Humor és nevetés: megközelítések és magyarázatok

A humorral és a hozzá kapcsolódó nevetéssel, mint az emberi viselkedés és kultúra meghatározó részével, számtalan elemzés és tanulmány foglalkozik, kutatásuknak több száz éves hagyománya van, és számos tudományterülethez köthető. A pszichológiában a humort elsősorban mint kognitív és/vagy emo-cionális jelenséget vizsgálják, a nyelvészek főleg a humoros szövegek, például a viccek vagy a szójáték jellegzetességeit kutatják, a szociológusok a humor és a társadalmi vagy kulturális tényezők összefüggéseivel foglalkoznak, de filozófiai, esztétikai, etológiai stb. kutatások is léteznek (vö. Günther 2002: 7; Coates 2007:

30; O’Connel–Kowall 2004: 464). A humor és/vagy a nevetés jelenségét ezek kü-lönböző megközelítésekben tárgyalják, ennek során több fő irány és magyarázó

fogalom is megjelenik; érdemes röviden kitérni ezekre, ugyanis a nyelvészeti elemzésekben is lényeges szerepet kapnak.

A humor és/vagy a nevetés magyarázatával kapcsolatban három fő elméle-ti irány különíthető el, amelyek nem ellentétesek, inkább kiegészíelméle-tik egymást:

a feloldódás-, megkönnyebbülés- vagy szelepelméletek, az inkongruitás- vagy konfliktuselméletek és a fölényelméletek (Glenn 2003: 20; Günther 2002: 7;

Tauzin–Csík–Tiszóczi 2005: 132; Séra 1980). Az elsősorban Freud munkásságára visszanyúló megkönnyebbülés- vagy szelepelméletek szerint a nevetés egyfajta megkönnyebbülésből származik, amely egy kellemetlen helyzet vagy feszültség feloldódását vagy a konvenciók által kiváltott kötöttségekből való megszabadu-lást kíséri. Az inkongruitási vagy konfliktuselméletek szerint a nevetés kiváltója az össze nem illés és az ennek feldolgozásával járó kognitív erőfeszítés. Akkor nevetünk, ha két (vagy több) dolog nem harmonizál egymással, egy valós vagy elmebeli szituáció egyes részei – amelyek lehetnek gondolatok, érzések, egy helyszín vagy viselkedés is – ellentmondásosak vagy össze nem illők, mégis szintézisbe kerülnek egymással, avagy egy szituáció értelmezésében két lehet-séges interpretációs keret kapcsolódik össze és kerül összeütközésbe (Glenn 2003: 21). Ez esetben a nevetést az elvárt és a valóságos esemény közti konfliktus, a két (a komoly és a humoros) értelmezési keret közötti váltás, illetve – más fel-fogásban – az inkongruencia feloldása során létrejött öröm vagy kellemes érzés váltja ki (Günther 2002: 12). A fölényelméletek elsősorban a humornak a társas viszonyokkal való összefüggését állítják a középpontba, és elsősorban a más személyek fölötti hatalomgyakorlással, mások megalázásának lehetőségével, vagyis egyfajta agresszióval kapcsolják össze. Ez utóbbi elméletek a humornak és a nevetésnek a társas tényezőkkel és a társas-kulturális kontextussal, a tár-sas viszonyok alakításával való kapcsolatát is nagymértékben hangsúlyozzák (Günther 2002: 13). A humor és nevetés modern magyarázatai között szerepel a nevetés összekapcsolása az „arousal”-nak, azaz az emberi szervezet izgalmi és éberségi állapotának a hirtelen változásával (megemelkedésével vagy várat-lan csökkenésével); ehhez közel áll az a magyarázat, amely szerint a nevetést egyszerűen a „pszichológiai vagy mentális állapot jóleső megváltozása” váltja ki (Glenn 2003: 23).

Az emberi viselkedésben a nevetés eredendően az öröm egy kifejezési módja (Glenn 2003: 16). Az ember egyedfejlődésében a mosoly és a nevetés igen korán megjelenik: az élet első 10 hetében még úgynevezett REM-mosoly figyelhető meg, amelynek nincs köze külső ingerekhez, majd ezt követően megjelenik a szociális mosoly, amely az idő előrehaladtával egyre differenciáltabbá és egy re

107 Nevetés a társalgásban

inkább társas természetűvé válik (Glenn 2003: 17; Tauzin et al. 2005: 132).¹ A legújabb kutatások egyre erőteljesebben a nevetés társas természetét állítják a középpontba: ezek között fontos az a felfogás, amely az emberi nevetést a szo-ciális játék jelenségével kapcsolja össze, és evolucionálisan a szoszo-ciális játék egy formájából eredezteti (vö. Vettin–Todt 2005: 220). A nevetést – valamint az az-zal rokon mosolygást – e tanulmányok egyfajta játékjelzésként értelmezik, és a főemlősök ellazult állapotot tükröző, nyitott szájú arckifejezéséből vezetik le, amely vizuális játékjelzésként működik (Vettin–Todt 2005: 218). A játékjelzések azt az üzenetet közvetítik, hogy a következő viselkedést – például egy birkózást vagy verekedéskezdeményezést – a felek játéknak szánják-e, de szabályozhatják a játékos viselkedés hosszát vagy intenzitását is.²

A nevetésnek ilyen, játékjelzésként való megközelítése közvetlenül összekap-csolható azokkal a társalgáselemzési meglátásokkal (Jefferson–Sacks–Schegloff 1977; Gumperz 1982: 131; Günther 2002: 153; Glenn 2003: 28; Norrick 1994), amelyek arra mutatnak rá – Bateson 1953-as tanulmánya nyomán (Bateson 1953), amely szerint a társalgásban választhatunk „komoly” és „játékos” akciómód kö-zött –, hogy a nevetés a társalgásban gyakran kontextualizációs utasításként vagy értelmezési keretet pontosító jelzésként működik: jelzi a beszédpartnereknek, hogy az adott megnyilatkozás viccnek vagy humoros adaléknak szánták, vagy egy fenyegetőnek értelmezhető aktust enyhít, avagy az adott szituáció humoros feldolgozási módját kínálja fel. A nevetés ezekben az esetekben nemcsak utólago-san pontosíthatja, hanem eleve kijelölheti az értelmezési keretet (Glenn 2003: 28);

ugyanezt az elméletet támasztják alá Coates elemzései, amelyekben bemutatja a társalgásbeli nevetés és humor egyfajta „játékkeret”-et megteremtő szerepét („talk in a play frame”, Coates 2007; Norrick 1994). A nevetéssel kapcsolatos újabb kutatások azt is kimutatják, hogy a nevetés vokalizációja önmagában is alkalmas arra, hogy az interakciós partnerekből nevetést vagy azzal rokon válasz-reakciót, például mosolygást hívjon elő, vagy megnövelje a humoros viselkedés, a viccelődés vagy a vidámság jelzéseinek arányát (Vettin–Todt 2005: 218), vagyis eleve kijelöljön, felkínáljon egy jellegzetes társalgási stílust és a hozzátartozó értelmezési keretet.

1 Ezek mellett említhető a csiklandozás által kiváltott nevetés, amely reflexszerűnek tekinthető (vö.

Chapman–Foot 1976 is). A csiklandozás a nem humán főemlősöknél sok esetben a társas játék-viselkedés körébe tartozó jelenség, számos főemlősnél pedig a nevetés vagy ahhoz hasonló hang az örömteli társas viselkedés jellemzője, és elsősorban a játékos birkózással kapcsolódik össze.

2 A főemlősök játékot jelző hangjelzései számos jellemzőben hasonlítanak egymásra, például alacso-nyabb amplitúdó. Játékjelzésként a főemlősök között működhetnek a jellegzetes arckifejezések vagy hangjelzések mellett bizonyos testtartások és mozdulatok is. Bővebben lásd Vettin–Todt 2005: 218.

A nevetésnek játékjelzésként való megközelítése tehát szintén egy lehetséges és nyelvészeti szempontból lényeges magyarázatot kínál; továbbá nemcsak azért fontos, mert aláhúzza a nevetés szociális természetének jelentőségét, hanem azért is, mert rámutat a nevetés kommunikatív használatára (vö. Tauzin et al.

2005: 132) is. A nevetés ennek értelmében nem vagy nemcsak spontán, reflex-szerű reakcióként (vagyis megkönnyebbülést vagy örömérzést követő biológiai eseményként), hanem kommunikatív, jelentéshordozó aktusként is jelen van az emberek közti társas érintkezésben.

A fenti magyarázó elméletek mellett a humor funkcióinak is számos leírá-sa létezik sok ponton kapcsolódva a fentiekhez. A humor egyik fő funkciója az önvédelem, a stressz feloldása: a humor által eltávolodás történik a stresszes helyzettől vagy a negatív élménytől, egy távolabbi nézőpont, tágabb perspektíva teremtődik meg, és ez adja az én védelmét (Günther 2002: 14). A humor másik alapvető funkciója a társadalmi létmódhoz és csoportkultúrához kapcsolódik, és elsősorban a társas határok kijelölését és a társas pozicionálást szolgálja. A humor és nevetés társas funkciója e szempontból elsődlegesen a társas távolság csökken-tése, szolidaritás megteremtése vagy erősícsökken-tése, a csoporton belüli összetartozás növelése (Coates 2007). Emellett sok formájában összekapcsolódik az alá- és fölérendeltség szabályozásával is, a személyek vagy csoportok közti dominancia-viszonyokkal és azok alakításával. (Ennek kapcsán szintén a humor jellegzetes megjelenési formái figyelhetők meg, például ilyen az elnyomott csoportokra – színesek, nők – jellemző vagy rájuk vonatkozó humor (Günther 2002: 15;

magyar vonatkozásban gondolhatunk a zsidó- vagy cigányviccekre). A humor egy fontos társas funkciója egyfajta enyhítés vagy védelem is, amelynek segítsé-gével társas szempontból fenyegető aktusok vagy tabukat érintő cselekvések is végrehajthatók. A humor funkcióinak harmadik fő csoportját „interperszonális”

természetűeknek nevezhetjük: ezek az egyénhez, vagyis az én megjelenítéséhez és társas viszonyaihoz kapcsolódnak, és elsősorban az intimitás – két személy közti közelség – mértékének szabályozásával, illetve a beszélő énjére való figyelem felkeltésével vagy megtartásával függnek össze. Ebben a funkcióban a kreativitás és az esztétikai érzék dimenziója, valamint a másokkal való kapcsolat gondozásá-nak, a gondoskodásnak a síkja – a személyes távolság csökkentése és feszültségek oldása – is fontos mozzanatként jelenik meg.

Mint látjuk, a humor és a nevetés magyarázatával és funkcióival számos elmélet és tanulmány foglalkozik. Ezek nagy része összekapcsolva vagy felcserélhetően használja a humor és a nevetés fogalmait, sőt nemegyszer a „vicc” és „viccelő-dés” (joking) fogalma is megjelenik (pl. Coates 2007: 30): e fogalmak legtöbbször

109 Nevetés a társalgásban

összemosódnak, és viszonyuk tisztázatlan marad. A humor és a nevetés azon-ban nem jár feltétlenül együtt, és a vicc vagy a viccmesélés sem a humor egyet-len megjeegyet-lenési formája. Továbbá amellett, hogy a nevetés nem csak humoros meg nyilatkozásokban vagy viccekhez kapcsolódva jelenhet meg, egy humoros megnyilatkozás vagy szituáció sem vált ki minden esetben nevetést (vö. Glenn 2003: 24; Jefferson 1979). A nevetés elmaradásának többféle oka lehet: így a hu-mor feldolgozásának sikertelensége a befogadó részéről vagy a nevetés szándékos megtagadása (vö. Priego-Valverde 2009).

A nevetés és a humor aktusait – nyilvánvaló kapcsolataik ellenére – önmaguk-ban is érdemes tehát vizsgálni. A továbbiakönmaguk-ban elsősorönmaguk-ban a nevetés jelenségéből indulunk ki, annak nyelvi szerepére, diskurzusbeli funkcióira koncentrálunk, és a nyelvi humorral nem foglalkozunk részletesebben, csak amennyiben a nevetés elemzése kapcsán szükséges.