Egyház a diktatúrában

A második világháború után a kommunista vezetésű diktatórikus állam szovjet mintára Ro-mániában is erőteljes vallás- és egyházüldözésbe kezdett, amely minden felekezetet érintett, még ha nem is egyforma mértékben. Ennek fejleményei, állomásai nagy vonalakban és sok részletükben emlékezésekből és történeti feldolgozásokból ismertek.²⁴⁶

Diktatúra és egyház viszonyában Stefano Bottoni említi meg az az alapvető ellentmondást, hogy miközben a felekezeti hovatartozás szigorúan magánügynek minősült, aközben az egyhá-zak kapcsolata az állammal kiemelt politikai kérdéssé vált. A felekezetek teljes alárendeltségbe kényszerültek, amit az ortodox és protestáns keresztények az állammal viszonylag könnyen megkötött egyezmények révén valamelyest könnyebben átvészeltek.²⁴⁷

Emlékezések, elszenvedett sérelmek, meg nem valósult kezdeményezések, eltűnt irattárak, széthordott könyvtárak, leromlott templomok, elorzott iskolák sokaságán túl a lelkekben és az emberéletek sokaságában elszenvedett pusztítás jelzi, hogy „mi történt” a kommunista diktatúra negyven évében. Mindezt természetesen nem lehet rövid néhány oldalon összefoglalni, ám em-lítetlenül sem lehet hagyni. A „mi történt” elmondása hasonlatos a zsidó nép pusztai vándorlá-sának vagy babiloni fogságának elbeszéléséhez: ahogy az kötelezettség a következő nemzedé-keknek, felhívás a kutatásra, az emlékezésre, és erőforrás azoknak, akik megszabadulhattak az üldöztetés rabságából, úgy ma sem mondja senki, hogy ami történt, az már „régen volt”, „el-múlt”, „kár róla beszélni”. Az elbeszélő ember („homo narrans”) révén válik formáló erejűvé

246 Néhány fontosabb ide vágó munka: Bartalis 2001, Benedek D. 1998, Bodeanu–Novák 2011, Bottoni 2008.

313–332; 2014, Godó 2002, Vincze 1999, Virt 2002.

247 Bottoni 2008. 313.

dc_1725_19

III.A FÉLMÚLT EMLÉKEZETE

bármely történet, akkor, ha volt és van, aki szavakba öntse, volt, aki emlékezzék, volt aki to-vábbadja a valóságos, hiteles történetet.²⁴⁸ A „mi történt” kérdésére így alakulnak ki tömör, sokatmondó és szimbolikus erejű válaszok, valamint olyanok, amelyek források részletes feltá-rásán, emlékezések pontos összegyűjtésén, elemzésén, a történeti folyamatok szakszerű elem-zésén alapulnak. E rövid fejezetben azért szükséges a történeti és szimbolikus erejű válaszokat felidézni, hogy lássuk a csíksomlyói kegyhely legnehezebb, rejtett négy évtizedének hátterét.

Romániában 1948. július 27-én kezdődött meg az egyházi iskolák, intézmények államosí-tása. A kormány augusztus 2-i dekrétuma elkobzásra ítélt minden egyházi iskolát és intézményt, szerzetesházat, azok ingó és ingatlan vagyonát. Ettől fogva az óvodától az oktatás legfelsőbb fokozatáig minden iskola legfőbb feladata az ateista nevelés lett. Ezzel nem lehetett összeegyez-tetni a hitvallásos iskolák fennmaradását. Az állam tulajdonba vett minden iskolát és iskolai célt szolgáló vagyont, legyen az iskolaépület vagy tanszemélyzeti lakás. Nem kegyelmeztek a kán-tori lakásoknak sem, hiszen a kántor a legtöbb esetben tanító is volt. Összesen 468 római kato-likus, 531 református, 266 evangékato-likus, 35 unitárius iskolát vettek el a felekezetektől. Az addigi 134 magyar elméleti líceumból csak 19 maradt meg. Sok helyen megszűnt a középfokú elméleti oktatás, például Máramarosszigeten, Gyulafehérváron, Nagykárolyban, Nagyszalontán.²⁴⁹

1948-ban a hatóságok rendeleti úton gyakorlatilag megszüntették a szatmári, a nagyváradi és a temesvári püspökségeket, ettől kezdve csak a gyulafehérvári, a iaşi-i és a bukaresti római katolikus püspökség működhetett. Az egyetlen magyar főpásztor Márton Áron maradt, aki ellen egyre élesebb támadásokat intéztek.

„Ez történt” – adja címként Léstyán Ferenc Erdélyi Szibéria című könyve első, másfél ol-dalas fejezetének.

„A küzdelem létkérdés volt. Nem volt titok, hogy a katolikus egyházat el akarták szakítani a pápaság által vezetett római katolikus egyháztól. Erre példát nyújtottak a görögkatolikus egyház felszámolásával. Bizonyságot nyújtottak azzal, hogy az egyház működési szabály-zatát (statútum) nem fogadták el, és amikor Márton Áron püspök választ kért arra, hogy a szabályzat alapjául elfogadnak-e négy alaptételt, válaszul Márton Áron püspököt is letartóz-tatják, mint az utolsó addig szabadon élő püspököt. Mozgalmat indítottak, hogy püspök nél-kül a papság fogadjon el olyan szabályzatot, amely egyenlő a Rómával szembeni szakítás előkészítésével. …

Márton Áron szelleme volt a háttere annak, hogy a papság megtagadta az engedelmességet a törvénytelen vezetéssel szemben. Mögöttük állt a hívek hűsége, amely elvárta papjaitól, hogy kövessék Márton Áron példáját. Ez a példa olyan hatásos volt, hogy még a többi egy-házak is magukénak tekintették Márton Áront: Ő a mi püspökünk is.

A küzdelem végül is győzedelmes lett. A behódolt vezetés sem bírta idegileg a papság el-lenállását, mire a szervező uraik kérdésére, hogy mit cselekedjünk, minden pap azt felelte:

Engedjék ki a püspököt. A hatévi börtön után ki is szabadult, de mivel továbbra is hajthatat-lan maradt, kényszerlakásra ítélték. Azonban így is kormányozhatta egyházmegyéjét, és az egyházmegye teljesége megmaradhatott az Úr Jézustól alapított és Róma által vezetett Ró-mai Katolikus Anyaszentegyházhoz való hűségben.”²⁵⁰

248 Keszeg 2002, 2006.

249 Vincze 1999. 311–312; Gagyi K. 2009. 68–69.

250 Léstyán 2003. 5–6.

dc_1725_19

1.EGYHÁZ A DIKTATÚRÁBAN

A kommunista diktatúra 1949-től a legkeményebb egyházüldözést folytatta a katolikus egy-házzal szemben, s e keménység egyik oka éppen az volt, hogy Márton Áron a végsőkig védel-mezte az egyház autonómiáját, a vallásszabadsághoz való jogot, az egyházi fenntartásban mű-ködő intézményeket. Nem volt egyedül, erős támaszra talált az egyházmegye papságában és a szerzetesrendekben, azok vezetőiben. A fő ellentét jogilag a katolikus egyház új, a kommunista államvezetés számára elfogadható statútumának kérdése körül bontakozott ki, amit semelyik katolikus egyházi vezető nem volt hajlandó elfogadni. Ez a kérlelhetetlenség tűrhetetlen volt a hatalom képviselői számára, s ezért a legerősebb eszközökkel léptek fel.

1949. június 21-én a hatóságok csellel elfogták Márton Áron püspököt. Sejthette, mi vár rá, és gondoskodott róla, hogy ha korlátozzák szabadságában, az egyházmegye ne maradjon Ró-mához hűséges legitim kormányzás nélkül. Jó előre meg volt szervezve, hogy ez a titkos ordi-náriusok (kormányzók) által folytonos maradjon. Ez a Vatikán tudtával, jól kidolgozott rendszer szerint történt. A püspök Rómából felhatalmazást kapott arra, hogy két titkos ordináriust nevez-zen ki arra az esetre, ha lefognák. Közülük az első kinevezhette a második utódát (tehát senki nem a saját utódát nevezte ki), és a megbízatás akkor lépett érvénybe, mikor az előd börtönbe került. A Szentszék által kiközösített, a román állami szervek által jóváhagyott egyházmegyei vezetést annak törvénytelensége miatt a papság nem ismerte el, így a titkos megbízottnak volt törvényes vezetői jogköre. Azért volt különösen nehéz dolga, mert egy szinte lehetetlen felada-tot kellett megoldania: egy országnyi méretű egyházmegye legszükségesebb egyházkormány-zati ügyeit kellett intéznie úgy, hogy ehhez nélkülöznie kellett minden, „békeidőben” rendelke-zésre álló eszközt. Egyszerre kellett a konspiráció minden fortélyát felhasználva fedve maradni a hatalom és annak titkosrendőrsége előtt, ugyanakkor az egyházmegye papsága körében tu-datni kellett, hogy ki az aktuális vezető, és mik az ő érvényes rendelkezései. A rendszer jól fedett működéséről jóval később is csak kevés közlés került nyilvánosságra.²⁵¹ A kommunista hata-lom egymás után fogta el a titkos ordináriusokat és tette lehetetlenné a működésüket. Lefogták többek között a kijelölt titkos püspök Boga Alajost, a titkos püspök (boldoggá avatott) Bogdán-ffy Szilárdot, a szemináriumi rektor Gajdátsy Bélát, a felszentelt püspök Maczalik Győzőt, a titkos püspök Sándor Imrét, a később boldoggá avatott szatmári püspök Scheffler Jánost, akik mind vértanúhalált haltak a börtönben.²⁵² Titkos püspököket a csehszlovákiai katolikus, vala-mint a romániai és szovjetunióbeli görögkatolikus egyházak számára is szenteltek, akik ugyan-csak súlyos börtönbüntetéseket, kényszermunkatáborokat szenvedtek el.

A represszió kibontakozása 1951 augusztusában folytatódott. Augusztus 20-ra virradó éj-szaka minden rendház minden szerzetesét internálták, és Máriaradnára, az ottani ferences ko-lostorba szállították. A kb. 120 ferences együvé került mintegy 80 szerzetesnővérrel is. Mivel a rendek ex lex állapotban voltak, hiszen működésüket 1949-ben betiltották,²⁵³ és évek óta min-den állami elismerést nélkülözve végezték tevékenységüket, a védelmükben fellépő tárgyalófél

251 Részleteket a jezsuita szerzetes Godó Mihálytól (Godó 2002), Léstyán Ferenctől (Léstyán 2003) és a ferences P. Ferencz Ervintől (Tánczos 2010) tudunk, de a sejtetések elárulják, hogy mindent ők sem nem adhattak ki.

Titokban pl. nem csak ordináriusok kinevezésére, hanem valódi püspökszentelésekre is sor került, hogy az apostoli szukcesszió folytonossága semmiképp ne szakadhasson meg.

252 Jakubinyi 2005.

253 A betiltásról szóló 810/1949. sz. minisztertanácsi rendelet 1949. augusztus 1-én jelent meg a Hivatalos Köz-lönyben (Buletin Oficial). Idézi: Bíró M. 2003. 66.

dc_1725_19

III.A FÉLMÚLT EMLÉKEZETE

pedig nem volt, a helyzetük kilátástalannak látszott. Ebben a helyzetben a hatalom abban bízott, hogy a rendi közösségek maguktól fognak szétszéledni, és feladják összetartozásukat. Nem ez történt, az internálás a visszájára sült el. Már a radnai internálásban is teljes maradt a rendi szer-vezet, a szerzetesek elfogadták a további működésük alapelveit, megszervezték a közös életet, sőt a fiatalok még egy kézzel majd írógéppel szerkesztett közösségi lapot is indítottak Erdélyi Ferences Futár címmel. Eközben természetesen sok nehézséggel is meg kellett is küzdeniük, korlátozták őket szabad mozgásukban és semmilyen módon nem gondoskodtak ellátásukról.

Nem számoltak azonban azzal, hogy a ferences hagyománynak szerves része a szegénység és az adományokra, hívekre való ráutaltság. Az emberek hamarosan megindultak, és ellátták a szerzeteseket minden szükségessel, sőt a kényszerűen elhagyott településekről kiindulva gya-korlatilag országos gyűjtést, segélyakciókat is szerveztek.²⁵⁴ Tíz hónappal később, 1952 máju-sában (amikor kiderült, hogy a rendházból egyenesen rálátni a szomszédos szovjet laktanyára) a ferenceseket három csoportban három rendházba szállították el: Körösbányára, Esztelnekre és Désre. Az elosztást saját maguk jelölhették ki, és velük tartottak a vezetőik is. Désen a rendi vezetés, a teológia tanárai és a növendékek együtt maradtak, és titokban komolyan folytatták a teológiai képzést. Szabadegyetemet indítottak, énekkart szerveztek, és a környező településeken is kiterjedt lelkipásztori munkát végeztek. 1961-ben letartóztatták az itt élő vezetőket és tanáro-kat, éveket töltöttek börtönben, de a közösség együtt maradt egészen 1967-ig. Akkor kifejezett utasításra kellett elhagyniuk addigi lakhelyüket.²⁵⁵ Esztelneken az oda került kb. harminc szer-zetes megélhetését a nagy kert megművelése és a gazdáknál vállalt munka biztosította. P. Daczó Lukács itteni éveiben arról lett ismert, hogy valamennyit értett az orvosláshoz, gyógynövények-kel foglalkozott, és a gyógynövények-kellő időben az akkor egészen újnak számító első antibiotikumot, a peni-cillin injekciókat is be tudta adni. Néhány év után, 1957-ben az itteniek jó része a püspök segít-ségével el tudott helyezkedni plébániákon, így a tábor feloszlott.²⁵⁶

Az internálás napján vitték el a brassói rendházból Boros Fortunátot, korábbi provinciálist is, de nem a többiekkel együtt Máriaradnára, hanem egy bukaresti gyűjtőtáborba. Onnan a Duna-deltába szállították az egyik legnagyobb haláltáborba. A munkatáborban fejezte be az életét, halálhírét a provincia közössége Máriaradnán tudta meg.²⁵⁷ Évtizedek múlva derült ki, hogy alighanem egyszerűen agyonverték. A politikai és egyházi foglyok ott össze voltak zárva a köztörvényesekkel, és ez utóbbiakra bízták rá az előbbiek likvidálását.²⁵⁸ Egyik első vértanúja volt a rendszernek. Biztosak lehetünk benne, hogy a rendben kezdettől így tisztelték, és ez is erőt adhatott a szilárd kitartáshoz. Nem kímélték a hetvenedik életévét töltő olasz ferences Cle-mente Gattit (Gatti Kelement) sem, aki teológiai tanárként 1909 és 1914 között Vajdahunyadon működött, majd a tartományfőnökségig ívelő pályája végén, 1939-ben visszatért ugyanoda.

Osztozott az erdélyiek sorsában, nem menekült el; 1951-ben 15 évre ítélték, de egy év után kiengedték. Súlyos betegen vitték haza, hamarosan meg is halt.²⁵⁹

254 Bartalis 2001. 37–49.

255 Bartalis 2001. 52–67., Pap 2002.

256 Bartalis 2001. 67–73., Sas (szerk.) 2002. 141–154. (P. Keresztes Albin) 257 Bartalis 2001. 85–89.

258 Bartalis 2001. 85–89, Léstyán 1991.

259 Bartalis 2001. 89–91.

dc_1725_19

1.EGYHÁZ A DIKTATÚRÁBAN

Márton Áront 1949-ben hadbírósági perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték,²⁶⁰ azonban – a nemzetközi tiltakozások hatására, valamint belátva, hogy a katolikus egyházzal nélküle nem boldogulhatnak – 1955-ben szabadon engedték. Határozott elképzelésekkel látott munkához, és első körlevelében világossá tette, hogy ő vezeti az egyházmegyét. Papjaitól egy-más iránti bizalmat, fegyelmet, buzgóságot várt el, és hozzátette: „akik az egyházi fegyelem ellen vétettek, fogadják az Egyház fegyelmi intézkedéseit engedelmes lélekkel”.²⁶¹ 1957-ben pünkösd előtt öt hetes székelyföldi bérmakörútra indult, ami akkor igen erőteljes hatást váltott ki: az emberek tódultak a beszédeire és a misékre, ezrek bérmálkoztak meg, hiszen az egyház-megyében 1949 óta nem volt bérmálás, a hatalom pedig minden követ megmozgatott, hogy a püspök karizmatikus befolyását ellensúlyozza, programokat és ideológiai kampányt szerveztek.

A jelentések szerint a püspök 25 községet látogatott meg, harmincezer emberrel érintkezett, és jelentős beszédeket mondott.²⁶² Nyilván ennek is része volt abban, hogy működését a további-akban is szoros felügyelet alatt tartották, s 1957-ben házi őrizetre ítélték: nem hagyhatta el a püspöki palotát, még nem messze lévő teológia épületébe sem mehetett át. Ebben a helyzetben is vállalta, hogy titokban pappá szenteli azokat a ferenceseket, akik az ötvenes években a dési rendházban a velük együtt internált teológiai tanárok vezetése mellett elvégezték tanulmányai-kat. Benedek Domonkos, Gajdos József és Pap Leonárd szentelésére 1956 decemberében, to-vábbi öt szentelésre pedig (Márk József, Bartók Albert, Czettele Dezső, Stelli Benedek, Nagy Tarzícius) 1957 novemberében került sor. Az ő lelkipásztori indulásukat és későbbi pályájukat ez az indítás határozta meg, és később ők nyolcan biztosítottak folytonosságot a szétszóratás előtti nemzedékek és a szabaddá vált szerzetesközösség élete között.²⁶³

1960-ban Márton Áron püspök határozott levélben kérte a „vezértitkár urat”, hogy tegye jóakaratú megfontolás tárgyává a ferences provinciális kérését, ami arra irányult, hogy adják ki a működési engedélyt a ferences szerzetesházak részére. Ennek kapcsán szókimondóan, kerte-lés nélkül vázolta az egyház és a hívek súlyos helyzetét, az egyház megcsonkított helyzetét, a minimálisra korlátozott lelkipásztori működést, a veszélyeztetett istenhitet, a lelkiismereti kény-szert és a megfélemlítést.²⁶⁴

Ezzel pontosan egy évben jelent meg egy egészen rövid beszámoló az erdélyi katolikusok helyzetéről a Rómában kiadott Katolikus Szemlében Tolnay Imrétől, ahol a fentiekkel egybe-hangzóan többek között ezt olvassuk: „A vallásellenes propaganda mind erősebb. A régi nagy búcsújárási szokás Csíksomlyóra és Radnára, amely egész vármegyéket mozgatott meg (híres marad az 1948-as somlyói búcsú százezres tömegével) –, egyelőre a múlté. A megfélemlítés minden eszközét igénybe veszik; a fiatalság minden vasárnapját programokkal töltik ki, hogy idő a templom számára ne maradjon”.²⁶⁵ Noha külföldön nem tudhattak, még kevésbé

260 Az ítélet szövegét szerkesztve közli: Vincze 2003. 84. sz.

261 Virt 2002. 278.

262 Bottoni 2008. 313–320.

263 Marton 1996. 179–182; Bartalis 2001. 56–58., Virt 2002. 289–290, Sarány 2010.

264 Ld. Melléklet (4) – Egy frissen megjelent kötet bőséges válogatást tartalmaz Márton Áron püspök 1957–1960 közötti lehallgatási jegyzőkönyveiből. Ezekben számos helyen olvashatók hasonlóan szókimondó, félelmet nem ismerő megnyilatkozások, szemtől szemben egyházügyi és minisztériumi hivatalnokokkal. Nagy–Bo-deanu 2019.

265 Tolnay 1960. 309.

dc_1725_19

III.A FÉLMÚLT EMLÉKEZETE

hozhattak szóba minden részletet (nehogy az informátorokat ki lehessen deríteni), az alapvoná-sokban nincs eltérés.

Több disszertáció témája lehetne a katolikus és a többi egyház helyzete a következő harminc évben.²⁶⁶ A papság és a ferencesek elleni retorziók az 1960-as években is több hullámban kö-vetkeztek egymás után. Az internálásuk után tíz évvel, 1961-ben a dési kényszerlakhelyen még továbbra is szerzetesi közösségben élők közül többeket letartóztattak, évekre elítéltek és csak a nemzetközi nyomásra 1964-ben megadott amnesztiával szabadulhattak.²⁶⁷ P. Bálint Szalvátor visszaemlékezése pontos részletekkel szolgál a letartóztatottakról, ítéletekről.²⁶⁸ 1964 januárjá-ban 28 egyházmegyés és 13 szerzetes pap volt börtönben, akikért Márton Áron szót emelt.²⁶⁹ Látva, hogy a közös rendi élet tovább már nem tartható fenn, másrészt látva a fokozódó paphi-ányt, a ferencesek vállalták azt, hogy plébániákon vállalnak szolgálatot akkor is, ha azok koráb-ban nem voltak ferences kézen vagy egészen eldugottak voltak. Így kerülhettek ferences atyák már 1957-ben, az esztelneki kényszerlakhely feloszlatásakor Mikházára, Brassóba, Szárhegyre, Csíksomlyóra, majd 1964-ben a dési kényszerlakhelyükről Kostelekre, Ojtozba, Bonchidára, Vicébe, Szentágotára, Csicsókeresztúrra, Szentjobbra, Bálványosváraljára, Lázárfalvára, Zá-gonba.

Márton Áron helyzetének rendezésére a hatvanas évek végén kerülhetett sor. Visszakapta mozgásszabadságát, elutazhatott Rómába a püspöki szinódusra, és élete hátralévő éveiben idős kora és gyengesége ellenére is a régi elveihez hűen kormányozta az egyházmegyét.²⁷⁰ Ugyan-akkor a zaklatások és a félelem légköre nem enyhült. „Állandó bizonytalanságban és félelemben élünk. Papok és püspök, senki nem tudja, mikor vonják felelősségre, vagy mivel büntetik hiva-tali, vallási, lelkiismeretbeli kötelességeinek teljesítése miatt”, írta a püspök 1966-ban, amikor ugyancsak határozott hangú levelet intézett a Vallásügyi Osztály vezértitkárához, Dumitru Do-garuhoz az egyházat ért zaklatásokról, melyben sorra veszi, mikor és mi módon akadályozták meg az egyházat és a híveket a vallásgyakorlat és egyházkormányzás legelemibb jogaiban.²⁷¹ A hatvanas évektől a romániai pártvezetés már nem alkalmazott látványos erőszakot az egy-házakkal szemben, viszont fokozottabb ellenőrzést és behatást gyakorolt azáltal, hogy a hatalmi hálózat sikeresen épült be az egyházi intézményekbe, beleértve a gyulafehérvári teológia és kántoriskola tanári karát, az egyházmegyei papságot is. A rendszer igyekezett kitermelni egy olyan katolikus elitet, amely vállalja a hatalommal való együttműködés bizonyos formáit, ezért a veszélyesebb embereket kiszűrték és elszigetelték, elfogadható embereket pedig pozícióba hoztak. Pálfi Gézáról csak a gyulafehérvári teológia és kántoriskola tanárai közül öten (!) jelen-tettek. Egy 1967-es jelentés szerint a 671 romániai katolikus pap közül mintegy 80-at szerveztek be informátornak.²⁷² Márton Áron püspök szűkebb környezetébe is sikerült ügynököt

266 Az újabb szakirodalom jó áttekintését adja Nagy–Bodeanu 2019.

267 Bartalis 2001. 61–62.

268 Vincze 2003. 125. sz., Pap 2002.

269 Marton–Nemes 1996. 124.

270 Virt 2002. 325–348; Vincze 2003. 149. sz. V. ö. Sas 2014.

271 Marton–Nemes 1996. 129.

272 Bodeanu–Novák 2011. 29–31.

dc_1725_19

1.EGYHÁZ A DIKTATÚRÁBAN

beszervezni.²⁷³ A Maros megyében 1968-ban beszervezett ügynökökről szóló jelentés szerint

„a felügyelőség keretében jelenleg 991 informátor dolgozik”. Az újonnan beszervezettek több-sége már értelmiségi volt. „1967 végén a régi operatív nyilvántartásban 30.521 személy szere-pelt, ebből a jelen pillanatig kivontunk 28.834-et”.²⁷⁴

Ez a rendszer rejtettebb és megosztóbb volt, mint az ötvenes évek elejének békepapi moz-galma, hatásai rombolóbbak, és „helyretétele” nem volt lehetséges egy tiszta lelkű és határozott püspök intézkedéseivel. Ebben a kérdésben mind a mai napig elmaradt a tisztázás, helyette félinformációk és dezinformációk terjengenek.²⁷⁵

Az enyhébb években is történt erőszakos fellépés, a legismertebb Pálfi Géza halála. Az 1941-ben született fiatalembert Márton Áron szentelte pappá 1964-ben. Több helyen teljesített szolgálatot egészen addig, míg nyíltan szót nem mert emelni az ellen, hogy a karácsony mun-kanap Romániában. 1984-ben a Securitate lefogta, megverte, s nem sokkal később meghalt.

Halálának okát hivatalosan májelégtelenségben jelölték meg. Ő is a román kommunista rend-szer egyik vértanúja.²⁷⁶ Az ő esete nem áll egyedül: vele egy évben halt mártírhalált Lengyel-országban a csak pár évvel fiatalabb Jerzy Popiełuszko, akit 2010-ben boldoggá avattak.²⁷⁷

A ferences rendet a diktatúra lazuló, erőszakos módszereket, letartóztatásokat már kevésbé alkalmazó időszakában is folyamatos megfigyelés alatt tartották. Egy erről szóló feljegyzés sze-rint „116 szerzetessel kell komolyabban foglalkoznunk, akik ellenséges tevékenységet fejthet-nek ki”.²⁷⁸ Miben is állt ez? „1. Információkat szolgáltattak a Vatikánnak országunk általános helyzetéről… 2. Bizalmatlanságot ébresztettek az embereknek a rendszer tartósságával szem-ben… 3. Anyagilag támogatták az ellenséges tevékenységéért elítélt elemeket és másokat…”, továbbá „gyanús kapcsolatot tartanak fenn a külföldi rendek titkos megbízottaival… Ellenséges megnyilvánulásaik vannak, és megjegyzéseket tesznek az országunkban uralkodó helyzetről…

A rend újjáalakításával és a ferences eszmék megőrzésével foglalkoznak, ellenséges tartalmú írásokat állítanak össze”.²⁷⁹ Ebből a megfogalmazásból látszik, hogy a ferences közösség még mindig komoly tartalékokkal rendelkezett a túléléshez, és az adott helyzetben is volt koncepci-ójuk, mondanivalójuk.

A diktatúra idején az általános elnyomás, a létszám fogyatkozása, a működési engedély és

A diktatúra idején az általános elnyomás, a létszám fogyatkozása, a működési engedély és

In document A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás a 20. század második felében (Pldal 67-77)