D
orka körbenézett a tavernában. A pincérnő már felvette italrendelésüket és egy korsó Pepsi kólát tett eléjük és öt műanyag poharat. A diszk zsoké rátett egy lemezt a játszójára és a Bee Gee zenekar énekelni kezdett.Életem sehova sem tart, valaki segítsen.
Néhány pár felállt és tekergetni kezdték karjaikat és lábaikat az ütemre.
Dorka imádta a zenét és szeretett táncolni, de már hosszú idők óta nem volt alkalma hozzá.
― Burger és hasábburgonya a három felnőttnek, ― hallatta a tudatára leereszkedő ködön keresztül Szilveszter hangját rendelni. ― És három virslit a kicsiknek.
Dorkának kellemesen zsibogott a feje. Nem volt szüksége alkoholra. A zene is ugyanazt tette.
A pincérnő kiszáguldott a konyhából és nyomában zsíros gőzfelhőt húzott. Egy tízdolláros bankjegy lerepült tálcájáról és ijedten kereste mindenfele, de nem látta sehol.
Szilveszter találta meg az egyik szék lába mögött és odaadta a kis nőnek.
― Ez lenne, amit keres.
Nicole felemelkedett ültéből és karjánál fogva felhúzta vonakodó férjét.
― Gyerünk, ― mondta, ― pörögjünk egy keveset. Lábaim, akár a bennszülöttek, nyugtalanok.
― A bennszülöttek? ― kérdezte a férj.
― Igen, ezek az itteni bennszülöttek, mind partizó fiatal csikók a környékbeli egyetemekről és testvérei vérszövetségekből.
Dorka kevés féltékenységet érzett. Miért is nincs neki saját férfipartnere?
Náluknál kevéssel idősebb, jól öltözött és elegáns úr, aranykeretes szemüveggel az orrán fixírozta Dorkát, és nem vette el a tekintetét, ahogy az asszony visszanézett.
Egy perc múlva odalépett asztalukhoz és meghajtotta magát. ― Madame, ― kérdezte, ― táncolna velem egy fordulót?
Dorka elpirult és rebegtette szempilláit. ― Gyerekekkel vagyok, ― mondta és szégyenlősen rázta a fejét, de látszott rajta, hogy mennyire szeretne, ha mehetne táncolni.
― Nem lesz semmi bajuk, ― mosolygott a férfi, ― nagyon közel maradunk hozzájuk.
― Menj, mama, ― nézett rájuk Melinda. ― Táncolj, majd én figyelem a fiúkat.
Dorka felállt és egy lépésnyi távolságra a férfitől lassan himbálni kezdte csípőjét és ingatta a vállait.
104
Vékony poliészter ruha volt rajta virágokkal és juharfalevél mintákkal. Kevéssel térde felett ért le a ruha, és ha valaki közelről figyelte láthatta combjainak körvonalát és bugyijának a színét, ha egy lámpa került a háta mögé.
Mezítelen vállai domború vágásba keskenyültek, és ahogy mozgott keblei lágyan fel és alá dobálództak, és totálisan restellte magát. Ha tudta volna, hogy valaki felkéri táncolni magas nyakú pulóvert viselt volna, és fekete nadrágot hozzá.
― Mi a neve, ha szabad kérdeznem? ― kezdte a férfi,
― Dorka, mi a magáé?
― Pierce Péter, ― felelte az illető, ― és a kerületi ügyész vagyok itt Sullivan megyében.
Az erdőnek ebben a sarkában, én képviselem a törvényt.
Dorka kacagott és kacér pillantást vetve a férfi felé rajtafelejtette tekintetét
― Valami rosszat tettem? ― mondta. ― Tisztes bíró uram, megszegtem volna valamilyen erdei törvényt?
― Határozottan nem, ― mosolygott a férfi, ― hacsak a szépség nem afféle főbenjáró bűn. Hívjon Péternek. Maga a pesztonkája ennek az aranyos kiscicáknak?
― Kettő az enyém, ― biccentette a fejét Dorka a gyerekek felé, akik el voltak foglalva, hogy ketchup szószt kenjenek virslijükre és szalmaszálon keresztül szürcsölték hozzá a kólát. ― A kislány és az idősebbik fiúcska hozzám tartozik. Életem öröme és célja, hogy ne múljon el a mosoly az arcukról.
― A férfi, aki táncol a barátnőjével a maga férje?
― Na, most már várjon egy percet, Mister Kerületi Törvényember, gondolja, hogy ehhez lenne magának valami köze?
― Nem, de… ― válaszolta Péter tréfás hangon.
― Nem, de, egyszer válaszoljon, ― felelte Dorka és engedte, hogy a férfi kezét a derekának rugalmas hajlatára tegye. ― Hogy áll maga az elkötelezett kapcsolatokkal?
― Elvált vagyok, ― nézett vissza Péter. ― Volt egy szigorú bírónő feleségem, és életfogytiglani veszekedős keservességre ítélt.
Dorka vizsgálódóan nézte a férfit, hogy nem-e hazudik.
― Gyerekek?
― Nincsenek, ― mondta Péter és kissé restelkedve lehajtotta a fejét. ― Ragaszkodott hozzá, hogy külön szobában aludjunk.
― Maga aztán tele van, tudja, hogy mivel. ― felelte Dorka és a férfit finoman közelebb húzva magához, csupasz karjával átfonta a vállát. A férfi mellkasa keblei ellen szorultak és a közeledés kellemes érzést adott. Nem tiltakozott.
A férfi alig észrevehetően remegett és a nő érezhette, ahogy Péter teste feltöltődik elektromossággal és ereiben gyűlik a tesztoszteron. Nyakán a bőr száraznak érződött, gondosan borotválva és egyetlen hajszál sem látszott rendetlenül. Dorka óvatosan elhúzta a hasát, talán, hogy ne legyen intim helyen, ha Péter túlságosan felizgul. Kedvelte a férfit, de megvolt a határ és Melinda már bizonyára tudta, hogy mi megy végbe egy férfi és egy nő között. Figyelheti őket, gondolta Dorka, és leánya felé pillantott.
Melinda nem foglalkozott az anyjával. El volt foglalva, hogy mustárt kenjen Rolf orrára.
105
Dorka Péterre nézett. ― Mit keres errefele? ― kérdezte, ― itt nincs semmiféle nagyváros elfogadható autóvezetési közelben. Hol lakik?
― Monticellóban, ott is dolgozom. Azonban szeretek ide lejárni, kedvelem azt a kis tavernát és ezeket a szombat esti táncolásokat.
― Hány esztendős maga, Péter? Maga valamiféle csibevadász? Rokonszenvez ezekkel a főiskolás tinédzserekkel, és azért frekventálja ezeket a kiskocsmákat?
― Nem, nincs semmiféle ilyen szándékom, ― felelte Péter és felemelte kezét, többé nem érintve a domború puhaságot az asszony fenekének tetején. ― Harminckét éves vagyok, és csak nézegetek. Próbálom orvosolni a depressziót, és a boldogtalanságot, ami kifejlődött bennem évekig tartó boldogtalan házasságom alatt.
― Ápolónő vagyok. ― nézett rá Dorka oldalvást kacér tekintettel.
― Tudtam, ― mosolygott Péter. ― A percben tudtam, ahogy megláttam magát, hogy maga lesz az én bánatom gyógyírja.
Dorka a férfi háta közepére csúsztatta kezét, nyilvánvalóan gondolván, hogy az kevésbé provokáló és inkább tisztességes.
― Jelenleg nem praktizálok, ― mondta. ― Otthonülő mama vagyok Social Security özvegynyugdíjon és New York Cityben lakunk egy város kiutalta lakásban. Nem vagyok semmiféle legfelső bírósági magisztrátus évi ötvenezer dollár jövedelemmel, és minden bizonnyal nem a businessem, hogy gyógyítgassak megkeseredett gazdag férfiakat.
Péter kérdően nézett az asszonyra.
― Özvegynyugdíj?
― Igen, az én drága férjem négy évvel ezelőtt meghalt gyógyíthatatlan agyrákban. Most ez az első alkalom, hogy halála óta kimentem valahova táncolni. Érzékeny vagyok és sebezhető a randevúzás területén. Kérem, nagyon kérem, ne lódítson nekem, Soha.
― Soha nem tenném, ― felelte Péter és őszintének hangzott.
A diszk zsoké megcserélte a lemezt és a zen vad crescendóba változott. A zenészek vadul pengették gitárjaikat, és kábítószer felajzotta hippik dühödten verték dobjaikat minden ritmus nélkül. Az üvöltő zaj minden beszélgetést lehetetlenné tett. Senki nem tudhatott táncolni egy ilyen őrült kakofóniára, ami minden ütemet és dallamot nélkülözött. A fiatal táncosok csak vonaglottak és rázták végtagjaikat, valamiféle ítéletnapi rángatózásba, vagy mint holmi hasadtfába szorult hernyók.
Dorka nem akarta elengedni Pétert. Valamiféle testvéri szimpátiát érezhetett megkeseredettsége iránt és megsajnálhatta darabokra törött szívét.
― Üljön le az asztalunkhoz, ― kiabálta a férfi fülébe. ― Szeretném bemutatni magát a barátaimnak.
― Köszönöm, ― bólintott Péter, ― köszönöm a meghívást.
*
S
zilveszter Nicole felé biccentette a fejét. ― Nézd már, ― mondta, ― mit hozott be a házba a macska, ― és kajánul nevetni kezdett. ― Ez a mi Dorkánk fogott magának egy gáláns lovagot.106
Az asztalhoz léptek és Nicole rámosolygott a jólöltözött úriemberre, aki beszorulva feszengett Dorka és Melinda között.
― Nicole vagyok, ― mosolygott kíváncsian. ― Kihez lenne szerencsém, ha megengedi, hogy kérdezzem?
― Péter, már úgy értem, hogy Pierce Péter,― hebegett kissé az illető. ― A barátjuk meginvitált, hogy üljek le asztalukhoz. Sajnálom, ha bármi bonyodalmat okozok.
― Semmi bonyodalom, ― mosolygott Nicole és férje felé fordult. ― Légy oly kedves, drágám, és húzz ide egy extra széket.
Szilveszter engedelmeskedett, és miután leült kezet nyújtott.
― Most ismerkedtek meg, ― kotnyeleskedett Melinda. ― A bácsinak tetszik az anyukám.
― Melinda, ― csattant fel Dorka, ― ne légy tiszteletetlen.
― Városi gyerek vagyok a Big Apple, nagy almából, ― próbálta Szilveszter viccesen beindítani a diskurzust. ― És maga?
― Helybeli, ― viszonozta Péter az udvariasságot. ― Itt születtem és nevelkedtem Sullivan megyében, és jelenleg is Monticellóban lakom.
― Milyen sajnálatos, ― nevetett Nicole, meglehetősen szemtelenen, ― volt valaha is tíz mérföldnél messzebbre bölcsőhelyétől?
― Mesterfokú diplomám van a Columbia Egyetem Jogi fakultásáról, ― felelte Péter kissé sértődött hangon.
― Ügyes, ― bólintott Szilveszter. ― Engedélyezett és regisztrált hivatásos mérnök vagyok New York államban.
― Tényleg, honnan való, ― nézte Péter keményen a mérnököt. ― Magának nincs New York akcentusa.
― Royal Hegyivadász Regiment, Skóciából. ― kacsintott Szilveszter, ― és a maga kiejtése? Valahonnan a Dél Afrikai Zuluföldről ered?
― Fiúk, ― csapott öklével az asztalra Nicole, ― fiúk, dobjatok kantárt erre a szóbeli vetélkedőre. Magyarországról valók vagyunk. Mind annyian, kivéve a gyerekeket. Ha ezzel van valami problémája, Mister, akkor most rögtön, fel is és le is út.
― Bocsánat, ― veresedett el Péter, ― nem volt szándékomban, bárkit is megsérteni.
Nagyon is liberális vagyok, ha arról lenne szó.
― Én emlékszem magára, ― nézett Nicole kihívóan Péterre. ― Maga ott volt a Woodstock jamboreen. Ne tagadja, ugye ott volt?
― Dehogy voltam, ― nevetett Péter, ― de maga igen.
― Semmi körülmények között, ― kacagott Nicole. ― Egy héttel Woodstock után jöttem ebbe az országba és nem vagyok olyanfajta lány, aki a nyilvánosság előtt leveszi a melltartóját.
― Hagyjátok abba, ― kiáltott Dorka. ― Péter rendes ember és én kedvelem. Legyetek hozzá tisztelettel. Kerületi ügyész ebben a megyében.
― Sajnálom, ― próbálkozott Szilveszter még egyszer viccelődni. ― Nem tudtam, megemeltem volna a kalapomat.
Péter, nyilvánvalóan témát szeretett volna változtatni és udvariasan kérdezett.
― Hol vannak elszállásolva?
107
― Ez bizalmi információ, mélyen tisztelt magisztrátus úr, ― mondta Nicole.
― Még nem vagyok magisztrátus, ― felelte Péter, és szemét Dorka felé mozdítva hozzátette. ― De szeretném magánál tiszteletemet tenni.
― Lassan a testtel, főfavágó és gyomirtó mester, ― kacagott Nicole szemtelenen. ― Nem gondolja, hogy egyszer randevúzni kellene vele?
― Igaz, kellene, ― fordult Dorkához Péter. ― Szeretném magát elvinni a legjobb étterembe, egész Sullivan megyében. Mondja meg, hogy melyikbe akar menni, és én elmegyek magáért. Csak mondja meg, hogy hova és mikor.
― Következő szombaton, ugyanitt, ugyanebben az időben, ― felelte Dorka, ― ugyanezzel a társasággal, a gyerekeket is beleértve.
― Oké, ― mondta Péter, ― ahogy parancsolja.
108