HÁROM KRITIKAI KÖNYV*

A hivatalos irodalom közönye, ellenségeskedése, lekicsinylése, félté-kenysége tömörítette táborba azokat az írókat, akik a Nyugatot alapí-tották. A közöny, az ellenségeskedés, a lekicsinylés, a féltékenység a

„hivatalosok", az akadémikusok részéről egészen érthető volt. A Nyugat kritikusai kemény tollú és szigorú legények voltak, akik nem akartak kalapot emelni, csak a tiszta művészet, csak az igazi tehetség előtt. Ellen-ben visszautasították és leszólták az ízléstelenséget, a tanulatlanságot, a kontárkodást, az együgyűséget és az utánzást.

A harc tulajdonképpen - ahogy én látom — Ady Endre körül tört ki.

Ő volt az, akinek a megítélése körül az ellentétek a végsőkig kiélesedtek.

A Nyugat kritikusai fölismerték a zsenijét, és a másik pártot is annyira kimozdította biztos kényelméből ez az új poézis, hogy nem átallott ko-moly akcióba lépni ellene. Szidták, bolondnak nevezték, a verseit csi-Mgnotus: Kísérletek, Hatvany Lajos: Én és a könyvek, Lukács György: A lélek és a

formák.

náltaknak, affektáltaknak és esetleneknek deklarálták. Hangosak voltak...

Res ad triarios redit1 : még Rákos Jenő is írt ellene.

Azóta Ady Endre beérkezett, a fiatalok győztek. Azok tudniillik, akik közülük csakugyan tehetségesek — elismerték a tehetségüket. Bér-ezik Árpád, Somló Sándor, Váradi Antal helyett Szomory Dezső, Len-gyel Menyhért, Molnár Ferenc, Biró Lajos szerepelnek a színpadokon.

Az apróbb részlet polémiák, az irodalmi harcok és csetepaték lecsen-desülése után a Nyugat kritikusai és esztétái hozzájutottak végre a hosszú lélegzetű munkához. Közülük Ignotus, Hatvany és Lukács ennek az év-nek a tavaszán adtak ki egy-egy kötetet. Az ő neveiket láttuk leggyakrab-ban a Nyugat esztétikai és kritikai cikkei alatt. Csak Fenyő Miksa, a Nyu-gat negyedik par excellence kritikusa, a polémiák kegyetlen és szelle-mes gerülavezére várat még a könyvével.

Ez a három könyv három merőben különböző kritikai szellemet reve-lál. Úgy szeretném ezt a különbséget megmagyarázni, hogy Ignotust az irodalmi kritika tudós újságírójának, Hatvanyt poétájának, Lukácsot pedig okkultistájának nevezem.

Valóban, Ignotus mindenekelőtt mások miatt ír. Magyaráz és tanít.

Impozáns könyvében harminchat .kísérletet" találunk. A perzekutor esztétika ellen értekezik az első százkilenc lapon azzal a világossággal, magvassággal és ruganyos, fürge szellemességgel, amelyről őt régebbi könyveiből ismerjük. A könyv közepét az új irodalmi szempontokra vo-natkozó tanulmányok foglalják le, közöttük A fekete zongora című, amelyben a modern verset védi meg az érthetetlenség és értelmetlenség jogtalan és helytelen vádja ellen. Ez az értekezés azóta klasszikussá vált;

sokat idéztek belőle, hangos, de nem súlyos ellentmondásokat provokált.

A könyv harmadik része írókról és könyvekről szól. Tennyson, Zola, Octave Mirbeau kerülnek vizsgálat alá egy sorban Vörösmartyval és Tom-pával. És a vizsgáló szem éles, pontos műszere tiszta és érdekes képeket rajzol valamennyiről. Aki nem érti a modern írókat, Ignotus könyvéből mint tankönyvből elsajátíthatja, hogyan kell olvasni őket.

Hatvany az esztétika lírai poétája. Ezt a szubjektív viszonyt maga is nyíltan hirdeti: Én és a Könyvek. Ez az ő problémája. Költeményeket ír a könyveiről (bár prózában), éppúgy, mint ahogy Petőfi verset ír a Tiszáról és a pusztáról.

„Az éntől elválasztott esztétika - íija könyvének 117. lapján —, azt kellene gondolnunk, csupa erősség és széles alapon nyugszik, a szeszély átszőtte gondolkodás ellenben játék. Én azt gondolom, ennek épp a

for-dítottja igaz. Az erőseknek látszó várak inognak a levegőben és a légvá-raknak rémlő andalgások biztosan nyugszanak a mélységeken."

Ha átolvassuk Hatvany szellemes, szabad, rapszodikus fejtegetéseit, lehetetlen el nem ismernünk ennek a merőben szubjektív esztetizálásnak a jogosultságát, mert valóban mély. A kedvenc könyveiről ír, a kedvenc színdarabjairól, az életéről, a szerelmeiről, mindarról, ami foglalkoztat-ja. Könyve olyan, mint egy napló, amelyben azonban állandóan visszatérő

motívum a „relatív" igazság szívós keresése, az őszinte, energikus és ke-mény törekvés önmagát adni, a véleke-ményeket, az érzéseket, a hatásokat, a gyönyöröket és az undorodásokat.

Lukács az esztétika okkultistája. Okkultista tudós módjára böngészi a betűket s ami a betűk között van. (Főleg ez utóbbit.) Óriási gondot és figyelmet áldoz aprólékosnak látszó részletekre, és mint egy képtalányt fejti meg a dolgok jelentőségét.

Magának ír, nem nagyon törődik a világossággal. Azt a benyomást kelti, hogy csak beavatottaknak szánta az írást. Alkimistához hasonlít, aki hosszú tekercsekben írja le tapasztalatait az aranycsinálásról és a drá-gakövek átalakulásáról - titkos jelekkel.

Csáth Géza

21. LUKÁCS GYÖRGY: A LÉLEK ÉS A FORMÁK Kísérletek. Budapest, 1910.

A XIX. században a tudományos kritikának két főiránya fejlődik: a pozitív, pszichológiai, Sainte-Beuve, Taine, Macaulay, Werner, Gyulai kritikája, amely szorgos adatgyűjtéssel indul és tapasztalatilag megokolt eredményekhez vezet, s az inkább ismeretelméleti jellegű normatív kriti-ka, amely állandó, tapasztalatfölötti értékekhez méri ítéletét, s amely-nek inkább csak legfőbb elveit összegezték Cohn, Volkelt és Broder Christiansen. Ezek mellett a század végén Walter Pater és Kassner s mások könyveiben fölütötte a fejét a minden tudományban, nagy átalakulások idején, elmaradhatatlanul föllépő miszticizmus. A miszticizmus soha-sem reflektál, mindig föl nem fejtett, esetleg tetszetősen felvillanó gon-dolatokkal dolgozik. A kritikai miszticizmus tobzódik a kritikának egy fogalmi világosságig nem jutott értelmezésében: a kritika maga a forma, az

élet, a művészetek fölött lebegő forma és ebbe az életfölötti formába önti a világot a kritikus munkája. Nem az élet és a tények a lényeg a kritikában ezen irány szerint, hanem igenis a legelvontabb egyetemes-ség, amit éreztetni és érezni kell a kritikusnak a valóság jelenségeiben.

Ebben a pókháló-finomságú és szőve vény ességű értelmezésben — szándé-kos és ábrándos félreértésekkel és félremagyarázásokkal — Platónra tá-maszkodnak ez újabb „platonikusok". Platón esztétikáját jellemzi ugyan a XaXov xa& awàv 1 ideájának és az idea látszatát utánzó művészetnek éles szembeállítása — de ez egészen más természetű és inkább az a priori ismerés elméletét érdeklő kérdés, és nagy vakmerőség önálló léttel föl-ruházott „formáknak" és a „léleknek" ellentétül kinevezni.

Ezt az önkényes értelmezést művészi szépségekben gazdag és írói zse-nialitásról számot adó munkákban viszi véghez Kassner — és Kassner gondolatait elhomályosítva, írói kvalitásának messze mögötte maradva, érthetetlenségekbe zavarodva kolportálja nálunk Lukács György új köny-vében. A kritikának föntvázolt „platonikus" fejtegetését adja Levél a kí-sérletről c. bevezető cikkében. „A forma ... a kritikus nagy élménye és a forma, mint közvetlen valóság, a képszerű, a legelevenebb az írásaiban...

Világnézet lesz; nézőpont, állásfoglalás az élettel szemben, ami létrehoz-ta; lehetőség, azt magát — ha csak gondolatban, élményben is — átfor-málni, újjá alkotni, belelátni azt minden megnyilvánulásába" (16. o.).2

Kassnertől ismerjük ezeket a gondolatokat — csakhogy nem ilyen skolasz-tikus definíciókba szorítva. Lukács különben mestere iránt eléggé hálás:

a második „esszé" róla szól — de határozottan humorosan hat Kassnerről szóló „esszé" gyanánt elmondani egy felületes Kassner-reprodukciót.

A többi cikk tárgya természetesen mindig a „forma" valamilyen problé-mája. Th. Stormnál a l'art pour l'art és a nyárspolgáriság ellentéte (me-rész ellentét!). De ez az ellentét csak a lírája értelmezésére jó. A novelláit már másképpen magyarázzuk és mély „lelki zártságot" és finomságot fe-dezünk fel a „nyárspolgársággal" küzdőben. A Beer-Hofmannról szóló tanulmány legfőbb problémája talán a forma korlátozó mivolta - talán, de e sorok írója őszintén bevallja, hogy ezt az újplatonikus és skolaszti-kus olvasmányaira oly túlságosan emlékeztető „platoniskolaszti-kus" cikket egészen nem érti. A Sörén Kierkegaard története szépirodalmi igényeket kielé-gítő tárcacikk, az bizonyos, de lírai momentumok és a „gesztus élet-értéke" (itt ez a „formaprobléma") kedvéért kár a Regine Olsen-esetnek akkora fontosságot tulajdonítani egy nagyszerű vallásbölcseleti teória ki-fejlődésénél.

Novalisról írva igazán keveset ír Novalisról, amit maga is beismer és a romantikus életfilozófia általános kereteibe nagyon is belekényszeríti Novalis szellemének ábrázolását. Kevésbé erőltetett a Stefan George köl-tészetének magyarázata és irodalmi formájával kielégítő a Beszélgetés Laurence Sterne-ről — csak itt is ne kísértene a „for ma probléma"!

Szerző kétségkívül sokat olvasott és tanult, de tanulmányait rend-szerrel fegyelmezni egyáltalán nem képes. Néha annyi nevet és tekintélyt emleget — (... a mi időnk csak produkálni volt képes Walter Pátereket, Kierkegaard-okat és Kassnereket, megérteni őket igazán alig... Schopen-hauer megalkotta előre az új szó-tragédia és zene-tragédia fogalmi ekvi-valensét és Nietzsche megírta a platonikusok Faustját és Hamletjét és Ruskin megszólaltatta az ő rousseau-i hangjaikat. És a Hofmannsthal Lord Chandosának szavában, aki levelet írt verulami Baconnak ... 28—29.

o.)3 — oly hosszú idegen nomenklatúrát, hogy önkéntelenül megdöb-benünk: hol marad hát Lukács György?

Ki nem forrott gondolatok következménye sok hajmeresztő érthetet-lensége „A kritikus sorspillanata ... a formába növés pillanata (16. o.)4 ...

Azért kell kisebb intenzitása a kritikusi élményképességnek a megformált-tal szemben, mint az élettel és - első pillanatra és felületesen _ kevésbé problematikus is az itt látott formavíziá valósága." (17. o.)5 „Ami befelé erő, az kifelé rendesen gyengeségként fog megnyilvánulni, mert olyan mé-lyen egységes az emberekben élő világérzés és olyan megingathatatlanul erősek az életet támogató erkölcsi parancsok, hogy a legkülsőbb módon kívülről jövő brutális megtörténések rájuk való következményeit éppen oly közvetlenül etikusnak érzékelhetikazemberek. mintha kizárólag belő-lük indult volna ki minden és ezzel magukba olvasztják őket teljesen.

( 6 3 - 6 4 . o.)6 ... A meglátásokat kell annyira felstilizálni, hogy alkalmas anyagok legyenek a drámai kifejezés számára." (120. o.)7 Csak találomra jegyeztem le ezeket, de bőven mutatják ezek az idézetek is, hogy Lukács nyelve milyen dekadenciát jelent Medveczky, Alexander, Palágyi, Pauler Ákos írásaiban oly szépen föllendülő tudományos műnyelvünk életében!

A kritika mégiscsak a legtisztább, legkomolyabb reflexiók tudomá-nya. Normatív jellegéhez komoly szó alig férhet. Ebből a jellegéből ki-forgatni próbálni, vagy más aforizmasorok összegét a kritika fogalmával jelölni csak a Kassnereknek lehetséges, akiknek a zsenialitása elfeledteti merészségöket. Lukács azonban mint teoretikus át nem gondolt elmélete tudománytalan rubrikázója, a miszticizmus művészetéhez pedig

teljes-séggel hiányzik a művészet. Olvasottságát, sokoldalú érdeklődését nem akarjuk elvitatni.

(Budapest.)

Ke le cs én yi János