Ferdinánd házassága. A soproni országgyűlés. Forgách Zsigmond halála. Thurzó Szaniszló nádorrá választása. A Bethlen által elfoglalt jószágok ügye. A vallási törvények magyarázata. A rendek sérelmei.
Alkotmánybiztositó törvények. Törekvés a pénzügyek önállósítására. Hadügyi törvények. Az elfoglalt javak visszaadása. A német katonaság bebocsátásának kérdése. A szent korona Sopronban. Adóügyi törvények.
Eleonóra királyné megkoronázása. Bethlen követei az országgyűlésen. Bethlen tiltakozása a jószágok visszaadása ügyében. Hadi készületei. A porta és a nikolsburgi béke. Toldalagi Konstantinápolyban. Változás a
török trónon. Ferdinánd portai követsége. A török elleni nagy szövetség terve. Roe Tamás angol követ a helyzetről. IV. Murád. Bethlen támogatásának kérdése. Ibrahim szerdár s a török hadak kirendelése. Bethlen
kisérletei a nyugateurópai hatalmak szövetségének megszerzésére. Hollandia és Anglia magatartása. A valtellinoi kérdés bonyodalmai: A velenczei szövetség terveinek megujulta. Pfalzi Frigyes reményei.
Halberstadti Keresztély követe Bethlennél. Tilly váratlan győzelme Keresztély felett. Bethlen bizalma a sikerben. Szinleges alkudozásai az udvarral. Az elfoglalt javak kérdése. A nikolsburgi békén ejtett egyéb sérelmek. A titkos tárgyalások. Károlyi Zsuzsánna halála. Bethlen házassági tervei. Tárgyalások Cecilia Renata
keze felől. A visszautasítás hatása Bethlenre. Panaszai a kassai gyűlésen. A hét vármegye háboruellenes hangulata. A beszterczebányai tanácskozások. Bethlen betegsége. A török szerdár lassusága. Bethlen támadása.
Széchy György felsőmagyarországi főkapitány. Bethlen foglalásai. Fülek ostroma. Nagy-Szombat bevétele.
Carafa di Monte Negro, Ferdinánd hadvezére. A császári tábor Hodolinnál. Wallenstein Magyarországon. A hodolini tábor körülzárolása. Thurzó Szaniszló Bethlennél. A váratlan fegyverszünet. A török segitőcsapatok hazatérése. Káldy megdorgálja Bethlent a török barátsága miatt. A nagyszombati csonka országgyűlés. Az udvar a tiz havi fegyverszünet ellen. Bethlen követsége Bécsben. Bethlen kormányzóságának terve. Házassági ajánlata.
A háború szószólói az udvarnál. A béketárgyalások. Az oppelni és ratibori herczegségek. A bécsi békekötés. A kassai gyűlés
Ferdinánd az 1622-ik év elején nőül vette Gonzaga Eleonorát, a mantuai herczeg hugát. Óhajtotta volna minél hamarább magyar királynévá koronáztatni második nejét s talán azért sietett oly nagyon beváltani a nikolsburgi békében tett igéretét, mely szerint hat hónap alatt egybehivja a magyar országgyűlést. Április 3-ikára Sopronba hivta a rendeket, majd május elsejére halasztotta az országgyűlés kezdetét. A halasztás legfőbb oka az volt, hogy a rendek össze nem gyűlhettek a korai határnapra. A király Bécsujhelyben várta gyülekezésüket s csak május 24-ikén vonult be fényes kiséretével Sopron városába.
Jelenlétével hatni akart a rendekre; hajlandó volt sokat engedni, mert becsülni tanulta a magyar rendekkel való egyetértés értékét.
Május 25-ikén átadta a királyi előterjesztést. Ez iraton nem látszott meg a király békés szándéka. Alkotmányos szempontból igen lényeges hiányai voltak. Forgács Zsigmond 1621 júniusban meghalt s a királyi előterjesztés meg sem emlitette az új nádorválasztást. De az ellenzék épp e választást sürgette. A főrendek azonban a Bethlentől elfoglalt, többnyire egyházi jószágok visszaadásának kérdését tartották előbbrevalónak. Az alsóház ellenállott a papság befolyásának. Végre a főrendek is belátták, hogy nem volna tanácsos magukra venni a felelősséget a nádorválasztás elhalasztásáért; követeik június 2-ikán csatlakoztak az alsóház küldöttségéhez, mely arra kérte Ferdinándot, hogy nevezze meg jelöltjeit a nádorságra.
Ferdinánd úgy tett, mintha a legjobb rendén volna az, hogy a nádorválasztás megelőzze a királyi előterjesztés tárgyalását. Egészen alkotmányos érzékű uralkodónak mutatkozott.
Megnevezte a jelölteket s a június 3-iki vegyes űlés már megválaszthatta a nádort. A katholikusok közűl Erdődy Tamás és Esterházy Miklós, a protestansok közűl Thurzó Szaniszló és Batthyány Ferencz voltak a jelöltek. Thurzóra nyolczvan, Esterházyra hatvanöt, Batthyányra és Erdődyre összesen öt szavazat esett. E szavazás aligha fejezi ki hiven a felekezetek számarányát; föl kell tennünk, hogy Thurzónak katholikus választói is voltak.
A protestáns ellenzék közvéleménye elég erős volt arra, hogy újra protestáns nádornak szerezze meg Illésházy és Thurzó György örökségét. Az udvar pártja nem gyűjtött volna
annyi szavazatot Esterházy Miklós mellett, ha Ferdinánd kormánya szivesen látja Thurzó Szaniszlót a jelöltek közt. A kormány nem felejtette el Thurzó szereplését a nikolsburgi béke előtt, sőt arra is jól emlékezett, hogy Bethlen hive a béke után nem akart lemondani főkapitányi hivataláról azoknak a biztosoknak felszólitására, akik a királyi terület átvételelével voltak megbizva. Nagynehezen volt ekkor arra birható, hogy irásban kötelezze magát a Ferdinánd iránt tartozó hűségre. Ezt az eljárást nem forradalmi hajlamnak, hanem inkább a hiú dynasta érzékenykedésének kell tulajdonitanunk. Mint nádor is hamar megsértődött, ha az udvar nem mutatott elég tiszteletet nagy méltósága iránt. Szerette volna megnyerni az udvart s az ellenzéket is, de nem volt elég erélye s tapintata a közvetités nehéz szerepére. Inkább eszköze volt a küzdő feleknek, semmint vezetője a küzdelemnek. Roszszúl esett az udvarnak, hogy Thurzó épp oly buzgó hive volt az ágostai evangelikus egyháznak, mint nagy emlékű rokona. Ferdinánd környezete soha sem bizott eléggé az új nádor hűségében, noha volt alkalma meggyőzödni arról, hogy Thurzó nem veszedelmes szellemű ember.
Thurzó rövid köszönő beszédében azt mondotta, hogy szerette volna, ha a rendek mást választanak e nehéz hivatalra, mert ő beteges s a latin nyelvben meg a jogban gyöngének érzi magát. De szivesen fogadja a jó tanácsot.
A nádorválasztás után a főpapok újra az elfoglalt javak visszaadásának kérdését akarták napirendre tűzni. Pázmány a június 7-iki űlésen kijelentette, hogy nem a maga érdekében sürgeti a dolog elintézését, mivel az ő jószágait a nádor már visszaadta. A rendek azonban nem tágitottak. Szerintük a nádorválasztás után a sérelmek tárgyalása következett.
Csak ez a sorrend felel meg az alkotmányos szellemnek.
S van-e kiválóbb sérelem, mint a vallási? Kérdezték a protestánsok.
Erre a katholikusok azt mondották, hogy az eddigi törvények már eléggé védelmezik a vallásszabadságot. A protestánsok megelégedhetnének a bécsi békével, az 1608-iki törvényekkel s Ferdinánd hitlevelével.
Nem, igy válaszoltak a protestánsok: az elmúlt zavaroknak okát leginkább a templomok kérdésében kell keresnünk. Mátyás 1606-iki diplomáját is meg kell emlitenünk a törvényczikkben, mert külömben a templomok használatának szabadsága nem volna biztositva. Majd közvetitő inditványt tettek. Lemondottak Mátyás oklevelének felemlitéséről, hanem azt kivánták felvétetni a törvényczikkbe, hogy a nádor biráskodjék a vallásszabadságra vonatkozó vitákban.
Kétélű fegyver lett volna e törvényczikk; katholikus nádor a protestánsok ellen fordithatta volna. A katholikusok heves ellenzésén megtört a protestánsok követelése, június 13-ikán lemondottak az új törvényczikk alkotásáról, de óvást tettek a nádor előtt, melyben kijelentették, hogy a vallási törvényeket Mátyás oklevele értelmében magyarázzák. A főrendek nevében Esterházy és Széchy reá akarták venni a protestánsokat, hogy vegyék vissza az óvástételt, azzal fenyegetve őket, hogy, ha nem veszik vissza, a főpapok nem vesznek részt az országgyűlés munkájában. Hanem a protestánsok el nem állottak az óvástól s ezzel vége szakadt a vallási vitának, mert a papság nem valósitotta fenyegetését, hanem ellenfelével együtt azon volt, hogy fenn ne akadjanak a tárgyalások. Június 16-ikán az országgyűlés a király elé terjesztette azokat a sérelmeket, melyekben mind a két fél megegyezett.
Az irat első pontja arra kéri Ferdinándot, hogy törvény erejére emelje az 1618-iki választáskor szerkesztett hitlevelet. Ferdinándnak ez ellen nem volt szava. S igy a négy évvel azelőtt készült tizenhét czikk, melyet 1619-ben s az utána következő években annyit emlegettek, végre átment a törvénykönyvbe. Szinte csodálatos, hogy a tizenhét czikknek, az alkotmányos szabadságok e rendszeres és teljes biztositékának törvénybe iktatása nem volt elég a rendeknek. Nagyon biztak az ismétlés erejében. Vagyis inkább kénytelenek voltak segitségűl hivni erejét.
Elég törvényczikk biztositotta már a kanczellária, magyar tanács és magyar kamara méltóságát és önálló hatáskörét. De a rendek kivánatára Ferdinánd nem ellenezte, hogy az 1622-iki törvénykönyv is megújitsa a régibb törvények rendelkezését. E dolgokról szólva: a királyi leirat megemlitette, hogy a királyi jövedelmek rendes kezelése megkivánja a magyar kamaráknak bizonyos függését az udvari kamarától, de a királynak gondja lesz arra, hogy az udvari kamarához tapasztalt magyar tanácsosok is kerüljenek.
A rendek e közösségnél többre becsülték a magyar pénzügy önállóságát.
Panaszkodtak, hogy a harminczadok Pozsonytól az adriai tengerig az ausztriai kamarától függnek s igazgatásuk idegen tisztviselőkre van bizva. A királyi leirat megigérte, hogy a kormány nemsokára megkérdezi az ausztriai kamarát, minő jogon igazgatja a dunántúli harminczadokat. A törvények értelmében a rendek nem voltak kötelesek megvárni az ausztriai kamara véleményét. A huszonnegyedik törvényczikkben megújitották az 1608-iki törvényt, mely szerint az összes magyar harminczadok a magyar kamara igazgatása alá tartoznak s hivatalaik magyarokat illetnek meg.
A pénzügyet ez országgyűlés nem csupán közjogi szempontból tárgyalta. Ferdinánd kormánya ugyanis a fehérhegyi csata után folytatta a felkelők pénzügyi politikáját s egyre rosszabb pénzt veretett. A német garaspénz, mint akkor nevezték, elterjedt az egész országban, a magyar apró pénz pedig szerfelett megritkult. Az aranynak s tallérnak értéke nagyobbodott. „Ki miatt, mint az egykorú irat mondja, minden rendbeli emberek közt kedvetlenség, drágaság és kárvallás következett.” E csapás leginkább a hódoltságot sújtotta, mert a török az új garast még egy dénárban sem fogadta el. A rendek panaszkodtak ez állapotok miatt; Ferdinánd megigérte, hogy segiteni fog e bajon; nem is ellenezte, hogy a rendek az új s régi pénzek árfolyamát szabályozták és az előbbi országgyűlések példájára megtiltották a jó pénznek, az aranynak s ezüstnek kivitelét. Csakhogy e bajt nehéz volt törvényczikkekkel kiirtani. És gondoljuk meg, hogy ez időtájt Ferdinánd az örökös tartományokban a pénzt valódi értékénél háromszor nagyobb névértékben verette.
A hadügy élénkebb vitákra adott alkalmat mint a pénzügy. Az országgyűlés előzői példájára a hadügy teljes függetlenségére törekedve, azt kivánta, hogy a végvárak kapitányai a magyar tanács utasitásai szerint járjanak el hivatalaikban. Ily módon a hadügy igazgatása a nádor kezébe kerülne, kivált ha Győr és Komárom kapitányai ugyanoly utasitásokkal volnának ellátva, mint az ország többi végvárai. Az 1618-iki országgyűlés panaszait a győri és komáromi kapitányok ellen a hadügyi kormány nem vette figyelembe. A nevezett tisztek azóta ujabb panaszokra adtak alkalmat. Az országgyűlés a komáromi főkapitány elmozditását kérte s mind a két várat magyar tisztek gondjaira szerette volna bizni. Sürgette a német katonaság kivezetését Varasd várából, Pozsonyból, Sopronból, Kőszegből, Óvárból s Kesző várából.
A hadi tanács most is, mint azelőtt régebben, igen veszedelmes dolognak tartotta a magyar hadügy teljes önállóságát. Bizalmatlan volt a nádor kormányzása iránt. A király, meghallgatva a hadi tanács véleményét, kijelentette, hogy az országgyűlés a nádori hatáskörre vonatkozó törvényt nem jól érti. A kapitányok hadügyi tekintetben nem függnek a nádortól. A katonai ügyeket a király vezeti a hadi tanács segitségével, a magyar törvények sérelme nélkül.
A hadi tanácsba hajlandó volna magyarokat is meghívni, ép úgy mint az udvari kamarába. A győri és komáromi sérelmekből hosszas vita keletkezett. Az országgyűlés több tekintetben engedni volt kénytelen; a XXIII. törvényczikk szerint a két vár főkapitánya tovább is idegen maradhat, „a béke kedveért,” csakhogy alá vannak vetve az ország törvényeinek; az alkapitányok ellenben született magyarok legyenek, a magyar tanácstól kapott utasitások szerint járjanak el, mint általában a végek kapitányai. A király a sérelmek tárgyában küldött második leiratában kijelentette, hogy a rendektől megnevezett várakból kivezeti az idegen katonaságot és csak Pozsony várában akar hagyni száz német katonát a korona őrzésére.
Július 7-ikén a sérelmek el voltak intézve. Ekkor fogott az országgyűlés a királyi előterjesztés tárgyalásához és pedig először is azt a pontot vette elő, mely a Bethlentől elfoglalt javak visszaadásáról szólt. Láttuk már, hogy a főpapok mennyire sürgették e kérdés megoldását. Szerették volna a jószágokat minél hamarább visszakapni. De a protestánsok szerint a nikolsburgi béke már elintézte a kérdést, midőn azt mondja, hogy a rendek a Bethlentől beirt vagy elzálogositott jószágokat a következő országgyűlésen kiszabaditják s kárpótolják azokat, a kik pénzt adtak érettük.
Az 1622-iki országgyűlés azonban a kárpótlást a következő országgyűlésre halasztotta és elrendelte, hogy a jószágok augusztus 24-ikéig jogos birtokosaik kezébe kerüljenek. E július 13-ikán hozott végzés több tekintettel volt a főpapok kivánságára, mint a nikolsburgi béke világos rendelkezésére.
Valószinű, hogy a főpapok Thurzó Szaniszlónak köszönhették e diadalt. Pázmány ugyanis a nádornak még az országgyűlés előtt lefizette azt a tizenötezer tallért, melynek erejéig Bethlen beirta Thurzónak a turóczi prépostságot. Thurzó tehát könnyebbült lélekkel pártolhatta a beirt s elzálogositott jószágokért járó kárpótlás elhalasztását.
A királyi előterjesztés egy másik pontja a már megszokott módon arra kéri a rendeket, hogy bocsássák be a német katonaságot a magyar végvárakba. Noha a sérelmek tárgyalásakor a király a rendek kedveért kénytelen volt megigérni, hogy kivezeti az országban maradt idegen katonaságot, Thurzó Szaniszló mégis magára vállalta az előterjesztés e pontjának diadalra juttatását. Igy akarta elfelejtetni forradalmi múltját. Szép szóval nem boldogult. Tehát mást gondolt, vagyis inkább mások gondoltak helyette valamit. Július 28-ikán az alsóházat a főrendek tanácstermébe hivta, hogy a vegyes ülés szavazással vessen véget a dolognak. Az udvari inditványnak többsége lett volna ez ülésen. A nádor a németek bebocsátásának oly módját ajánlotta, mely szerínte nem ütközött volna a törvénybe. Azt állitotta, hogy az inditvány mellőzése káros volna az országra nézve. A követek – talán öt vagy hat megye követének kivételével – ellenezték az inditványt.
Az ellenzék nevében Petróczy László kijelentette, hogy társaival együtt inkább csak az illedelmesség kedveért jelentek meg a vegyes ülésen. De küldőik utasitásai, a bécsi béke, az 1608- és 1609-iki törvények, Ferdinánd hitlevele s a nikolsburgi béke egyaránt tiltják a németek bebocsátását. A régi szokást sértenék meg, ha ezt a kérdést vegyes ülésen való szavazással döntenék el. Ők tehát tiltakoznak és távoznak a teremből. Midőn távozni akartak, az ajtók zárva voltak. Nagy zaj keletkezett. A követek el vannak fogva, kényszeritik őket a szavazásra a salvus conductus megsértésével, így kiáltoztak a távozni akarók. A nádor, hallván a lármát, felkelt helyéről és kinyittatta az ajtókat. Egyszersmind kijelentette, hogy nem akarta kényszeriteni a követeket a szavazásra, hanem azért záratta be az ajtókat, hogy a folyvást ki-bejáró fiatal mágnások ne zavarhassák a tanácskozásokat. Másnap a követek ujra tiltakoztak az elzáratás ellen. A nádor mentsége tehát nem látszott valószinűnek, annál kevésbbé, mert a kamarai elnök a 28-iki ülésen a városok távozni akaró követeit fenyegetésekkel kényszeritette az ottmaradásra. Augusztus elsején a vegyes ülésén a nádorhoz intézett rendeletet olvasták fel, melyben a király felszólitja Thurzót, hogy szavaztassa meg az országot a fenforgó kérdésről. Az ellenzék most sem akart szavazni s másnap elmaradt a gyűlésről. Augusztus 3-ikán a király az alsó- és felsőház néhány tagját magához hivatta és kijelentette az egybegyűltek előtt, hogy nem kivánja megsérteni a régi törvényeket és szokásokat. Mások reábeszélésére tette az indítványt. De mivel hívei ellenzik, lemond szándékáról és továbbra is kegyébe fogadja a karokat és rendeket. Midőn a nádor e kijelentést kihirdette a vegyes ülésen, mindenfelől élénk vivat kiáltások hallatszottak.
A királyi előterjesztés többi pontjait nyugodtan intézték el. Az országgyűlés küldöttsége Trencsénből Sopronba kisérte a szent koronát, a nádor átvette az ereklyét s megmutatta az országgyűlésnek. Révay Péter, a hű koronaőr, Trencsénben június 5-én meghalt „a korona mellett,” helyébe Apponyi Pált választották.
A király portánként hat forint adót kért a rendektől a következő országgyűlésig. Az országgyűlés csak három forintot szavazott meg két évre, hivatkozván az elmúlt zavarokra s az utóbbi évek rossz termésére. Azonkívül a végek ellátására portánkint gabonát ajánlott fel segélyül; a felső-magyarországi részekben egy kassai köblöt, a Dunán innen két és fél nagyszombati mérőt, Dunántúl egy kőszegi köblöt. A királynénak, a kit július 26-án koronáztak meg, tiszteletdíjul portánként egy magyar forintot szavazott meg az országgyűlés.
A korona őrzésére portánként másfél forintot a következő országgyűlésig. Ezt az adót a földesurak és kiváltságosak fizették.
Az országgyűlés augusztus 6-ikán fejezte be munkásságát. Tagadhatatlan, hogy Ferdinánd engedékenysége békitően hatott, de fennmaradt az ellentét a bécsi béke alapján álló párt s az udvar felfogása közt.1
Bethlen is küldött követeket a soproni országgyűlésre. Kovachóczy István kanczellár társaival együtt azzal volt megbízva, hogy a királytól s az országgyűléstől a nikolsburgi béke végrehajtását kérje. Sokféle kivánságai voltak a követeknek, olyanok is, melyekkel kibővithették volna a béke vívmányait. Bethlen például azt kivánta, hogy a hét megyének ügyigazgatója és itélőmestere legyen, a kik a nyolczados törvényszékeken a fejedelem nevében résztvegyenek és szavazzanak. Ezt a kivánságot az országgyűlés visszautasitotta.
Általában az országgyűlés hangulata nem volt kedvező Bethlen követeléseivel szemben.
Sértette a rendeket, hogy a fejedelem őket kedvelt rendjeinek szólitotta levelében. Ez talán a fejedelmi kanczellária vétsége volt; sokan szándékos sértésnek fogták fel a megszólitást s hevesen kikeltek a fejedelem mértéktelen uralkodói vágya ellen. Az erdélyi követeknek ilyenformán nem volt módjukban megakadályozni az elfoglalt jószágokról szóló határozatot.
Bethlen alig birta fékezni haragját. Július 23-iki körlevelében tiltakozott a nikolsburgi béke megsértése ellen s meghagyta, hogy a hét megyében a tőle beirt „jószágokat senki kezéből ki ne bocsássa”.2
A fejedelmi tiltakozás volt a közelgő vész első híradója. Bethlen nem örömest irta alá a nikolsburgi békét, megalázásnak tekintette, hogy le kellett mondania országáról s királyi czíméről. Nem tudjuk, hogy úgy beszélt-e asztal fölött, mint Czobor Imre irja, de a párbeszéd, melyet e főúr levele fenntartott számunkra, jól jellemzi Bethlen hangulatát a nikolsburgi béke után. „Elhigyjék” – így szólt a jägerndorfi őrgrófhoz, a ki a küzdelem folytatására ösztönözte – „hogy bizony az kezemet Magyarországon tartom és az szemem bizony az bécsi kapura néz.
Im bemegyek Erdélyben, ott egy kevés ideig megnyugszom és ismég kijövök.”3
Bizonyos, hogy Bethlen haragos szemmel nézett volna a bécsi kapura, még ha Ferdinánd és hivei szigorúan ragaszkodnak is a nikolsburgi békéhez, de így még több oka volt arra, hogy készüljön a harcz megújitására.
Először is a portán akarta rendezni dolgait. Az 1621-iki hadjárat végén küldött tatár segitség is azt bizonyitotta, hogy a porta szivesen látja Bethlen harczát Ferdinánd ellen.
Természetes, hogy a váratlan gyorsasággal megkötött béke rossz hatással volt a törökre. Úgy látszik, hogy Ozmán szultán szerette volna, ha Bethlen mindaddig foglalkoztatja Ferdinándot, amíg ő birodalma egész erejével meg nem támadhatja. A portán azt a hírt költötték, hogy Bethlen „a török császár ellen békéllett meg római császárral”. Bethlen szükségét érezte annak, hogy mentse magát s hogy egyúttal tájékozódjék a porta további szándékairól. E czélból küldötte Toldalagi Mihályt 1622 áprilisban Konstantinápolyba. A török viszonyokat jól ismerő követ nevezetes dolgoknak volt tanúja a török fővárosban. Ozmán szultán a lengyel háborúban azt tapasztalta, hogy a janicsárság többé nem alkalmas eszköz egy harczra és hóditásra vágyó uralkodó kezében. A mióta a janicsárok megnősültek, nem szivesen koczkáztatták életüket, haza vágyódtak s a szultánnak több oka volt félni tőlük, mint ellenségeinek. Ozmán panaszkodott, hogy alattvalója lett saját rabszolgáinak, a kikre nagy
Természetes, hogy a váratlan gyorsasággal megkötött béke rossz hatással volt a törökre. Úgy látszik, hogy Ozmán szultán szerette volna, ha Bethlen mindaddig foglalkoztatja Ferdinándot, amíg ő birodalma egész erejével meg nem támadhatja. A portán azt a hírt költötték, hogy Bethlen „a török császár ellen békéllett meg római császárral”. Bethlen szükségét érezte annak, hogy mentse magát s hogy egyúttal tájékozódjék a porta további szándékairól. E czélból küldötte Toldalagi Mihályt 1622 áprilisban Konstantinápolyba. A török viszonyokat jól ismerő követ nevezetes dolgoknak volt tanúja a török fővárosban. Ozmán szultán a lengyel háborúban azt tapasztalta, hogy a janicsárság többé nem alkalmas eszköz egy harczra és hóditásra vágyó uralkodó kezében. A mióta a janicsárok megnősültek, nem szivesen koczkáztatták életüket, haza vágyódtak s a szultánnak több oka volt félni tőlük, mint ellenségeinek. Ozmán panaszkodott, hogy alattvalója lett saját rabszolgáinak, a kikre nagy