Előzetes megjegyzések az esettanulmányokhoz. A továbbiakban két, eltérő típusú esettanulmány révén kívánok némi betekintést nyújtani a mai magyar

névkutatás, illetőleg a dimenzionális nyelvészet módszertanába. Az egyik vizs-gálat alapvetően ómagyar vonatkozású, szűkebb értelemben vett nyelvtörténeti problematikájú, helynévtani témát takar: két, egymással szomszédos székely-földi település nevének a kérdéskörét. A másik elemzés új- és újabb magyar kori, a nyelven kívüli tényezők szélesebb körének bevonását igénylő, személy-névtani problematikát tárgyal: a Kárpáti családnév történetét. Mindkét vizs-gálat arra kíván – legalábbis a főbb vonalak ismertetésével – példát adni, hogy egy-egy konkrét névtani kérdés vizsgálata során a névtan, a nyelvészet, illetve a kapcsolódó további tudományterületek legkülönbözőbb szempontjainak és ismereteinek, illetve ezek összefüggéseinek a figyelembevétele, hasznosítása vezethet a valóság – a nyelvi tények és a nyelvi vonatkozású valóság – teljesebb megismeréséhez. (A két, itt tárgyalandó esettanulmány teljesebb, illetve korábbi változatai: Farkas 2007, 2008.)

II.

1. Kilyén és Szotyor: két háromszéki település nevéről. Kilyén és Szotyor néhány száz fős, középkori alapítású és napjainkban is csaknem színmagyar lakosságú falvak Sepsiszentgyörgy közvetlen közelében, Háromszéken (Kovászna megye).

Kilyén területén 12. századi település nyomait találták a régészek, nevének első feljegyzése pedig – a legtöbb környékbeli helységgel, köztük Sepsiszentgyörggyel együtt – az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékéből maradt ránk: sacerdos de Kylien. A szomszédos Szotyort itt nem említik, tehát későbbi alapítású, netán saját egyházzal még nem rendelkező falu lehetett. Szotyor régi templomára a 15. századból vannak adataink, a falu első említése 1448-ból ismert: Zwthÿor.

(Adataikra lásd FNESz.; ETH. 2: 86–102, 178–181.) A két helységnévből származ-tatható, jellemzően erdélyi családneveket történeti családnévszótárunk (CsnSz.) a 16. századtól adatolja megbízhatóan.

Háromszék középkori helységnevei általában (vö. Kniezsa 1943/2001: 101–104, ill. térképmelléklet) magyar eredetű nevet viselnek. A két szóban forgó falu – számos társával együtt – feltehetőleg személynévből keletkezetteket: egykori birtokosukról, illetve lakójukról kaphatták nevüket, ősi és a környező nyelvek közül jellegzetesen magyar névadási mód szerint; puszta személynévből, azaz

43 Névkutatás és dimenzionális nyelvészet

minden további elem (képző, utótag) hozzáadása nélkül válva helységnévvé (FNESz.). A két helységgel együtt mindkét településnév megszakítatlan folya-matossággal, a Kárpát-medencében egyedi előfordulású névként és változatlan formában maradt fenn a magyar nyelvhasználatban napjainkig.

2. Kilyén. A Kilyén helynév alapjául szolgáló régi magyar személynév a végső soron kelta, nyelvünkbe egyházi latin közvetítéssel érkezett Kilianus ~ Chilianus névből származik, amely a 7. századi Szent Kilián würzburgi püspök neveként került be a martirológiumokba (Fekete 2007: 104). Középkori tisztelete jelentős nem lehetett Magyarországon – egyetlen középkori patrocíniumáról van tudo-másunk (Mező 2003: 189) –, ám a szent egyházi ünnepe (július elején) a kora-beli martirológiumi, illetve születésnap szerinti névadás révén is biztosíthatta helyét a hazai keresztnévanyagban. Személynévként latinos és magyaros formá-ban, sokféle alakban és viszonylag bőven előfordul az Árpád-kori forrásokban (pl.: 1138/1329: servorum Kiliani, 1202–3/1500 k.: Kilian, 1210: Gelianus, 1211:

Kylien, 1218: Gelian stb.; ÁSz. 462–463). Az apa nevére utaló, megkülönböztető névelemként is adatolható (pl.: 1308: Dionysius Kilianus; Fehértói 1969: 104), és ha nem is tömegesen, de később öröklődő, azaz családnevek alapjává is vált (1403:

Georgio Kellyen, 1601: Thomas Kilian stb.; CsnSz. Kilián a.). Később tovább rit-kult a névcsalád tagjainak használata; napjainkban is ritkának számítanak.

A szóban forgó, a középkorban nálunk is használatos személynév érthető módon – jellegzetes helységnévadási, motivációs típusként – több magyar tele-pülésnévben is megjelenik, például: Borsod m., 1237/1244/1356: terra Kyliani (Gy. I: 782); Ny-Szlovákia, 1404: Kylyanvasardya (> 1416: Gelyenfalw, Gylyenfalw;

FNESz. Gellénfalu a.); Gyergyó, 1576: Kylienfalva (FNESz. Kilyénfalva a.); az alap-jául szolgáló latin személynév más származékai úgyszintén (lásd még FNESz.

Gelénes, Gellénháza a. is). A keresztnevek tehát különböző névszerkezetekben jelenhettek meg a régi magyar helységnévadásban. A szóban forgó falvak azon-ban nem közvetlenül a szentről (ennek motivációját nem találnánk), de nem is templomáról (ti. arról Szent- előtagú helynév született volna), hanem valamely, a szent neve után elkeresztelt személyről (a falu birtokosáról vagy egyik lakó-járól) kaphatták a nevüket – megfelelően a régi személy-, illetve helynévadási gyakorlatról meglévő ismereteinknek.

Tudós, ám a helynévtörténetben járatlan magyarázat eredeztetheti tehát Kilyén nevét közvetlenül a vértanú püspöktől, mint Benkő József 1770–80-as években íródott munkájában (1999. II: 121) olv1770–80-ashatjuk: „Kilyén, melyet Szent Kiliánról neveztek el”. Másféle magyarázatra bukkanhatunk Pesty Frigyes

or szágos hely névgyűjtésének 1864-es kéziratos anyagában, amelyet a helyi fele-kezeteket képviselő unitárius és református pap szolgáltatott: „A’ helység érintett elnevezéséröl sem okiratilag, sem szohagyományilag tiszta tudat nints,– azomba hihetöleg az Avarok egy Kilián nevezetü Vezérik nevéröl örökölte volt a’ Helység el neveztetését ugy látszik való szine” (Farkas–Zántó 2008: 21). A falu nevére újabb, helyi, népetimológiás magyarázatot nem ismerünk.

A Benkő- és a Pesty-féle téves névmagyarázatok közösek abban, hogy a tele-pülésnevet személynévből származtatják. Benkő József, a 18. század második felének sokoldalú tudósa a kevéssé ismert régi szent nevéből, míg a 19. század közepének helyi értelmisége, protestáns lelkészei korukhoz és társadalmi környe-zetükhöz illőbben történeti-mondai háttérrel magyarázták keletkezését. A sze-mélynévi eredeztetést egyébként a helynév etimológiailag nem átlátszó jellege és a helységnevek nagy tömegének szembetűnően személynevekből való egyszerű keletkezése is kézenfekvővé tette. S hogy névadóként egy avar – és a név újkori alapformájával (Kilián) említett, tehát nem pusztán a falunévből (Kilyén, Kén, illetve a „[N]ép nyelvin: Kiën”) feltett – vezér személyét nevezték meg, művelő-dés- és mentalitástörténeti szempontból tekinthető jellemzőnek.

3. Szotyor. A Szotyor helységnév alapjául a FNESz.-ben is feltett személynév Kiss Lajos feltételezése szerint az ismeretlen eredetű szatyor közszóval (’kosár, táskaféle’, első adatai: 1364, ill. 1395; EWUng.) függhet össze. Ebben az esetben a tárgynévből a foglalkozásra utaló egykori világi névadás példáját valószí-nűsíthetjük benne (vö. pl. 1211: Sorloud, Sorud, Varsa; vö. Pais 1966: 21–22).

Tárgynevek az előállított tárgy vagy a jellegzetes munkaeszköz neveként minden további nyelvi elem (képző, összetételi tag) hozzáadása nélkül is személynévvé válhattak. Ennek az általános emberi szemléletből fakadó lehetőségét az újabb kori ragadványnevek vizsgálata is igazolja; vö. például Bőrszivar, Bükkfa, Dikics, Páncél, Salak (B. Gergely 1977: 156–157; az alapvető motivációt akár szavajárási jelleggel is színezve: Vinkli, Ördög 1973: 397). Újabb kori falusi ragadványnévként egyébként a Szatyort is adatolhatjuk, de a név motivációját sajnos nem ismerjük (Ördög 1973: 397). Az időben távoli két névállomány, illetve személynévfajta pedig joggal vethető össze egymással, hiszen lényegük szerint ugyanazon, sajá-tosságjelölőként kreált névtípust képviselik (vö. Hoffmann 2008b).

De térjünk vissza az ómagyar kori névanyaghoz és az etimológia kérdésé-hez. A Tihanyi összeírás 1211: Zotur szolganeve kérdőjelesen a szatyor közszó első adataként szerepel történeti-etimológiai szótárainkban (TESz., EWUng.).

E személynévre azonban az Árpád-korból nincs több adatunk, az ÁSz.-beli uta lás

45 Névkutatás és dimenzionális nyelvészet

pedig, amely a szintén egyszeri előfordulású 1272: Zoitur névvel való össze-vetését ajánlja, ugyancsak elbizonytalanítja a lehetőséget. Az említett közszóval nyilván csupán azonos alakú szatyor, szotyor szavak (’blúz’, ’vízen úszó hó- és jéggomoly’), illetve szavunk további jelentései (’ellenszenves öregasszony, -ember’,

’csirkeborító’, ’szövőszék’ stb.) érthető módon: névjelentéstani, illetve történeti okokból nemigen jöhetnek szóba a feltett Szotyor személynév magyarázatában (legtöbbjüket együtt lásd TESz.).

A szatyor közszó már ómagyar kori szójegyzékeinkből ’kosár, táskaféle’ érte-lemben adatolható (EWUng.), és hasonlóképpen az erdélyi régiségből is (SzT.).

Általános tájszótáraink tanúsága szerint is szotyor alakban a székelység körében, illetve – nem csupán, de jellegzetesen – a Székelyföldön él, hasonló jelentésekkel:

’lapos, nádból szőtt hosszú kosár’ (TSz.); ’kétfülű, hosszúkás, tarisznyaforma, összelapítható gyékénykosár’ (MTsz.); ’egy- vagy kétfülű fonott kosár’ (ÚMTsz.).

Ezt erősítik meg természetesen az erdélyi magyar nyelvföldrajzi munkák (SzNySz.

kosár a., RMNyA. IV: 1102. sz. térkép) is. A néprajztudomány a kasornya Erdély keleti részén használatos változataként tartja számon: „kisméretű, ritka szemű te-herhordó háló, edények kézben való szállítására szolgál”, amelyet a Székelyföldön a szegényebbek háziiparként állítottak elő, és eredetileg a halász-csikász életmód eszköze lehetett (NéprLex. kasornya, ill. szatyor a.).

A szatyornak nevezett használati eszköz készítésével foglalkozó személyt szatyrosnak, szatyorkötőnek nevezték a régiségben. Erre mutatnak a családnévi adatok, pl.: 1552: Zyatrios, 1565: Paulus Zagyorketeo (CsnSz.), illetve az erdé-lyi szótörténet forrásai: 1568: Jlona szatyor kDtho, 1570: Ilona Zattyros Peterne (SzT.). Maga a Szatyor családnév ugyanakkor több helyről, több előfordulással és korábbról adatolható, mint a csak szó szerint mutatóban idézhető Szatyorkötő, illetve a Szatyros is. (A ’szatyorkészítő’ névcsaládjának nyelvi rokonságához vö.

Tanisztrakötő, Tarisznya, Tarisznyás; CsnSz. Erszény a.)

A Szatyor családnevet a CsnSz. a mesterségnévből keletkezett Szatyorkötő rövidüléséből magyarázza, számos más családnév esetében alkalmazott eljárá-sához hasonlóan (vö. pl. a Gúzs, Hordó, Mész, Páncél, Párta, ill. Kürt családnevek szócikkeivel; CsnSz.). Egy ilyen közszói alapú családnév, pontosabban annak közvetlen, öröklődővé váló előzménye esetében viszont valószínűbbnek tűnik – már csak a fentebb idézett, mai ragadványnévi adatok tanúsága szerint is –, hogy az metonimikus alapon, azaz magából az adott foglalkozáshoz szorosan kapcsolódó tárgy nevéből, jelentésbeli névalkotással keletkezzen. Jegyezzük meg egyúttal, hogy éppen a szatyor szó első adata (1364: Paulum dictum Zagyurwagou alio nomine filetlenpal; gonosztevő neveként: ’szatyorvágó’; Fehértói 1969: 29)

továb bi sajá tos – bár szintén foglalkozásnévinek minősíthető – névadási moti-vációt rejthet magába. Egyéb lehetőség (így általában egy jellegzetes használati tárgyról történő elnevezés) szintén elképzelhető esetünkben. Egy adott név ke-letkezésében tehát, ha nem is minden viselőjére kiterjedően, de egyes esetekben lehetséges (azaz ki nem zárható) a nyilvánvalónak tekintett fő típustól eltérő motiváltság. Mindez persze összefoglalható egyszerűen úgy is egy motivációs jellegű családnév-tipológiában, mint az adott tárggyal való kapcsolatra utaló családnév típusa (vö. N. Fodor 2010: 74, ill. 79–80). Emellett viszont egy régi, világi személynévből mint apanévből való származtatás esélye igen csekélynek mondható.

Összefoglalva az eddigieket: ha létezett egy Szatyor személynév, és az a szatyor közszóval állt összefüggésben, akkor az valószínűleg a szatyor szóval megneve-zett tárgy készítőjét jelentette; az ő puszta személynevéből pedig keletkezhetett helységnév a szóban forgó területen, a szóba jöhető nyelvtörténeti korszakban, Szotyor alakban. Mindezt a szótörténet és nyelvföldrajz, a tárgy- és művelődés-történet, továbbá a névadásban megnyilvánuló emberi szemléletmód és az ennek megfelelő nyelvi eszközök, a személy- és helynévtörténet és általában a névkutatás mai ismeretanyaga egyaránt lehetségesnek látja. Akkor is, ha a kiindulásként feltett személynévre egyelőre nincs adatunk.

A megfelelő személynév adatolhatóságának hiánya is arra indít azonban, hogy a településnév közszói eredetének lehetőségét is mérlegre tegyük. A szatyor ~ szotyor szavak fentebb már említett jelentései a helységnévadás szemléleti hátte-reként viszont nem vehetők számításba – hasonló motivációs, illetve szemantikai típusok nemigen ismertek a hazai helységnévanyagban. Kevéssé látszik valószí-nűnek itt a közvetlen, személynévi áttétel nélküli foglalkozásnévi eredeztetés is.

Csábítónak tűnhetne azonban egy ’vízinövény (ti. amelyből a szatyort készítik)’

típusú jelentésből való származtatás, amelyre az ótörök eredetű gyékény szó jelen-téstörténete kínálná a megfelelő párhuzamot: 1. VR., 1219/1550: ? de villa Geken (helységnévi adat!), stb. ’egyfajta vízinövény’; 2. JókK., 1372 u./1448: ’ebből készült takaró, szőnyeg’; 3. 1544: ’belőle szőtt kosár’ (!) – mindez az egyébként is gyakori

’anyagnév’ → ’az anyagból készült tárgy’ jelentésfejlődés adott fogalomkörben megtalálható példájaként (vö. TESz.). A kérdéses szó ’vízinövény’-féle jelentését azonban nem tudjuk adatolni: a legkorábbi biztos előfordulások is már a ’kosár, táskaféle’ jelentésre utalnak. Pedig a szatyor szót próbálták már összefüggésbe hozni a szláv szittyóval és a hangutánzó eredetű szotyog szócsaládjával is, ezeket azonban az újabb etimológiai szakirodalom nem tartja valószínűnek, szavunkat ismeretlen eredetűként tartva nyilván (TESz. szatyor, ill. szotyka a.). A közszói

47 Névkutatás és dimenzionális nyelvészet

eredeztetés esetén mindemellett még inkább kellene számítanunk hasonló hely-ségnevekre a magyar nyelvterületről – ilyenek azonban nincsenek.

A falu nevének a helyi nyelvjárásra jellemző szotyor szóval fennálló egye-zése annyira jellegzetes, hogy minden ismert névmagyarázat ehhez kötődik.

Jellemzően persze közvetlenül a közszóhoz és nem egy, a magyar egyénnév-anyagban alapvetően – de legalábbis sok évszázad óta – ismeretlen névhez. Benkő József (1999. II: 121) is így vélekedett egykor: „Szotyor: úgy hiszem, így nevezték el, mivel ennek az előző lakosai a vékony varjúmákból (Hibiscus) kosárkát szok-tak fonni; a kosárka (Rohr Körblein) először a székelyeknél és a magyaroknál a szotyor vagy szatyor névre hallgat”. (Bár hozzáteszi: „hacsak nem akarod Szent Szótériusztól származtatni”, de ezt láthatólag maga sem gondolta komolyan.) Pesty Frigyes adatközlője is hasonlóképpen vélekedett: „nevét a mint tudatik, a körülötte régentén termett nádbol szöni szokott szotyortol vette” (Farkas–Zántó 2008: 23). A helynévadás szemléleti alapjának problémájával ezek a magyaráza-tok természetesen nem gondolnak. A homonímia azonban a mai napig táplálja a helyi, népi humort is (Farkas–Zántó 2008: 7).

4. Történeti névváltozatok. A két falunévnek -falva utótagú változatai is isme-retesek. Szotyor esetében egyetlen ilyen adatunk van; az 1576. évi Zottiorfalva forma helyett azonban már ugyanazon adománylevél külsején is a Zotyor forma szerepel, hasonlóan az adott ügyet folytató későbbi oklevél szövegéhez és minden korábbi vagy későbbi említéshez is (SzékOkl. V: 103, 103, 108; stb.). Kilyén ese-tében is csak mutatóba idézhetünk -falva utótagú vagy legalábbis annak látszó adatot: 1576/18. sz. e.: Killyen falva, 1728: Killyen falva erdeje (ETH. 2: 86, 92).

Egyébként még Suciu történeti helynévszótárának vonatkozó szócikkében is akadna egy 1591-es Killiyenfalva adat (Suciu 1967–1968. I: 141), ám a hivatkozott forrásban (SzékOkl. V: 151) az adat szövegkörnyezetének utánanézve (magya-rul és nem betűhű közlésként): „Barabás Tamást Killyénfalváról Gyergyóból”

– ez tehát tévedés: valójában nem a háromszéki Kilyén (Chilieni), hanem a gyer-gyói Kilyénfalva (Chileni) adatsorába tartozna. (A hiba hasonlóképp szerepel a SzékOkl. 5. kötetének mutatójában, azaz innen öröklődhetett át.)

A két középkori magyar helységnévnek valóban elképzelhető -falva utótagos változata, a névváltozatoknak pedig ingadozó, párhuzamos használata is a ré-giségben. Hasonló névváltozatok akár a Székelyföldön nem ritka személynév + -falva típusú helységnevek analógiás hatására, másodlagosan is könnyen kelet-kezhettek a korábbi falunév kiegészülésével, akárcsak időleges jelleggel. (A té-máról részletesen lásd Kázmér Miklós helységnévtípus-monográfiáját: Kázmér

1970.) Itt is igaz azonban, hogy „[e] szerény adatsorból tetszetős lenne kiolvasni a Ø > -falva > Ø változás tényét, de éppen az adatok csekély száma miatt ezt nem tehetjük meg”, azaz a jelenséget legfeljebb egy Ø > Ø ~ -falva > Ø változás jelének tarthatjuk (Kázmér 1970: 118). Az esetünkben említett névváltozatok ugyan-akkor feltűnően ritkák, a meglehetős adatgazdagság ellenére is (vö. az ETH. 2.

anyagával is). Eleve kérdéses továbbá, hogy a falva elem valóban a tulajdonnév, a falunév részét képezi-e a szóban forgó adatokban, vagy csupán annak alkalmi kiegészítője, és persze az is, hogy ezek a beszélt nyelvben is létezett vagy csak az írásbeliségben felbukkant formák lehetnek-e. Az adatok alaposabb vizsgála-ta után mindenesetre túl sok a kétely ahhoz, hogy komolyabban számolnunk kelljen e névváltozatokkal.

A helységnévváltozásoknak egy másik, ismertebb típusa a (gyakorta hasz-nált nevén: megkülönböztető) előtaggal való kiegészülés. A két településnév a történeti Magyarországon egyszeri előfordulású, és Szotyor esetében nincs is adatunk előtaggal bővült névformára. Ám Kilyén neve olykor – bár feltehetőleg nem a helyi, mindennapi, szóbeli használatban – Sepsikilyén formában is hasz-nálatos volt, ha alaki egybeesés nem is állt fenn más magyar helységnevekkel.

A „megkülönböztető” előtag persze nem csupán a megkülönböztetés igénye miatt keletkezhetett, de nem is volt szükségszerű a létrejötte (mint pl. Sepsiszentgyörgy esetében már 1492-ből, 1854-ben Sepsiszentkirálynál, és további helységnevek egész soránál a századforduló táján zajló hivatalos helységnévrendezés során;

vö. FNESz., Mező 1982: 218–229). A Sepsikilyén névváltozat esetében az előtag inkább az informativitást, a lokalizálást segíthette, ám nem rögzült igazán; a jel-legzetes forma a puszta Kilyén volt és maradt.

5. a román névanyag. Az erdélyi magyar falvak román népi elnevezései alap-vetően a magyar nevekből alakultak ki. Kilyénből Chil(i)eni, Szotyorból Sotior lett. A puszta személynévből keletkezett (vagy -i képzős) régi magyar helység-nevek jellemzően egyszerű átvétellel kerültek át a románba (Kniezsa 1943/2001:

35–36). Kilyén neve (és -i melléknévképzős, gyakori származéka) azonban igen közel áll a román helységnévrendszer egyik jellemző típusához, a személynévi eredetű helységnevek -eni képzővel ellátott csoportjához (pl.: Dobre > Dobreni, Costea > Costeni). E név román megfelelője így nem egyszerű hangalaki, hanem a román névrendszerhez való igazodással alakult.

A Trianon utáni román hivatalosság a nem transzparens és főleg a román név-rendszerbe jól illeszkedő Chilieni nevet változatlanul meghagyta, a tőle azonban mindkét szempontból különböző korábbi román nevet, a Sotiort – több más

49 Névkutatás és dimenzionális nyelvészet

társához hasonlóan – lecserélte. A hivatalos helynévadás jellemző módszere-ként a nevet lefordítva jött létre a Coşeni, amelynek jelentése: ’egy Coş [= Kosár]

nevű személy emberei, Coşék’, amely a román helynévrendszerbe már jobban beleillett. E román helységnevek a román nyelvben, a román nyelvű, hivatalos névhasználatban természetesen a vonatkozó magyar nevek helyett állnak; adott politikai érában pedig a nyilvános magyar nyelvhasználatban, szó- és írásbeli-ségiben is kényszerűen azok helyett szerepeltek. (Mindehhez lásd FNESz., ill.

Kniezsa 2001 és Murádin 2003, kül. 12–20.)

6. Összefoglaló megjegyzések. A szóban forgó két háromszéki falu neve ke-letkezése óta – formájában és jelentésének lényegében – változatlan. Bizonyos szempontból azonban mégis megváltoztak, közös kiindulásuk – feltehető puszta személynévi alapjuk – ellenére is különbözőképpen. A személynévadás, -név-rendszer jellege időközben átalakult, a vonatkozó személynevek maguk pedig kiavultak a használatból. Egyikük – etimológiailag átlátszatlan volta, egyházi háttere, névcsaládja révén is – valamennyire megőrizte személynévi jellegét, míg a valamikori névadó kiléte természetesen feledésbe merült. A másik személynév viszont – nyelvünkben egykori világi névadással és ma is meglévő magyar köz-szóból születvén – személynévként feledésbe ment, a belőle keletkezett helység-nevet pedig az utódok már közszóból származónak érzik. Bár a tulajdonnevek változásai körében elsősorban a név hangtestét, struktúráját és denotációját érintő változásokat szokás számon tartani, mindez figyelmeztet arra, hogy más-féle változások is léteznek. Megértésükhöz és leírásukhoz a szakirodalomban a beleértésnek nevezett jelenség (Kiss 1995: 6–7); a népi és a tudá(lé)kos, illetve tudós, de hibás etimologizálás (Hajdú 2003: 59–68); illetve a transzszemantizáció fogalma vezet közelebb (Hoffmann 1999: 213–215). E változástípusnak a ma-gyar névtörténet szűkebb keretén belül és a különböző nyelvek névanyagának érintkezésében egyaránt lehet szerepe.

A két helységnév itt bemutatott történetével mindenekelőtt azt igyekeztem példázni, hogy a szótörténet, a személynevek különböző típusainak története és a helynevek kutatása egymással, a fennálló névrendszerekkel, illetve az azokat használó közösség életkörülményeivel, a térbeli és időbeli viszonyokkal egyaránt összefüggéseket mutat. Ezeket az adatok széles körű gyűjtésére és kritikai értéke-lésére alapozva, a legszűkebb értelemben vett nyelvészeti elemzésen túl egyaránt és együttesen is vizsgálni érdemes, ha a tulajdonnevek állományának, a nevek keletkezéstörténetének és névélettanának kutatására vállalkozunk.

III.

1. Kárpáthy, Kárpáti és a történeti magyar családnévanyag. Jókai Mór 1853 és 1855 közt írta meg egykor legolvasottabb regényeit, az Egy magyar nábobot (EMN.) és a Kárpáthy Zoltánt (KZ.). Ezek szerint a Berettyó vidékén áll a kár-páti Kárpáthy család kárpátfalvi kastélya, amelyet a „legrégibb nagyapa” kezdett építtetni még a tatárjárás előtt, nemzedékek sorának hagyva azt örökül (a fiktív genalógiára lásd EMN. I: 256–258). „Tudja-e, mit tesz az: egy Kárpáthynak ne-veztetni? – kérdezi büszkén Jancsi úr – Viselni olyan nevet, melyet harminckét ős hagyott hátra, kik mind főispánok, zászlós urak voltak, melynél különben hangzó név nincs a magyar hazában?” (EMN. I: 27.) E családnevet azonban nem találjuk természetes módon alakult, történeti, 14–18. század közötti név-anyagunkban. A nábob „a régi Magyarország típusa”, „a magyar úrnak […]

minden időkre szóló megtestesülése” (EMN. I: 319, 334), ám Jókai több más hősével együtt rá is igaz: „Kárpáthy Zoltánnak, Garanvölgyi Aladárnak vagy a Mire megvénülünk Tátray Bálintjának […] nem élhettek még ősei a XVIII.

században” (Nagy 1999a: 297).

Magyar családnév természetes módon, közösségi névadással eleve alig szü-letett hegységek nevéből. A földrajzi nevek különböző típusaiból keletkezett családnevek reális motivációja a lakó-, birtok- vagy származási hely megjelölése lehetett – és ez a (magas)hegységek esetében kevéssé jöhetett szóba. A hasonló adatok (Bakonyi, Börzsönyi ~ Berzsenyi, Pilisi stb.) jórészt más – főleg helység-névi – eredettel magyarázhatók, míg a valóban hegységhelység-névi alapú Mátrai csak mutatóban adatolható a történeti anyagból (vö. CsnSz.). A Kárpáthy (és a Tátray) azonban azért is hiányzik mellőlük, mert az adott hegységnevek meglehetősen késeiek nyelvünkben. A Kárpátok neve csak a 18. század végétől adatolható a ma-gyarban (1789: Kárpátusok, 1787–92: Kárpát, 1819: Karpátok stb.), és bár ókori eredetű, a magyarba csak ekkoriban, irodalmi úton, a latin közvetítésével került

Magyar családnév természetes módon, közösségi névadással eleve alig szü-letett hegységek nevéből. A földrajzi nevek különböző típusaiból keletkezett családnevek reális motivációja a lakó-, birtok- vagy származási hely megjelölése lehetett – és ez a (magas)hegységek esetében kevéssé jöhetett szóba. A hasonló adatok (Bakonyi, Börzsönyi ~ Berzsenyi, Pilisi stb.) jórészt más – főleg helység-névi – eredettel magyarázhatók, míg a valóban hegységhelység-névi alapú Mátrai csak mutatóban adatolható a történeti anyagból (vö. CsnSz.). A Kárpáthy (és a Tátray) azonban azért is hiányzik mellőlük, mert az adott hegységnevek meglehetősen késeiek nyelvünkben. A Kárpátok neve csak a 18. század végétől adatolható a ma-gyarban (1789: Kárpátusok, 1787–92: Kárpát, 1819: Karpátok stb.), és bár ókori eredetű, a magyarba csak ekkoriban, irodalmi úton, a latin közvetítésével került