Az erdélyi zavarok alatt részgyűlések határoztak országos érdekű ügyekről. Kassán, Eperjesen vagy Trencsénben a rendek egy része véleményt mondott az erdélyi dolgokról és segitséget szavazott meg a hajdúk vagy mások ellen. Ez nem volt törvényes eljárás. A megyék tiltakoztak is ellene. Határoztak ugyan az eléjük terjesztett pontokról, de „protestatiokkal”
élve. A trencséni határozat szavai szerint „az által szabadságunkat és régen országunkban megtartott szokást ne láthassunk violálni, hogy particulariter végeztünk effelől.”1 A nádor vezette e részgyűléseket s ezért hitte akkor a közvélemény, hogy ő is helyesli a háború s béke eldöntésének ilyen módját. Pedig a nádor sürgette az országgyűlés összehivását, de nem birta legyőzni Mátyás ministereinek ellenzését,2 a kik szerették elodázni a rendi hatalom nyilvánulásait.
Az országgyűlés összehivása már azért is szükséges volt, mert az 1609-iki országgyűlés csak két évre szavazta meg az adót. Az 1612-ik évre már nem járt a dica; a magyar tanács előterjesztésére a király felszólitotta a megyéket, hogy „nem annyira adó, hanem inkább ezen egy évre nyujtandó segélyképen annyit praestáljanak, mint egy esztendőbelidica lönne.”3
Ez ideiglenességet meg akarták szüntetni, a királynét is meg kellett koronáztatni s mivel Khlesl remélte, hogy ügyességgel, reábeszéléssel, vagy talán a koronázó ünnep hatása alatt az udvar a magyar rendeket oly határozatokra birhatná, melyeket a nemsokára következő birodalmi gyűlésen felhasználhatna a császári hatalom fejlesztésére, február 24-ére még is csak összehivta a király a rég halasztott gyülést.
Ha a királyi előadásokat olvassuk, alig szerezhetünk fogalmat arról, hogy mi volt a kor egyik legégetőbb kérdése. Az udvar nem akarta a vallás ügyének erősebb bolygatásával szitni a tüzet, mert más téren várt a rendektől engedményeket. Csak oly kivánságai voltak, melyek méltányosságát a mérsékeltebb protestánsok sem tagadták. Már a múlt országgyűlés intézkedett a Bocskaytól eladományozott vagy elzálogositott jószágok ügyében. A király a még vissza nem adott egyházi vagy világi jószágok haladéktalan visszaadását kivánta s a rendek e kivánságot törvénybe iktatták. Összefüggött e határozattal az egri káptalan sorsa. A múlt országgyűlés a káptalan székhelyét egyháza területétől távol eső helyre, Nagy-Szombatba tette át, hol a káptalan többnyire a kamara kegyelmére volt utalva. Az országgyűlés most Jászót rendelte székhelyéül és a nádor az 1613-iki törvény alapján visszakövetelte Rákóczy Györgytől, Lórántffy Mihálytól s másoktól a káptalan elfoglalt javadalmait.4
Csupán e két pontban érintik a propositiók az egyházi ügyeket. De a rendek annál szenvedélyesebben tárgyalták a vallásszabadság kérdését egész terjedelmében. Mind a két felekezet arra hivatkozott, hogy a bécsi béke meg van szegve. A protestánsok panaszkodtak, hogy a győri evangelikus lelkészt még most sem bocsátják be a várba; hanem a katonák a falakon kivül kénytelenek hallgatni a prédikácziót. A szakolczai protestánsokat is zavarják vallásos szokásaikban. Végül a zsolnai zsinat határozatainak végrehajtását kivánták a protestáns rendek az 1608-iki törvény alapján s szerették volna, ha az országgyűlés törvényczikkei újra megerősitenék a bécsi béke érvényét.
A katholikusok sérelmi lajstroma gazdagabb volt. Megújitották tiltakozásukat az 1608-iki törvények ellen. Szerintük a protestánsok sértették meg a bécsi békét, mert Tepliczen s másutt a jobbágyok nem kaptak a földesuraktól katholikus lelkészt s a protestánsok több vidéken eltiltották az egyházi körmeneteket.5 A tepliczi sérelem hatásának lerontására a protestánsok talán fölemlitették Nagy-Sarlót, a hol a jobbágyok földesuruktól, Forgách
primástól 1610-ben ily választ kaptak prédikátoruk ügyében irt kérelmükre: „Látszik bizony, hogy török közt laktok, mert kevés vagyon az keresztyénségben nálatok, nem ebben tartottak ugyan az érsekek meg, mert hírek sem volt efféle prédikatoroknak, én azt semmiképen ott nem akarom, hogy maradgyon, az mi papjaink kezöl vigyetek be, ha különben lesz, bizony meg siratjátok.”6
Panaszkodtak a katholikusok, hogy papjaik a protestánsok gyűlölete miatt veszélyben forognak; többen bántalmakat szenvedtek, néhányan meg is ölettek. A protestánsok superintendenseik számára foglalták le a census cathedraticust s a katholikus főespereseket akadályozták az egyházak látogatásában. A superintendensek a szentszékek elé tartozó házassági ügyekben biráskodni merészelnek s új törvényszéket állitnak fel az országban. A protestánsok nem adtak vissza minden elfoglalt templomot, sőt újakat is foglalnak el. Minden isteni és emberi joggal ellenkezik a jezsuiták ellen hozott törvény. Vajjon mit mondanának a protestánsok, ha ő felsége ép a Wittenbergben és Heidelbergben képzett papokat és tanitókat tiltaná ki az országból, mert hitfeleik ezek ügyességét becsülik a legtöbbre? A katholikus rendek tehát arra kérték a királyt, hogy a Bocskay idejében elvett túróczi prépostságot adja vissza a jezsuitáknak. A protestáns rendek is kérték a túróczi prépostság visszaadását, de nem a jezsuitáknak, hanem valamely érdemes magyar egyházi férfiúnak.7 Kérésük szerint alakult a XXXII. törvényczikk. Különben a jezsuiták munkássága az 1609-iki országgyűlés óta egyre élénkebbé lett az országban, ha nem is telepedhettek le saját házukban. Már 1609-ben téritettek Nyitravármegyében. Még nagyobb eredménynyel buzgólkodtak Alsó-Lendván Bánffi Kristóf pártfogása alatt. Jelentéseik szerint az alsó-lendvai vállalat 1610-ben hatszáztizennégy, 1611-ben háromszáz, 1612-ben még több eretneket téritett meg. Ugyanez esztendőben az Erdélyből kiűzött jezsuiták egyikét Dóczi András Szatmárba fogadta. A páter magyar öltözetben jutott a várba, hogy a hajdúk meg ne ismerjék. Itt azután a főkapitány oltalma alatt szónokolt és téritgetett. A zágrábi tartományi gyűlés tekintélyes összeget szavazott meg 1610 őszén a jezsuiták számára, sőt megigérte, hogy ingatlan birtokot szerez a társaságnak s igy nyilt ellentétbe helyezte magát az 1608-iki törvényekkel. A pozsonyi missio Nagy-Szombat és Sellye környékén is dolgozott. Homonnán Homonnai György hatalmas támogatásával a jezsuita missio három év alatt tömegesen hóditotta a földesúr alattvalóit, úgy hogy Homonnából a prédikátornak menekülnie kellett.8
Ezek a körülmények is meggyőzték az udvart arról, hogy az ellenreformácziónak útat törhet az 1608-iki törvények alapján is, vagy ha kell, a törvények ellenére. A király elismerte a katholikus sérelmek jogosságát, elfogadta a zsolnai határozatok katholikus értelmezését s nem akarta orvosolni a protestáns sérelmeket. Hanem az 1608-iki törvényeket nem próbálta megváltoztatni, valamint újabb törvényekkel sem akarta megerősiteni a bécsi béke határozatait. E tekintetben semleges maradt, hogy el ne veszitse a méltányosság színét.9
Nagyobb szabadságot engedett a király a rendeknek az igazságszolgáltatás szabályozásában. A két előbbi országgyűlés fontos törvényeket hozott az erőszaktételekről és birtokelfoglalásokról. Ezek alapján az alispán rövid úton itélhetett. Az elégedetlen fél a megyei törvényszékhez felebbezhetett, de ezentúl a vesztes már csak birtokon kivül folytathatta a pert. Úgy látszik, hogy a nagyobb befolyású urak a megye segitségével felhasználták e törvényt oly esetekben is, a melyekre nem voltak alkalmazhatók. A király a fölmerült panaszok következtében felszólitotta a rendeket, hogy vizsgálják meg a szóban forgó törvények czélszerűségét. A rendek azonban csak néhány részlettel bővitették az 1608-iki s 1609-1608-iki czikkeket, gondoskodva a helytelen panaszt emelőknek ugyancsak a rövid úton való megbüntetéséről. Ez országgyűlés általában a megyei biráskodás fejlesztésére törekedett.
A XXIV. törvenyczikkben elrendelte, hogy a megye a rendes esküdteken kivül rendkivülieket is válaszszon a megyei törvényszékek tagjaivá. E rendkivüli esküdtek voltak a későbbi táblabirák s e törvényczikk alapján alakult meg végleg a megyei rendes biróság.10
A király ez intézkedést jóváhagyta, de a bányavárosok ügyeiben való biráskodásra nézve nem értett egyet a rendekkel. A nádor a Szent-Lukács ünnepi nyolczados törvényszéken az 1609. XLIV-ik törvényczikk alapján 2000 magyar forintnyi birságot szabott Beszterczebányára, mert a magyarokat és tótokat kizárta a tanácsból. Ez itélet nem tetszett az udvari köröknek. Attól tartottak, hogy az ily itéletek lassanként megtörik a németség uralmát a városokban. Általában nem tetszett az alsó-ausztriai kamarának, hogy a magyarországi urak és hatóságok beavatkoznak a bányavárosok dolgaiba. Úgy látszik, hogy Khielman András bányapolgár, a kinek bányáit a király 1611-ben lefoglaltatta, a magyar hatóságok segitségéhez folyamodott. Az alsó-ausztriai kamara jónak látta a királyt figyelmeztetni arra, hogy a bányapolgárok ügyeiket a városi tanácstól a hét szövetséges bányaváros székéhez s onnan a personalis székéhez felebbezhetik. Most azonban egyes polgárok kikerülik a hét város törvényszékét. Általában a nádor nem tiszteli a bányakamarák önállóságát. A királyi előadások figyelmeztették is a rendeket a királyi városok szabadalmainak tiszteletére. Ezzel szemben a rendek panaszkodtak az alsóausztriai kamara ellen, mely szerintük meghagyta a bányavárosoknak, hogy ne hajtsanak a magyar bírák parancsaira. A király nem engedett s igy az országgyűlés megerősitette ugyan az 1609. XLIV. törvényczikk intézkedését, de a Beszterczebányára kiszabott büntetés végrehajtását a király további rendeletéig felfüggesztette és külön törvényczikkben elismerte a városokra vonatkozó régi törvények érvényét.11 Pedig a Beszterczebányát sujtó itélet törvényen alapult, ha netalán a magyar hatóságok meg is sértették a bányavárosok bírói jogait.
Még élesebb volt az ellentét a rendek s az udvar közt a jószágelfoglalások kérdésében.
A rendek panaszkodtak, hogy a kormány rendeletekkel akadályozza az igazságszolgáltatást.
Ily módon foglalta el a kamara a rudabányai, görömbélyi és paskaházi birtokokat egy nemesi család magvaszakadása czímén. E birtokok visszaadását követelték a rendek. Csakhogy azok már a császár pártját támogató hajdúkapitányoknak voltak szánva. A panasznak törvényczikk volt az eredménye, mely az ily jogtalanságoknak elejét óhajtja venni.12
Viszont az udvar is szemére hányta a rendeknek, hogy jogtalanúl kárositják az országos jövedelmeket. A főpapság ez országgyűlésen is hiában követelte az egyházi bíráskodás helyreállitását a tizedek ügyében. Hivatkozott a számos visszaélésekre, melyek a nádort s a kamarákat is bosszantották, mivel a kincstár a tizedek nagy részének bérlője volt.
Maga a nádor emliti, hogy az egyes földesurak a tized szedése idején jobbágyaik júhnyájait saját aklaikba hajtják, hogy megmentsék alattvalóikat a tizedfizetéstől. Mások a kúriákhoz tartozó szántóföldeket a jobbágyoknak osztják, a jobbágyföldeket pedig lefoglalják, hogy mind a két területet felszabaditsák a tized terhe alól. Némelyek az elhagyott telkeket jobbágyaikkal műveltetik s innen a maguk számára szedik a tizedet a kilenczeddel együtt. A jobbágyföldeket művelő „czímeres” nemesek megtagadják a tizedfizetést. Másutt a földesurak nem engedik, hogy a tizedelők vigyázzanak a szüretre, hanem a földesúr beszedeti a kilenczedet s a kilenczedszedő czédulát ád a tízedelőnek a neki járó jutalékról. Igy azután nem hajthatja be a kellő mennyiséget s különben is az alját kapja. Ez a czédularendszer nagyban elősegiti a tizedelők sikkasztásait.13 Mind e visszaéléseken segitettek is a rendek, a mennyiben törvényczikkekkel segithettek rajtuk.
A királyi előadások a harminczad jövedelmének csorbitását is felemlitik. A kereskedők mellékes útakon, nem eléggé ismert gázlókon viszik ki árúikat, különösen a marhakupeczek addig időznek az ausztriai és morvaországi legelőkön és réteken, a mig el nem adhatják az átcsempészett marhát. Az ily visszaélések ellen a rendek elégségesnek tartották a régi törvények végrehajtását. De nevezetes határozatot hoztak, midőn a nádornak azt a rendeletét, mely a felsőmagyarországi borkivitelt eltiltó 1609-iki törvényczikket érvénytelenné tette, törvényesen is megerősitették. „Mert” – igy szól a törvényczikk –
„észrevették a rendek, hogy a borkivitel szabadsága hasznára van ő felsége jövedelmeinek.”
De ne higyjük, hogy e törvény a szabad kereskedelem elvi diadalát jelentette. A szabad
kereskedelmet gátló vagy előmozditó rendszabályok nem is igen kerültek a törvényhozás színe elé. 1609-ben az udvari kamara eltiltotta a lengyel só bevitelét Magyarországba és Morvaországba a belföldi só keletének érdekében. Bártfa tanácsa panaszkodott e tilalom miatt, „mert az kősót ide nem igen hozhatják”, s a kamara is megérezte a harminczad-jövedelem fogyását. 1610-ben egy királyi rendelet megtiltotta a dunántúli határszélről a gabona kivitelét Stiriába és „Bécsországba”. Mivel ekkortájt a borkivitelt is eltiltották azon a tájékon, a dunántúliak nagyon meg voltak akadva. A kormány ily módon olcsó gabonát akart szerezni a végbeliek számára s egyes stájer földbirtokosoknak is akart kedvezni. De nem vette számba, hogy a határszéli osztrák tartományokban a dunántúliak sót, vasat, faggyút és fűszert vásároltak a gabonán s igy mind a két részt sujtotta, pénzt azonban még igy sem birt előteremteni a végbeliek gabonájára.14
Itt volt az akkori viszonyok sarkalatos baja. A nádor sokat fáradozott, hogy a jövedelmeket szaporitsa s a kiadásokat apaszsza. De fáradozása eredményéül 1610 elején azt jelentette, hogy ez évre a felső-magyarországi kamara kiadásai 65,379 forinttal fogják felülmulni jövedelmeit. E hiány fedezése végett arra kérte a királyt, hogy a felső-magyarországi dicát és taxát az ottani költségekre forditsa, mert az utóbbi időben elvonták onnan e jövedelmet más czélokra. Különösen a városok taxáját szerették Bécsbe kérni. De ha teljesiti is az udvar a nádor kérését, a felső-magyarországi hiányt még azzal sem pótolja teljesen. A pozsonyi kamara jövedelmei sem birták fedezni a hatósága alá tartozó vidékek költségeit. 1610-iki összes jövedelmeit, a dicát, a taxát s a hátralékokat összevéve, negyvenezer forintra becsülte a nádor. Már pedig csupán a bányavidéki végvárak ellátására havonkint 15,063 forint és 20 denár kellett. Komárom várának, a győri főkapitányság várainak, a horvát, a szlavóniai s a tengervidéki végváraknak költségeit Csehország, Ausztria és Ferdinánd főherczeg tartományai fedezték. A bánsági végvárakra s a Kanizsa elleni főkapitányság váraira nem volt fedezet a magyar királyság költségvetésében, ezek ép úgy, mint a felsőmagyarországi és a bányavidéki várak is nagyon reászorultak a cseh, morvaországi és sziléziai segitségre, mely nem érkezett meg pontosan, vagy reménybeli maradt. Ily körülmények közt a végbeliek pontos fizetése a jámbor óhajtások közé tartozott. S ha már fizettek nekik, nem mindig adtak készpénzt. Még jól jártak azok a katonák, a kiket felében pénzzel, felében pedig a tizedjövedelemből származó borral vagy búzával elégitettek ki. Sokan zúgolódtak, hogy csak azon „szegény búzával és borral” fizettek nekik. És gyakran megesett, hogy a búzát és bort kétszeres áron számitották a vitézlő népnek. Nem ritkán posztót is adtak a zsold törlesztésére, sokszor még az is elmaradt. E viszonyoknak köszönheti keletét „a se pénz, se posztó” szólásmód. Természetes, hogy a szökdösésnek, elégületlenségnek s lázongásnak alig volt szünete a végbeliek közt.15
A király a pénzügyi bajokon az adó emelésével akart segiteni. A portai adózás rendszere neki ép oly kevéssé volt inyére, mint elődeinek. Most is azt kivánta, hogy a rendek füstönként, vagyis házak szerint ajánlják meg az adót. Minden ház után három forintot kivánt, a földesuraktól pedig másfelet, legalább három évre. A rendek azonban az 1609-iki adónál maradtak s azt is csak egy évre ajánlották. A háromforintos adón kivül megszavaztak még a korona őrzésére portánként egy forintot s a királyi lakodalom alkalmából a fejedelmi párnak megint csak portánként egy-egy forintot. A kormány sokkal hasznosabbnak tartotta volna a füstönként megszavazott adót. Az utóbbi időkben ugyanis helyreigazitások czímén a megyék évről-évre apasztották a porták számát. A nádor ezért keményen korholta a rendeket.
Nyilvános gyűléseken, irja 1610-ben Barsmegyének, szépen tudtok beszélni a haza megmentéséről. De a midőn össze számlálják a portákat, a magatok hasznát nézve, kevesebbre teszitek jobbágyaitok számát és az adót későn hajtjátok be.16
A jelentékeny adóhátralékok behajtásával egy bizottság foglalkozott, mely az 1609-iki országgyűlés óta a rovók és más tisztviselők számadásait volt hivatva átvizsgálni. A király arra kérte a rendeket, hogy támogassák a bizottság munkáját, tegyék lehetővé a kincstár
kárának megtéritését és azoknak üldözését, a kik nemesi szabadalmaikra hivatkozva, nem akarják tisztázni számadásaikat.
A pozsonyi kamara elnöke azt állitotta, hogy az országgyűlési követek közt is voltak olyanok, a kiknél keresni kellene az adóhátralékot. Szerette volna az elnök, ha a personalis a király parancsára eltávolitaná a teremből az illetőket, midőn e tárgyra kerül a sor, mert nagy izgatás indúlt meg a hátralékok behajtása ellen. Az ügy függőben maradt s a rendek csak a koronaőri adó hátralékairól gondoskodtak.17
Sokkal jobban gondoskodtak a rendek a végvárak jókarban tartására szükséges ingyen munkák minél pontosabb szolgáltatásáról. A kassai részgyűlés is foglalkozott e kérdéssel.
Kivánta, hogy a régi rend szerint az alispánok és szolgabirák „exigálják” az ingyen munkát s ne a várkapitányok, „mint most akarják”. A szokást abban is meg akarta tartani, hogy négy porta egy szekeret s négy gyalogot adjon hat napra. A váraktól távolabb eső megyék pénzen váltották meg a munkát. A váltság behajtása sokféle visszaéléssel járt. 1612-ben a nádor bizottságot küldött ki, mely a többek közt az ingyen munka váltságának számonkérésére volt hivatva. A bizottság jelentése igen tanulságos, különösen Fülek várára nézve. Fülek épitésére az 1609-iki országgyűlés Liptó, Árva, Turócz, Zólyom, Nógrád és Kis-Hont vármegyéket rendelte. Nógrád munkát szolgáltatott. A többi vármegye váltság czímén portánként egy forintot számitva, az 1610. és 1611. évekre összesen 1646 forinttal tartozott. E pénzből a megyék 1158 forintat adtak át a kapitánynak s igy még tartoztak 488 forinttal. Liptómegye hátraléka onnan származott, hogy az alispán, a szolgabirák, a jegyző s a pénzhordozók a váltságpénzből az emlitett két év alatt a maguk fizetésére megtartottak 88 forintot. Az ily tapasztalatok következtében a rendek az ingyen munkáról szóló törvényczikkben eltiltották a megyei tisztviselőket attól, hogy a váltságpénzt használják fel fizetésük fedezésére. Ugyanott a hátralékok behajtását s a vonakodók szigorú megbüntetését is elrendelik.18
E részben az udvar meg volt elégedve a rendekkel. De midőn az 1608-iki törvények végrehajtására került a vita sora, kitört a vihar s talán még erősebben, mint a vallási viták alkalmával. A vármegyék követei többnyire azt az utasitást kapták, hogy ragaszkodjanak a bécsi békéhez. Különösen a felső-magyarországi követek, kik Mladossevith Péter szállásán gyültek össze, épen mint az 1609-iki országgyűlésen. Mladossevith szenvedélyesen izgatott a királyi előadások s az udvar egész politikája ellen. A kamaraelnök szerette volna keményen megfenyittetni a veszedelmes pártvezért, mert szerinte azok az éjjel s nappal tartott gyülekezetek az összeesküvés szinét viselik.19 Képzelhetjük, hogy minő hevességgel tárgyalták Mladossevith szállásán a királynak azt a propositioját, mely az 1609-iki kivánságot ismételve, a német katonaságnak a várakba való bebocsáttatását kéri. A szokott érvekhez az udvar most újat is csatolhatott. A nádor az 1611-iki hajdúlázadás alkalmából, midőn Forgách szerencsétlen vállalata a felsőmagyarországi megyei s végbeli katonák nagy részét elvonta az ország védelmétől, a szövetséges tartományok segitségét kérte. Küldött is akkor a király vagy ezer német lovast. Midőn a nádor e segitség bebocsátására határozta el magát, nem távozott el a bécsi béke alapjáról. Ennek szellemében járt el, midőn azokhoz a szövetségesekhez folyamodott, a kiknek védelmére a veszély esetén a magyar is kötelezve volt. S hogy elejét vegye minden bajnak, feltételekhez kötötte a németek bebocsátását. Pénzükön kellett élniök, a nádor vagy a magyar generális parancsára voltak kénytelenek hallgatni s a mi legfőbb, ha elvégezték dolgukat, „mindjárást az mint idejöttenek, úgy ismég visszamenjenek”. Körülbelül hasonló feltételek alatt a rendek is hajlandók lettek volna a király kivánságát teljesiteni. Ha az idegen katonák száma meg volna szabva, ha szétosztásuk és vezetésük biztositékát nyujtaná annak, hogy a magyar önállóság védelmére, nem pedig megrontására vannak hivatva, akkor a rendek befogadják őket. De még igy sem akarták a befogadást törvényczikkben kimondani.
Németországban a rendeknek azt a nyilatkozatát terjesztették, „hogy inkább a török medve egye meg a magyart, mint a német farkas.”20
Az 1608-iki törvények halálos itéletét irta volna alá az országgyűlés, ha a királyi kivánságot a törvénykönyvbe iktatja. Igy is mennyi sérelme volt e törvények végre nem hajtása miatt. A bán még nem volt beiktatva, néhány ezer forintot költött az ország a gráczi küldöttségre, de a horvátországi és a szlavóniai végvárak őrségei s a Törökországból bevándorolt szerbek ügye még mindig a régi állapotban voltak. A magyar pénzügyeket nem a kincstartó igazgatja, a győri alkapitány nem magyar, a főkapitány pedig nem függ a nádortól.
A komáromi főkapitány is idegen. Lévában, Murányban s Varasd várában megmaradt a német őrség, Óvár még mindig elszakitott területe az országnak; Borostyánkő, Kabold, Kőszeg,
A komáromi főkapitány is idegen. Lévában, Murányban s Varasd várában megmaradt a német őrség, Óvár még mindig elszakitott területe az országnak; Borostyánkő, Kabold, Kőszeg,