérdése-ket választja ki, úgy a kritikus is: „maga keresi fel oltárait, és maga választ-ja ki, amit áldozni fog, hogy csak annak szellemét idézze fel, aki az ő kér-déseire tud válaszolni",1 mondja az író Kassnerről. A kritikusnak is meg-vannak tehát a művészetben az ő részére egyedül lehetséges megélések, s ezen keresztül ismerhető fel tárgyilagosságának álarca alatt saját művészi egyénisége. „Minden poézis állást foglal a végső életkérdésekkel szemben ...

és ha tudatosan ki is zár magából minden kérdést és állásfoglalást, nem kérdés-e mégis a kérdések tagadása, és állásfoglalás tudatos mellőzésük?"2

Éppen így foglal állást a kritikus is a művészeten keresztül az élettel szem-ben. Hogy csak a művészeten keresztül érzi az életet, ez az ideális oldala élményének, mert nem nyers anyaggal küzd; de hogy az ő egyénisége el-mosódik és háttérbe lép a művészet mellett, midőn saját megéléseit, a művész öntudatlan alkotásának tudatossá válását is átruházza reá, ez a szerénység — Lukács ironikus szerénységnek nevezi — a kritikus művészi tragikuma.

De felmerül a lélektani kérdés, lehet-e az esszéistának saját belső él-ményévé a más művészete, a saját életévé a más élete? Lehullhat-e bárkire nézve az örök nagy válaszfal egyén és egyén között? Mi közvetíti a mű-vész és kritikus élményét, mi teszi lehetővé az életproblémák közösségét?

A forma, feleli az esszéista. „A forma a kritikus nagy élménye"; a forma

„mely új valósággá lesz, külön életet kap ennek az élménynek az erejétől.

Világnézet lesz..."3 A forma ennek a könyvnek művészi, sőt metafizikai problémája. Nem a lélek és a formák, hanem a lélek és a forma a tartal-ma. A forma mint élmény, mint életkérdés, a szimbóluma a megéltnek, a

„sors", az a platóni idea. mely után a művészet öntudatlanul teremt, amely valósággá, anyaggá, öntudattá lesz a kritikus élményében. A mű-vészi élet, mely a maga folytonosságában benne van a művekben, a forma közvetítése által kap egységet a kritikában, általa lesz lehetségessé a bele-érzés egy más művész egyéniségébe, általa lehet a kritika egy új egyéni életélmény kialakulásává.

Mi ez a forma, amin keresztül az esszéista végre is magát keresi? Meg-értjük a költő műveiben az életét, mert magunk is élünk, és ráismerünk bennük a saját életünk lehetőségeire. Hogyan értsük meg azt a közvetett megélést, melynek a forma a tartalma? Kérdések tolulnak fel, s

ingado-zóvá, bizonytalanná teszik ezt a fogalmat. Lehet-e minden forma, amit művész teremtett ilyen megélhetés alapja vagy csak mindegyik egy közös eszményre utal, melynek a megélhető formák csak egyes képei, problé-mákká törve?; a lehető reális formák-e az élményei a kritikusnak, vagy egy forma eszmei lehetősége? Mi az a forma, amit Platón megélt, s amit Kassner megélt? Nem a költő realitásait éli-e újra a kritikus, új formát adva nekik, átszellemítve, átfinomítva azokat, ami azt a csalódást kelti benne, mintha csak a forma volna az élménye; s így nem pszichológia-e a munkája, amelytől legtávolabb látszik lenni? Nem siklik-e ki ez az im-ponderábilis forma, mely csak akkor válik valósággá, ha az anyaggal egyesül, éppen úgy kezéből, mint az egész esztétikából? Létezik-e a forma, a formákon kívül?

A Lukács könyvének érdeme, hogy, mint minden meggyőződéssel írott munka, kényszerít kérdések felvetésére. A kérdés nem cáfolata an-nak, hogy az esszé művészet, de hogy Platón az első és legnagyobb esz-széista, az talán mégis távlati csalódás. A filozófus művész ugyan, de a művészet másik pólusán áll. Az bizonyos, hogy az esszé igazsága a mű-vészet szubjektív igazságával rokon, „minden újonnan látás, újonnan te-remtés" és nem cáfolat. A hit mélysége és komolysága ebben az újonnan látásban az, ami a Lukács esszéinek is jellemző vonása, úgy hogy a szel-lemesség, melyet a közönség megszokott kritériumnak tekinteni, nem-csak hiányzik nála, hanem úgy látszik akarattal kerüli: a poén túlságosan könnyű volna neki a vívás komolyságához; ami annál hatásosabb nála, mert nagyon erősen érzi az ellentéteket, szeretné szembeállítani, kér-désekkel zaklatni, kiélesíteni, de nem azért, mert paradoxonokat keres, hanem, mert a saját útját akarja megvilágítani, mert nem akar bizonyta-lanul közlekedni „a mások munkáin át önmaga felé".

Az ellentétek megérzéséből származik analízisének finomsága, az egyszerre sokat látásból küszködése a külső formával, ami az olvasónak gyakran megnehezíti, hogy a problémák és kérdések halmozásán át köny-nyen jusson egységes megértéséhez. E tekintetben a legfinomabb Kass-nerről szóló esszéje, mert talán ő a legrokonabb a szerzővel; a Stormról szóló a legvilágosabban keresztülvitt, legharmonikusabb, mondhatnám legszimpatikusabb tanulmánya. Az ellentétek erős érzése szinte utalná a dialógus formára, bár a Sterne-ről szólónak novellisztikusabb beállítása túlságosan könnyű keret a gondolatok súlyához.

Talán nem erőszakolt az a gondolat, hogy választott művészeiben is ellentéteket akar velünk az író éreztetni. A romantika s Novalis -

Beer-Hofmann és az esztétaság. Kierkegaard életének és művészetének egységes tragikuma és Sterne széttépett, ritmustalan gazdagsága, Stormnak a pol-gárság nyugalmán áttetsző szentimentális hangulata és Stephan George márvány művészete. De mindegyiknél közös az, hogy amit teremtettek, az életükből nőtt ki, mindegyiknek nehéz, mély, néha tragikus életprob-lémává lett a művészete és ebben rokonok esszéírójukkal, s ez az, ami a Lukács könyvét nemes művészi munkává teszi.

Ritoók Emma

II.

Lukács Györgynek könyvét, ha nem is leikénél, de formájánál fogva kétségtelenül egészen külön hely illeti meg a magyar irodalomban. Való-ban, sohase hittük volna, hogy a mi magyar nyelvünkön, ezen a konkrét kézzelfoghatóságok számára készült nyelven, az Arany János világos, kristálytiszta nyelvén meg lehet írni egy ilyen homályos érthetetlenségbe vesző, egy ilyen nyakatekert, vértelen absztrakcióktól duzzadó könyvet, mint amilyen a Lukács Györgyé. Nem hiába rajong e könyv szerzője olyan nagyon a német romanticizmus ..kék virág"-jáért. Ennek a romanti-cizmusnak, különösen a német romantikus filozófia bombasztikus, érthe-tetlenségekben és erőszakolt homályosságokban tetszelgő stílusának bi-zonyára nem akadt még olyan kitűnő átültetője a magyar irodalmi stí-lusba, mint Lukács György.

Valóságos virtuozitást fejt ki e könyvnek szerzője abban, miként le-het önmagukban véve egyszerű és pár igénytelen szóval értle-hetővé tele-hető gondolatokat homályos, körmönfont periódusokba burkolni, hosszú ne-hézkes, filozofikus mélységeknek látszó körmondatokba fonni, új, kere-sett szóösszetételekkel lehetőleg érthetetlenné tenni és az olvasót való-sággal a végkimerülésig megkínozni és agyongyötörni.

íme pl. egy gondolat, melyet pár egyszerű szóval talán a következőképp lehetne kifejezni: A művészet az életnek esetleges, csak egyszer és soha többé elő nem forduló eseményeit állítja elénk. Az események és dolgok ezen láncolatában azonban a művész — az igazi művész — egyszersmind képét adja az emberi életnek a maga általános, örök emberi mivoltában.

A művészet e két eleme voltaképp elválaszthatatlan, mégis a művészt és a művészetet elsősorban maguk a konkrét dolgok és események érdeklik.

Ezek összefüggése az élet általános problémáival, ezek jelentősége magának az életnek szempontjából már a kritikus birodalmába vezet.

Ebből az egyszerű gondolat-témából Lukács György a legszédülete-sebb variációkat komponálja meg. Oldalakon keresztül hihetetlen virtuo-zitással szalad végig a mélységes filozófiai fogalmakként tetszelgő szavak billentyűin, össze-vissza keveri és bogozza a fogalmakat csak azért, hogy ismét kibogozhassa őket, szédületes futamokat játszik: hol titáni eről-ködéssel dübörög végig nagy, nehéz szavakkal — életszimbólumok, sors-problémák, léleklehetőségek, formábanövések, gesztus-életértékek, em-berlátások és így tovább a végtelenségig - hol tragikus pózba kapva fejét, halk pianisszimókkal alig hallhatóan simogatja végig a billentyűket, hol megragad egy mondatot és leüti egyszer, kétszer, háromszor, mint vala-mi dacos akkordot, hol megint megkap két szót — sors és forma, gesztus és szimbólum — és végigtrillázik rajtuk szédítő, kábító technikával.

De hallgassuk csak magát a művészt:

„Két lelki realitás létezik: élet és az élet és mindegyik egyformán rea-litás, de egyszerre mindig csak egyik lehet az. És minden ember minden élményében megvannak mindkettőnek elemei ... És ha most a kifejezések-ben keresem ugyanazt a nagy dualitást, akkor a kép és a „jelentőség"

ellentétében fogom megtalálni. Az egyik a képet teremtés princípiuma lenne; a másik a jelentőséget adásé; az egyik számára csak dolgok léteznek, a másiknak csak fogalmak, csak összefüggések, dolgok kapcsolatai ...

Minden írás egy sorsviszony szimbólumában fejezi ki a világot; a sors-probléma meghatározza mindig a formaproblémát. És ez az egység, ez a koegzisztencia olyan mély és olyan erős, hogy tulajdonképpen csak abszt-rakcióban lehet a kettőt egymástól elválasztani s igazában legfeljebb egy Janus fejnek kétfelé tekintő két arca a kettő és egyik sem lehet meg a másik nélkül. Tehát csak a hangsúlyok különbségét jelölöm meg, ha így próbálom meghatározni a nagy különbséget: a költészetben a sors a for-mát adó, a sors képében jelenik meg a forma, a kritikus írásaiban a forma a sors, a forma a sorsot teremtő princípium. És ez a különbség nagy-jából ezt jelenti: a sors dolgokat emel ki a dolgok közül, hangsúlyokat ad a fontosaknak és kiküszöböli a lényegteleneket és az idegeneket; a forma határokat szab nélküle légiesen a mindenbe eloszló anyagnak.

A sors tehát onnan jön, ahonnan minden más, dologként a dolgok közé, míg a forma, mint kész valami, mint már valahol meglévő realitás, kí-vülről látva tehát, idegen dolgoknak szab határokat. És mert a dolgok között rendet teremtő sors vér az ő vérükből és hús az ő húsukból, azért

nem lehet sors a kritikus írásaiban. [...] Ezért beszélnek formákról a kri-tikus írásai. A krikri-tikus az az ember, aki meglátja a sorsszerűt a formában, akiben eleven erejű élménnyé válik a formában, közvetve és szinte öntu-datlanul, lerakott és a kész formában kifejezésre jutó lelki tartalom. A for-ma tehát a kritikus nagy élménye és a forfor-ma mint közvetlen valóság, a képszerű, legelevenebb az írásaiban. És ez a forma, ez az életből és élet-szimbólumok szimbolizáltan látásától nőtt valami, új valósággá lesz, külön életet kap ennek az élménynek az erejétől. Világnézet lesz, nézőpont, állásfoglalás az élettel szemben, ami(!) létrehozta; lehetőség, azt magát, ha csak gondolatban, élményben is, átformálni, újjáalkotni, belelátni azt minden megnyilvánulásába. A kritikus sorspillanata tehát a formába-növés pillanata, az a pillanat, amikor a formákon innen is túl is levő érzé-sek és élmények formát kapnak, formákká olvadnak és tömörülnek. A bel-ső és a külbel-ső, a lélek és a forma, a tartalom és a kifejezés egyesülésének misztikus pillanata ez..."4

Most már tehát tudjuk, hogy mi a kritikus sors pillanata és azt is tudjuk, mit jelent a könyv címe „a lélek és a formák". A „forma" értelme ugyan még talán nem egészen világos. De hiszen Lukács György nem fukarko-dik a magyarázatokkal. Megmagyarázza újra könyve végén egy roppant mélységes és hérakleitoszi homályossággal megírt párbeszédben, mely két 20-22 éves fiatalember és egy fiatal leány közt folyik le (kik csodála-tosképpen valamennyien Lukács György nyelvén beszélnek):

„A f o r m a " — mondja itten — „a minden elmondandó annyira sűrí-tett esszenciája, hogy csak a sűrítést érzékeljük belőle és már alig hogy minek a sűrítése; vagy talán még jobban így: a forma a mondanivalónak ritmizálása és a ritmus aztán — utólag - absztrahálható, külön érzékelhető, sőt sokan — utólag szintén — már mint minden tartalom örök a priori-ját érzékelik. (Áhá! most már világos kezd lenni a dolog!) Igen: a forma külön mondanivalóvá növekedése a végső, a legnagyobb erővel érzett érzéseknek. És nincsen forma ugye, amit ne lehetne egy ilyen egészen végső, egészen primitív fenségű és ésszerűségű érzésig visszavinni, aminek minden sajátosságát ne lehetne ennek az érzésnek sajátosságából levezetni.

És minden ilyen érzés, még a tragédia felkeltette érzések is, a mi erőnk-nek, a világ gazdagságának érzése, tonicum, mint Nietzsche mondaná.

Csak éppen azon válnak el egymástól az egyes írások és műfajok, hogy mi az az alkalom, ami ezt az erőt és ezt a gazdagságot megérezteti velünk.

Mindenütt más, ugye és — most különösen — meddő játéknak érezném felsorolni és rendezni akarni ezeket az érzéseket. Most elég nekünk talán

annyi, hogy vannak írások, amelyek a metafizikai erejű és mélységű ma-gunkraeszmélést, élésünkre eszmélést, amit a legtöbb írás csak közvetve ad, egyenesen közvetlenül adják..."!5

Igen, tényleg elég nekünk ennyi. Sőt már sok is. A variációk, a futa-mok, a trillák annyira elkábítottak, hogy már nem is halljuk ki belőle a témát. Miről is volt szó? Igaz: a művészről, aki az élet és a világ konkrét, esetleges eseményeit állítja elénk és a kritikusról, aki ezekből az esetleges eseményekből és dolgokból a bennük rejlő örök emberit, az élet problé-máit a maguk általánosságában, kihámozza és saját élményévé átformálva újból elénk állítja.

Hogy igaz-e az a megállapítás, valóban nem fontos. Fontos a művé-szet és fontos lehet a kritika is, ha egy igazi egyéniség megnyilatkozása, kinek van mondanivalója. De ezek a kritikáról való Filozofálások, akár-milyen nagy hangon vannak is előadva, csak szavak, szavak és szavak.

Az ilyen filozofálások eszünkbe juttatják a középkor római jogászait, akik a pandekták magyarázatait magyarázták és ezen magyarázatok magyaráza-tait megint tovább magyarázták. Glossant glossarum glossas ... A kritika és az esszé jogosultsága és jelentősége épp oly kevéssé szorul védelemre, mint maga a művészet, de azzal, hogy a kritikus művének jelentőségét filozófiai spekulációk útján hipertrofikus nagyságban mutatjuk be, még épp oly kevéssé lesz egy rossz és értéktelen kritika valami hatalmas szelle-mi alkotássá, szelle-mint ahogy nem tesz egy rossz és értéktelen költeményt még a legnagyobb „pánpoétizmus" sem holmi nagyjelentőségű revelációvá.

Lukács György könyve nem egy helyen tesz tanúságot amellett, hogy a szerzőnek volna mondanivalója. Amit például Theodor Stormról ír, amint őt, mint az utolsó régimódian nagy, német polgári lírikust elénk állítja, amint a „polgáriság" mibenlétét kifejti, mindez valóban szép, sőt nem egy helyen megkapó. Csak az a kár, hogy a könyvnek ezen tiszta fel-frissítő oázisai oly ritkák, hogy a szerző — mihelyt észreveszi, hogy talán túlságosan érthető és világos volt — azonnal visszaesik abba a bombaszti-kus, affektációval telt, mélységes filozófiát szenvelgő stílusba, jönnek a súlyos kalapácsütések, melyek nem kovácsolnak semmit, az érthetetlen-ségek kétségbeejtő sivatagjai és folyton az a bizonyos tragikus póz, nehéz súlyos szavakkal, sehol egy mosoly, sehol a humornak egy üdítő felcsil-lan ása...

„Semmi sem könnyebb - mondja Schopenhauer — mint úgy írni, hogy senki se értse meg, viszont semmi sem nehezebb, mint jelentős gondolato-kat úgy kifejezni, hogy mindenki megértse őket. Az igazság mezítelenül a

legszebb és hatása annál mélyebb, mennél egyszerűbb a kifejezése... Az érthetetlenség az értelmetlenséggel rokon és mindig sokkal valóbbszinü, hogy alatta valami misztifikáció, mint hogy valami nagy mélyértelmüség van elrejtve... Aki >>preáózus«c-an ír, hasonlít ahhoz, aki kifeni magát, ne-hogy összetévesszék és összekeverjék a plebs-szel. Ettől a veszélytől azon-ban egy igazi gentleman-nek még a legrosszabb ruháazon-ban sem kell félnie soha".

Kutasi Elemér

30. MAGYAR ÍRÓK A VILÁGPIACON