A szemantikai szint rendszerezése

A fantasztikum különböző szempontok szerinti csoportosításával foglalkozó szerzők közül sokakat aggaszt a fantasztikus témák önálló létezésének lehetősége, illetve ezek-nek a témáknak a fantasztikusnak tartott szövegekben betöltött szerepe. Caillois, Vax és mások olyan csoportosítási lehetőségeket javasolnak, amelyekben Todorov joggal ismeri fel a rendszerezett elemek közti homogenitás hiányát.⁷ Todorov egyúttal java-solja, hogy ezeket a témákat két pólus köré csoportosítsuk: az én-témák és a te-témák.

Az első csoportba tartozik az átváltozás, a természetfölötti lények létezése, a minden-re kiterjedő okság és annak következménye, a mindenminden-re kiterjedő mélyebb jelentés;

az alany és a tárgy azonosítása, az idő és a tér átalakulása. Ezek mind ugyanarra a kiindulópontra utalnak: az anyag és szellem közötti határ eltörlésére. Ezzel szem-ben a te-témák a szexualitást helyezik a középpontba annak szélsőséges megjelenési formáin keresztül, ilyenek többek között a gyakran egy ördögi természetű lény által kiprovokált féktelen vágy, a vérfertőzés, a homoszexualitás, a három vagy több személy

6 Tzvetan Todorov: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. Gelléri Gábor, Budapest, Napvilág kiadó, 2001 [1970]. Az ezt megelőző tanulmányokkal kapcsolatban Todorov irodalomjegyzékének megtekintését javaslom. Az utána megjelent tanulmányok között idézhetjük Ana María Barrenechea:

„Ensayo de una tipología de la literatura fantástica”, Revista Iberoamericana, XXXVIII évf., 80. szám, 1972, 391–403. o. [Magyarul jelen kötetben, ld. “Kísérlet a fantasztikus irodalom típusainak meghatá-rozására”, ford. Zombory Gabriella, 63–74. o. – A ford.], amely a todorovi elmélet egyes aspektusainak kritikai felülvizsgálását javasolja; Harry Belevan: Teoría de lo fantástico, Barcelona, Anagrama, 1976, amelyben a fantasztikumot nem műfajnak nevezi, hanem változatlan lényegnek. Érdemes megemlíteni Irène Bessière kiváló könyvét: Le rècit fantastique, Paris, Larousse, 1974, amely történeti szempont-ból kínál számos lehetőséget a jelenség értelmezésére. Elsa Dehennin esszéje pedig („Pour une systé-matique du nouveau roman hispano-américain”, Les Langues Néo-latines, 218. szám, 1976.) Todorov és Bessière elméletét kritizálja és gazdagítja; azzal a problematikával foglalkozik, hogy vajon létezik-e demarkációs vonal a realizmus és a fantasztikum, illetve a fantasztikum különböző válfajai között.

7 Louis Vax (L’art et la littérature fantastiques, Paris, PUF, 1960.) például a fantasztikus témák követ-kező csoportosítását javasolja: a farkasember, a vámpír, az emberi testtől különálló részek, a személyiség-zavarok, a látható-láthatatlan játéka, az ok-okozatiság felborítása, a tér és az idő, a visszafejlődés.

közti együttlét, a szadizmus, a nekrofília stb. Míg az én-témakör az ember és a világ kapcsolatának rendszerezéséhez kapcsolódik, a te-témakör az ember és a vágyai közöt-ti kapcsolattal, azaz a tudatalatközöt-tival foglalkozik.⁸ A fantasztikus témák rendszerezé-se után Todorov arra a következtetésre jut, hogy a pszichoanalízis megjelenésével és fejlődésével a fantasztikus irodalom elveszti létjogosultságát, ahogy azt a társadalmi funkcióját is, hogy egy alacsonyabb rendű irodalmi műfajon keresztül egy sor kény-szerképzet bemutatásával kerülje meg a cenzúrát.

Ana María Barrenechea bírálja a todorovi felosztást, mondván, hogy egyik kategória sem a fantasztikus irodalom sajátja, és helyettük inkább kettő, a szemantikai szinthez tartozó csoportosítást javasol. Először a szövegelemek szemantikai szintjét vizsgálja, ahol egyrészt kiemeli a másik világok ‒ jó vagy rossz hatalmak vagy istenségek, a halál és a halottak, más bolygók stb. ‒ létezését; másrészt pedig a hétköznapi világ elemei közötti kapcsolatokat szemléli, amelyek felborítják a tér, az idő, az identitás stb. termé-szetesnek vett rendjét. A második kategóriát a szöveg globális szemantikája adja, amely alapján Barrenechea két alcsoportot különböztet meg: azokat a műveket, amelyekben a másik világok létezése nem vonja kétségbe az azzal párhuzamos, normális világ léte-zését, de lerombolással fenyegeti; és azokat a műveket, amelyekben a valóság tűnik képzeletbelinek, vagy fordítva. E felcserélés következménye saját világunk létezésének megkérdőjelezése lesz.⁹

A fantasztikus irodalom témáinak ilyen jellegű csoportosítása egy igen fontos szem-ponttal egészíti ki a műfaj szövegeinek elemzését: a problémafelvetés ugyanis a szöveg globális szemantikáját veszi figyelembe. Az azonban továbbra sem világos, hogy mely kategóriákon alapszik a szövegelemek a szemantikai szinten való részvétele. Az első csoport egyik tagja – egy gonosz istenség – például a második csoportba is tartozhat-na, hiszen váltakoznak az idősíkok és felborulnak az ok-okozati viszonyok.

A további kutatások lehetőségének legszínesebb tárházát az a Todorov által alig, Barrenechea által viszont valamennyivel többet tanulmányozott elem adja, ami a fantasztikus univerzum sajátja: a „összeütközés” fogalma, ami a természetes rend megtörésére utal.¹⁰ Valószínűleg minden narratív szöveg alapvető dinamikája e két rend konfliktusában található, és logikusan az egyik győzelmével zárul. Miközben azonban a szövegekről általában elmondható, hogy a két rendet elválasztó határt természetéből adódóan át lehet lépni (ez a határ lehet például társadalmi, erkölcsi, ideológiai stb.), a fantasztikum esetében az ütközés két összeegyeztethetetlen rend között történik;

8 Todorov, id. mű, 7. és 8. fejezet.

9 Barrenechea, ld. jelen kötet, 63–74. o.

10 Ld. Barrenechea, id. mű, jelen kötet, X. o. és Irène Bessière, id. mű, 57. o; az utóbbi szintén azt hangsúlyozza, hogy a két rend közötti „ellentmondás” mennyire meghatározó szerepet tölt be a fantasz-tikum meghatározása során.

146

Rosalba Campra

közöttük nem létezik semmiféle lehetséges folytatólagosság, következésképpen nem kellene sem harcnak, sem győzelemnek lennie. Ebben az esetben a két rend találkozása teljes határszegést eredményez, és ez csakis megbotránkozást válthat ki az olvasóból.

A fantasztikum természete itt valamilyen módon racionális megbotránkozást vált ki, vagyis az egyik rend nem helyettesíti a másikat, hanem fölé helyeződik. Innen szárma-zik az olvasó bizonyosságérzetének veszélyeztetése, megsemmisülése, vagy legalábbis megingása. A fantasztikus világ bármilyen lehet, csak nem vigasztaló.¹¹

Emiatt úgy gondolom, hogy Todorov azon állítása nem érvényes, amely szerint a szexualitáshoz köthető témák eltűnése egyúttal a fantasztikus műfaj tout court eltű-néséhez is vezet. Todorov tévedése abban áll, hogy alapvetőnek tartja a fantasztikum egyes témáit, pedig ezek csupán másodlagosak. Valójában, még ha végletesen ábrázol-ják is ezeket a témákat, mindig a természetes világ részét képezik: a társadalmi, erköl-csi határok összes elképzelhető átlépését jelölik. Egy bizonyos időszakban a nekrofília, a szadizmus és a vérfertőzés a fantasztikus irodalom műfajához kötődött, de a szoká-sok megváltozásával és azzal, hogy az élet más területein is lehet beszélni ezekről a témákról, eltűntek a fantasztikumból. Már nincs szükség közvetítő eljárásokra. Épp ellenkezőleg, a todorovi én-témák ‒ amik az általunk ismert világgal való ütközést, és fölé helyeződést jelképezik ‒ nem tartoznak a dolgok természetes rendjéhez: ezen a területen nem létezik olyan emberi hatalom, amely önmagában képes az átváltozásra vagy az idő folyásának megváltoztatására. Így tehát a vámpír nemcsak azért él tovább fantasztikus témaként, mert a szexualitás egy perverz formáját jelképezi, hanem azért is, mert szó szerint az élet és a halál közti határ eltörlését testesíti meg.

Ilyen értelemben a fantasztikum előfutáraként jelenik meg az ember által nem átléphető határvonal fogalma. A valóság két alapvető törvényének lefektetése után a fantasztikum megjelenlése a határ átlépését feltételezi; a fantasztikum tehát nem más, mint cselekvés – a szintaktikai szint elemzése közben majd látni fogjuk ennek következményeit. A fantasztikus elbeszélés természetesnek veszi azt, hogy az ábrázolt világban bizonyos dolgok nem lépnek be a „természetes rendbe”: a halottak nem tar toznak az élők világához, az álom a szellemi szférához tartozik, az emléknek nincs sű -rűsége, sem anyaga. „Megjelenített világról” akkor beszélhetünk, amikor már nincs jelentősége a szövegen belüli és az azon kívüli valóság között fennálló kapcsolatnak,

11 Ez valójában a választóvonalat is jelölhetné a fantasztikum és más, nem realista kategóriák között, mint például a csodás vagy a különös. Amikor a természetfeletti lények jelenléte nem kelt megbotránko-zást, a csodás területére lépünk – ide tartoznak a fabulák vagy a „mágikus realista” történetek, amelyek-hez a mai a fantasy-műveket is hozzáadhatjuk. Amikor a természetfeletti megmagyarázhatóvá válik, azaz a természetes szférájára korlátozódik, azt különösnek nevezzük; amikor az események szigorúan szimbo-likus értelműek, az allegória területére lépünk – Todorov számára a fantasztikumot meghatározó törés eleme azonban nem ez, hanem az a megváltoztathatatlan bizonytalanság, ami az események lehetséges bekövetkezésére vonatkozik.

hanem csak az a fontos, amit maga a szöveg nevez valóságnak, a saját kódjai alapján.

A kísértetek azért férkőznek be lassan a szereplő életébe, azért válnak valósággá az emlékek és az álmok, hogy eltöröljék vagy felfüggesszék a szereplő bizonyosságát, és azt sugallják, hogy ha valaki nyitva hagyja éjszakára az ablakot, ne csodálkozzon, ha arra riad, hogy egy vámpír áll az ágya mellett.

Todorov, Barrenechea és a többiek rendszerezését figyelembe véve én inkább egy másikat javaslok – a rendszerezés kisördöge mindig csábító –, egy olyat, amely véle-ményem szerint megfelelőbb és egységesebb (alanyi és állítmányi) kategóriákat kínál a fantasztikus témák csoportosítására.¹²

A határátlépés két ellentétes tengely között történik, amelyek kisebb-nagyobb összetettségű kombinációja lehetővé teszi, hogy megismerjük a szöveg szemantikai szintjét alkotó motívumok együttállását. Az állítmányi kategóriákon belül a konkrét/

absztrakt ellentétéről beszélhetünk – a túlságosan ideológiai konnotáció miatt nem használom a Todorov által javasolt anyag/szellem, illetve valós/nem-valós fogalmakat, mert annak ellenére, hogy a konkrét a szereplő egyetlen valóságaként jelenik meg, a második terminus éppen annyira valós, mint az első, épp csak egy másik síkon.

„Konkrét” alatt itt egyszerűen a tér-idő törvényeivel összhangban lévőt értjük: kiter-jedése és súlya van, a térben helyezkedik el, a kollektív tapasztalás bizonyítja valós létezését, tehát egy általános kódra válaszol. Az „absztrakt” ezzel szemben mentesül e szabályok alól, egy egyéni vagy egy kis csoportra korlátozott kódra válaszol, nem anya-gi természetű. Az absztrakt rendjét számos motívum példázhatja, köztük az emlék vagy a képzelet mint akaratlagos agyi kivetülések; vagy az álom és a hallucináció mint akaratlan agyi kivetülések. Julio Cortázar az „Éjszaka, hanyatt fekve”¹³ című elbe-szélésben egy balesetet szenvedett férfit kórházba szállítanak. Valahányszor elalszik, álmában a prekolumbián Mexikóban találja magát, ahol ő maga egy moték indián, akit a rituális áldozatukat kereső aztékok üldöznek. A férfi a két állapot, ébrenlét és álom között lebeg; a barátságos kórteremben gondosan ápolják, de egyre nyomasztja egy vissza-visszatérő rémálom: elfogják az ellenségei, bezárják egy földalatti börtönbe,

12 Egy meghatározott közlési aktusból (narratív aktus) a közlés egy meghatározott típusa (az elbeszélés) következik: az a szöveg, amit az olvasó a kezében tart. E közlés elemeiből a szöveg alapvető tulajdonsága-ira következtethetünk. Ha ezek a jellemzők nem egyszerűsíthetők tovább, felborítják a valóság rendjét, amellyel a fantasztikum működéséhez alkalmas területet biztosítják. Ennek a felosztásnak nem ontológiai vonatkozásai vannak, sokkal inkább a nyelv anyagi szervezésére utal, így maga a szöveg által javasolt megkülönböztetésen alapszik. Alanyi kategóriáknak hívom azokat a kijelentő helyzetekre vonatkozó állításokat, amelyek ellentéteket képeznek az identitás, az idő és a tér alkotta tengelyen (én/másik; itt/

ott, most/korábban–később), és állítmányi kategóriáknak azokat az ellentéteket, amelyekkel ugyanezek a tengelyek minősíthetők (konkrét/absztrakt, élő/élettelen, emberi/nem-emberi).

13 In Julio Cortázar: Rítusok, ford. Csép Attila, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2005, 219–227. o. – A ford.

148