pedig az lett, hogy csupán szűk körnek szánva, e művészet elvesztette alakjának szépségét, affektálttá és homályossá vált. A harmadik és legfőbb következménye az, hogy a művé-szet megszűnt önkéntes, sőt őszinte lenni, és e helyett minden ízében csinált és mes-terkélt lett.
E három következmény elseje, az ihlet forrásainak elapadása, végzetszerűen tüstént jelentkezett, mihelyt a művészet elfordult a a vallásos fogalmaktól. Minden műalkotás tár-gyának becse annak újságától függ. Valamely műalkotásnak csak akkor van becse, ha az emberiséggé^ iíj érzelmeket közöl. VálamTnl a gondolátok világában "a gondolat csak akkor becses, ha új és nem éri be azzal, hogy azt ismételgeti, a mit az emberek már tudnak:
épp úgy valamely műalkotásnak csak akkor van becse, ha az emberi élet folyamába akár nagy, akár kicsiny, új érzelmet önt. Már pedig a művészet megfosztotta magát attól a forrás-tól,' melyből új érzelmek csörgedezhettek, midőn az érzelmeket nem a szerint kezdte becsülni, hogy minő vallásos fogalmakat
fejez-nek ki, hanem hogy mekkora élvezetet sze-reznek. Valójában az élvezetnél nincs válto-zatlanabb és állandóbb, és nincs változatosabb valami, mint az érzelmek, melyek a külön-böző korszakok vallásos öntudatából fakadnak.
És ez nem lehet máskép. Az ember élveze-tének megvannak a természettől megvont határai, de ez emberiség haladása korlátlan.
1
És minden lépésnél, melyet az emberiség' előre tesz, az emberek új érzelmeket éreznek, helyesebben mondva : az igazi haladás minden lépésénél, mely a vallásos öntudat új fejlődé-séből áll. Ezért tehát csupán ebből a forrás-bői fakadhatnak friss, addig sohasem érzett indulatok. A régi görögöknek vallásos öntu-datából folytak azok az új, fontos és vég-telenül változatos érzelmek, melyeket Homeros és a nagy tragikusok fejeznek ki. Ugyanez történt a zsidóknál, kik az egyisten vallásos fo-galmára jutottak; ebből a vallásos felfogás-ból folytak azok az új és fontos, indulatok, melyeket a próféták fejeztek ki. És ugyanez történt a középkori költőkkel, és ma is ugyanez történnék azzal az emberrel, a ki a valódi kereszténység vallásos felfogásához térne vissa,
A vallásos fogalmakból folyó új érzelmek változatossága végtelen; és ezek az érzelmek mindig újak, mivel a vallásos fogalmak sej-tetik legelőször, hogy mi fog történni, vagyis az ember új viszonyát az őt környező világ-hoz. Ellenben az élvezet hajszolásából eredő érzelmek nem csak korlátoltak,, hanem régen érezték és ki is fejezték őket. És így a ma-gasabb osztályok hitetlensége ezeknek az osz-tályoknak a művészetét arra kárhoztatta, hogy a legsoványabb és valamennyi közt a legsze-gényesebb élelmiszerrel táplálkozzék.
A művészeti ihlet forrásainak elapadását még az is fokozta, hogy a művészet megszűn-vén vallásos lenni, népszerű is megszűnt lenni,
J
a mi ily módon a közölhető érzelmek soro-zatát szűkebbre szorította. Mert azoknak az érzelmeknek a sorozata, melyeket a hatal-masok és gazdagok éreznek, a kiknek a munka szerepéről az életben semmiféle fogalmuk sincs, sokkal szegényebb, korlá-toltabb és jelentéktelenebb, mint a mun-kás emberek természetes érzelmeinek a so-rozata. Tudom, hogy íinnyásaínk köreiben épp az ellenkaző nézet van elterjedve. Emlékszem, hogy a regényíró Gontcharov, a ki igen tanult és igen értelmes ember, de igazi városi, egy-szer azt mondta nekem, hogy Turgenjev után az alsó osztályok életéről nem maradt semmi írniváló. Rá nézve az anyag ki volt merítve.
A munkások életét oly nyomorult dolognak nézte, hogy Turgenjev paraszttörténetei minden mondanivalót elmondtak róla. Ellenben a gazdagok életét udvarlásaival és mindennel való elégedetlenségével soha jki nem ment-hetőnek tartotta. Az egyik gavallér az imádott-jának a kezét, a másik a vállát, a harmadik a nyakát csókolta meg. Az egyik elégedetlen volt, mert semmit sem dolgozott, a másik azért, mert nem szerették. Es Gontcharov meg volt győződve, hogy ez a kör a művésznek végtelen változatosságéi tárgyakat nyújt. Hány ember van vele ma egy nézeten! Hányan gondolkodnak úgy, mint ő, hogy a munkás emberek élete művészi tárgyakban szűköl-ködik, a mienk pedig, a tétleneké, csak úgy hemzseg tőlük!
77
A munkás élete a munka alakjának végtelen változatosságával és a vele járó ve-szedelemmel, a munkás vándorlásai, munka-adójához, felügyelőihez, társaihoz, más vallású és nemzetiségű emberekhez való viszonya, a természettel és az állatokkal való küzdelmei, foglalkozása az erdőben, sivatagon, pusztán,, kertekben, feleségéhez és gyermekeihez való viszonya, örömei és szenvedései, mindezt mi, kik e sokféle indulatot nem ismerjük és kiknek semmiféle vallásos fogalmuk sincs, egyhangú-nak találjuk életünk apró örömeivel és ha-szontalan gondjaival szemben, mely élet nem munkás és termelő, hanem fogyasztja és rom-bolja azt, a mit mások termeltek számunkra.
Mi azt képzeljük, hogy azok az érzelmek, melyeket korunk és a mi osztályunk emberei éreznek, igen fontosak és változatosak: a való-ságban pedig épp az ellenkezője igaz, sőt azt is mondhatjuk, hogy a mi osztályunk érzelmei három igen egyszerű és igen középszerű érzelemre szorítkoznak: 1. a hiúság érzelmére, melylyel a nagyra vágyás és mások lenézése jár; 2. a nemi vágy érzelmére, mely sokféle alakban nyilvánul meg "á "költőktől istenített udvarlástól a legdurvább és legnemtelenebb érzékiségig; 3. és végre az életuntság érzel-mére. E három érzelem és a belőlük szárma-zók teszik körülbelül a gazdag osztályok
mű-vészetének egyetlen anyagát.
Eleinte, az élvezetnek szentelt új művé-szet elszakadásakor a nép művéművé-szetétől, az
mások lenézésének érzelmét látjuk uralkodni.
A renaissance korában és utána sokáig a művészet főtárgya a hatatmasok, pápák, ki-rályok és herczegek dicsőitése; magasztalá-sukra ódákat és madrigálokat írnak, kantaték-ban és himnuszokkantaték-ban zengik őket; arczképüket megfestik, szobraikat megfaragják.
Később a nemi vágy eleme kezdett egyre jobban behatolni a művészetbe; ezen tiíl igen kevés kivétellel a gazdag osztályok min-den művészi alkotásának és kivált a regé-nyeknek lényeges eleme lett. Boccacciotól Prévost Marcelig minden regény, elbeszélés és költemény a szerelem érzelmét fejezi ki különféle alakjaiban. Valamely színielőadásnak elengedhetetlen feltétele, hogy bármily ürügy alatt meztelen mellű és karú nők jelenjenek meg a színpadon. Az operák és dalok mind a fényűzés eszményitésének vannak szentelve ; a franczia festők képeinek nagy része a női meztelenséget ábrázolja. Az új franczia iroda-lomban alig van lap, melyen a »meztelen« szó elő ne fordulna.
Egy Rémy de Gourmont nevű író nyom-tatóra talál és tehetséges ember számba megy;
hogy fogalmat alkothassak az új írókról, elol-vastam Diomedes lovai cz. regényét. Nem egyéb mint részletes és folyékony előadása néhány úr és úri nő nemi viszonyainak. Ugyanilyen 1 Merre Louys Aphrodité cz. regénye, mely óriási sikert aratott. Ezek az irók okvetlenül meg
vannak győződve, hogy valamint az ő egész életük különféle nemi' kicsapöngások kigon-dolásával telik el, az egész világénak is az-zal kell eltelnie, hogy elképzelje őket. És ezek-nek az íróknak Európa és Amerika valamennyi művésze közt tömérdek utánzójuk akad.
A harmadik nagy érzelem, melyet a gazdagok művészete kifejez, az általános elé-gedetlenség, még később jelent meg, mint a két másik. Ez az érzelem csak századunk ele-jén jutott igazi fontosságához; legizmosabb kép-viselőire Byronban, Leopardiban és Heinében talált. Ma általános lett; és állandóan kifejezve találjuk a különféle műalkotásokban, de leg-kivált a költeményekben. Az emberek osto-bául és rosszul élnek és a világegyetem szervezetét okozzák miatta. Egyébiránt ime, hogyan jellemzi igen találóan egy franczia kriti-kus,' Doumic, az új írók műveit: »Életuntság, a jelenkor megvetése, a művészet illúzióján át sejtett elmúlt idők sajnálása, az ellentétek kedvelése, a különczködés szüksége, finnyás törekvés az egyszerűségre, a csodás gyerme-kes imádása, az ábrándozás beteges csábítása, az idegek rángatódzása, — főképp az érzékiség kétségbeesett kiáltása.«
A gazdag osztályok hitetlenségének és kivételes életmódjának ily módon első követ-kezménye az lett, hogy művészetének anyaga megfogyatkozott és annyira sülyedt, hogy nem fejez ki egyebet, mint a' hiúság, nemi vágy és életuntság három érzelmét.
A művészet, elfajulásának következményei: a homá-lyosság hajszolása.
A magasabb osztályok hitetlenségének első következménye ezeknek az osztályoknak a művészetére nézve anyagának megfogyat-kozása volt. Minthogy egyre kizárólagosabb lett, egy m á s o d i k következménynél fogva e művészet egyre mestéFkéjtebb, zavaradóttabb és homályosabb lett.
Ha valamely művész abban a korban, midőn a művészet általános volt, valamely művet alkotott, teszem valamelyik görög szob-rász vagy zsidó próféta, természetesen arra törekedett, hogy mondanivalóját úgy mondja el, hogy művét mindenki megérthesse. De, midőn a művész csupán kivételes helyzetű emberek szűk körének, pápáknak, bíborosok-nak, királyokbíborosok-nak, herczegeknek vagy valamely berezeg szeretőjének dolgozott, természetesen
SI csak arra törekedett, Jiogv azokra hasson, a kiknek szokásait és ízlését jól ismerte. Ez végtelenül könnyebb feladat volt; és a művész ily módon önkéntelenül oda jutott, hogy czél-zásokkal fejezze ki gondolatait, melyeket csak a beavatottak értettek meg és melyek a többiekre homályosak voltak. Ily módon mindenek előtt többet mondhatott; az után meg az ily kifeje-zésmódban még a beavatottra nézve is a bizonytalanban és ködösben van valami báj.
Ez az irány, mely mitológiai és történelmi czélzásokban és abban is nyilvánult, a mit eufemizmusnak neveztek el, egyre nagyobb tiszteletben részesült a jelen korig, melyben, ügy látszik, modern dekadenseink művészeté-ben végső határáig jutott el. Végső eredménye ez lett: az aífektácziót, homályt, zavart, a tömegektől való hozzáférhetetlenséget nemcsak kiváló tulajdonság rangjára emelte, sőt a köl-tészet feltételeivé telte a műalkotásokban, ha-nem a szabálytalant, a határozatlant és az ékesenszólással ellenkezőt is ma-holnap mű-vészi erényeknek fogják tekinteni.
Théophile (lantiéi* a liires Fleurs du mai (A rosszaság virágai) előszavában azt mondja, hogy Baudelaire, a mennyire lehet, a költészet-ből száműzte »az ékesszólást, a szenvedélyt és a nagyon pontosan másolt igazságot«. Ver-laine költő, a ki Baudelairet követte, és a kit szintén nagynak tartottak, egy Art poétique-Qí (Költészettan) hagyott hátra, melyben azt ajánlja, hogy így írjanak:
Tols'ftoi— Hegedűs: Mi a művészet? 6
Mindenek előtt zenét — és ezért becsüld többre a páratlant — mely bizonytalanabb és jobban olvasztható a
leve-gőben — nélküle semmi sem fontos és mutatós.
Szavaidat ne válaszd némi tévedés nélkül. — A mámoros dalnál nincs kedvesebb ; — melyben a bizonytalan a szabatos-sal párosul.
És alább:
Zenét megint és mindig csak zenét! — Versed röpke valami legyen — mely haldokló lélekből árad ki — más egek, más szerelmek felé.
Versed a reggel görcsös szelének szórt szerelmi kaland legyen — mely a mentát és démutkát érinti . . . — és min-dep más irodalom.
Mallarmó, kit a két előbbi költő után a fiatalok a legjelentékenyebbnek tartanak, nyíl-tan kijelenti, hogy a költészet bája abból áll, hogy az értelmét ki kelljen találni, mert min-dén Költeményben mindig talánynak kel) lenni:
Azt hiszem, csak czélzások kellenek. A tárgyak szem-lélete, az okozták merengés elröppenő képe dal. A parnasszusiak egész máskép fogjík föl a dolgot és megmutatják;
ezért nincs rejtelmesük; a szellemeket megfosztják a kéjes örömtől, hogy azt hiszik, hogy alkotnak. Ha valamely tárgyat megnevezünk, a költeményt gyönyörűségének háromnegyed részétől, mely abból áll, hogy lassankint kitaláljunk, meg-fosztja; a gyönyörűség sejtése az álom. E rejtelmes tökéletes felhasználása alkotja a szimbolumot: felidézni lassankint vala-mely tárgyat, hogy lelkiállapotot mutassunk vagy megfordítva, tárgyat választani ki és abból a megfejtések sorozatának révén
83
lelkiállapotot vonni el . . . Ha egy közepes értelmű és elég-telen irodalmi képzettségű lény véletlenül ily módon készült könyvet nyit ki és élvezni akarja, félreértés történik, a dol-gokat vissza keli tenni a helyükre. A költészetben mindig rejtélynek kell lenni; és az irodalomnak az a czélja, hogy a tárgyakat fölidézze; más nincs. (Mallarmé felelete J. Hubertnek az Enquete sur tévolution littéraire-ben.)
Ez, mint látható, a homályosságnak mű-vészi dogmává való emelésé. Ks a franczia kritikusnak, ki e dogmát még nem ismerte el, nagyon igaza van, midőn azt mondja, hogy
»itt. az ideje, hogy a homályosság hírhedt elméletével, melyet az új iskola dogmaként hirdet, végezzünk.«
De nem pusztán a fiatal franczia írók gondolkodnak így. A költők minden más or-szágban, Német-, Olasz-, Orosz-, Angolor-szágban és Skandináviában ugyanígy gondol-kodnak és cselekszenek. És ugyanezeket az elveket találjuk meg a művészet más ágaiban, a festőknél, szobrászoknál és zenészeknél.
Nietzsche elméletére és Wagner példájára hivatkozással az új nemzedékek művészei azt tartják, hogy a tömegnek nem szükséges őket megérteniük; elég, ha a finnyás választottakban keltik föl a költői hangulatot.
Nehogy azonban valaki azt hidje, hogy az, a mit mondok, koczkáztatott állítás, idézni fogok néhány helyet azoknak a franczia köl-tőknek a műveiből, a kik a dekadens moz-galmat irányozták. Ezeknek a költőknek a
6*
száma tömérdek. És, lia csak francziákát idézek, ennek az az oka, hogy ők állnak az új művészi mozgalom élén, míg Európa többi része beéri utánzásukkal.
A kettőn, Mandelaire-en és Verlaine-en kívül, kiket már híreseknek tartanak, ime néhánynak a neve: Jean Moréas, Charles Móricé,
Henri de. Régnier, Cliarles les Vignier, Adrién Remacle, llené Ghil, Maurice Maeterlinck, Rémy de Gourmont, Saint-Pol-Roux-le-Magni-lique, Georges Rodenbach, Róbert de Montes-quiou-Fezenzac gróf. Ezek a szimbolisták és dekadensek; de vannak mágusok is: Sar Peladau, Paul Adam, Jules P»ois, Papus és mások. És ezeken kivül még száznegyvenegy más olvasható Üoumic Les Jeunes (A fiatalok) czímű művében.
Ime néhány példa azok modorának a jellemzésére, a kiket a legjobbaknak tartanak.
Kezdem a híres l»audelaire-ren, a kit arra érdemesítettek, hogy szoborral tiszteljenek meg.
Hallgassuk meg a F/eurs du Mai e köl-teményét:
Imádlak, mint az éjjeli égboltozatot — óh szomorúság vázája, óh nagy hallgató — és, aranyosom, annál jobban sze-retlek, mentől jobban kerülsz — és, éjjeleim dísze, mentől gúnyosabban látszol szaporítani a mérföldeket, — melyek kar-jaimat a kék végtelenségtől elválasztják.
Támadni készülök és rohamot intézek — mint a férgek csapata a holttestre — és szeretem, óh kérlelhetetlen és ke-gyetlen, — még a hidegséget is, mely szemeimben szebbé tesz.
85
line még egy szonnet ugyané szerzőtől:
Duellum.
Két harczoá egymásnak rohant: fegyvereik — a levegőt fénynyel és vérrel fecskendezték be.
A vas játéka, csattogása a fiatalság zaja, mely nyöszörgő szerelem rabja. —
A kardok, mint fiatalságunk, édesem, eltörtek ! — De az éles fi.gak és körmök mindjárt megboszulják az áruló kar-dot és tőrt; — O h , a szerelemtől érett, gennyedő szívek dühe !
Hőseink egymást gonoszul átkarolva a hiúzok és párdu-czoktól látogatott mélységbe gurultak, cs bőrük a málna terméketlenségét kivirágoztatja. —
Ez a szakadék a pokol, melyet barátaink népesí-tenek be! — Lelkiismeretfurdalás nélkül guruljunk oda, em-bertelen amazon, — Hogy gyűlöletünk tüzét megörökítsük!
A szabatosság kedvéért meg kell jegyez-nem, hogya Fleurs da Mai gyüjteméiíyben van-nak könnyebben is érthető költemények; de egyetlenegy sincs oly egyszerű, hogy bizonyos erőködés nélkül lehetne meg érteni; és a fáradságért rendesen nem vagyunk megjutal-mazva, mert a kifejezett érzelmek nem szépek és általában elég alacsonyak.
Ezenfelül mindig érezhető, hogy a szerző különcz és homályos igyekszik lenni. És a homályosságra való e törekvés még inkább észrevehető a prózájában, melyben pedig min-dig könnyen beszélhetne világosan, ha akarna,
í m e pl. Petits poémes en prose (Kis k ö l t e m é n y e k prózában) ezimű gyűjteményének első darabja.
Az idegen.
Rejtelmes ember, mondd, kit szeretsz legjobban?
Atyádat, anyádat, nővéredet vagy fivéredet?
Nincs sem atyám, sem anyám, sem nővérem, sem fivérem.
Barátaidat ?
Oly szóval élsz, melynek értelmét a mai napig nem ismertem.
Hazádat ?
Nem tudom, melyik szélességi fok alatt van.
A szépséget ?
Nagyon szeretném a halhatatlan istennőt.
Az aranyat ?
ügy gyűlölöm, mint te az istent.
De hát mit szeretsz, rendkívüli idegen ?
A felhőket, melyek ott szállnak . . . a csodálatos felhőket!
A Soupe et les Nuages (A leves és a tél!lük) czirriű darabnak igen valószínűen az a ezé Íj a, hogy megmutassa, hogy a költőt az a nő sem érti, a kit szeret. Íme ez a darab is:
Kis, imádott, bohó kedvcseni ebédet adott, és az ebédlő nyitva álló ablakából a mozgó épületeket néztem, melyekét isten a párákból épít,- a tapinthatatla'n csodás alkotásait. És merengésemben ezt m o n d t a m : »Mindezek a hóbortok csak-nem oly szépek, mint zöld szemű, bohó, k.'s szörnyetegem, szép kedvesem szemei.«
Es egyszerre hatalmas ökölcsapás érte hátamat és riká-csoló és bájos, hisztérikus és a pálinkától rekedt, kedves kis imádottam hangját hallottam, mely így szólt: »Megeszed-e már a levesedet, te . . . felhükereskedő ?t
87
A másik »nagy költő«, Verlaine költői alkotásai nem kevésbbé affektáltak és érthe-tetlenek. Íme pl. az Ariettes oubliées (Elfelejtett dallamocskák) első darabja:
Ez az epedő elragadtatás — a szerelmi fáradság — az erdők minden iszonya — a szellők ölelése közt — a szürke gallyak felé — kis hangok kara.
Óh gyengéd és friss susogás! — Hogy cseveg és locsog — hasonlít a kedves kiáltáshoz, — melyet a himbált fü kilehel. — Azt hihetnéd, hogy az örvénylő viz alatt — a kavicsok tompán gurulnak.
A lélek, mely ez alvó panaszszal jajgat — a mienk, nemde ? — Mondd, az enyém és. a tied — mely e langyos estén, egész halkan ezt az alázatos templomi éneket leheli kí.
Megvallom, hogy »a kis hangok karát«
és »a halk kiáltást, melyet a mozgó fű kile-hel«, és az egész költeményt nem sikerűit megértenem. Íme egy másik dallamocska:
A síkság végtelen unalmában — a bizonytalan hó úgy ragyog, mint a homok.
Az ég vörös réz, fényUlen. — Azt lehetne hinni, hogy a hold él és haldoklik.
A közeli erdők tölgyei a párák közt mint felhők lebeg-nek szürkér.
Az ég vörös réz, fénytelen. — Azt lehetne hinni, hogy a hold él t s haldoklik.
Károgó varjú, és ti, éhes farkasok, — a metsző szélben ugyan mi lesz veletek ?
A síkság végtelen unalmában — a bizonytalan hó úgy ragyog, mint a homok.
Az idegen.
Rejtelmes ember, mondd, kit szeretsz legjobban?
Atyádat, anyádat, nővéredet vagy fivéredet?
Nincs sem atyám, sem anyám, sem nővérem, sem fivérem.
Barátaidat ?
Oly szóval élsz, melynek értelmét a mai napig nem ismertem.
Hazádat ?
Nem tudom, melyik szélességi fok alatt van.
A szépséget?
Nagyon szeretném a halhatatlan istennőt.
Az aranyat ?
Ugy gyűlölöm, mint te az istent.
De hát mit szeretsz, rendkívüli idegen ?
A felhőket, melyek ott szállnak . . . a csodálatos felhőket!
A Soupe et les Nuages (A leves és a felhők) czímű darabnak igen valószínűen az a czélja, hogy megmutassa, hogy a költőt az a nő sem érti, a kit szeret. Íme ez a darab is:
Kis, imádott, bohó kedvesem ebédet adott, és az ebédlő nyitva álló ablakából a mozgó épületeket néztem, melyeket isten a párákból épít,- a tapinthatátlan csodás alkotásait. És
merengésemben ezt m o n d t a m : »Mindezek a hóbortok csak-nem oly szépek, mint zöld szemű, bohó, k.'s szörnyetegem, szép kedvesem szemei.«
És egyszerre hatalmas ökölcsapás érte hátamat és riká-csoló és bájos, hisztérikus és a pálinkátói rekedt, kedves kis imádottam hangját hallottam, mely így szólt: »Megeszcd-e már a levesedet, te . . . felhőkereskedö?*
87
A másik »nagy kültő«, Verlaine költői alkotásai nem kevésbbé affektáltak és érthe-tetlenek. íme pl. az Ariettes oubliées (Elfelejtett dallamocskák) első darabja:
Ez az epedő elragadtatás — a szerelmi fáradság — az erdők minden iszonya — a szellők ölelése közt — a szürke gallyak felé — kis hangok kara.
Oh gyengéd és friss susogás! — Hogy cseveg és locsog — hasonlít a kedves kiáltáshoz, — melyet a himbált fű kilehel. — Azt hihetnéd, hogy az örvényző viz alatt — a kavicsok tompán gurulnak.
A lélek, mely cz alvó panaszszal jajgat — a mienk, nemde ? — Mondd, az enyém és a tied — mely e langyos estén, egész halkan ezt az alázatos templomi éneket leheli ki.
Megvallom, hogy »a kis hangok karát«
és »a halk kiáltást, melyet a mozgó tű kile-hel«, és az egész költeményt nem sikerült megértenem. Íme egy másik daUamocska:
A síkság végtelen unalmában — a bizonytalan hó úgy ragyog, mint a homok.
Az ég vörös réz, fényUlen. — Azt lehetne hinni, hogy a hold él és haldoklik.
A közeli erdők tölgyei a párák közt mint felhők lebeg-nek szürkér.
Az ég vörös réz, fénytelen. — Azt lehetne hinni, hogy a hold él t s haldoklik.
Károgó varjú, és ti, éhes farkasok, — a metsző szélben ugyan mi lesz veletek ?
A síkság végtelen unalmában — a bizonytalan hó úgy ragyog, mint a homok.
Hogyan lehet, hogy a hold »rézégen, melyen nincs fény,« élni és halni látszik? És a hó hogyan »ragyoghat úgy,mint a homok?«
Mindez nemcsak érthetetlen; azon íiriigy alatt, hogy valamelyes benyomást kelt bennünk, a költő hibás metaforákat és értelmetlen szókat halmoz egymásra.
Egyébiránt Verlaine és Baudelaire költe-ményei közt ezek mellett az affektált és érthe-tetlenek mellett vannak könnyen érthetők is;
ezeket azonban tartalmuk- és alakjuknál fogva egyaránt hitványoknak tartom. Ilyenek a Sagesse (Bölcsesség) cz. gyűjtemény költeményei. Kő kép a legközönségesebb katolikus és hazafias ér-zelmek igen közepes kifejezésének vannak szánva. Pl. ily versszakokra is találunk köztük:
Csak anyámra, Máriára akarok gondolni, A ki a bölcsesség és kegyelem forrása.
Francziaországnak i> anyja, a kitől Rendületleuül várjuk a haza becsületét
Mielőtt más költőktől idéznék, lehetetlen meg nem állapodnom e két ember, Baudelaire és Verlaine rendkívüli dicsőségénél, mert egész Európában a modern költészet legnagyobb lángelméinek tartják őket. A francziák, kiknek oly költőik voltak, mint Éhénier, Lamartiiie, Musset és kivált Hugó, újabban pedig aparnasz-szusiak, Lecomte de kistó, Sully-Prudhomiiie, stb. hogyan tulajdoníthattak oly .óriási fontos-ságot és hogyan juttathattak oly nagy dicsőséget e két költőnek, kik alakra oly tökéletlenek és tárgyaik tekintetében oly hétköznapiak és
89
alacsonyak'? A kettő közül az első, Baudelaire, az életről oly fogalmat alkotott, mely a leg-durvább önzést emelte elméletté és az er-kölcsöt, a szépségnek egyébiránt elég ködös eszményével és egészen mesterkélt szépség-gel helyettesítette. Baudelaire a festett női arczot többre becsülte, mint a természetes színűt, az érczfák és a víz utánzása a szín-padon jobban tetszettek neki, mint az igazi fák és igazi víz. A másik költő, Verlaine íilozo-fiája a legaljasabb kéjenczségből, erkölcsi tehetetlenségének bevallásából és mintegy ellenmérgéül e tehetetlenségnek, a legnyer-sebh katolikus vakbuzgóságból állt. Egyéb-iránt mindkettőben közös a naivitás, őszin-teség és egyszerűség hiánya, e helyett azon-ban aííektáczióval, önhittséggel éa_a különcz-ködés hajszolásával voltak eltelve. Legjobb alkotásaikban inkább Baudelaire! vagy
Verlai-ne t találjuk, mint azt a tárgyat, a melyről azt hiszszük, hogy vele foglalkoznak. És e két rossz költő iskolát alapított és száz meg száz utánzóra akadt. Ez valóban fiu*csa, és egyetlen magyarázatát ebben találom: annak a társa-dalomnak a művészete, melyben e költők művei születnek, nem komoly, az életre fontos dolog, hanem puszta mulatság. Már pedig az ismétlés folytán minden mulatság unalmas lesz. Es igv, hogy megint tűrhetővé tegyünk egy mulatságot, melybe belefáradtunk, módját kell ejteni, hogy felfrissítsük. Ha torkig va-gyunk a />osfo>i-nal, vdüsf-et játszunk; ha a