A művészet, mint mesterség, a kritika, a művészi oktatás: a művészi utánzásra való befolyásuk.
•fA művészi utánzatok roppant és egyre növekvő elterjedése társadalmunkban három tényezőnek tulajdonítandó, melyek a követ-kezők: 1. az anyagi haszon, melyet a művé-szeknekriroznak. 2. a kritika, 3. a művészi
oktatás. — Mikor a művészet még egyetemes volt
és csupán a vallásos művészetet becsülték és fizették meg, utánzatok nem léteztek, vagy ha voltak is, nem sokára eltűntek, inert az egész nép bírálatának voltak kitéve. Mihelyt azonban az előkelők és a nép művészete különvált, mihelyt a magasabb osztályok a művészet minden alakját tetszéssel fogadták, hacsak élvezetet szerzett nekik, végre, mihelyt ezek az osztályok minden más társadalmi tevékeny-ségnél jobban űzették meg ügynevezett művé-szetüket, tüstént igen sok ember adta magát erre a foglalkozásra, és a. művészet űj jelleget vett föl és mesterséggé vált.
És mihelyt ez bekövetkezett, a művészet legfőbb és legbecsesebb tulajdonsága, az őszin-teség nagyon megcsappant, mivel előre arra"
volt elitélve, begy gyorsan eltűnjék. A valódi művészet helyét a művészi utánzás foglalta el.
A kinek a művészet mestersége, való-ban, arra van utalva, hogy művészetéből éljen, a mi arra kényszeríti, hogy művei számára vég nélkül tárgyakat gondoljon ki. Nézzük pl., mily különbség van egyrészt oly emberek művei közt, a minők a zsidó próféták, a Zsol-tárok szerzői, asszizi Ferencz, Fra Angelico, az Iliász é s Odüsszeia, a n é p m o n d á k é s n é p d a l o k szerzői, a kiknek régente nem csak semmit sem lizettek műveikért, hanem azzal sem tö-rődtek, hogy a nevük rajta legyen műveiken;
másrészt az oly művek közt, melyek szerzői udvari költők, kitüntetésekkel és pénzzel bőven ellátott zeneszerzők és festők! A különbség azonban még nagyobb az igazi művészek és a művészetet mesterségként űzők művei közt, kikkel a világ ma tele van és' kik üzletük-ből, azaz, abból a pénzből élnek, melyet hír-lapok szerkesztőitől, kiadóitól, imprezárióktól és más közvetítőktől kapnak, a kiknek az a hivatásuk, hogy a művészeket a művészi ter-mékek fogyasztóival összeköttetésbe hozzák.
A művészi utánzatok elterjedésének első oka a művészetnek mesterséggé való sü-lyedése.
A második oka a kritika nem régi meg-születése és kifejlődése, a minek
következté-
119-ben nem mindenki és nem is egyszerű és őszinte emberek ítélnek a műalkotásokról, hanem tudósok, megromlott értelmű lények, a kik egyszersmind nagy önhittséggel vannak eltelve.
Egy barátom, a kivel a kritikusok és művészek viszonyáról beszélgettem, kissé tré-fásan ezt mondta: »A kritikusok azok az ostobák, kik az okosakról vitatkoznak.« Ez fogyatékos, méltatlan és rendkívül kemény meghatározás volt; de volt benne egy kis igazság, és mindenesetre hasonlíthatatlanul találóbb, mint az, mely a kritikusokat olyanok-nak tekinti, mint a kiknek joguk és eszközük van a műalkotások megmagyarázására.
Magyaráznak! Ugyan, mit magyaráznak?
A nüivrész, ha igazi művész, műve révén már közölte a többi emberrel a maga érzette érzel-meket. rLs ebben az esetben mit kell még megmagyarázni ?
Ha valamely mű művészi tekintetben jó, a művész kifejezte erkölcsös vagy erkölcstelen érzelem magától megy át más emberekbe. Ha átmegy, érzik, és minden magyarázat fölösle-ges. Ha nem megy át, semmiféle magyarázat sem segíthet a bajon. Valamely művész mű-vét nem lehet magyarázni. Ha a művész ki-fejezhette volna szavakkal azt, a mit velünk közölni akar, szavakkal fejezte volna ki magát.
Ha művészet útján fejezte ki magát, ennek épp az az oka, hogy az indulatokat más módon nem lehetett közölni. Mit lehet mondani a
nevetésről vagy a könnyekről, a melyek bár-mily csekély mértékben, de hozzájárulnak ahhoz, hogy meg legyünk hatva tőlük? Ha valaki műalkotásokat szavakkal akar magya-rázni, ez csak azt bizonyítja, hogy maga sem bírja érezni a művészi indulatot. És a dolog így is van. Bármily különösnek lássék is, a kritikusok mindig oly emberek voltak, a kik a művészi hatásnak kevésbbé voltak kitéve, mint a többi emberek. A kritikusok többnyire ügyes, tanult és értelmes írók, akikben azon-ban a művészettől való meghatottság képes-sége tökéletesen megromlott vagy megbénult.
És innét van, hogy irataik mindig nagyon hozzájárulnak a dolgozataikat olvasó és sza-vuknak hitelt adó közönség ízlésének meg-rontásához.
A kritika nem létezett és nem létezhetett oly társadalmakban, melyekben a művészet mindenkihez szólt és következőkép az élet oly vallásos felfogását fejezte ki, mely egész néppel volt közös. A kritika nem született, nem szü-lethetett meg csupán a magasabb osztályok művészetéről, melynek alapja nem korának vallási öntudata volt.
Az egyetemeg művészetnek belső, liatá-rozotV és ' kétségbevonhatatlan ismertető jele van: a vallási öntudat. A magasabb Osztályok művészetéből ez hiányzik, és ezért azok, a kik ezt a művészetet méltányolni akarják, valami külső ismertető jelbe kénytelenek kapaszkodni.
És ezt az ismertető jelet az »előkelők«, azaz
121-azoknak az embereknek a tekintélyében talál-ják föl, a kiket a többieknél tanultabbaknak tekintenek, és nem pusztán az <"> tekintélyük-ben, hanem abban a hagyományban, melyet az ilvfajta tekintélyek együttvéve alkottak. Ez a hagyomány azonban rendkívül csalékony, egyrészt azért, inert az »előkelők« igen gyak-ran tévednek, másrészt, mivel azok az ítéletek, melyeknek az ő korukban volt becsük, más korban semmit sem érnek. Már pedig a kriti-kusok, minthogy ítéleteikhez nincs szilárd .alapjuk, makacsul ragaszkodnak
hagyomá-nyaikhoz. A klasszikus tragédiákat hajdan jók-nak tartották; a kritika ina is ilyeneknek te-kinti őket. Daniét nagy költőnek, Raphaelt nagy festőnek, Bachot nagy zeneszerzőnek tartották, és kritikusaink, minthogy a jó és rossz művészet megkülönböztetésére nincs eszközük, még egyre nemcsak nagyoknak tekintik e művészeket, hanem ezenfelül vala-mennyi művüket is csodálatosnak és utánzásra méltónak tartják. A művészet elfajulását semmi
;sem mozdította annyira elő, mintázok a tekin-télyek, melyeket a kritika fölállított. Egy ember
•egy műalkotást teremt, vagy, mint valódi mű-vész, a maga módja szerint valamely érzelmet fejez ki, melyet érzett. Érzelme átmegy más emberekbe, és műve figyelmet kelt. Ekkor
•azonban a kritika ráveti magát és kijelenti, hogy, ha a mű nem is rossz, sem Dante, sem Shakespeare, sem Goethe, sem Haphael, sem Beethoven műve. És a fiatal művész megint
munkához lát, hogy azokat a mestereket má-solja, a kik utánzását tanácsolják neki, és nem csak gyenge, hanem hamis műveket, művészi utánzatokat teremt.
így, teszem az orosz Puskin, kis költe-m é n y e k e t , az Anyegin-1 és Czigány-1 írja költe-meg,, melyek igen különböző becsű művek, melyek azonban valódi műalkotások. Egyszerre azon-ban a Shakespearet magasztaló hazug kritika hatása alatt ugyanez a Puskin megírja Godunof Boris-íit, egv czikornyás és hideg művet; és a kritikusok e művet magasztalják és mintául ajánlják, és csakugyan mindenki utánozza, Osztrovszky Afmm-jében, Tolsztoi Alexis Boris czaV-jában, stb. Az utánzatok utánzatai minden irodalmat közepes és teljesen haszontalan művekkel árasztanak el. És ez a legnagyobb baj, melyet a kritikusok okoznak. Minthogy magukból is hiányzik a képesség, hogy a mű-vészet meghassa őket (és ennek okvetlenül hiányzani kell belőlük, mert különben nem kísértenék meg a lehetetlent, a műalkotások fejtegetését), fontosságot csak mesterkélt és hidegvérrel alkotott műveknek bírnak tulaj-donítani, és csupán ezeket halmozzák el dicsé-rettel. Ez az oka, hogy az irodalomban oly nagy határozottsággal magasztalják a görög tragikusokat, Dantét, Tassot, Miltont, Goethét és az újabb írók közül Zolát és Ibsent; a zenében Beethoven utolsó módszerét és Wag-nert. Hogy a rajongó magasztalást, melylyel e nagy embereket •elhalmozzák, igazolják,
fárad-
123-hatatlanul bizonytalan elméleteket állítanak fölr
és erre azt látjuk, hogy tehetséges emberek ezeknek az elméleteknek megfelelő művek alkotásával foglalkoznak, sőt gyakran még igazi művészek is erőszakot követve el alkotó tehetségükön, meghódolnak előttük.
A hamis művészet minden műve, melyet a kritikusok magasztalnak, olyan, mint egy kapu, melyen át a középszerűségek betó-(I ulnak.
Ha az Ibsenek, Maeterlinckek, Yerlaine-ek, Mallarmék, l'uvis de G1 íavan ues-ok, Klingerek, Boecklinek, Stuckok, Lisztek, Berlioz-k, Wag-nerek, Braiimsok, Strauss Richárdok, stb. és pzeknek az utánzóknak tömérdek
közepes-utánzója napjainkban lehetségesek lettek, ezt főkép kritikusainknak köszönhetjük, a kik ina is egyre vakon dicsérik a régi görögök, Sophokles, Euripides, Aristophanes kezdetle-ges és gyakran értelmetlen és Dante, Tasso, Milton, Shakespeare, Michael-Angello minden művét, a képtelen Utolsó Ítélet-tit sem véve ki, Bach műveit, Beethoven műveit, az utolsó-korszak műveit is ideértve.
v(E tekintetben Beethoven eseténél nincs tipikusabb. Számos alkotása közt, jóllehet az.
-alakjuk mindig mesterkélt, van igazi míialko-tás(ju2i Beethoven azonban megsiketül, nem hall semmit és bizarr, beteges, gyakran ho-mályos jelentésű műveket kezd írni. Tudom, hogy a zenészek el tudnak képzelni hangokat és csaknem hallani bírják azt, a mit
olvas-nak; de képzelt hangok- soha sem helyette-síthetik a valóságos hangokat, és a zeneszer-zőnek, hogy művének tökéletes alakot adjon, hallania kell műveit. Már pedig Beethoven nem hallhatott semmit, következőkép műveit nem tökéletesíthette. Minthogy azonban a kritika nagy zeneszerzőnek ismerte el, épp ezeket a
tökéletlen és gyakran szabálytalan műveket kapta, ki a többi közül, hogy minden áron rendkívüli szépségeket keressen bennük. És hogy e magasztalásokat igazolja, a zenemű-vészet értelmét meghamisítva, a zenének oly sajátságot tulajdonított, hogy azt is festheti, a mit nem festhet, ¿ s tüstént megjelent az utánzók megszámlálhatatlan hada, a kik e be-teges és tökéletlen művek, azoknak a mű-veknek az utánzására vetették magukat, me-lyeket Beethoven nem birt ügy tökéletesíteni, hogy teljes valódi műbecset adhatott volna nekik.
És föltűnt köztük Wagner. Azzal kezdte, hogy kritikáiban Beethoven utolsó műveit Schopenhauer misztikus elméletével kapcsolta össze, mely elmélet a zenéből az akarat
lénye-gének kifejezőjét csinálta. Ez után erre az elméletre, valamint valamennyi művészet egye-sülésének rendszerére támaszkodva még
kü-lönösebb zenét kezdett szerezni. Es Wagnert az utánzók új csapata követte, mely a valódi művészettől még jobban eltávolodott.
Ezek a kritika eredményei. És a korunk művészetét megrontó harmadik ok, a művészi -oktatás, nem kevésbbé romboló.
125-Azon a napon, melyen a művészet meg- » szűnt egész néphez szólni és csak a gazda-gok osztályához fordult, mesterség lett belőle;
azon a napon, melyen mesterség lett, tanítá-sára módszereket találtak ki; a kik a művé-szetet választották mesterségül, e módszerek elsajátításához fogtak; és így keletkeztek a mesterségre tanító iskolák: a nyilvános isko-lákban a retorikai és irodalmi osztályok, festészeti akadémiák, zenekonzervatoriumok és drámai iskolák. Ezeknek az iskoláknak a művészet tanítása a czélja. De a művészet oly egyéni érzelem közlése más emberekkel, melyet a művész érzett. Hogyan lehetne ezt iskolákban tanítani ?
Olyan iskola nincs, mely az emberben érzelmet tudna teremteni, sem mely arra ta-níthatná meg, hogy érzelmeit oly különös mó-don fejezze ki, mely természetéből folynék.
Pedig a művészet lényege e két dologból áll.
Az iskola csak arra az eszközre tanít-hat, melylyel más művészek érezte érzelmeket oly módon fejezzen ki, a hogyan más művé-szek kifejezték. És a szakiskolák épp erre tanítanak meg; és tanításuk nem csak nem járul hozzá az igazi művészet terjesztéséhez, hanem ellenkezőleg a művészi utánzatokat terjeszti és így mindennél jobban a művészet megértésének tönkretételét mozdítja elő az emberekben.
Az irodalomban arra tanítják a fiatal em-oereket, hogy a nélkül, hogy mondanivalójuk
volna, miké]) lehet több-kevesebb lapot oly tárgyról tele írni, melyen sohasem gondolkod-tak és oly módon írják meg, hogy elismert hírű írók műveihez hasonlítsanak.
A festészetben főkép arra tanítják, hogy másolatok és minták után rajzoljanak és fes-senek és úgy rajzoljanak és fesfes-senek, a hogyan a régibb mesterek festettek és hogy a mez-telenséget, vagyis azt ábrázolják, a mit a való-ságban legritkábban lát az ember, és a mit a valósággal foglalkozó embernek a legritkábban van alkalma festeni. Szerkesztés dolgában arra oktatják a fiatal embereket, hogy oly tárgyakhoz hasonlókat adnak eléjük, melyeket híres mesterek már feldolgoztak.
Ugyanígy járnak el a drámai iskolákban, .a hol arra tanítják a tanulókat, hogy a
magán-beszédeket épp úgy szavalják el, a hogyan a híres művészek szavalták.
És ugyanez történik a zenében is. A zene egész elmélete nem egyéb, mint azoknak a módszereknek a követése, melyeket a híres zenészek követtek. A zenei előadás meg egyre gépiesebb és automatáéhoz hasonló lesz.
Az orosz festő Bürloff egy ízben egyik tanítványának egyik tanulmányát javítva egy-két ecsetvonást tett rajta, mire a középszerű tanulmány tüstént megelevenedett.
— Ejnye! Hisz alig érintette a hüvelyk-ujjával, és egészen megváltozott — mondá a .tanítvány.
3 27
- Ennek az a nyitja — feleié Briiloff — hogy a művészet a hüvelykujj e mozdulatánál képződik.
E megjegyzés találó voltát egy művészet sem domborítja ki annyira, mint a zenei elő-adás. Hogy az előadás művészi, azaz olyan legyen, hogy a szerző érzelmét közölje, hogy a többiről ne is szóljak, három feltételre van szükség. A zenei előadás csak akkor művészi, ha a bang tiszta, csak épp addig hangy.ik, n meddig az előadó akarja és ha épp a kivánt erővel van előadva. A hang legcsekélyebb változása, a ritmus legparányibb eltérése, a hang legcsekélyebb erősítése vagy gyengítése a mű tökéletességét, következőkép a mű azon képességét, hogy bennünket meghasson, tönkre teszi. A zenei érzelem közlése, mely oly egy-szerűnek és könnyűnek látszik, a valóságban tehát oly dolog, melyhez az előadó csak úgy jut, ha a tökéletességhez szükséges végtelenül linóm árnyalatot eltalálja. És ugyanig)' van a dolog a többi művészetben is. És az ember csak akkor jön rá ezekre az árnyalatokra, ha a művet érzi, ha közvetlen érintkezésbe lép vele. Nincs az a gép, mely azt tehetné, a mit a jó tánczos, a ki mozdulatait a zene ritmusá-hoz illesztheti, egyetlen gőzorgona sem teheti azt, a mit a jól éneklő juhász, egyetlen fény-képész sem teheti azt, a mit a festő; egyetlen szónok sem találja meg azt a szót vagy ren-dezi el a szókat úgy, mint az az ember, a ki azt fejezi ki, a mit érez. vs így az iskolák
118-L
megtaníthatnak ugyan arra, a mi ahhoz szük-séges, hogy a művészethez hasonló valami keletkezzék, de arra soha, a mi magának a mű-vészetnek megteremtéséhez elengedhetetlen.
Az iskolai tanítás ott végződik, a hol a hüvelykujj mozdulata, vagyis a művészet kezdődik.
És, ha az embereket olyasmihez szoktat-ják, a mi a művészethez hasonlít, az nem egyéb, mint a valódi művészet megértésétől való elszoktatás. így magyarázható meg, hogy nincsenek rosszabb művészek, mint a kik az iskolákat kijárták és bennük sikereket arattak.
A szakiskolák a művészet épp oly képmuta-tását teremtik meg, mint a mily vallási kép-mutatást szülnek a papnevelő intézetek, teo-logiai iskolák, stb. n,s valamint lehetetlen, hogy ez iskolában vallásos nevelő váljék valakiből, épp oly lehetetlen arra megtanítani, hogy művész legyen belőle. •
A művészi iskoláknak két káros hatásuk van. Először, azokban, a kik szerencsétlen-ségükre beléptek az iskolákba és életükből hét, nyolcz vagy tíz évet töltöttek el bennük, tönkre teszik az igazi művészi alkotáshoz szük-séges képességet. Másodszor, tömérdek mű-vészi utánzatot termelnek, melyek a tömegek ízlését megrontják és a világot immár el-árasztják.
Nem mondom, hogy a tehetséges liatal embereknek a különböző művészetek mód-szereit, a hogyan a nagy művészek régebben
129-kifejlesztették, nem kell ismerniük. De elsajá-tításukra elég volna, ha minden elemi iskolá-ban rajz- és zeneosztályokat szerveznének, melyek elvégzése után a kiválóbb tehetségű hatat emberek függetlenül tökéletesíthetnék magiikat művészetük gyakorlatában.
És az is nem kevésbbé bizonyos, hogy e három dolog: a művészeteknek mesterség-szerűvé való átalakulása, a kritika és a mű-vészetek tanítása azt eredményezte, hogy ezen-túl az emberek többsége képtelenné vált még annak a megértésére is, hogy mi a művészet és így arra készítették elő őket, hogy művé-szetnek nézzék a legdurvább utánzatokat.
y r o l s z t o i — H e g e d ű s : Mi a m ű v é s z e t ? 9
11 agner müvei, a művészi utánzás tökéletes mintaképei.
Ha meg akarunk győződni, hogy korunk és társadalmunk emberei mennyire elvesz-tették az igazi művészet érzésének képességét és mennyire megszokták, hogy művészinek tekintsenek oly dolgokat, melyeknek a művé-szethez semmi közük, egyetlen példa sem jobb, mint W agner Richárd művei, melyekben nem csupán Német-, hanem Franczia- és Angolország is a legmagasabb és új szempontokban leg-gazdagabb művészetet vélik fölfedezni.
Wagner alapgondolata, mint tudjuk, az volt, hogy a zenének a költészettel össze kell olvadnia és a költői mű minden árnyalatát ki kell fejeznie. Ezt a gondolatot végletig vitte, pedig teljesen hamis, mivel minden művé-szetnek szabatos, a többiétől különálló köre van; és, ha valamelyik kettő véletlenül egye-sítve van is egy pillanatig valamely műben, mint az operában, az egyik a másiknak okvet-lenül fel van áldozva,
A dráma és a zene egyesítése, melyet a XVI. században az olaszok találtak föl, a kik
131
azt hitték, hogy a régi görög drámát élesztik föl, mindig csak a magasabb osztályok körében aratott sikert és pedig csak akkor, midőn egy tehetséges zeneszerző, pl. Mozart, Weber, Ros-sini, valamely drámai tárgytól ihletve, az ihletnek mégis szabadon engedte át magát és a szöveget a zenének alárendelte. Ezeknek a mestereknek az operáiban a hallgatóra egyedül löntos dolog az a szöveghez irt zene, és egy-általában nem a szöveg volt; ás ezt a képte-lenségig vitték, mint a Varázsfuvola-ban, a
nélkül hogy megakadályozták volna, hogy a zene művészi hatást tegyen.
Wagner azon töprengett, hogy a zene és költészet legbelsőbb összeforrasztásával ezt megjavítsa. De a zenei művészet nem ren-delhető alá a drámai művészetnek, a nélkül hogy valódi jelentőségét el ne veszítse, mert minden műalkotás, hajó, a művész legbelsőbb, egészen kivételes és oly érzelmének kifejezése, mely csak sajátos alakban fejezhető ki, úgy hogy, ha azt akarjuk, hogy valamely műkotás egy másik műalműkotással egészet al-kosson, lehetetlenséget kívánunk. Ez annyi, mintha az kívánjuk, hogy két különböző mű-vészet alkotásai egyrészt kivételesek, semmihez se hasonlók legyenek, és mégis összeüljenek
•és úgy egyesüljenek, hogy egészet alkossanak.
Ez épp oly lehetetlen, mint két egymás-hoz tökétesen hasonló embert, sőt falevelet találni. üiS, ha két műalkotás összeülik, ennek vagy az az oka, hogy az egyik valódi
műal-11*
kotás, a másik pedig utánzat, vagy, hogy mind a kettő utánzat. Két természetes levél nem lehet teljesen hasonló, de két mesterséges levél lehet. Ésigy vagyunk a műalkotásokkal is.
I la a költészet és a zene összekapcsol-ható, mint a himnuszokban és dalokban, kap-csolatuk sohasem igazi egyesülés, és a súlypont mindig az egyikben van, úgy hogy csak az egyik tesz művészi benyomást.
De ez nem minden. A művészi alkotás legtöbb feltétele a művész teljes függetlensége, a minden külső követelménytől való teljes felszabadulása. És az a szükség, hogy a zene-művet valamely más művészet alkotásával kapcsoljuk össze, ilyfajta külső követelmény, mely elegendő ahhoz, hogy minden művészi alkotás lehetőségét tönkre tegye.
És Wagner zenéjével csakugyan ez tör-ténik. És ennek bizonysága az a tény, hogy Wagner zenéjéből hiányzik minden valódi mű-alkotás lényeges jellemvonása, t. i. az az egység és teljesség, mely nélkül a legcseké-lyebb változás az alakon teljesen elegendő ahhoz, hogy az egész jelentését megváltoz-tassa. Igazi műalkotásban, legyen az költemény, festmény, dal vagy szimfónia, lehetetlen egy sort, alakot, mértéket elvenni a helyéről a nélkül, hogy az egész mű értelme meg ne legyen zavarva, valamint lehetetlen valamely szerves lény életét nem fenyegetni, ha vala-melyik szervének a helyét megváltoztatják.
Wagner utolsó műveiben néhány kevésbbé
133-fontos rész kivételével, melyeknek önálló zenei jelentésük van, egyes részeket más helyekre lehet tenni, úgy hogy a mi elől volt, hátra kerül, és megforditv a, a nélkül hogy a zenei jelentés módosulna. És ennek az az oka, hogy Wagner zenejében a jelentés a szókban és nem a zenében rejlik.
Wagner e drámáinak zenei része mindig ügyes és üres verselőt juttat eszembe, a kikből annyi van ma, a ki azzal a tervvel foglalkoznék, hogy Beethoven valamelyik szim-fóniáját vagy szonátáját, vagy Chopin valame-lyik balladáját versekkel illusztrálja. Az első sajátos jellegű ütemekre, az ő nézete szerint ezeknek az ütemeknek megfelő jellegű ver-seket irna. A következő más jellegű ütemekre más verseket írna. ¿ s az új versek semmiféle belső kapcsolatban sem állnának az elsővel, sőt egyik versnek sem volna sem ritmusa, sem ríme. Tegyük föl már most, hogy ez a költő zene nélkül szavalja el az így megírt verseket: tiszta képünk lesz arról, liogv milyen Wagner operáinak a zenéje, ha szók nélkül halljuk,
Wagner azonban nem csak zenész, hanem költő is. Hogy tehát ítéletet mondhassunk róla, ismernünk kell költészetét ís, melynek a zenét alá akarja rendelni. Legkiválóbb költői műve a Nibelung gyűrűje. A legnagyobb gonddal olvastam át a négy librettót, mely e költe-ményt tartalmazza, és nem kérhetem eléggé az olvasót, hogy szintén olvassa át őket, hogy
egy igazán nagyon furcsa miiről fogalmat alkothasson magának. A művészi , utánzásnak e költemény valóságod""mintaképe.
De azt mondják, hogy Wagner műveiről nem lehet ítéletet mondani, ha a színpadon nem látjuk őket. Nem rég adták elő Moszkvában a trilógia második napját. Azt hallottam, hogy ez az egész mű legjobb része. Elmentem tehát az előadásra és a következőket láttam.
Mikor megérkeztem, a terem zsúfolva volt.
A jelenvoltak közt láttam nagyherczegeket és az arisztokraczia, kereskedő, tudományos-világ, közigazgatási és a polgári középosztály színét-javát. A hallgatók legnagyobb részének a kezében egy librettó volt, melynek tartalmát meg akarták érteni. Sok zenészt is láttam, a kik közt volt néhány ősz ember is, akik a zenét a partiturán kisérték figyelemmel. Világos, hogy igen jelentékeny előadásról volt szó.
Kissé későn érkeztem, de biztositotlak, hogy a darab elején álló rövid nyitánynak nincs semmi fontossága és elmulasztásával nem sokat vesztettem. Mikor beléptem, egy színész ült a színpadon, melynek díszletei barlangot igyekeztek ábrázolni és melyek annál kevesebb illúziót keltettek, mentől na-gyobb ügyességgel voltak készítve. A színé-szen trikó-ing, bőrköpönyeg, vendéghaj', és venöégszakáll, és fehér és íinom kezekkel, melyek a színészre vallottak, egy lehetetlen kalapácscsal egy valószínűtlen kardot kalapált oly módon, a hogyan ember még soha sem