A kölcsönös elismerés elve a büntetőjogot és a büntetőeljárásokat illetően történetileg az államok közötti nemzetközi bűnügyi együttműködést szabályozó joganyagban243 jelent meg. Az elv abban a formájában fogalmazódott meg, hogy a kettős inkrimináció követelménye egyben a másik állam büntetendőségi értékítéletének el nem ismerését
241 A Tamperei Európai Tanács végkövetkeztetéseiben bukkant fel először (1999. október 15-16.), majd több politikai dokumentumban is megjelent, de az igazi lökést a 2001. szeptember 11-i események adták meg (az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározatba bekerült). Lásd még részletesen TÖRŐ (2014).
242 Lásd GOMBOS (2005) 45-58.p.; OSZTOVITS (2011).
243 Kimerítő elemzést erről lásd WIENER (1993); M.NYITRAI (2006).
107 jelenti, azaz a kölcsönös elismerés tagadását. S ha a jogi szokások, illetve szabályok szintjén ennek felszámolása sokáig nem jelentkezett igényként, a jogtudomány érzékelte az elv esetleges érvényesülésének pozitívumait.244 A jogszabályi megvalósítás hiányában ez óhaj szintjén megrekedt, a kiadatási jog fejlődésében, illetve a bűnügyi jogsegély nemzetközi szabályozásában központi elem továbbra is a kettős inkrimináció követelménye maradt.
A kölcsönös elismerés elve nem foglal állást a büntetendőség vagy épp a büntetlenség kérdésében, az adott határozatok végrehajtása a tagállamok közötti bűnügyi együttműködés körébe tartozik, tehát ha az egyik tagállam lényegében fizikai okoknál fogva nem tud érvényt szerezni határozatának, ebben nyújt segítséget a másik tagállam anélkül, hogy formailag vagy érdemben a döntést felülbírál(hat)ná. A büntetőügyekben hozott határozatok vonatkozásában azonban a kölcsönös elismerés elvének olyan „mellékhatásai” lehetnek, amelyek akár az anyagi jogi szabályozásra is hathatnak, s ezért mindenképpen külön vizsgálatot igényelnek. Ez leginkább azokban a helyzetekben kerülhet előtérbe, amelyeknél az együttműködő tagállamokban különböző az anyagi jogi szabályozás, s így adott esetben ugyanarra a bűncselekményre vonatkozó büntetendőséget kellene annak a tagállamnak elfogadnia, amelyben a cselekmény nem bűncselekmény, vagy a büntetendő cselekmény miatti megkeresést előterjesztő államnak a másik állam joga szerinti büntetlenséget. Ilyen kollízió esetén az egyiknek elsőbbséget kell adni, ha a büntetlenségnek, akkor figyelmen kívül hagyjuk a másik államban elkövetett cselekményt és szélesre tárjuk a büntetőjogi forum shopping kapuit, ha a büntetendőségnek, akkor a tagállamot olyasmire kényszerítjük, amit társadalmi értékrendje szerint nem tenne. Egyes irodalmi nézetek szerint ez utóbbi nem megengedhető, mivel, ha a tagállamok büntető törvényük hatályát külföldi elkövetett cselekményekre is nagy mértékben kiterjesztik, a kölcsönös elismerés elve az érintett személy számára meglepőnek vagy önkényesnek is tűnhet245, illetve ez még akár az állami terrorizmus egy fajtájának is tekinthető, hiszen az állam – saját joga szerint – ártatlan polgárok átadását teljesíti.246 Az itt képviselt álláspont szerint, mivel az egyén egyre fontosabb résztvevője az államok közötti bűnügyi együttműködés jogviszonyainak, mindenképpen szükséges megfelelő egyensúlyt teremteni a két ellentétes irányba ható követelmény között. Mivel az együttműködés elsődleges funkciója még mindig az állami büntetőhatalom érvényesítése, nem vezet tehát helyes eredményre, ha ezen jogviszonyokat, kiindulópontjuknál kizárólag az egyén szempontjából értékelik. Mindezeket mérlegelve, az uniós jogfejlődés következményeként szükségképpen egyébként is
244VON LISZT (1882) 123.p.
245VOGEL (2004) 411.p.
246SCHÜNEMANN (2004) 203.p.
108 fellépő nagyobb fokú repressziót247 enyhítendő, ehelyütt a büntetlenség kölcsönös elismerése mellett érvelek. Azt is figyelembe kell venni, hogy büntetlenségi egyenlőtlenségek intenzitása meglehetősen alacsony, azaz, az, hogy valamely cselekmény egyáltalán nem büntetendő valamely uniós tagállamban, míg a másikban igen, csak nagyon szűk körben és tipikusan kultúrafüggő248 cselekmények esetében képzelhető el (kábítószer-fogyasztás, abortusz, öngyilkosságban közreműködés, halálbasegítés stb.). Azaz az esetleges forum shopping lehetősége meglehetősen szűk lenne. S ugyan a büntetlenség elismerésének esetleges hátrányos következményei az adott állam büntetőigényének érvényesítési korlátaiban jelentkeznének, ez, tehát a passzivitásban megjelenő veszteség, ami a ius puniendi nem gyakorlásában testesülne meg, még mindig jobban képviselhető az egyének felé, mint a büntetendőség elismerése esetén az (adott bűncselekményt nem büntető) állam aktivitásra kényszerítése. A kölcsönös elismerés elvének ilyen, represszió irányába ható következményeit kiegyensúlyozandó fogalmazódott meg egy sajátos „lex mitior” elv követelése, amely kölcsönös elismerés érvényesülésének korlátjaként működne és kizárná olyan szabályok elismerését, amely az egyén – eredeti – joghelyzetében hátrányos változást idézne elő.249
A kölcsönös elismerés uniós jogi értelméből az fakadna, hogy nem a határozat mint jogi produktum képezné a kölcsönös elismerés tárgyát, (hiszen az áruk szabad áramlásánál sem az árut ismerik el), hanem lényegében a jogszerű döntéshez vezető tagállami eljárás (és annak szabályai). A kölcsönös elismerés elvének alkalmazása és így a büntető határozatok szabad forgalma azt jelentené, hogy ha az egyik tagállamban jogszerűen meghozták a döntést, akkor az az összes többi tagállamban (is) végrehajtható lesz. Ma ez úgy jelentkezik, hogy vannak bizonyos határozatok, amelyekre kiterjed a kölcsönös elismerés, másokra viszont nem. S a kérdés joggal merül fel, hogy mi lehet ennek a kettős mércének az oka?
A folyamat az európai elfogatóparanccsal indult, de nem úgy, hogy minden határozat kölcsönös elismerés tárgya lehetne, hanem csak egyesével lépnek be ebbe a körbe.
Nincs tartalmi indoka a módszernek, mivel az érintett határozatok nem függetleníthetők jobban a környező eljárási és garanciális szabályoktól, s nem kevésbé érintik a terhelt vagy harmadik személyek jogait, mint a nem érintett határozatok.
247ASP egyenesen úgy fogalmaz, hogy a mai viszonyok között az együttműködés csak a büntetőjog azon oldalára koncentrál, ami az állami hatalom gyakorlására irányul („Strafrecht als Strafbegründungsrecht”), nem pedig azon funkciójára, ami az állami büntetőhatalom korlátozásában testesül meg („Strafrecht als Strafbegrenzungsrecht”). ASP (2011) 51.p.
248ASP a büntetendőség vagy büntetlenség alapjául szolgáló etikai értékítélet mentén orientálódik, ami megfeleltethető a kultúrafüggés jellemzőjének is, így az alábbiakat tekinti ilyennek különösen:
terhességmegszakítás joga, a saját élet feletti rendelkezés joga, a kábítószerek megítélése, a rasszista kijelentésekkel kapcsolatos felfogás, a szexuális szolgáltatások áru jellegének megítélése, a becsület védelme.
(2011) 48.p.
249VERMEULEN – DE BONDT (2011) 29.p. A tanulmány alapos közjogi elemzést nyújt a kölcsönös elismerés elvének működéséről (holland viszonylatban).
109 Ahogy azt már többször is megerősítettem, az európai büntetőjog fejlődésében nem arról van szó, hogy valamely teljesen kidolgozott új rendszerre „állnak át” a tagállamok egyik napról a másikra, hanem arról, hogy lépésenként halad az integráció, és a közös célok ismeretében egyre több részterületen vezetnek be uniós szabályozást.
E folyamat persze kétszeresen is nehéz, mivel a fragmentációból fakadó hátrányokat is ki kell küszöbölni, az új megoldások bevezetése mellett, de csakis a lépésenkénti haladás alkalmas a tagállami elkötelezettség fenntartására.
Elvi szinten mégis szükséges ehelyütt megvizsgálni, hogy milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy a kölcsönös elismerés elve a büntetőhatározatok teljességét érinthesse. Erre az európai területiség elvének teljeskörű érvényesítése lenne az alapja, és a kölcsönös elismerés elvének megfelelő működését olyan közös szabályokkal és intézményrendszerrel kellene körülbástyázni, amelyek alkalmasak lennének az egyéni jogvédelemre. Ugyanis több, mint valószínű, hogy egy ilyen rendszer a hatóságok
„szabadságát” teljesítené ki – jobbára az egyén szabadságának terhére.250