Bethlen és a cseh forradalom kitörésének hire. Készületei a helyzet kizsákmányolására. A nagyszombati szerződés. A károlyi értekezlet. Bethlen fejedelmi czímének elismerése. Esterházy Miklós és Bethlen Gábor.
Bethlen tanácsai a cseh lázadás lecsillapítása ügyében. Kamuti Farkas portai követsége. A moldvai zavarok. A jenei ügy. Molard Konstantinápolyban. Borsos Tamás kapitiha. Mikó Ferencz küldetése. Bethlen találkozása a temesvári pasával. Érintkezése a cseh felkelőkkel. Puhatolózásai a magyar rendeknél. A felkelés jelszavai. A Querela Hungariae. Pázmány felelete. Bethlen elindulása. Rákóczy elfoglalja Kassát. Bethlen diadalutja. Pfalzi
Frigyes cseh király. A kassai gyűlés. Bethlen Magyar ország és Erdély fejedelme. Hajsza a katholikus papok ellen. A nyugati részek meghódítása. Forgách felkelést hirdet Bethlen ellen. Bethlen Pozsonynak tart. Buquoy és Dampierre. Bethlen Nagy-Szombat alatt. Pozsony elfoglalása. Thurzó egyezségre lép Bethlennel. A koronaőrök.
Rhédey csapatai Thurn táborában. Dampierre és Buquoy visszavonulása. Az ulrichskircheni csata. Thurn, Hohenlohe és Bethlen pozsonyi tanácskozása. Az egyesült csapatok támadása. A pozsonyi országgyűlés. A szent
korona átadása. A csehek átkelése a Dunán. Bécs ostroma. Bethlen Ebersdorfban. A magyar sereg Bécs alatt.
Homonnay betörése Erdélybe. Kudarcza. Bethlen Sopronban. A dunántúli harcztér. Esterházy Miklós. Az 1619-iki hadjárat eredménye. Az országgyűlés vallási czikkei. Bethlen királyjelölt. Követei Frigyes cseh királynál.
Thurn és Hohenlohe Pozsonyban. A magyar és cseh rendek szövetsége. Bethlen terve Magyarország helyzetéről a birodalomban. A protestáns fejedelmek nürnbergi gyűlése. Ausztria tiltakozása. A magyar király követe a portán. Lipthay Imre küldetése. A palánkok ügye. A porta semleges magatartása. Nádasdy Tamás és Forgách
békeajánlatai. Ferdinánd biztosai Pozsonyban. Készületek a királyválasztásra és koronázásra. Ferdinánd előterjesztései. A rendek válasza. Az ellenzék sürgeti a királyválasztást. Fegyverszünet. A császár ügyének jobbrafordulása. A würzburgi gyűlés. Buquoy diadalai. A liga hadserege. Bethlen mint békeközvetítő. Bethlen diplomata viselkedése az udvarral szemben. Bethlen és a rendek követei Prágában Rupert herczeg keresztelőjén.
Thurzó Imre. Szilézia és a két Lausitz hozzájárulása a pozsonyi szerződéshez. Magyar hadak a szövetségesek szolgálatában. A szövetkező felek közös követsége a portán. A török támogatására. A váczi kérdés. Az erdélyi fejedelemség feldarabolásának terve. Illyei János és társai portai követsége. Bethlen Váczot odaigéri a töröknek.
A magyar követek a szultánnál
Midőn Bethlen Gábor meghallotta a cseh forradalom kitörését, rögtön átérezte az esemény nagy jelentőségét. „Az úristen az övéire mindenkor gondot szokott viselni. Nem is hihetem el magamban, hogy könynyen az csehek leszálljanak, mert az Siska támadásnál ez százszorta nagyobb dolog” – igy nyilatkozott. Régóta várta az alkalmat, hogy megtorolhassa az udvar oktalan fenhéjázását, nyilt és leplezett támadásait. Régóta szerette volna terjeszteni hatalmát s megtörni a katholikusok megujuló erejét. De bármily kedvezőnek találta a perczet régi vágyai teljesitésére, semmit sem akart elhamarkodni. Nyugodt maradt, várt, figyelt és csendesen dolgozott. Az emberek azt hitték, hogy „elaluszsza dolgait”. Pedig csak „ilyen nagy dolognak derekas fundamentomot akart vetni, olyant, melylyel az egész magyar nemzet élhessen minden szükségnek idején bátorsággal.”1
Először is rendezni akarta ügyeit jóbaráttal és ellenféllel. A második nagyszombati szerződés okiratai még nem voltak kicserélve; hiányzott a magyar országgyűlés megerősitése;
az értekezlet, mely mind a két szerződés értelmében a határkérdések és vitás magánügyek rendezésére lett volna hivatva, egyre halasztódott, noha a második szerződés 1617 szeptember 21-ére tüzte ki megtartását; Bethlen fejedelmi czímét a magyar király még nem ismerte el.
Bethlen követeket akart küldeni az 1618-iki országgyűlésre a szerződés megerősitése végett, de Pázmány meghiusitotta szándékát. Azt mondotta, hogy zavart okozna, ha az erdélyi követ az országgyűlésen ülést és szavazatot kivánna. Továbbá korai volna az országgyűlés megerősitése, mert a béke az okiratok kicserélése s a károlyi értekezlet megtartása előtt nem nevezhető véglegesnek. Pázmány végűl majdnem nyiltan megvallotta Bethlennek, hogy követének pozsonyi utját Ferdinánd megválasztása előtt veszedelmesnek tartja. Hiába czáfolta meg Péchy Simon az érsek okait, a követküldés elmaradt. Bethlen, kifejezve sajnálatát a történteken, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy mindamellett alázatos és odaadó igyekezete ő felsége szolgálatában a napnál fényesebben fog tündökölni.2
Bármily béketürőnek látszott Bethlen, az udvar nem merte türelmét tovább is próbára tenni. 1618 végén Esterházy Miklóst bizta meg a károlyi alkudozás vezetésével. Bethlen is kinevezte biztosait s 1619 márczius 26-án a károlyi értekezlet befejezte tárgyalásait a vitás kérdésekről. Április 11-én Ferdinánd megadta Bethlennek a fejedelmi czímet s noha a királyi levél formája ellen kifogása volt a fejedelemnek, meg volt elégedve az eredménynyel, melyet okos türelmének köszönhetett.3
Esterházy hevesen gyülölte az erdélyi fejedelmet. Károlyban állitólag azt mondotta, hogy „ám egy kis mézes madzagot vonánk által Bethlen Gábor száján, de bizony nem viszi messzire.” Bizonyos, hogy Bethlen hallott valamit Esterházy csipős szavairól, de egyelőre titkolta neheztelését.4 Minden áron Ferdinánd hű emberének akart feltünni. 1619 február 28-án találkozott Dóczy Andrással Nagy-Károlyban. Az uj kassai generális folyvást érintkezett Bethlennel, izent s irt neki. Bethlen szivesen válaszolt s maga kérte a generálist, hogy küldje be hozzá Károlyi Mihályt a titkos ajánlatok átvételére.
A fejedelem örömet mutatott a császár győzelmeinek hallatára. „Legyen áldott az uristennek nagy neve érette és ő felsége ilyen több nagy kegyelmes gondviselését tartsa meg ő felségén, tiszta szűből kivánom.”
Ép ily tiszta szivvel adott tanácsokat a lázadás lecsillapitása czéljából. Úgy látszott, mintha közvetitőnek akart volna fellépni, hadi segitséget is ajánlott, jutalmakat kötött ki magának. Az udvar azt a nagy hibát követte el, hogy Bethlent nem fogta szaván. Dóczy Ferdinánd király és Lipót főherczeg nevében 1619 augusztus elején azt irta Bethlennek, hogy a király nem felejtkezik el ajánlatáról, de most nincs szüksége az erdélyi segitségre. E félig gyanakvó, de mégis inkább büszke visszautasitás nem sértette Bethlent. Az ő czélja el volt érve. Az udvart biztosságba ringatta, Dóczy András és Forgách nádor erősen meg voltak győződve arról, hogy Bethlen Ferdinánd szolgálatában keresi előmenetelét.5
Ennek a meggyőződésnek Bethlen többféle hasznát vette. Bátran küldözhette követeit mindenfelé, hadi készületeinek ártatlan szint adhatott s a császárral való barátságát a portán is értékesithette.
Emlitettük már, hogy 1618 elején a porta nem volt megelégedve Bethlennel. A fejedelem többet kért, mint adott, szolgálatainak értéke könnyü volt kérelmeinek sulyához képest. Kamuti Farkas, az 1618 május 14-én Konstantinápolyba érkezett erdélyi főkövet, ujra csak athnamét kért az adó elengedéséről s a Jenőre vonatkozó követelés elhagyásáról. Kamuti alig volt egy hónapig a török fővárosban, midőn az Oláhországból érkezett hirek igen megijesztették.
A Sándor vajda ellen föllázadt bojárok Erdélybe menekülve arra unszolták Bethlen Gábort, hogy adjon nekik segitséget a kapzsi görögöket pártoló zsarnok ellen. Bethlen méltányosnak találta a kérelmet, talán nyereségesnek is gondolta a vállalatot s politikai hasznot várt a vajda változásától. Június elején Jancsó Pál és Török István vezérlete alatt körülbelül hétszáz hajdu és székely oly váratlanul jelent meg Tergovistben, hogy Sándornak alig volt ideje a menekülésre. A törökök nem igen sajnálták Sándort, de elűzésének módját sem helyeselték. Bethlen határozottan tagadta, hogy része volt a vajda elüzésében. A kajmakám a Duna felé küldötte Dauth pasát, valószinüleg annak a kikutatására, hogy valóban ártatlan-e Bethlen s hogy mi volt a czélja az oláh forradalomnak? Dauth és a mellé küldött Szkender arra az eredményre jutottak, hogy a változásnak nincs nagy politikai jelentősége; a szultán tekintélyén esett sérelmet pedig két bojárnak felnyársolásával torolták meg. Az uj vajda, Mogila Gábor, Bethlen hivének igérkezett.6
Ez a felhő tehát vihar nélkül vonult el. De Kamuti utjai mégis tövissel voltak boritva.
Várták a portán, hogy „most meghozza Jenőt”, de a helyett még néhány évi adó elengedését is kérte. Az adót már meg is igérte volna a főkövet, ha látja, hogy Jenőt megválthatja rajta. Kért is arról levelet, hogy mikor kezdje el Bethlen az adófizetést, de erre az volt a válasz: „nincs
szüksége az hatalmas császárnak az ti pénzetekre, semmi az hatalmas császárnak az az pénz, ha Jenőt meg nem adjátok, el lehet az hatalmas császár az ti pénzetek nélkül.”
Kamuti körülbelül ily válaszszal indult ki Konstantinápolyból 1618 augusztus 10-én.
Igaz, hogy Kamuti hirtelenkedő, büszke s összeférhetetlen ember volt, de a sokkal eszesebb Borsos Tamás, a portán maradt kapitiha sem ért el nagyobb eredményt. Fejedelmi jelöltek emlegetésével is ijesztgették, különösen Báthory Andrásra czélozgattak, de e fenyegetésnek kevés volt a jelentősége.7
Már Kamutinak is az volt egyik főerőssége a pasák követelései ellen, hogy Jenőért „az német kész felbontani az hatalmas császárral az frigyet”. Starczer, Mátyás portai agense, nem akarta gyöngiteni ez oknak hatását, sőt Borsossal egyetértve, tőle telhetően fáradozott Jenő megmentésén.8 Midőn 1618 deczember 23-án Molard Lajos, a német császár főkövete, Konstantinápolyba érkezett, Borsos ujabb segitséget nyert a Jenő védelmére meginditott munkában.9 Molard utasitása szerint Lippát s a hozzá tartozó várakat visszakérte a szultántól.10 Ez a követelés ép kapóra jött Borsosnak. Szkender pasa azt mondotta neki: „urad tanitotta Mátyás császárt, s azt irta neki, hogy én soha Jenőt különben meg nem tarthatom, hanem felséged – úgymond – ne hagyja könnyen Lippát, hanem kérje erősen, és ha ugyan azt vissza nem adják is, akár csak azzal tarthassuk meg Jenőt.” A pasák úgy tüntették fel a dolgot, mintha semmit se érne a német császárnak Bethlen mellett való törekedése. Pedig mégis könnyebben forgathatták volna ki az erdélyi követet, ha a német is aknát ás Bethlen ellen.
Szkender már pecsétes adóslevelet igért Bethlennek harminczezer tallérról, ha Jenőt megadja.11 Borsos még a cseh forradalom kitörése után is annyira veszedelmesnek látta a helyzetet, hogy szükségesnek tartotta a sokat unszolt várnak odaigérését. „A mi kegyelmes urunk” – irja a kapitiha 1618 november 6-án – „igen felette kedves ember most itt az portán, de azért én látom, hogy bizony csak Jenőig áll, ha valahogy ő nagysága azzal kedvet kereshet, bezzeg én is mondom, hogy ő nagysága mindenik oldalán bátran alhatik ismét az felől.”12 De Bethlen tudta, hogy a török még nem mondotta ki az utolsó szót.
Midőn Mikó Ferencz 1619 július 5-én a portára érkezett, Jenő átadása másodrangú kérdéssé lett. Mikó azzal volt megbizva, hogy a szultán engedelmét, katonai s pénzbeli segitségét kérje Bethlen hadi vállalatára. Mikó épen egy hónapig volt a portán. Halasztó választ kapott. A nagyvezér Deák Mehemet temesvári pasát bizta meg Bethlen kérelmének elintézésével. A pasa megbizása, a saját szavai szerint, igy hangzott: „én elmegyek tömösvári tisztembe, és ott valahol szemben lévén az erdélyi fejedelemmel, minden dolognak jól végére menjek, egyetértsek az erdélyi fejedelemmel, és meg Jenő miatt is az megkötött frigynek felbontása iránt semmiképpen okot ne adjunk; mindenben onnét kell okot várni hogy adjanak – ha miben módunk vagyon – az erdélyi fejedelemmel, el se mulassuk, ne is hirtelenkedjünk.”
A Mikótól kért ötvenezer aranyra nézve is az volt a válasz, hogy „ezt Mehmet basa az fejére vötte, hogy ha kivántatik, hogy meg kell lenni az pénznek,” . . . megküldik.
Bethlen ugyan nem találkozott Mehemet pasával, de Mikó jelentéséből azt a reményt meritette, hogy a porta az események kedvező fordulatával mind tevékenyebben fogja támogatni.13
A fejedelem ekkor általában nagy reményekkel volt eltelve. A Prágából visszaérkezett Markó vajda nagyon jó hireket hozott. Bethlen nem igen bánta, hogy nem sikerült Markónak az oláh vagy moldvai vajdaságot megszereznie. Igy is kitünő szolgálatokat tett neki az ügyes vajda a portán. 1619 márcziusban Markó megunta a konstantinápolyi tartózkodást s Erdélybe szökött. Bethlen 1619 nyarán Prágába küldötte, mivel a csehek júliusig már két levelet irtak Erdélybe „28 pecsét alatt”, melyekben igen kivánván Bethlennek „velek való conjunctióját, szép dolgokkal igérték, offerálták magokat.” Markó július 29-én indulva ki Prágából, augusztus 14-én Bethlenhez érkezett a cseh igazgatók üzenetét hozva. A csehek megigérték, hogy Bethlen hire nélkül semmit sem tesznek s reményt adtak neki a cseh koronára.14
Hasonlókép biztatták a fejedelmet a magyar rendek. Bethlen élénk figyelemmel kisérte az 1619-iki országgyülés tárgyalásait. Ezekből vette észre, hogy Magyarország érett a forradalomra. Az ifjú Rákóczy György biztatásai is megerősitették e hitében. Rákóczy magával ragadott más főurakat is, különösen Széchy Györgyöt s Thurzó Imrét. Zmeskal Jeromos, a kit a kamara az adóhátralékok dolgában erősen zaklatott, izgatott az országban s Bethlennel tudatta a főurak s vármegyék izeneteit. A kálvinista prédikátorok szenvedélyes szónoklatai háborut hirdettek s különösen Alvinczi Péternek, a nagy befolyásu kassai prédikátornak felszólitása élénk hatással volt Bethlen elhatározásaira.
E körülményeket s izeneteket Markó vajda és Mikó Ferencz jelentéseivel együtt már számba vette Bethlen, midőn közvetlenül kiindulása előtt ezeket irta Rákóczy Györgynek:
„Meggyőzött sokképen nemzetemhez való igaz affectusom, az nagy istennek igaz tiszteletéhez való nagy érzelmem és magamban elvégeztem, hogy az isten tisztessége mellett nemzetünknek szabadságáért kitámadjak.”15
Isten tisztessége s a nemzet szabadsága, ezek voltak a felkelés jelszavai. Nem sokkal Bethlen elindulása után egy röpirat jelent meg, mely bőven kifejtette, hogy minő sérelmeket szenvedett a nemzet egyház és politikai szabadságaiban. Az Alvinczinek tulajdonitott Querela Hungariae a csehek Apologiájának példájára bizonyitani akarta a fegyveres támadás jogosságát Ferdinánd kormánya ellen.
Foglalkoznunk kell e röpirat eszméivel, mert bármit gondoljunk róluk, nem szabad elfelejtenünk, hogy azoknak ereje és hatása nélkül a személyes okok nem lettek volna elégségesek a makacs küzdelem meginditására s folytatására. A Querela alapgondolata az, hogy II. Mátyás egész uralkodása alatt s Ferdinánd kormányzásának kezdetén a bécsi béke megsemmisitésére törtek. A bizonyitás szenvedélyesen vádaskodó s igazságtalanul gyanúsitó, de mégis tényeken alapul. Nem volt-e elégséges csak emliteni is Forgách és Homonnay támadását Erdély ellen? S Homonnay országbiróvá lett, Dóczy András pedig kassai generálissá, Esterházy Miklós, Lónyai András az udvar kegyeiben részesültek. Huszt, Kővár és Ecsed árulói jutalmakat kaptak. Igaza volt a Querelának abban, hogy Mátyás nem tisztelte a nádor s a magyar tanács törvényes hatáskörét. De nem a legszerencsésebb példát választotta, midőn az 1615-iki bécsi békével bizonyitja a vádat. Azt akarja mondani, hogy Thurzó távolléte volt az oka a hatvan falu átengedésének, s hogy az udvar jutalmul adta a magyar falukat azokért a szabadságokért, melyeket a béke a katholikus vallásnak biztositott a török birodalomban. Ily formában a vád nem volt alapos. Pázmány jól jegyzi meg czáfolatában, hogy a falvak átengedéseért Thurzó nádort s azokat a biztosokat illeti a felelősség, a kik nem vették észre a török hamisitást a zsitvatoroki béke példányaiban. Különben nem is áll, hogy a bécsi béke egyszerüen átengedte a magyar falukat, noha Khlesl és társai ebben a tekintetben is jobban védelmezhették volna a keresztény érdekeket, ha figyelmüket nem foglalja el az a pont, melyet az udvar a béke nagy vivmányának tekintett. A palánkok elrontását értjük, vagyis azt a nagy államcsinyt, melyet Khlesl először is a hajdúvárosok s általában az összes magyar hadi erő ellen tervezett.
E ponthoz érve, a Querela szerzőjének ékesszólása erősebb és méltóságosabb, mint más helyeken. A tiszántuli hajdúkat – úgymond – Rudolf császár és a szultán közös megegyezéssel telepitették le. A hajdúk puszta területeket szállottak meg, szorgalmukkal a farkasok és medvék tanyáját jól megművelt s bőven termő vidékké alakitották át. Isten segitségével szépen gyarapodtak s ha a haza védelme kivánja, jól gyakorlott s számos sereget küldenek a csatatérre. Minden józan eszü embernek óhajtania kell boldogulásukat. Annál is inkább, mert vad szokásaikból kivetkőztek és sokkal emberségesebbek, mint az ország belsejének lakói. Vendégszeretők, törvénytisztelők s békés életüek. És e békében s háboruban egyaránt hasznos polgárokat a kormány ki akarta irtani.
A Querela vádjaiból is látszik, hogy minő mély elkeseredést okozott Khlesl czéltalan ravaszkodása. Pázmány czáfoló iratának egyszerü tagadása keveset nyomott, már csak azért
is, mert mindenki tudta, hogy Molard Lajos Konstantinápolyban még most is a Khlesl nyomait tapossa.
Nem ily szerencsés a Querela az 1618-iki országgyülés ellen szórt vádjában. Pázmány sikerrel védelmezte Ferdinánd választásának törvényességét. De ellenfelét e kérdésben az a körülmény támogatta, hogy a kormány megkisérlette 1618-ban a királyválasztás szabadságának eltörlését.
A röpirat vádjai a vallásszabadság tárgyában viszhangot keltettek a protestánsok körében. Hiában jegyzi meg Pázmány, hogy a katholikusok nem a támadó, hanem csak a védő helyzetében vannak ellenfeleikkel szemben. Semmi sem ingathatta meg a protestánsoknak azt a meggyőződését, hogy a hivatalok betöltésének, a templomok elfoglalásának, a protestáns lelkészek jövedelmének s a jezsuiták birtokszerző jogának kérdéseiben a bécsi béke meg van sértve.
Refrainszerű ismétléssel fordúl elő a Querelában az a vád, hogy minden bajnak a papság az oka. Bármily erőszakos itt a röpirat okoskodása, ki tagadhatta, hogy Khlesl bukása óta az esztergomi érseknek volt a legnagyobb befolyása a magyar ügyek vezetésére?
Igaza volt Pázmánynak abban, hogy a röpiratban felsorolt vádak legnagyobb részeért nem Ferdinándot illette a felelősség. De vajjon rendszerváltoztatásnak volt-e jele az 1619-iki országgyűlés? És vajjon ok nélkül féltek-e a protestánsok Ferdinándtól?16
Midőn Pázmány a Querela Hungariae szerzőjének válaszolt, már javában folyt a küzdelem a csatatereken. Bethlen Debreczen felé tartott, midőn megtudta, hogy Rákóczy György elfoglalta Kassát. Ez volt egyelőre a hadi czél, a fölkelés sikere a város gyors elfoglalásán fordult meg. „Ne lenne ott akadályunk, mivel az felföld az egy városra néz teljességgel,” írja Bethlen Széchynek Kassára czélozva.17 A fejedelemé volt az irányadó gondolat, de a végrehajtás Rákóczy Györgyre volt bizva. Rákóczy ép oly titokban készülődött, mint Bethlen. Augusztus vége felé alkudozott a hajdúkkal. „Sokat fáradoza, vigyáza és nyargala” köztük. Más hadat is fogadott; „de Patakon nem mennek bé, hanem hagyott helyben vagynak titkon”.18
E készülődésről Dóczy, a ki hajdan Szatmárból annyi kósza hirt tudott közölni az udvarral, csak nagyon későn értesült. Eléggé meg volt lepve, midőn Rákóczy György szeptember 3-án Kassa előtt termett. A főkapitány ellenállásra gondolt, de kevés volt a katonája. Szeretett volna a polgárokra támaszkodni, de azoknak protestáns többsége a gazdag és nyakas Reiner Menyhért példáját követve, cserben hagyta a főkapitányt és némi alkudozás után szeptember 5-én megnyitotta a város kapuját Rákóczy Györgynek. A gyűlölt főkapitány most ellenségei kezében volt. Rákóczy Patakra szállittatta, honnan Bethlen parancsából Fogarasba került. Itt raboskodott atisztességes állapottal, noha vas volt lábain.” Néhány hónap mulva a halál kiszabaditotta börtönéből.19
Bethlen szeptember 17-én kelt át a Tiszán és Kassa felé sietett. Az ország keleti részének várai meghódoltak a fejedelemnek, kivéve Munkácsot, az Esterházy várát, melynek kapitánya, Farnosi János, csak a szent korona birtokosának akart engedelmeskedni.20
Más csalódás is érte Bethlent könnyű diadalútjában. Kiindulása előtt számba vette, hogy Ferdinánd császárrá választása nem bizonyos és hogy egy párt a cseh koronát neki igérte. De az augusztus 28-ki frankfurti szavazás és Frigyesnek, a pfalzi választónak cseh királylyá választása augusztus 26-án meghiusították reményeit. Választása szóba került ugyan Prágában, de egy szavazatot sem kapott. E hirek kellemetlenül hatottak rá, nem is tagadta, hogy „búsul rajtoka, hanem rögtön kijózanult az álmokból s a tényekkel számolva tovább haladt útján.21
Először is azt akarta, hogy a rendek beleegyezése törvényesitse hóditásait. Felső-Magyarország követeinek 1619 szeptember 21-iki kassai gyűlése kijelentette, hogy nyomorult
Először is azt akarta, hogy a rendek beleegyezése törvényesitse hóditásait. Felső-Magyarország követeinek 1619 szeptember 21-iki kassai gyűlése kijelentette, hogy nyomorult