Tegnap este jött haza Bartolomé Carrasco fia, aki Salamancában tanul, s ott lett laureátus; amint odamentem hozzájok, hogy köszöntsem, azt mondta, könyvben is megírták már kegyelmed történetét, ezzel a címmel:
Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha; s azt állítja, hogy engem is belekevertek, a tulajdon magam Sancho Panza nevén meg Dulcinea del Toboso kisasszonyt is, sok más dologgal együtt, ami velünk történt, s amiről csak kettecskén tudunk. Ijedtemben keresztet hánytam, hogyan jött
min-dennek nyomára a históriás, aki firkálta.
Sancho Panza (Don Quijote II., 2. fejezet)23 Ha a Don Quijote által bejárt lehetetlen hősi út mégis lehetséges, az csakis azért van, mert új utat nyit a Nyugat képzeletében: a modern regény útját. Don Quijote, ahogy parodisztikusan, nagy igyekezettel és fennköltségig emelkedő kitartással keresi a világ-ban a hasonlóságot a Lovagi Törvénnyel (az első részben) vagy a saját igazságával (a másodikban), felfedezi, hogy amit végső soron keresett, és ami megnyitja a nagykaput a modernség előtt, az a különbözőség. Ez a spanyol utakon lezajló káprázatos kaland véglegesen elválasztja egymástól az őrületet és a józan észt, a fikciót és a valóságot, de csak azért, hogy a különbözőség megjelenítésével új kapcsolatokat, új nyelveze-tet teremtsen, a két terület között új ösvényeket hozzon létre – a leválasztott terület (őrület, fikció) pedig a másik rész világának (józan ész, valóság) újrafogalmazását, kivizsgálását és kitágítását tételezi fel. Amint Michel Foucault is megjegyezte:
A XVI. század végéig a hasonlóság fontos szerepet töltött be a nyugati kultúra tudá-sában. Nagyrészt a hasonlóság kormányozta a szövegek exegézisit és interpretációját:
ez szervezte meg a szimbólumok játékát, és tette lehetővé a látható és láthatatlan dol-gok megismerését, a hasonlóság irányította doldol-gok ábrázolásának művészetét […] a föld megismételte az eget, az arcok tükröződtek a csillagokban.24
Foucault számára a középkort a tudás hasonlatosság alapú szerveződése jellemzi, a XV–XVI. században kezdődő újkort pedig az önazonosság és a különbözőség össze-tettsége. Éppen a Don Quijote az a mű, amely jelzi a váltást az egyik látásmódról a másikra: ennek az elpáholt és fennkölt hősnek a hasonlóságok utáni parodisztikus
23 Miguel de Cervantes: Don Quijote, ford. Benyhe János, II. kötet, Budapest, Európa, 2005, 35. o.
24 Michel Foucault: A szavak és a dolgok, ford. Romhányi Török Gábor, Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 35. o.
kutatása nem más, mint a fikció és valóság különbözőségének, illetve a kettő között fennálló viszony bonyolultságának felfedése. Ahogy Foucault is megjegyzi:
A Don Quijote az első modern mű, mivel kegyetlen világossággal mutatja meg, amint az azonosságok és különbségek a végtelenségig játszadoznak a jelekkel és hasonlóságokkal.
Mivel a nyelv itt szakítja meg régi kapcsolatát a dolgokkal, hogy eljusson ahhoz a ma-gányos szuverenitáshoz, amelyből csiszolatlan valójában csupán irodalomként szabadul majd.25
Don Quijote a mitikus hős paródiája (parodisztikus „cselekedetei” teszik őt „Búsképű Lovaggá”), de ez a végletekig vitt „cselekvés” – ahogy már mondtuk – fennköltté teszi a paródiát, és Don Quijote néhány pillanatra tényleg Kóbor Lovag (amikor hősies
„cselekedetei” nyomán „Oroszlános Lovaggá” válik). Az új hős összetett felemelke-dése (amely tagadja állapotát, de meg is erősíti azt) új közeget hoz létre: az irodalo-mét, melyben a fikción és az őrületen át megjelenik a területükön kívül eső részekről szóló tudatosság, és azok az új távlatok, melyek megnyitják az utat a valóság vagy a józan ész felé. A regény parodisztikus módon két eszközön keresztül gerjeszti saját cselekvését. Egyrészt a szórakozáson keresztül: kofák, eladók és szolgálólányok a hős káprázó tekintetében lovagokká és hercegnőkké válnak, és magukra veszik azt a nevet-séges hangnemet, amely lehetővé teszi, hogy Don Quijote beteljesítse őrületét; ennek legszélsőségesebb pillanata a második részben a hercegi pár, akik még a tárgyi kellé-keket is megadják ahhoz, hogy az őrület megmutassa elhajlását és igazságát. A másik eszköz lehetővé teszi, hogy az őrület előre haladjon abban a világban, amelynek csak a józanság felel meg: az első részben a pap meg a borbély, a másodikban pedig Sansón Carrasco lép be az őrültség területére, hogy megmentse a jó Alonso Quijanót, de néhány pillanatra még ők is belevesznek az őrület fennköltségébe.
A regény mesterien fejleszt ki egy olyan eszközt, melyben az őrület ugyan nem veszti el az őt létrehozó területen kívüliséget, mégis képes megvalósulni a világban: ez a gonosz varázslók állítólagos jelenléte, akik az óriásokat malommá, a seregeket birka-nyájjá, Mambrín sisakját pedig például borbélytányérrá változtatják.
Hogy lehetséges, hogy immár ennyi ideje jársz velem, és nem tapasztaltad, hogy min-den, ami a kóbor lovagokkal történik, agyrémnek, őrültségnek, balgatagságnak színét viseli, s minden egészen visszás? De nem azért, mintha valóban így volna, hanem mert körülöttünk szakadatlanul egész sereg varázsló űzi gonosz mesterségét, minden tárgyat kényük-kedvük szerint átváltoztatnak és elfordítanak, s azzá alakítják, amivel nekünk
25 Uo., 68. o.
192
Víctor Antonio Bravo
javunkra vagy kárunkra szeretnének válni. Éppen azt, amit te borbélytányérnak tartasz, én a Mambrín sisakjának látom, más pedig megint másnak fogja mondani.26
A kegyetlen valósággal történő ütközés nem rendíti meg a hős hasonlóságokra vonat-kozó rögeszméjét, amely a nevetség és a paródia körébe utalja cselekvését, egyrészt az irodalomban megjelenő hasonlóság szüksége és hamissága által, másrészt a különbö-zőség kifejezésével: a fikció és/vagy az őrület területen kívüliségével – ez az a másik terület, ahol egy másik valóság sarjadzik, és lehetővé válik az irodalom. Sancho zsenia-litása lehetővé teszi, hogy a két terület összeolvadjon – a regény számos pillanatában –, és ami az egyik területen borbélytányér, a másikon pedig Mambrín sisakja, az a két területet elválasztó határon mozgó Sancho számára „tányérsisak”.
A parodizált hasonlóság tehát a Don Quijotéban életerős és világos következmény-ként hozza létre a különbözőséget: a fikció valósága különbözik a világ valóságától.
Az első részben a regény vonatkoztatási pontja kezdetben nem a világ, hanem a rajta kívül álló jelek univerzuma: a lovagregény. A második részben a jeleknek ez a rendsze-re belsővé válik: a Don Quijote (második részének) vonatkoztatási pontja maga a Don Quijote (első része). Innen sarjadzik Cervantes regényének modernsége, és annak központi értelme: a fikció valóság – de a világ valóságától eltér. Ez az esztétikai felvetés olyan végletekig jut el a regényben, hogy – Sansón Carrascóhoz hasonlóan – Miguel de Unamunót is megérintette a La Mancha-i lovag fennkölt őrülete, és élete egy részét annak szentelte, hogy szenvedélyesen kommentálja ezt a „valóságot”, és még magát Cervantest is kiűzze belőle.
Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha regényével az irodalom megszakítja függését a valósággal fennálló hasonlóságtól, és a világ valóságától eltérő valóságot sarjaszt ki magából, amelyet az nem elrendetésszerűen határoz meg, hanem összetet-ten és meglepő módon kapcsolódik hozzá. A Don Quijotétól kezdve a fikció külön-álló valóságként határozza meg magát, hogy a végtelenhez illő sűrűséggel gazdagítsa a világ kiterjedését.
26 Cervantes, id. mű, 307. o.
c) A digresszió
E lelemény révén a maga nemében egyedülálló masinériával ajándé-koztam meg művemet: két ellenlábas mozgást vezettem belé és hangoltam össze, melyeket eleddig egybeférhetet lennek véltek.
Röviden: művem kitérő – ámde rátérő is egyszersmind.
Tristram Shandy Laurence Sterne (1713–1768) Tristram Shandyje (1759–1767) folytatja a Gargantua és Pantagruel és a Don Quijote hagyományát, hogy aztán szinte elméletként tételezze mind-azt, ami már a két előbbi regényben is megjelenik, de anélkül, hogy ezt egyértelművé tenné: a digresszió a regényműfaj egyik alapvető esztétikai eleme – ez különbözteti majd meg a többi műfajtól, ez teszi lehetővé, hogy magában foglalja az összeset, és ez adja éltető erejét.
A regényműfaj sajátosságait nem vizsgáló kritika például hosszú ideig csak hízlalás-ként, kisikláshízlalás-ként, a regény egészének hibájaként tekintett az oktalan kíváncsiról szóló elbeszélésre a Don Quijotéban. A Tristram Shandy megjelenésével kimondottan megfo-galmazódik, hogyan válik a digresszió, az elbeszélés kisiklása az újkori regény meghatá-rozó elemévé – ez az a szövegalkotó mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy magába foglalja az összes lehetséges műfajt anélkül, hogy elvesztené regényszerű természetét.
Sterne saját regénye megalkotásának folyamatát is így értelmezte: a Tristram Shandy kilenc kötetét 1760-tól 1767-ig adták ki, Sterne terve pedig az volt, hogy határozatlan ideig folytatja – és meg is tette volna, ha meg nem hal 1768-ban. Egyvalami még így is világossá vált Sterne alkotói hozzáállásából: a regényt nem lehet befejezni, csak félbehagyni – vagy, mint Cervantes esetében, lezárni, hogy elkerülje az elkorcsosulást az apokrif változatokban.
Sterne egész regénye tele van a regényszerűség digresszív ritmusának kifejezett hangsúlyozásával. Emeljünk ki egy példát, amely a regény végső értelméhez, a paró-diához idomul:
Mióta már, hogy e té s tova csapongó mű olvasója elszakadt a bábától! Legfőbb ideje, hogy említés tétessék róla, s pusztán eszébe juttassuk e hol, holnem, valahol létező fejérnépet, ki-vel is – amennyire már munkám tervezetéből most megítélhetem – feltett szándékom szeg-ről-végre megismertetni. Ám annyi újdon gondolatunk támadhat s azzal annyi váratlan bo-nyodalom vetődhet fel az olvasó és jómagam között, melynek tisztázása nem tűr halasztást, hogy úgy a helyes, ha a jó lélek időközben nem megy veszendőbe, mire gondunk lészen.27
27 Laurence Sterne: Tristram Shandy úr élete és gondolatai, ford. Határ Győző, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1989, 39. o.
194
Víctor Antonio Bravo
Az idézett szövegben, mint a regény számtalan másik pillanatában is, a digresszió parodisztikusan fedi fel a regény valósághűségének támasztékait (tér, idő és okoza-tiság), hogy aztán az elbeszélő alkotást a nyelv történéseként tálalja: „még idejekorán visszatérhetünk a fogadó-szála kandallója mellé, hogy Toby nagybátyámat a mondata felében elhagytuk”.28 A digresszió tudata, mint minden más olyan irodalmi tudat, amely igyekszik megszabadulni a valósághűség végzetétől és álarcától, mindenekelőtt parodisztikus tudat, mely elsőként fedi fel a valószerűség csapdáit, majd az irodalmi történés megalkotásának mechanizmusát és határait. Ha a valószerűség – amint azt Barthes, majd Julia Kristeva is kimutatta – az irodalmiság végzete (hiszen a valószerű-ség teljes lerombolása az értelem lehetővalószerű-ségének lerombolása), a modern irodalom csak úgy képes megmutatkozni, hogy lerántja az álarcot erről az őt fogva tartó végzetről, és igyekszik elrejteni végső szövegbeli okát: azoknak a mechanizmusoknak a termé-kenységét és megjelenítését, melyek lehetővé teszik az irodalmi alkotást. Azt mond-hatnánk, hogy Sterne regénye megalkotja a digresszió esztétikáját – ennek ritmusát és ha tárait, ahogy maga Sterne is fogalmaz, az előrehaladás adja meg –, és ez az esztétika – mely egyben Rabelais és Cervantes mesteri olvasata is – megfogalmazza a regény-műfaj indokát és lényegét. Csak Sterne után válik lehetségessé levezetni a regény és az elbeszélés közti valós választóvonalat: a hagyományos és felszínes „hosszú elbeszélés”, illetve „rövid elbeszélés” közti különbség meghatározására szövegszerű indokkal lehet választ adni – eszerint a regény és az elbeszélés terjedelme közti különbség csupán következmény. A regény meghatározása szerint digresszív, míg az elbeszélés „fóku-szált” – minden egyetlen eseményre utal benne: egy szereplőre, egy történésre… egy rejtélyre. Mikor az elbeszélő alkotás egynél több – azonos fontosságú – esemény felé irányul, akkor lép a regény útjára. Sterne óta tudjuk, hogy mindegyik regény meg -határozása szerint különböző, mégis mind ugyanabból az alkotói indíttatásból fakad:
abból a lehetőségből, hogy Próteuszhoz hasonlóan magukba foglalják az összes arcot, az összes nyelvezetet, az összes műfajt, ugyanakkor továbbra is saját maguk maradja-nak. Talán éppen ezért jutott el hozzánk a regény korokon, évszázadokon, nemzedé-keken keresztül, mindig új bőrbe bújva, ritmust és nyelvezetet váltva – és talán ezért ez a legalkalmasabb műfaj a világ vizsgálatára és a világ egyik nagy valóságának, az emberi nyelvnek a vizsgálatára.
28 Sterne, id. mű, 98. o.