Célok, források, módszerek

ez esetben ráadásul nem valamiféle elmúlófélben lévő jelenségegyüttes, amit erőnek erejével igyekeznek mesterségesen fenntartani (mint a folklorizmus-jelenségek többségét), hanem min-den korábbinál nagyobb, immár százezres nagyságrendű tömegeket vonzó ünnep egy határon túli magyar kegyhelyen. Így került sor az előkészítés után az empirikus kutatás fő szakaszára 1992 és 1997 között, amikor minden évben kutattam a búcsúban. Később még 1999-ben, 2001-ben és 2005-2001-ben, összesen tíz alkalommal voltam jelen főként aktív megfigyelőként, másodsor-ban résztvevőként, hogy egy majdani monográfia előkészületei gyanánt néprajzi jelenkutatást végezzek. További három alkalommal, 2009-ben, 2010-ben és 2011-ben már nem kutatóként, hanem a Duna Televízió felkért szakértőjeként és családtagként figyelhettem meg az újabb fej-leményeket.

Munkám kezdetén, az 1990-es évek elején a búcsújárás kutatásában korábban megszokott és jól bevált tematikus egységek határait némiképp másképp akartam meghúzni, mint addig, és nagyobb figyelmet akartam fordítani egy-egy ünnepi esemény aktuális lefolyására, vagyis arra, hogy az események sorozatán keresztül hogyan bontakozik ki maga a szokásszerűség létrejötte.

Sokáig bevett gyakorlat volt a néprajz „népszokás”-kutatásaiban, hogy szokásokról visszaemlé-kező történetek alapján tettek általánosításokat: azok lefolyásáról és változásairól nem kitartó megfigyelések és források, hanem emlékek vagy egy-egy – szerencsésen „elkapott”, olykor ép-penséggel mesterségesen rekonstruált – szokáscselekvés dokumentálása alapján fogalmaztak meg következtetéseket. A szokáskutatásnak ez a beállítottsága részben a kutatók főként iroda-lomtörténeti ill. nyelvészeti (tehát nem annyira történeti) alapképzettségével magyarázható, és ahogy a történeti szokáskutatás levéltári forrásokra is alapozott paradigmája is csak napjainkban formálódik ki, úgy a jelenkori szokáskutatás sem alapozhat csak narratívákra.⁵ Más téma, egy naplóíró parasztember monografikus feldolgozásának tanulságai megerősítettek abban, hogy az ott használt szemléletet és módszert mutatis mutandis itt is alkalmazzam. Egyetlen parasztgaz-daság negyedszázados működésének elemzése betekintést nyújtott abba, hogy a valóságnak mi-lyen sok árnyalata húzódik meg az általánosítások mögött, mimi-lyen sokféle emberi döntés, ma-gatartás, érték, kapcsolat mozgatja azt, amit nagyvonalúan „paraszti gazdálkodás”-nak nevez-nek, s hogy milyen gazdag az egyéni élettörténetek világa.⁶

A népi vallásosságot a néprajz mellett az antropológia és a vallásszociológia eszközeit is felhasználva akartam kutatni. A csíksomlyói búcsújárás néprajzi-antropológiai kutatása mód-szertanilag jól illeszkedik e két tudomány paradigmáihoz: elsődlegesen az empirikus anyagra épít, és átfogóbb következtetéseket csak erre alapozva enged meg magának. Munkámban már annak idején is erősen motivált az antropológus Clifford Geertz „sűrű leírás” fogalma, illetve annak kifejtése.⁷ Ezt szem előtt tartva úgy találtam helyesnek, hogy a somlyói pünkösdi búcsú-járásról sem lehet részleges, ad hoc megfigyelések alapján beszélni, hanem egészen közel kell menni a valóságnak ahhoz az „érdes” felületéhez, ahonnan kiindulva esély kínálkozik az antro-pológiai megértésre is. Kilenc év búcsújárásának alaposan dokumentált megfigyelése megha-ladhatóvá tette a néprajzi szokáskutatásnak azt a korábban bevett módszerét, amelyik döntően

5 Bárth D. 2012.

6 Mohay 1994.

7 Geertz 1994.

dc_1725_19

I.BEVEZETÉS

elbeszélésekre, emlékekre alapoz, és a megfigyeléseket ezeknek mintegy illusztrációjaként használja. Egyazon kutatási helyszínre sok éven át vissza-visszatérni, új és új szempontok alap-ján ugyanazt és mégis mást megfigyelni: ez a voltaképpeni „hosszú terepmunka” (long-term fieldwork) módszere, aminek az antropológiában szerte a világon évtizedes hagyományai van-nak.⁸ A saját munkámat természetesen nehéz volna Fosternek és tanítványainak a mexikói Tzintzuntzanban vagy Pospísilnek a tiroli Obernbergben évtizedeken át végzett kutatásaihoz akár csak hasonlítani is.⁹ Annál kevésbé, mivel e módszert túlnyomó többségben más kultúrák közösségeiben szokták alkalmazni, ritkaságnak számít a saját nyelvi-kulturális környezetben végzett hosszabb kutatás.¹⁰ Fél Edit és Hofer Tamás átányi kutatásai, annak módszertana, az az óvatos türelem, ahogy – csak sok évvel az első gyűjtéseiket követően – eredményeiket közölték, munkám kezdetétől fogva ugyancsak ösztönző hatású volt.¹¹

A következő években egy tervezett könyv leendő fejezeteiben leírtam és elemeztem néhány témakört: a hagyomány és hagyományalkotás viszonyát, a búcsú térszerkezetét, az 1990-es első szabad búcsújárást, a búcsúsok tárgyait, a csíkszentgyörgyiek és a bukarestiek búcsújárását, a vonzáskör változásait.¹²

Az anyag feldolgozására és a tervezett könyv véglegesítésére immár jóval később került sor.

Amikor a búcsújárás jelenkorának intenzívebb kutatását 2001-ben lezártam, úgy találtam, hogy a formálódó jelen nem érthető meg a múltja nélkül. Ahogy nekifogtam néhány homályos kér-dést tisztázni, egyre több forrás bukkant fel, s évek elteltével szinte „elborított” a kegyhely több száz éves múltja. Egyre több részletnek kezdtem alaposabban utánajárni, így újabb tanulmányok születtek olyan témákban, mint az eredettörténet, a ferencesek moldvai kolduló körútja, az ala-kulástörténet, a vonzáskör kiszélesedése, a bukarestiek zarándoklata, értelmezési viták a dualiz-mus idején, a labarum „névsora”, csodatörténetek hagyományozódása.¹³ Ezek nyomán született meg összefoglaló könyvem a búcsú történetéről, amelyben a kezdetektől az 1949. évi fordulatig követtem a fejleményeket. Eközben a korábbi jelenkutatási tapasztalat a múlt megértésében is sokat segített. Amikor 2005-ben és 2009–2011-ben visszatértem a búcsúba, majd újra elővettem korábban gyűjtött anyagomat, láttam, hogy mennyi minden folytatódik, mennyi minden válto-zik, és azt is, hogy az egykori jelen lassan maga is a múlt részévé válik, és mintha jobban „ösz-szeérne” a korábbi évtizedekkel. A korábbi empirikus kutatás újragondolt anyaga innen kezdve a közelmúlt rekonstrukciójának alapjául szolgált, annak megértéséhez, ami nem sokkal koráb-ban a saját jelenünk volt. Ez a meggondolás egyre inkább felvetette azt a szempontot, hogy az idők változásával mi minden történik a múlt időkkel, mi marad, mi változik, mi újul meg belő-lük.

8 Foster (ed.) 1979, Kemper–Peterson (eds.) 2002.

9 Pospisil, 1995.

10 Hofer 1979, Fél 1991.

11 Fél–Hofer 2010. 423–425., Fél–Hofer 2016. – Ez a hatás nem csak a szakirodalom, hanem a személyes hatá-sok révén is eleven volt attól kezdve, hogy Hofer Tamás 1980-ban néprajz szakos diákoknak egyetemi kurzust tartott a parasztság szociális antropológiájáról.

12 Mohay 1992, 1996, 1997, 2008a, 2011, 2014. – Dolgozatomban ezek az írások átszerkesztve, kiegészítve és átfogalmazva részben helyet is kaptak, a szövegnek kb. egynegyed részét teszik ki; a maguk helyén utalok rá-juk.

13 Mohay 2000, 2003, 2004, 2006, 2007a, 2007b, 2007c, 2009, majd utóbb Mohay 2010, 2012, 2015a, 2015b.

dc_1725_19

1.CÉLOK, FORRÁSOK, MÓDSZEREK

Noha a kutatás kezdetén még nem volt célom részletesen feltárni a diktatúra időszakának búcsújárását, ez később mégis nélkülözhetetlennek bizonyult annak érdekében, hogy a mostani munka a történeti összefoglalás szerves folytatása lehessen. Egyre világosabbá vált, hogy az 1990-es években a kegyhely és a búcsú élete nemcsak megújult, hanem folytatódott is: új alak-ban élt tovább mindaz, ami a régebbi és a közelebbi múltalak-ban történt. Ezért dolgozatom kezdő időhatárát világosan kijelöli az utolsó, már akadályozott, de a maga teljes formájában még meg-tartható búcsú 1949-ben, végét pedig, ha talán kevésbé pontosan évhez köthetően is, az ezred-forduló idejében látom. Ez utóbbi dátum nemcsak a saját empirikus kutatásom lezárásának az ideje volt, hanem – a kialakulás formálódó ideje után – egyúttal körülbelül erre az időre tehetjük a búcsújárás modern formáinak a megszilárdulását is. Az azóta eltelt két évtizedben a búcsú és a kegyhely jelenkori változásait már csak távolabbról figyeltem, ami több, mint benyomások összessége, de kevesebb a módszeres feltárásnál. Ez alapján – az utóbbi években megszületett szakirodalommal együtt – meg lehet állapítani, hogy az 1990-es években végbement változások a kezdetét jelentették mindannak, ami később következett, és szélesebb sodrásban kibontako-zott. Az ezredforduló előtti tíz és az azt követő húsz év egymásra vonatkoztatva magyarázza, teszi érthetővé egymást.

Korábbi könyvemben már tárgyalt általánosabb témák – a népi vallásosság, a Mária-tiszte-let, a búcsújárás – részletező kifejtését itt fölöslegesnek tartom, de a következő fejezetben a kutatásoki előzményeket áttekintve néhány újabb munkára mégis kitérek. A régmúlt búcsújárá-sát nem valamiféle végleg lezárt szakasznak tartom, hanem mint a jelenben élő örökséget fogom fel, mert a térben, az épületekben, tárgyakban, történetekben és szokásokban minden évszázad nyomai itt vannak közöttünk, továbbá mert a múltat új meg új megközelítések értelmezik, teszik jelenvalóvá. Ezért tekintek vissza a második részben a múlt emlékeire és emlékezetére.¹⁴

Az elsődlegesen néprajzi megközelítést ezúttal is többféle diszciplina iránti érdeklődés és azok kérdésfelvetéseinek, módszereinek felhasználása egészíti ki. A jelenkori társadalmi kérdé-sekben nélkülözhetetlen a szociológia, a szociális és kulturális antropológia; a közelebbi és tá-volabbi múlthoz a történettudomány, az egyháztörténet vagy akár a régészet visz közelebb; val-lási jelenségek és értelmezések felfoghatatlanok a teológia, a vallástudomány, adott esetben a pszichológia eszköztára nélkül; amit Somlyón látunk és hallunk, ahhoz folklorisztikai, művé-szettörténeti, építészeti, földrajzi, ökológiai tudás is szükséges.

A hosszabb követés mellett egy másik módszertani alapot a fókusz megválasztása adott:

célom nem az általában vett búcsújárás vagy a vallási hagyomány vizsgálata madártávlatból, öles mozdulatokkal összekapcsolva sok jelenséget – sokkal inkább törekedtem arra, hogy mind-ezt egy jól körülhatárolható, rendszeresen ismétlődő eseményen és annak részletein keresztül ragadjam meg. Ez nem jelenti a látókör leszűkítését, ellenkezőleg: a koncentráltabb témaválasz-tás jobban feltárhatóvá teszi mindazokat a szerteágazó összefüggéseket, amelyekbe a csíksom-lyói búcsújárás beilleszkedik, és amelyek az értelmezés során válnak beszédessé. A személyes adatgyűjtés során mindvégig szem előtt tartottam, hogy az ünnep szűkebb értelemben vett idejét

14 Nem térek itt ki sem az egyiptológus Jan Assmann „kulturális emlékezet” fogalmának értelmezésére (Assmann 1997), sem arra, ahogy az ennek nyomán kiformálódott értelmezési keretek robbanásszerűen elterjedtek a hu-mán tudohu-mányokban. Egy kiváló interdiszciplináris konferencián az előadók a témakör számos aspektusát fel-vetették és elemezték (Papp–Szarka 2008).

dc_1725_19

I.BEVEZETÉS

az előkészületekkel és a lezárással együtt figyeljem meg, ez alkalmanként együttvéve legalább hat-nyolc napot tett ki. Évek során az ünneplés ünnepi és hétköznapi jellegű eseményei között gyakorlatilag nem maradt olyan, amit ne láthattam volna többször is egészen közelről, megfi-gyelőként és résztvevőként. Természetesen számos rövidebb-hosszabb interjúra került sor min-denfajta csoportba tartozó résztvevővel, specialistákkal, rendezőkkel; gyakorlatilag a hierarchia vagy a munkamegosztás minden fokán álló emberrel több alapos beszélgetés is készült. Ez nem korlátozódott az ünneplés idejére, hiszen az az ilyesmire csak korlátozottan alkalmas: azon túl is sor került több értelmező-elemző beszélgetésre. A vissza-visszatérés azt is lehetővé tette, hogy jelenségek utólagos megítélésére is fény derüljön, vagy hogy azok mikéntje vagy miértje évek múltán váljék világossá.¹⁵

Nagyszabású esemény vajmi kevés eséllyel figyelhető és ragadható meg egyedül. Az ele-mezhető tapasztalatokat igyekeztem megsokszorozni, hogy együttesen kihasználhassuk egy

„többfókuszú” terepmunka lehetőségeit. A cél az volt, hogy együttesen legyünk ott többen egy összetett eseményen, összehangolt munkával egy időben figyeljük meg a búcsú több terét, az ott zajló eseményeket, és osszuk be a munkát úgy, hogy valaki vagy valakik éjjel-nappal mindig talpon, „megfigyelőállásban” legyenek. A gondolat ugyan egyszerű, a kivitelezéshez azonban közre- és együttműködők kellettek. Ezért éveken át 1993-ban, 1994-ben és 1996-ban, majd 1999-ben és 2005-ben néprajz szakos diákjaimat is bevontam a munkába: szemináriumokon készítettem fel őket, közösen gondoltuk át a feladatokat, pályáztunk anyagi forrásokra, megfi-gyeléseinket összehangolt terv szerint végeztük.¹⁶ 1993-ban szoros együttműködésben dolgoz-tunk Tánczos Vilmossal és a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem néprajz szakos diákjaival, aki-ket tanáruk úgy irányított, hogy páronként kísértek el egy-egy zarándok-csoportot. Fényképeik és leíró dolgozataik igen tanulságosak, elsődlegesen mégis azok feldolgozott formája emlí-tendő.¹⁷ A „multi-sited”, azaz több színterű terepmunka-módszertan mintájára¹⁸ ezt nevezhet-nénk több szempontú, vagy akár „multi-focal”, többfókuszú kutatásnak is, ha ez nem lenne kissé félreérthető.

1997-ben próbaképpen megkíséreltem kérdőív alkalmazását is, ami egy tömegeket meg-mozgató szokás kutatása során szinte természetes módon vetődik fel. Csíkszeredai kollégák és diákok segítségével, az egyházi vezetők hozzájárulásával kb. kétezer példányban osztottunk ki kérdőíveket. A próbálkozás nem járt kellő sikerrel; a kérdések sokak számára nem bizonyultak elég érthetőeknek, a válaszok egy része csoportokra, más részük egyénekre vonatkozott, sok volt köztük a kevésbé komolyan vehető; a néhány tucat visszaérkezett válasz így alig volt

15 Az interjúanyag mennyiségét nehéz számszerűsíteni. Alkalmi találkozások, ismeretségek kulcsszavakban vagy részletesen lejegyzett információi mellett az újabb vagy régibb ismerősökkel lezajlottak tervszerű beszélgeté-sek, a rövidebb vagy hoszabb, beszélgetéssel kísért részvételek eseményekben, az írások, tárgyak, képek, hely-zetek kommentárjai, a történések, hirdetések, szentbeszédek jegyzetei és mindezek hangszalagra rögzített il-letve azon kívül naplóba írt változatai együttesen lejegyezve mintegy 37 szerzői ívet, 600 oldalt tesznek ki.

16 Az így nyert kutatási anyag felsorolását időrendben és közreműködők szerint ld. a dolgozat végén, a szakiroda-lom és a sajtó felsorolása után.

17 Tánczos 2016. E helyen is köszönettel tartozom Tánczos Vilmosnak e kutatási anyag rendelkezésemre bocsátá-sáért.

18 A fogalom rövid kifejtése: Lajos 2015. A kiterjedt szakirodalom és módszertan hazai alkalmazása: Turai 2016, 2019.

dc_1725_19

1.CÉLOK, FORRÁSOK, MÓDSZEREK

alkalmas a kiértékelésre, és ezt a munkát később szervezési és anyagi okok folytán nem volt mód megismételni.

Sok év alatt ezres nagyságrendben készítettem fényképeket. 1985 és 2005 között fekete-fehér és színes filmre, diára, attól kezdve digitálisan. Pályázati támogatások ebben sokat segí-tettek. Mindenki tudja, aki csinálta, hogy a módszeres fényképezés mennyire függ anyagi lehe-tőségektől; még inkább így volt ez a drága nyersanyagok és kidolgozási költségek idején. A képek egy része a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára (mai nevén: Archívuma) Fénykép- ill. Diatárába került. Húsz évvel később a teljes anyagot, beleértve a diákok képeit is, sikerült digitalizáltatni. Mostanra természetesen a csíksomlyói képek szinte beláthatatlan sokasága fér-hető hozzá a világhálón, ám nem abból az időből, amikor mi dolgoztunk. A fényképezés ugyan-csak többfókuszú és többfunkciós tevékenység: hol inkább a dokumentálás, hol egyszerűen a

„vizuális jegyzetelés” kerül előtérbe. A munka során újra meg újra felmerültek a fényképezés – antropológiában megszokott és jól kidolgozott – dilemmái az etikai kérdésektől a felhasználha-tóságig.¹⁹ A korábbi megfigyelésekhez hasonlóan hosszabb idő alatt a korábbi képek is új ér-telmüket mutatják meg, újabb beszélgetések, értelmezések kiindulópontjai lehettek és voltak; a digitalizált képanyag pedig a részletek kinagyításának lehetőségét megnyitva megint csak új összefüggések felé vezethetett. Ezért (is) választottam azt a megoldást, hogy a megszokottnál bővebb a képmelléklet, mintegy a szöveg mellérendelt részeként. Művészi igényeket ez ugyan nem elégít ki (ehhez sem technikai adottságaim, sem ilyen törekvéseim nem voltak), de hozzá-járulhat a csíksomlyói búcsú akár vizuális antropológiai értelmezésű megközelítéséhez is.

Fő adatgyűjtési módszerem a kilencvenes években a résztvevő megfigyelés volt. Közismert, hogy ez a manapság széles körben elterjedt terepmunka–módszertani fogalom a kulturális és szociális antropológia eszköztárából származik. Azt az általában egy éven keresztül végzett ku-tatómunkát jelenti, amit az antropológus a terepen végez, számára új nyelvi, természeti és tár-sadalmi környezetben, ahol ki van téve a kulturális sokkoknak, ahol ki kell magát ismernie, s amelynek során megszerzett tapasztalatait mintegy le kell fordítania a saját tudományos közös-sége nyelvére, nemcsak nyelvi, hanem fogalmi és átvitt értelemben is.²⁰ Az antropológus az, aki „ott volt”, aki hiteles forrás, aki a maga tapasztalatával igazolja, hogy ami „ott van”, az „úgy van”. Az európai néprajz sok országban átvette és használja ezt a módszert, mindenhol a saját kutatási hagyományokhoz igazítva. Nálunk a néprajzi gyűjtés generációkon keresztül megszo-kott gyakorlatát főként azzal egészítette ki, hogy erőteljesebben hangsúlyozta: a kutató nem kí-vülálló ott, ahol dolgozik, hanem alakítójává, szinte „részévé válik” a „terep”-nek. A terep vol-taképp nem annyira egy „hely”, ahová oda-vissza lehet közlekedni, ahonnan hírt lehet hozni, amelyet idegenből ismerőssé kell tenni, hanem sokkal inkább „helyzet”, ami újra meg újra lét-rejön a kérdező és a kérdezettek folyamatos interakciói során. Itt nem részletezhető, hogyan reflektált maga az antropológia a saját terepmunkája módszertanára, hogyan módosult ez a szinte kanonizálódott elvárásrendszer annak során, hogy sokan elkezdtek dolgozni modern

19 E téren igen sokat meríthettem a Kunt Ernővel, valamint a Miskolcon általa alapított Kulturális Vizuális Ant-rpológiai Tanszék több munkatársával (Bódi László, Bán András, Ilyés Zoltán, Gulyás Gyula és János) folyta-tott beszélgetésekből és írásaikból.

20 A beláthatatlanul gazdag szakirodalomból itt csak egyetlen, öt kiadást megért alapvetésre hivatkozom: Bernard, Russel H. 1988. V. ö. Okely 2012.

dc_1725_19

I.BEVEZETÉS

fehér társadalmak körében is, ahogy az sem, hogyan módosult minden egyes esetben a néprajzi gyűjtés hagyományos módszere a résztvevő megfigyelés normáit szem előtt tartó kutatómunkák során. Ha ma módszertani sokszínűséggel jellemezhető a néprajzi kutatómunka empirikus ré-sze, az éppen ezek miatt a találkozások, olykor keveredések, olykor talán tisztázatlanságok miatt is van.²¹

Sokszor válik nyilvánvalóvá, hogy aki a maga szempontjából „résztvevőnek” gondolja ma-gát, a befogadók részéről valójában idegen marad; másfelől az, hogy amit a megfigyelő isme-retnek tart, az voltaképpen titkok egymásra torlódó halmaza, s miközben a kutató örül egy-egy saját „felfedezésének”, értelmezésének, aközben a befogadók is tudják, hogy ők maguk mire

„használják” a kutatót, a rajta keresztül megteremthető kapcsolatokat, szimbolikus erőforráso-kat. Fellebbenni látszik egy-egy függöny, s beláthatunk számunkra új helyzetekbe; később akár a véletlenek összjátéka, akár egy elszólás, akár egy új helyzet világossá teszi, hogy az, amit akkor láttunk és érteni véltünk, csak előtér, a valódi központoktól igencsak messze, és ebben nem sok különbség van afrikai törzsi és európai modern társadalmak között.²² Módszertani ér-telemben bármely kanonizáltnak látszó vagy még éppen csak formálódó technika és eljárás al-kalmazása során továbbra is érvényesek a korábban feltett kérdések. Vallási szokások, vallási gyakorlatok tekintetében pedig még inkább igaz, hogy sok jelenség leírása mögött sokszor ho-mályban marad azok mélyebb jelentése. A megértésre törekedni mindazonáltal egyáltalán nem látszik hiábavalónak, annak minden töredékessége mellett sem. A töredékek olykor éppoly mélyre világíthatnak, mint a legszárazabb tudományos vagy teoretikusan alátámasztott ismeret.

Bárki kutatónak el kell fogadnia azt a beállítottságot, ami gátat vet annak, hogy saját magát mindenhatónak, saját tudását mindenkor érvényesnek, saját logikáját egyedül alkalmazhatónak tartsa.²³

A néprajzi ismeretszerzés elsődleges módja régóta az élő emlékezet feltárása közvetlen em-beri találkozásokon keresztül. Noha szakmánk nemzedékeken keresztül személyes találkozások tömege révén jutott információkhoz, valójában mégsem mondhatjuk, hogy személyek találkoz-tak volna egymással. Az „adatközlő” megmaradt személytelennek, csak az volt a kérdés, hogy

„ki mit tud”. Ha a kérdezett csak forrása, hordozója az információnak, nem pedig egy tudás formálója, megélője, alakítója, akkor a kérdező is személytelen marad. Ha viszont személye-sebbre fordul a viszony, akkor az emberi viszonyokban való jártasság, tapasztalat, érzékenység, empátia sokat segít abban, hogy a válaszolók személyességét, személyiségét is pontosabban érzékeljük, értékeljük, és így kérdéseink feltételében is mélyebbre mehessünk. A saját szak-mánk gyakorlása során mindnyájan „hivatásos idegenek” vagyunk, és azon mesterkedünk, hogy

„ki mit tud”. Ha a kérdezett csak forrása, hordozója az információnak, nem pedig egy tudás formálója, megélője, alakítója, akkor a kérdező is személytelen marad. Ha viszont személye-sebbre fordul a viszony, akkor az emberi viszonyokban való jártasság, tapasztalat, érzékenység, empátia sokat segít abban, hogy a válaszolók személyességét, személyiségét is pontosabban érzékeljük, értékeljük, és így kérdéseink feltételében is mélyebbre mehessünk. A saját szak-mánk gyakorlása során mindnyájan „hivatásos idegenek” vagyunk, és azon mesterkedünk, hogy