A fantasztikum mint leíró kategória

„Képzeletbeli”, „nem valós”, a „fantázia terméke”, „pusztán csak látszat”. A szótárak gyors, véletlenszerű átlapozása után erre az eredményre jutunk: fantasztikus az, amiből hiányzik a valóság.² Az sem igazán tisztázza a problémát, ha megpróbáljuk definiálni ezt a kifejezést, amelyre a fantasztikum fogalma is támaszkodik: a valós „a képzeletbelivel ellentétben az, ami létezik vagy létezett”; „az, ami valóban létezik”³. A definíció alapját képező rendszerek taglalása nélkül – amelyek története már önmagában megérne egy külön tanulmányt –, a legfontosabb megállapítás azonban az, hogy e két végpont között folyamatos ingadozás figyelhető meg, de míg a „valós” már elfogadott autonómiával rendelkezik, addig a „fantasztikus” fogalmát kizárólag tagadással határozzák meg: olyas-valami, ami nem valós. A fantasztikum tehát empirikusan feltételezi és vitathatatlannak fogadja el a valóság fogalmát, de anélkül, hogy bizonyítani kellene létezését.

Ha ezeket a kategóriákat áthelyezzük a fikció világába, a probléma tovább bonyo-lódik: az irodalomban egyaránt létezik a világ „fantasztikus” és „realista” ábrázolása.

De mit jelentenek ezek a kifejezések egy meghatározásától fogva nem valós, hanem

1 A tanulmány először olasz nyelven jelent meg, ld. Rosalba Campra: “Il fantastico: una isotopia della trasgressione”, Strumenti Critici, XV. évf., 2. szám, 1981. június, 199–231. o.

2 „Che ha mera apparenza. ‒ lnfondato, non reale.” [Ami pusztán csak látszat. – Alaptalan, nem valós.]

Nicola Zingarelli: Vocabulario della lingua italiana, Bologna, Zanichdli, 1959. Az 1971-es kiadásban így árnyalja: „che è prodotto dalla fantasia e non ha rispondenza nella realtà” [ami a fantázia terméke és nem felel meg a tények realitásának]; azaz „képzeletbeli”. Valóság nélküli – María Moliner: Diccionario de uso del español, Madrid, Gredos, 1973.; „Créé par la fantaisie, l’immagination: vision fantastique.

Ou il entre des étres surnaturels: les contes fantastiques de Hoffmann.” [A fantázia, a képzelet alkotása:

fantasztikus szemlélet. Ahol természetfeletti lények szerepelnek: Hoffman fantasztikus meséi.] Claude Augé: Nouveau Petit Larousse, 1926.

3 Ezek a Diccionario de uso del español (id. kiadás) és a Nouveau Petit Larousse (id. kiadás) megfelelő meghatározásai. Borges egyik szövegében a Diccionario de uso a „valós” meghatározására a fikcióból hoz példát: „azt mondják, hogy a regény főhőse egy valós személyen alapszik.”

142

Rosalba Campra

képzeletbeli világra alkalmazva?⁴ Elsőként megállapíthatjuk, hogy a szöveg fantasz-tikus jellegét nem ez a két kategória határozza meg, hanem annak a szövegen kívüli világnak való kisebb-nagyobb mértékű megfelelés. Talán érdemes megjegyezni, hogy ez a kapcsolat végső soron nem a szöveg és a valóság között – ami egy közvetlen kapcsolatot jelentene –, hanem a valós fogalma és az irodalom fogalma között jön létre: két jól ismert rendszer néz szembe egymással. Ilyen értelemben a „realizmus” és a „fantasztikus” kategóriája szükségszerűen történelmivé válik, mivel az őket alkotó konvencionális rendszerek – a kódok – egyértelműen a történelemnek adóznak, nem lehet egyik pillanatról a másikra, minden vonatkozásukra érvényesen meghatározni őket. Tehát amikor a realizmust a valóság megismétléseként határozzuk meg, egészen addig tautológiáról beszélünk, amíg nem nevesítjük a definíciót alátámasztó kulturális kódokat. Ha az irodalomban ábrázolt valóság(ok) történetét felvázolnánk, nyilván-valóvá válna, hogy az folyamatosan bővül: bővül a társadalmi szféra, hiszen előtérbe kerülnek az alsó társadalmi osztályok; a psziché egyre mélyebb területeit érjük el, ami leginkább a pszichoanalízis előtörésével áll kapcsolatban. Az sem véletlen, hogy a való-sághoz való közelítés következtében az irodalmi formák is megújultak – a klassziciz-mustól a romantikáig, naturalizmusig, a szürrealizmusig stb. –, és így a valóság olyan rétegeit fedezhettük fel, amelyek feltárását az addigi eszközök nem tették lehetővé.

A probléma tehát nemcsak formai, hanem a valóság mind tökéletesebb ábrázolásá-nak, a mimézis legtökéletesebb technikáinak (tudatfolyam, automatikus írás stb.), azaz olyan aspektusoknak a keresését is magába foglalja, amelyek pont annyira vonatkoz-nak a fantasztikum, mint bármely más irodalmi szöveg definíciójára.

Mint az irodalmi szöveg egyik leíró kategóriája, a „fantasztikus” és a „valós” ellen-tétbe állítása sok kérdést vet fel, hiszen gyakran nem egyértelmű, hogy melyik szöveg-szintre utalunk. Ha például „verses”-ként jellemzünk egy szöveget, akkor a diskur-zus szintjén utalunk annak formai szerkezetére. Ha „történelmi regényről” van szó, akkor a szintaktika és a (narratív) diskurzus szintjén a formai szerkezetre utalunk, a szöveg szemantikai szintjét pedig – többé-kevésbé a távoli múltba helyezett – törté-nelmi személyek jelenléte jellemzi. Ha azt mondjuk egy szövegről, hogy „szép” vagy

„csúnya”, akkor azt értékkategóriák szerint jellemezzük. Amikor azonban azt mondjuk,

4 Ezek a kifejezések itt az irodalom világára utalnak, de a kategóriák természetesen más művészeti ágakra is vonatkoztathatók: létezik a fantasztikus festészet, film, színház, ugyanúgy, ahogy a realista festészet, film, színház is. Az ellentét azonban nem minden esetben szimmetrikus. Ha például fantasz-tikus építészetről vagy zenéről beszélünk, akkor azok ellenkezőjét nem alkalmazhatjuk. Első ránézésre az ellentét csak az ábrázoló művészetek esetében valósul meg. El lehetne jutni az utólagos megkülönböz-tetéshez, ha például arról értekeznénk, hogy az irodalomhoz képest miben különböznek a képi művé-szetek. Az irodalmi szövegeken belüli „fikció” problematikájával kapcsolatban különösen érdekes lehet Cesare Segre meghatározása, ld. „finzione”, Enciclopedia Einaudi, Torino, 1979.

hogy „fantasztikus” vagy „realista”, akkor vajon milyen rejtett mechanizmusok állnak a megkülönböztetés hátterében?

Ezeket a kategóriákat csak a XIX. század elejétől használjuk tudatosan, de – többé-ke-vésbé törvényszerűen – a kialakulásuk előtt keletkezett szövegekre is alkalmazhatók.

Így például nem mindig egyértelmű paraméterek alapján beszélünk a Cid-ének vagy a Shakespeare-drámák realizmusáról, amennyiben ez az állítás egyértelműen a szöveg-nek a valósággal ápolt kapcsolatára vonatkozik, ami általában véve azt jelenti, hogy a világot a mindennapokban is jelen lévő ok-okozati viszonyokra egyszerűsítjük, illetve

„egyértelmű nyelvezetet” használunk, stb.⁵

Ez a kétértelműség és leegyszerűsítés abból adódik, hogy a szavak egyszerre vonat-koznak egy tárgy és e tárgy egy másik dologgal való kapcsolatának leírására, de ezt mégis anélkül teszik, hogy a regény egyértelművé tenné, hogy milyen szabályrendszer szerint mutatja be az önmagán kívüli dolgokat. A szöveg tehát „megismételt valóság-nak” tűnik, és nem az alkotás terét látjuk benne. A probléma tehát abban áll, hogy a szóban forgó terminusok számára egy kevésbé kétértelmű, csupán a megismételt valóságra vonatkozó jelentést találjunk, azaz nem az olvasó valóságtapasztalatával kell megfeleltetnünk őket – a valóságkritériumot tehát a szövegen belül kell meghatároz-nunk. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a szöveg ne kapcsolód-na az olvasó világához – az olvasó felismerheti vagy elfogadhatja a szövegben és az az által javasolt sajátosságokat –, hanem azt, hogy a létezőről vagy nem-létezőről, az elgondolhatóról vagy a nem-elgondolhatóról alkotott személyes felfogásunkon alapuló kategóriák definíciója szűkíti a fantasztikus fikciók értelmezési lehetőségeit. Tehát ha mélyebben megvizsgáljuk azt, hogy miért definiálunk egy szöveget fantasztikusként vagy realistaként, azt látjuk, hogy a szöveget az azon kívüli valósággal megfelelte-tő jellemzők általában az olvasó a valóságról alkotott definíciójára szűkítik. Amikor az ábrázolt valóság egybeesik az olvasó tapasztalatával, a szöveg „valóságosságának”

problémája nem merül fel; legyen akármilyen rendkívüli is a szereplő, legyenek akár-milyen rendkívüliek is a tettei, az olvasó valóságtapasztalata szerint azoknak mindig lehetségesnek kell lenniük (mint a kalandregényekben az egybeesések, felismerések stb. felhalmozódásakor). Amikor viszont az ábrázolt valóság nem egyértelműen esik egybe az olvasó szövegen kívüli tapasztalatával, a szöveg „valóságosságának” problé-mája a mitológia, a legenda, a mese stb. keretein belül körvonalazódik – vagy draszti-kus esetben az elmesélt események a hallucinációk szintjén nyernek értelmezést.

Az elemzés és a csoportosítás tekintetében a második eset okozza a legtöbb gondot – ezt általában a fantasztikum közegeként szoktuk definiálni. Az elmúlt években

5 Végeredményben ilyen Auerbach helyzete is, aki számára a realizmus „a mindennapi élet ábrázolása, ahol az emberi és társadalmi problémákat és azok tragikus következményeit komoly stílusban adják elő.”

Erich Auerbach: Mimesis. Il realismo nella letteratura occidentale, Torino, Einaudi, 1956, II. kötet, 96. o.

144

Rosalba Campra

többen is nagy erőfeszítéseket tettek a probléma megoldására, különösen Todorov Bevezetés a fantasztikus irodalomba című művében leírt felvetéseit követték vagy elle-nezték.⁶ A kutatásban elért eredmények nagyban köszönhetők annak a törekvésnek, hogy a problémát ne csak a tartalom – ez Todorov már általánossá vált terminológiá-jában a szemantikai szintnek felel meg –, hanem az ábrázolásmódok (a szintaktikai és a szavak szintje) szempontjából is szemügyre vegyük.