EGYETEMI TANSZÉKEK

A budapesti tudományegyetem bölcsészeti karának volt egy eseményes napja ezen a héten: meghívta rendes tanárnak Fejér Lipótot, a harmincéves kolozsvári extraordinariust, Lukács György magántanárságot kérő folya-modását pedig - elutasította.

A bölcsészeti kar tanárai alkalmat kaptak arra, hogy hírhedt meg-késéseket kikorrigáljanak, furcsa ügyetlenkedéseket jóvátegyenek és ki-törülhették volna néhány csúnya mulasztásuknak emlékét. Az alkalmat fel is használták, nem is, vezekelték is a régi bűnöket, meg tetézték is új-jal, sután jártak el, mint mindig, gyávák voltak felfelé és lefelé, nem

mertek következetesek lenni meggyőződésük érvényesítésében és nem mertek következetesek lenni a meghátrálásban. Fejér Lipót mögött ott állott, fenyegető sorokban Európa tudományos közvéleménye, tehát ka-tonásan be kellett adniuk derekukat, Lukács Györgyöt csak három vaskos kötet ajánlotta, meg fanatikus tudós volta, világlátásának egysége és tu-datossága, metódusának szigorú tudományossága, átfogó ereje, termé-kenysége, északian hideg, tiszta, tartalmas kultúrája; itt csak tudomány ellen való vétekről volt szó, nem pedig politikai hibáról. Nem csináltak tehát sportot lelkiismereti aggodalmakból, hanem cselekedtek keményen és büszkén.

Ez a néhány sor nem Lukács György nevében emel óvást a kar végzése ellen. Végre is a fiatal tudós minden szava elárulja, hogy ő nem tanszék-ambíciókból tanul, gondolkodik és rendszerez. Felfogásának következetes végigvitele, világlátásának tudományos megalapozása életszükséglet nála és az az ember, akinek A lélek és a formák esszéit és a modern dráma fejlődéstörténetét köszönhetjük, nem kedvetlenedhetik el egy ilyen apró baleset következtében.

Azonban óvás nélkül mégsem maradhat a bölcsészeti kar végzése, a meg-rövidített, egy nagy tanulási alkalomtól megfosztott egyetemi ifjúságnak joga és kötelessége a tiltakozás. Megmutathatták volna neki, hogy mint él, mint beszél, mint mozog valaki, aki nem foglalkozásszerűen, hanem hivatottságból tudós. Nem tették. Rendben van. Végre is az egyetem bi-zonyos felfogások értelmében nem jellemfejlesztésre való és életre ne-velő intézmény, hanem az adatközlés, a tudomány anyagának közvetítése a feladata. De akkor hogy volt szabad a tanítás lehetőségét megtagadni Lukács Györgytől, aki olyan területekre vezethette volna hallgatóit, amely-nek ösvényein senki semjártasabb nála?

Ez olyan kérdés, amelyre nem találni meg a feleletet. Ki számíthat tudományos érvényesülésre, ha Lukács György, akinek úgyszólván kereszt-apja volt a Kisfaludy Társaság, nem tudja keresztülvinni egy jámbor és szerény szándékát? Az ember most majdnem valami nagyon keserűt és nagyon gúnyosat mondana, ha nem mosolyogna rá egyszerre a budapesti egyetem új tanárának, Fejér Lipótnak, beretvált, fiatal arca.

Fejér Lipót tudósi érdemeiről ma már szinte nem is illik beszélni. A mi szegény, félkultúrás, féltudományú országunkban végre is vigasz, remény-ség, ellenvetés sok panaszra, panacea ezer bajra az a néhány kisebb-na-gyobb cikk, amelyeknél fogva öt év óta Fejér neve nem maradhat idézet-lenül a matematika néhány nagy birodalmának kérdéseivel foglalkozó komoly könyvekben.

Fejér nem oly dekoratívan tudós, mint Lukács, neki nincsen háta mögött egy esztéta-korszak, amely saját magának kérlelhetetlen bírójává nevelhette volna, de azért ő is épp úgy fog tanítani életével, mint tudo-mányával, csak ellenkező értelemben, mint ahogy Lukács tehette volna.

Akik ismerik Fejér Lipótot, akik látják és hallják viselt dolgait, azok-nak rá kell jönniük, hogy a tudomány komoly és sikeres művelésének nem mindig aszkézis az ára, mert nincsen mindenki előtt válaszút és az arravaló ember magáénak vallhatja a tudományt és az életet. Fejér Lipót harniincéves korára harminc évre való munkát végzett és nem lett író-asztal-őrzővé, nem fanyar, nem keserű, nem pedáns, hanem kiveszi a ré-szét mindabból a jóból, amit a közönséges boldog emberek számára juttat az életnek, a fiatalságnak asztala.

Németországban, ahol minden tanár tudós, bízvást versenyezhetné-nek Fejér Lipótért az egyetemek, a sok ferenqózsefben született tanár között mindenütt elkelne az ő örömöket igenlő fiatalsága. Nálunk talán, ha majd lekopik róla az újság verete, sokan fogják összetéveszteni gyönyö-rű sokatbírását az annyira megszokott pesti léhasággal és ezért nem tu-dunk annyira örülni jöttének így, mint ahogy akkor örültünk volna, ha nem magányosan érkezik, hanem Lukács György társaságában.

26. A SZELLEM

Fülep Lajos, a lap szerkesztője, a múlt évben megjelent Nietzsche-ta-nulmányával1 már eleve garanciát nyújtott vállalkozásának nívójáról, de

mindamellett várakozásunkon felül, kellemesen lepett meg. Lapjának mindenekelőtti érdeme, s talán egyedüli jogosultsága, hogy sikerült el-érnie, amit programjában így fejez ki: „anyagot akarunk adni az em-bereknek gondolkodásra".2 Ezek az írások az emberi gondolkozás lehe-tőségének és érdemességének nagy és sorsdöntő problémáit vetik fel — ha nem sikerül is valamennyire kielégítő feleletet adniok.

Fülep Lajos programját kifejtő írásában eleve hangoztatta, hogy A Szel-lem nem a szó szokásos értelmében lesz „folyóirat", mert közSzel-leményei nem naphoz kötött aktualitások lesznek, hanem csakis oly kérdésekkel fog foglalkozni, melyeknek időnkívüli jelentőségük is van. Hogy ezt meny-nyiben sikerült elérnie, ennél a pontnál álljunk meg egy kissé. Mert ha ez a lap nem is napi szenzációkat hajszol, s ha cikkeire nem is f u t ó aktualitá-sok adtak alkalmat, mégis nagyon napjainkhoz kötöttnek érzem ezeknek az írásoknak jogosultságát, ezeknek a véleményeknek az értékét, ezeknek a kérdéseknek jelentőségét.

Egy új metafizikára van szükségünk — mondják ők. Lehet, de a XIX.

század után talán már nem vagyunk eléggé naivak hozzá. Lehetősége mindenesetre attól függ, hogy milyen lesz ez a metafizika; ha mottójuk-nak megfelelően, a Kant értelmében való lesz, akkor nem lőnek majd túl a célon. És így törekvésük még csak nem is lesz haszontalan, mert ismét dokumentálni fogja annak az eléggé nem hangoztatható jelszónak a jogo-sultságát, melyet már annyiszor kiáltottak el figyelmeztetően, útmutatóan, sőt fenyegetően is, s melyet ma is nagyon üdvös elkiáltani: „Vissza Kant-hoz!".

Mert csak Kant értelmében lehetséges egy új metafizika, és Kant értel-mében mindig is kell metafizika. Ezt mondja A Szellem mottója is: „Daß der Geist des Menschen metaphysische Untersuchungen einmal gänzlich aufgeben werde, ist ebensowenig zu erwarten, als daß wir, um nicht immer unreine Luft zu schöpfen, das Atemholen einmal lieber ganz und gar einstellen würden."3 Kant kimondotta az utolsó szót: az ember meta-fizikai vágya örök, de kielégülése lehetetlen.

A metafizikának ezt az örök szükségességét bizonyítja és úgyszólván a mottót illusztrálja Boutroux-nak a Természet és szellem című cikke;

melyben a nagy francia filozófus meg tudja velünk éreztetni, hogy min-den gondolkozásban van valami az anyagon és jelenségen felülemelkedő, az emberi intellektus minden működésében van valami az intuícióból, szóval van valami metafizikai jellege. Még a tapasztalat szerzése is feltéte-lezi a szellem létezését és működését, mert ha a tapasztalat, mint a dolgok

fizikai érzékelése, szerzi is az ismeretet, de éppen a tapasztalat genezise tételezi fel az észt. És ezt tulajdonképpen Kant látta meg először.

Boutroux kimutatja ennek a szellemi életnek a természeti élet minden jelenségében való bennfoglaltságát; realitását pedig működéséből és annak eredményeiből bizonyítja. Mert szerinte a logika nem más, mint az érte-lem tevékenysége, a művészet a képzeleté, a vallás az érzeérte-lemé, a morál az akaraté. Mert ez a filozófia természetesen feltételezi a „szabad aka-ratot", mint az életösztön valamely önkénytelen megnyilvánulását. Mert a deterministák érvei csakis az akarat érvényesíthetősége ellen szólnak.

És az akaratnak ezen megtörése ismét egy új akaratot tételez fel, mely azonban már nem önkénytelen és nem is ,.szabad". Boutroux egy gyö-nyörű mondattal világít rá erre az egész processzusra: „Az akarat meg-valósítja és determinálja önmagát, amikor a természethez alkalmazko-dik."4

A Szellem olvasása közben gyakran azt éreztem, hogy ez inkább művé-szet, mint bármi más. Mert ezek az írások körülbelül ezt mondják: tudjuk, hogy a mi kérdéseinkre nincs felelet, tudjuk, hogy a mi vágyainknak nem lehet kielégülése; de vágyakozunk magáért a vágyért, magáért a gesztu-sért. Az eszméknek ez az önmagukértvalósága (a tudomány sohasem ön-magáértvaló), törekvéseiknek ezen hiábavalósága, de talán ezen írások formája is (amely azonban nem a ,jól megírott"-ságukban gyökerezik) üti rá erre a filozófiára a művészet jellegét. Különösen Fülep Lajos és Lukács György cikkeire vonatkozik mindez. És csak abban van a hiba, hogy írásaik nem esszék (ez lenne a művészi forma) akarnak lenni, hanem a művészet vitális kérdéseinek tisztán filozófiai szempontokból való vizsgálásai. Mert filozófiának nem egészen becsületesek ezek. Elméleteiket tisztán a művészi forma (nem a külső formáról van szó) kedvéért építik fel, és ezen forma szépségének kedvéért néha az igazságtól is eltérnek egy kissé. De sokat megbocsáthatunk nekik az ilyen mondatokért: „A tra-gédia a lét csúcspontjainak, végső céljainak és végső határainak formája.

Az én hangsúlyozza önnönvalóságát mindent kizáró, mindent megsemmi-sítő erővel."5

Mindenesetre virtuóz módon választják el a művészet világának légkö-rét a való életétől; ha néha kissé önkényesen is.

A lap nyereséget jelent.

Häuser Arnold

27. A SZELLEM