EMBERI JOGOK VÉDELME A VÁLTOZÓ ALAPELVI STRUKTÚRÁBAN

A büntetőjogi alapelvek alkalmasak arra, hogy saját jelentéstartalmukon és hatókörükön belül az emberi jogok védelmét is biztosítsák, hiszen a büntetőjog alapelvei és az emberi jogi követelmények azonos természetjogi alapokon nyugszanak, mégha az általuk biztosított jogvédelem érvényesülése (jogi keretek, eljárási rendek, jogkövetkezmények) teljesen eltérő is lehet. E munkában az eljárásjogi alapelvekkel nem foglalkozom, de kimondható, hogy az emberi jogi védelmi rendszerben (ami a büntető igazságszolgáltatást érinti) az eljárási elvekhez kötődő emberi jogok dominálnak. E fejezet helyiértéke tehát csak az eljárásjogi elvekkel együtt értékelhető, de véleményem szerint még úgy is megállja a helyét, hogy az eljárásjogi alapelvek – e munkához hasonló mélységben történő – kidolgozása még várat magára.⁴¹¹

Az európai büntetőjog fejlődésében és ezen belül is különösen a bűnügyi együttműködés körében⁴¹² az első emberi jogi deficitek megjelenése, azok kielégítő megoldásának hiánya, és az újabb jogintézmények által generált újabb emberi jogi problémahalmazok megoldása az egyik legkritikusabb terület.

Ahogy az ebben a munkában is többször említésre került, az európai büntetőjog fejlődése inkább a represszió fokozását mutatja az összeurópai színtéren, emiatt az emberi jogi védelem szintjének növelése is megalapozott követelmény. Az uniós jog és a nemzeti büntetőjogi rendszerek kölcsönhatásából (elsőbbség, közvetlen és közvetett hatály) fakadó bonyolult jogi helyzetekben a belső büntetőjog tagállami alkotmányos és egyben alapjogi védelmi rendszere torzulhat, ezért kisegítő mechanizmusokkal szükséges kiegyenlíteni a jogvédelem-veszteséget. Maga az uniós

410 A közös nyomozócsoportok működtetése vagy a határon átnyúló fedett nyomozási akciók vonatkozásában.

411 Ígéretes kezdemény például CHEESMAN (2013).

412 Kiváló elemzést ad VAN HOEK és LUCHTMAN (2005).

171 jog a saját korlátain belül ezt a kiegyenlítést – ahogy láttuk – a kompromisszumos megoldásokkal tudja kínálni, korábban a harmadik pilléres egyhangú döntéshozatallal, majd a mai joghelyzetben a vészfék-eljárással, a nemzeti parlamentek szerepének erősítésével, az asszimiláció elvével, az adott ország alapvető jogelveire való hivatkozás relevanciájának megteremtésével. Ez azonban nem elég, mivel az egyes tagállami emberi jogi deficiteket nem tudja eliminálni, sőt, adott esetben éppen azok konzerválását és fenntartását segíti elő. Emiatt maga az Unió mint szupranacionális entitás önálló – tagállami közreműködés nélküli – jogvédelmi rendszerét kell erősíteni.

Az emberi jogok védelmi rendszere az Unión belül az elmúlt 40 évben folyamatosan fejlődött⁴¹³ elsősorban az EUB tevékenységének köszönhetően.

„Az alapjogvédelem Európában már nem tisztán nemzeti feladat: belső kontrollja hagyományosan és elsődlegesen a nemzeti alkotmánybíróságok és a legfelsőbb bíróságok feladata, külső kontrollja – újszerű és szubszidiárius jelleggel – az Emberi Jogok Európai Bíróságának és az Európai Unió Bíróságának a feladata. A többrétegű alapjogvédelem működésének vezérlő elvei az érintett jogorvoslati szervek közötti kölcsönös tisztelet és a jogértelmezési harmóniára törekvés.”⁴¹⁴

A primér jogforrásokban több ponton is megjelenik az Unió alapjogvédelmi kötelezettsége, ennek az EUSZ 6. cikke⁴¹⁵ és az Alapjogi Charta jelentik az alapvető jogi kereteit. Amíg az Unió nem csatlakozik az EJEE-hez,⁴¹⁶ az EJEB korlátozott vizsgálatot folytat az uniós aktusok kapcsán benyújtott panaszok ügyében, ezt az ún.

Boszporusz-formulával fogalmazta meg 2005-ben.⁴¹⁷ Ennek értelmében, főszabály szerint az EJEB az uniós aktusok ellen benyújtott kereseteket nem tekinti elfogadhatónak. A tagállam uniós jogot végrehajtó aktusa elleni panasz viszont elfogadható – bizonyos feltételek mellett. Amennyiben a tagállam számára mérlegelési játéktér állt rendelkezésre a végrehajtás körében, az EJEB úgy vizsgálja meg az aktust, mintha belső jogi rendelkezés lett volna. Ha azonban nem állt rendelkezésre

413 Lásd részletesen példáulGOMBOS (2011); MARINKÁS (2013); DE BÚRCA (2011) 465-498.

414SZALAYNÉ (2011) 84.p.

415 EUSZ 6. cikk. (1) Az Unió elismeri az Európai Unió Alapjogi Chartájának 2000. december 7-i, Strasbourgban 2007. december 12-én kiigazított szövegében foglalt jogokat, szabadságokat és elveket; e Charta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerződések. A Charta rendelkezései semmilyen módon nem terjesztik ki az Uniónak a Szerződésekben meghatározott hatásköreit. A Chartában foglalt jogokat, szabadságokat és elveket a Charta VII. címében foglalt, az értelmezést és alkalmazást szabályozó általános rendelkezéseknek megfelelően kell értelmezni, kellően figyelembe véve a Chartában említett azon magyarázatokat, amelyek meghatározzák az egyes rendelkezések eredetét. (2) Az Unió csatlakozik az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményhez. Ez a csatlakozás nem érinti az Uniónak a Szerződésekben meghatározott hatásköreit. (3) Az alapvető jogok, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek, az uniós jogrend részét képezik mint annak általános elvei.

416 EUSZ 6. cikk (2) bekezdés: „Az Unió csatlakozik az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményhez. Ez a csatlakozás nem érinti az Uniónak a Szerződésekben meghatározott hatásköreit.”

Lásd még a Lisszaboni Szerződéshez csatolt 8. jegyzőkönyvet.

417 Bosphorus Hava Yolları Turizm ve Ticaret Anonim Şirketi v. Ireland (45036/98), 2005. június 30.

172 mérlegelési lehetőség, tehát a tagállami jogi rendelkezés az uniós jogot változtatás nélkül tartalmazza, akkor főszabály a jogszerűség vélelme, mivel az uniós és az EJEE által biztosított emberi jogi védelem azonos szintű („equivalent protection”). A vélelem azonban megdönthető az EJEE nyilvánvaló sérelmének bizonyításával, ebben az esetben bizonyítani kell az alapjogvédelem nyilvánvaló elégtelenségét („manifest deficiency”).⁴¹⁸ Ez tehát biztosít egyfajta korlátozott felülvizsgálati lehetőséget az EJEE számára. Amíg az EJEE-hez csatlakozás meg nem történik, az uniós aktusok vonatkozásában viszont, amelyekben büntetőjogi kompetenciát gyakorol az Unió, az EJEB nem rendelkezik kontrollfunkcióval a fentiek alapján sem. Ezeket tehát csak az EUB „ellenőrizheti” az Alapjogi Charta alapján hatásköreinek keretein belül.

Másfelől pedig, ami különösen fontos és óriási jelentőségű vívmánya a Lisszaboni Szerződésnek, az Alapjogi Charta az uniós jog részeként a tagállami jogrendszereket és a jogalkalmazást is befolyásolja, hatókörébe a belső büntetőjogi rendszerek is beletartoznak a korábban említett (lásd XI. C. 3. fejezet) konstellációkban. Ez nem csupán azt jelenti, hogy az EUB a Charta rendelkezéseit az előtte fekvő ügyekben köteles figyelembe venni, hanem azt is, hogy a Chartát mint uniós jogot – relevancia esetén – a tagállami jogalkalmazóknak, s különösen a bíróságoknak is alkalmazniuk kell és biztosítaniuk kell annak érvényesülését. Amikor tehát például a belső jogi normák uniókonform értelmezéséről van szó, ezen értelmezési módszer mögöttes normaanyagába a Charta is mindenképpen beletartozik.

Ebben a helyzetben az alapvető kérdés az, hogy a tagállam esetleges magasabb jogvédelmi szintjét „lerontja-e” az, ha a Charta által megkövetelt védelem esetleg alacsonyabb szintet követel, figyelemmel a Charta az uniós jogból fakadó primátusára.

A Charta 53.cikkének alapján e kérdésre látszólag könnyen választ adhatunk:

53. cikk: A Charta egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, mint amely szűkíti vagy hátrányosan érinti azokat az emberi jogokat és alapvető szabadságokat, amelyeket – saját alkalmazási területükön – az Unió joga, a nemzetközi jog, a tagállamok alkotmányai, illetve az [Európai] Unió vagy a tagállamok mindegyikének részességével kötött nemzetközi megállapodások, így különösen az [EJEE]

elismernek.

Ha abból indulunk ki, hogy az uniós tagállamok mindegyike az alapjogvédelmi rendszerét az EJEE alapján és az annak való megfelelés „kényszerében”alakítja ki, akkor a fenti kérdésre a válasz nem lehetne más, minthogy a Charta nem „ronthatja le”

e védelmi szintet éppen az 53. cikk miatt. Ehhez képest azonban az EUB ettől eltérő értelmezési keretbe ágyazta a kérdést, s az általa kijelölt irány meglehetősen nagy

418 Részletes elemzés KUHNERT (2006).

173 vihart is kavart az uniós szakmai közvéleményben.⁴¹⁹ 2013. február 26-án két ítéletet hozott az EUB, amelyek ebben a kérdésben egymással összefüggő módon irányadóak ma is.

A korábban, a ne bis in idem elvről szóló fejezetben is említett Fransson ügyben az EUB az Alapjogi Charta alkalmazási körét pontosította, és egy igen tág, integrációbarát meghatározást adott arra nézve, hogy milyen helyzetekben kell a Chartát figyelembe venni. Azaz olyan tagállami aktusokat is bevont a Charta hatókörébe, amelyek – ha úgy tetszik – csak részben kapcsolódnak az uniós jog végrehajtásához. Kimondta ugyanis, hogy

„ha valamely tagállami bíróságnak olyan nemzeti rendelkezés vagy intézkedés alapvető jogokkal való összeegyeztethetőségét kell vizsgálnia, amely olyan helyzetben, amelyben a tagállamok eljárását nem teljes egészében az uniós jog határozza meg, a Charta 51. cikkének (1) bekezdése értelmében az uniós jogot hajtja végre, a nemzeti hatóságok és bíróságok jogosultak az alapvető jogok védelmével kapcsolatos nemzeti követelményeket alkalmazni, feltéve hogy e követelmények alkalmazása nem veszélyezteti a Charta által biztosított védelem szintjét, ahogyan azt a Bíróság értelmezte, valamint az uniós jog elsőbbségét, egységességét és tényleges érvényesülését.”⁴²⁰

Az EUB ezzel egyfajta dominóelvet érvényesít, aminek óriási a jelentősége, különös figyelemmel a már elemzett, önálló uniós tartalommal bíró, faktuális szemléletű tettazonosságra (lásd XI. D. fejezet) és a harmonizált tényállások fragmentált rendszerére. ECKSTEIN példája kiváló etekintetben: ha valakitől súlyos testi sértés okozásával elveszik a bankkártyáját, majd ezt követően fizetnek a kártyával vagy pénzt emelnek le a számlájáról, a cselekmény – a tagállami különös részi részletszabályoktól függően – rablás vagy testi sértés mellett a készpénzhelyettesítő fizetési eszközzel való visszaélést is megtestesít, s míg ez utóbbira nézve a tagállamok harmonizált tényállásokkal rendelkeznek, előbbire (a testi sértésre) nem.⁴²¹ Ha nem alkalmaznánk a dominóelvet, akkor az emiatt lefolytatott büntetőeljárásban az a lehetetlen helyzet állna elő, hogy az Alapjogi Chartát nem lehetne alkalmazni a testi sértéses „eljárásrészre”, míg a készpénzhelyettesítő fizetési eszközzel kapcsolatos

„részre” igen. Ez sem eljárásjogilag, sem pedig az uniós jog fényében nem értelmezhető helyzet, az utóbbit egyébként az EUB által követett tettazonosság elmélet zárja ki. Mindezek miatt az EUB a fenti, tág értelmezést követi. Ahogy VILLALÓN

főtanácsnok nyomán ezt általánosítva meg lehet fogalmazni, akkor is adott tehát a

419 Részletes elemzést lásd például ECKSTEIN (2013); RISSE (2014).

420Fransson 29. pont.

421ECKSTEIN (2013) 224.p.

174 Charta alkalmazási lehetősége (kötelezettsége), ha a tagállami jogalkotás számára az uniós jog nem maga a „causa”, hanem csupán „occasio”.⁴²²

A másik, e témakörhöz szorosan kapcsolódó Melloni ügyben⁴²³ugyancsak leszögezte az EUB, hogy a Charta 53. cikkének értelmezése nem követheti a kiindulópontban említett irányt, mivel az sértené az uniós jog elsőbbségének elvét, és ezzel lehetővé válna a tagállam számára, hogy megakadályozza a Chartával teljes összhangban álló uniós jogi aktusok alkalmazását, ha azok nem tartják tiszteletben az ezen tagállam alkotmánya által biztosított alapvető jogokat. Kimondta továbbá, hogy

„az állandó ítélkezési gyakorlatból ugyanis az következik, hogy az uniós jog elsőbbségének elve értelmében, amely az uniós jogrend lényeges jellemzője, az, hogy egy tagállam nemzeti jogi – akár alkotmányi szintű – rendelkezésekre hivatkozik, nem befolyásolhatja az uniós jog által ezen tagállam területére kifejtett hatást. A Charta 53.

cikke kétségtelenül megerősíti, hogy amennyiben egy uniós jogi aktus nemzeti végrehajtó intézkedéseket tesz szükségessé, akkor a nemzeti hatóságok és bíróságok továbbra is az alapvető jogok védelmének nemzeti szintjét alkalmazhatják, feltéve hogy ennek alkalmazása nem sodorja veszélybe a Charta által meghatározott és a Bíróság által értelmezett védelmi szintet, sem pedig az uniós jog elsőbbségét, egységességét és hatékonyságát.”⁴²⁴

Ez a konkrét ügyben egyébként azt jelentette, hogy mivel az európai elfogatóparancs rendszerét és jogi szabályait az Unió állapította meg, a tagállami jogközelítés pedig azok végrehajtását szolgálja, a tagállamoknak nincs lehetőségük– például a megtagadási okok definiálása körében –olyan eltérések szabályozására, amelyeket a kerethatározat egyébként nem enged. Emiatt valamely tagállami – a kerethatározatban nem szereplő – alapjogi kifogás miatti megtagadás nem érvényesíthető, ha egyébként az Alapjogi Charta követelményeinek megfelel a tagállami intézkedés.

A két ítélettel és az általuk kijelölt iránnyal kapcsolatosan jelentős szkepszis uralkodik a szakirodalomban, ahogy RISSE megfogalmazta

„a Fransson/Melloni ügyek után azért az a kellemetlen érzésünk marad, mintha az európai alapjogok alkalmazási körének bővítése nem éppen az uniós polgár még átfogóbb alapjogi védelmét célozná, hanem mintha inkább az uniós jog hatékony és mindenre kiterjedő alkalmazásához lenne rá szükség.”⁴²⁵

422 Lásd PEDRO CRUZ VILLALÓN főtanácsnok indítványa (2012. június 12.) 61. pont. Nem hagyható említés nélkül, hogy a főtanácsnok éppen a nem kauzális kapcsolódás miatt ellenkező álláspont mellett érvelt, azaz amellett, hogy ilyen esetekben nem beszélhetünk a Charta alkalmazási köréről. Viszont az EUB ezt a „laza kapcsolódást” is elegendőnek találta.

423 C-399/11 sz. Stefano Melloni elleni büntetőeljárás ügye (2013. február 26.).

424Melloni 59-60. pont.

425 „Dennoch bleibt nach der Fransson/Melloni-Rechtsprechung das ungute Gefühl, dass die Erweiterung des Anwendungsbereich der europäischen Grundrechte nicht so sehr einem umfassenderen Grundrechtsschutz

175 E szkepszis részben érthető. Az EUB e két döntéssel úgy lépett elő az alapjogok legfőbb védelmezőjévé, hogy az uniós jog érvényesülését akár a tagállami, értsd EJEE-nek megfelelő, jogvédelmi rendszerek rovására is legfontosabb prioritásnak tekinti. Emellett az is megfogalmazódhat, hogy a Charta 53. cikke ezzel éppen azt a védelmi funkcióját vesztette el, ami a tagállamok azért tettek a Charta részévé, hogy a már elért, esetlegesen eltérő szintű tagállami emberi jogi vívmányokat ne tudja a Charta minimálisnak tekinthető védelmi szintje lerontani.

4. RÉSZ – ÖSSZEFOGLALÓ TÉZISEK ÉS BEFEJEZÉS