ESZTÉTIKAI KULTÚRA (Tanulmányok. írta Lukács György)

Az előszóban arról a bizonyos „homályosságról" szól, amelyet a kö-zönség műveiben felpanaszol. Ő visszahárítja a vádat az olvasókra, akik a filozófiától irtóznak és mindjárt visszariadnak mindentől, ami nehéz, amin gondolkodni kell. Holott ott a homályosság nem a kifejezés mód-jában van, hanem magának a tartalomnak immanens tulajdonsága az, hogy nehéz. Az első tanulmány az esztétikai kultúráról szól. Itt elmondja, hogy manapság, ha lehet szó ma egyetemes kultúráról, ez csak esztétikai lehet, aki a mát akarja kritizálni, az az esztétát kell, hogy kritizálja. Van-nak, akik a mai kultúra csúcspontját a repülőgépben, a technika vívmá-nyaiban látják. Ezek tévednek, mert a technika eszközei csak a kultúra lehetőségei, anyagai, de nem lényege. A mai idő két főtípust produkált:

a szakembert és az esztétát. „A szakember élete: az élet egésze feláldozva

>>az« élet valamely részletlehetősége megkönnyítésének egy részletéért."

( 13. o.) „A szakemberség: a foglalkozás l'art pour 1'art. " „Az esztéta élete:

az élmény, mint szakma."1 Mindkettőben öncéllá válnak a cél felé vezető utak, egyoldalúak. Az esztétikai kultúra középpontja a hangulat: véletlen kapcsolat a szemlélő és a szemlélet tárgya közt. Itt eltűnik az életből minden állandóság, mert a hangulat nem tűr meg állandóságot. Az esz-tétikai kultúra az élet művészete, művészetet csinálni az életből. De épp azért, mert minden aktivitást nélkülöz, mert magát a pillanatnak való odaadásban áll, épp ezért igen tragikus dolog is annak, aki komolyan csinálja. Az ember a hangulat rabjává lesz, a legnagyobb függetlenségből így lesz a legkeservesebb rabság. Az esztéta arra van ítélve, hogy csak él-vezni tudjon, egymás mellé rakja a szép pillanatokat, az alkotás keserveit nem bírná el, nem is ismeri. Ez az oka, hogy ahol az esztétaság uralko-dóvá lett, ott megszűnik minden monumentális, nincs építészet, nincs filozófia, nincs epika. Csak a végletekig kifinomodott technika van és lehelletszerű hangulatok.

Panaszkodik, hogy a művészet ma egészen szakmaszerűvé lett, „atelier-hatás" a hatásuk. A nagy monumentális művészetet megvetik, a legtöbben mély közönyösséggel „élvezik" vagy szokják meg, mert a „műveltséghez"

tartozik. A proletárságban, a szocializmusban lehetne az egyetlen re-mény. Sajnos, mondja, ez sem sok jót ígér. Nem foglal határozott ellen-séges álláspontot el a polgárságból nőtt esztéticizmussal szemben. Ők is esztéták, ugyanazt élvezik és alkotják, amit a polgáriak. Nekik is csak a kifejezés a fontos, éppúgy ízlés dolga, hangulat dolga minden, — a téma semmi. Ma már csak azért van még valamelyes művészet, mert vannak emberek, akik olyan szerencsétlen testi-lelki konstitúdóval születtek, hogy semmi másra széles e világon nem lennének használhatók.

Az esztéticizmus belső ellentmondásai viszik a művészeket a külső helyzetbe való menekülésre; ilyen belső débâcle2 szerinte a szocializmus-ba való menekülés is. Szépen hangzó motívum: a fejlődést szolgálni és annak alárendelni egyéni hajlamokat, de nem az igazi ok. Azért menekül-nek, hogy nyugalmat találjanak. Anatole France „megtérése" a szocializ-mushoz éppen olyan szomorú letörése egy életnek, mint Schlegel mene-külése a katolicizmusba. (Bemard Shaw-ról itt nincs szó, ő kezdettől fogva agitátor). Esztéta az, aki az életre rá akarja kényszeríteni a mű-vészet törvényeit. A műmű-vészet lényege a formálás, ellenséges erők leküz-dése, a forma pedig egy adott helyzet lehetőségei között a maximális erőkifejtés. Az esztéta ezt a formát alkalmazza az életre. Az esztétikai kultúra a lélek megformálása. A lélek márványszobor, amelyet Michel-angelo vágott ki a márványból, de a szobor már benne élt a márványban,

azonban az ő emberfeletti küzdelmei kellettek, hogy életre ébressze, le-zúzva körültük minden lényegtelent, ami formátlanná tette. Az igazi élet az, amely letöröl magáról minden idegent, amely igazán individuá-lissá van formálva. Az ilyen élet tragikus, mert egyedülálló. De ebből a mag ányosságból nő ki a legfőbb heroizmus. Éppúgy, mint ahogy az ere-dendő bűn tudatából n ő ki a megváltás vágya és valósága. Az ilyen ember individuális lény, nem teremt kultúrát, hérosz, aki semmit nem vár, de úgy él, mintha kultúrában élne. Ezek közt a hősök közt is a legkiválóbb Dosztojevszkij.

Igyekeztem Lukács György gondolatait lehetőleg saját szavaival adni vissza. Gondolatai kétségtelenül homályosak, éspedig nemcsak azért, amint ő hiszi, mert az olvasók nem filozófusok, hanem mert e magas röptű problémák oly nehezek, hogy még ő is csak töredezett, tagolatlan nyelven, sőt - ami ennél nagyobb baj — szakadozott, összefüggésében hiányos gondolatokkal tudja kifejezni önmagát. A főbaj abban van, hogy egy kifejezés nem jelenti mindig ugyanazt, definíciói nemcsak folyton tágulnak és szűkülnek, hanem némelyik önmagának ellentmondó. Ezen nem azt értem, amikor ilyeneket mond: a kultúra egysége az egység hiá-nya, középpontja: teljes periférikussága, szimbolikussága, hogy semmisem szimbolikus, az emberek közti kapcsolat: a teljes magánosság (15. o.), mert itt az ellentmondás csak látszólagos. Ellenben mi értelme van annak az ál-lításnak, hogy az esztéticázmus a hangulat rabsága. Ha hangulaton min-dent ért, ami belülről keletkezik, mint visszahatás a külvilágra (amint hogy ezt érti), akkor azt állítani, hogy ez rabság, nyilván csak annyit jelent, hogy abból, ami bennünk lefolyik, mi lelkes lények sohasem lép-hetünk ki — de ez magától értetődik, az ellenkezőjének nincs is értelme, fel se fogható. Másik baja, hogy sehol egyetlen állítás sincs indokolva.

A közvetlen megélés aktusai vannak itt koordinálva olyasformán, mint-ha az egész élménykomplexum a maga összes détailjaival valami szitába került volna bele, amely a kis dolgokat — visszatartja és csak a nagyokat engedi át. Pszichológiai módszernek ez jó, de akkor adni kell lehetőleg az egész élménykomplexumot, mert különben a hatása olyan lesz, mint valami preparátumé, mint a húskivonaté.

Ezektől a bajoktól eltekintve el kell ismernünk, hogy Lukács György valóban gondolkodó fő és a problémák feltevésében a magyar kritikai irodalomban mindenesetre egyedülálló, idevéve nemcsak a múltat, hanem a jelent is. Neki ti. valóban vannak, ha nem is elég világos reflexív fogal-mai, de vannak intenzív esztétikai érzelmei is. Ezt már módszere is

mu-tatja: a reflexió az átélt állapotokra. Ez, ha az ember őszinte, csalhatat-lan módja a lelkiismerésnek, mert a dolgokat a maguk mivoltukban „ön-adottságra hozva" nyújtja. Lukács módszere nem is hibás, inkább bi-zonyos messzebbtekintő célok szempontjából hiányos. Ti. a tiszta intro-spekció még nem zárja ki a következtetést, az elmélet csinál ást, sőt még a

hipotézis-állítást sem. Vannak tények, amelyek megélődve észrevétetnek (introspekció), de vannak oly magas összetételű állapotok, (épp ezen a téren!) amelyek sok oknál fogva észre sem vétetnek. Sokszor csak komp-likát voltuk miatt. Ilyenkor azt nehéz észrevenni, hogy komplikáltak.

Máskor az egész lelki jelenség lekerül az átélhetés útjáról (pl. mert kínos tartalma van). Ilyenkor nélkülözhetetlen a következtetés. Itt a reflexió önmagában nemcsak hiányos, rapszodikus, de félre is vezető, mert elhi-teti velünk, hogy a dolog ki van fejtve. Ezért nem találunk Lukács dol-gozatában semmi fogalmi felbontást sem, egy képzetkomplexumot sem bont elemeire. Az igazi lélektan nem azzal végződik, amit ő csinál, hanem azzal kezdődik. Azonban ilyen jelentékeny gondolatok láttára érdemes a hibák mellett szólni az előnyeiről is. Lukács is úgy van, mint a jószemű ember, szabadszemmel néha jobban meglátja a távolban álló dolgot, mint a rövidlátó teleszkóppal. Az esztéticizmus és ars megkülönböztetése, vagy az ő szavai szerint az esztétika és művészi kultúra elkülönítése na-gyon is jogosult és nana-gyon is idején való ma. Nana-gyon találó a különb-ség megadása is, az, hogy az esztézis művészetet akar formálni az életből.

Kár, hogy nem viszi tovább e gondolatot (már nem tekintve a sok kö-rülírást), különben rájöhetett volna arra is, hogy a kettő egymástól per genus3 eltérő aktusokban lép föl a lélekben, és minden szemlélhető

kü-lönbségük ezen megfordított módon felismert aktuskülönbségen nyug-szik.

Varjas Sándor