A búcsújárás négy évtizede

Ahogy minden másban, úgy 1949-től a búcsújárásban is teljesen új helyzet keletkezett. Ad-dig is sokszor és sokat változott a búcsú ünneplése, alkalmasint a püspök is kiadott szabályozó rendelkezéseket, engedélyezett vagy megszüntetett szokásokat. 1949 után viszont teljességgel tilos volt nyilvánosan ünnepelni, nem volt szabad téri gyóntatás, nem volt felvonulás, kikerülés, nem voltak keresztek, lobogók és semmilyen más jelvény. 1950-től tilos volt a búcsúba menni, mondhatni „lehúzták a redőnyt”. Minden módon megfélemlítették az embereket, előfordult, hogy az ünnep napjaiban a kegyhely fölött repülőgépek köröztek, a környéken hadgyakorlatot tartottak. Ez a közvetlen és direkt akadályoztatás éveken keresztül tartott abban a vélt remény-ben, hogy az emberek távoltartása az ünneptől tartós „eredményt” fog hozni. Láttuk, hogy Som-lyón egészen 1957-ig egyáltalán nem is volt ferences. Az emberek, akik addig megszokhatták, hogy akadálytalanul gyóntatják őket, szentbeszédek hangoznak el, egy nap akár hat is, most döbbenettel tapasztalták, hogy Somlyón nincs szerzetes. Ilyen nem volt már több mint három-száz éve.

Negyven éven keresztül a somlyói búcsújárás nem egyszerűen egyházpolitikai okokból volt útban, nem az imádkozó, virrasztó, Szűz Mária kegyszobrát megérintő és gyóntatószékek előtt sorban álló emberek zavarták a kommunista rendszert.³⁶² Legalább annyira közrejátszott ebben a búcsú és a búcsújárás nemzeti és politikai tartalma. Egyik sem volt ugyan explicit, de egyik sem volt elrejthető. A kommunista vezetés számára félre nem érthető és szűnni nem akaróan zavaró emlékek voltak azok az események, amelyek az 1940-es években lezajlottak Somlyón.

Nem lehetett elfelejteni az 1940-es búcsút, a néhány hónappal későbbi második bécsi döntést, a Somlyón ennek örömére ősszel megrendezett szeptemberi ünnepséget, sem azt, ahogy a „kis magyar világ” idején Somlyó a magyarországiak, köztük a politikusok zarándokhelyévé is vált.

Nem lehetett elfelejteni, hogy 1945-ben, 1946-ban, mindaddig, amíg a párizsi békeszerződés újra oda nem ítélte Erdély egész területét Romániának, a somlyói búcsúra összegyűlt százezres tömeg a legnagyobb magyar gyülekezés volt, amelynek csak egy gyújtó szónoklat kellett volna, hogy politikai követelésekbe kezdjen. Nem volt elfelejthető Márton Áron fellépése, aki ponto-san látta ezt a lehetőséget, azt, hogy ennek következményeitől meg kell óvni a népet, s hogy neki kell magára vállalnia az igazság kimondását, a követelések megfogalmazását. Világosan megfogalmazta ezt Nékám Sándor bukaresti magyar követ jelentése:

„A jelenlévők szerint a püspöki beszéd előtt a légkör annyira telített volt, hogy az elkesere-dettség könnyen politikai tüntetésben robbanhatott volna ki. Hallatszottak olyan hangok is, amelyek azt kívánták, hogy a gyülekezetnek az 1918-as gyulafehérvári példa nyomán nem-zetgyűléssé kellene átalakulnia és a párizsi határozat elleni tiltakozás jeléül a Magyarország-hoz való csatlakozást kellene követelnie… Az egybegyűlt nép a beszéd hatására valóban megőrizte a fegyelmét, a jelenlévő román csendőr őrnagy, a kivezényelt karhatalom pa-rancsnoka – aki előzőleg aggodalmát fejezte ki a nép hangulata miatt, amely szerinte a pá-rizsi határozat után napokig »nem dolgozott, csak izzott és minden akcióra képes lett volna«

362 A fejezet átdolgozva megjelent: Mohay 2019.

dc_1725_19

III.A FÉLMÚLT EMLÉKEZE

– a beszéd után elismerését fejezte ki a püspöknek, hogy papjainak adott szigorú utasítása nyomán a tömeget ennyire fegyelmezetten sikerült mozgatni és rendben tartani.”.³⁶³

1949 pünkösd szombatján – június 4-én, éppen a trianoni békekötés napjának évfordulóján – a püspök lovas bevonulása gyimesiek gyűrűjében már csak olaj lehetett a tűzre. A jelenet emlékezete közismert, többen megírták, és a részleteket illetően (fehér vagy almásderes volt ló, ki adta, stb.) valóságos és legendaszerű történetek több változatban is is elevenek maradtak.³⁶⁴ Ha a búcsús tömeg nem is jelentett közvetlen politikai fenyegetést a rendszer számára, azok, akik illegitim hatalmat és diktatúrát gyakoroltak, nem alaptalanul féltek, s a félelem megnagyítja az ellenfelet. A képzelt ellenségtől való félelem pedig mindennél erősebb motiváció az erőszak gyakorlására. Ugyanilyen félreérthetetlen volt a búcsú nemzeti karaktere is. Éveken át lenghet-tek a magyar nemzeti lobogók, énekelhették a magyar himnuszt, de ha mindez nem történik, akkor is bármely román vezetés számára sajgó szálka egy ekkora méretű magyar gyülekezés, amely ráadásul békés, és nem akar semmi mást, csak a hitét kifejezni, vallási hagyományait gyakorolni.

Nem alaptalan azt gondolni, hogy az 1949-es pünkösdi búcsú, az ott elhangzott püspöki szentbeszéd, majd a pár nappal később Márton Áron vezetésével megtartott espereskerületi papi gyűlés (ahol világossá tette, hogy nem adja fel az egyház autonómiáját, és elmegy a végső ha-tárig) „hozzájárult, ahhoz, hogy a csíki papság a püspöknek néhány nap múlva történt letartóz-tatása után az ellenállást választotta”³⁶⁵. Így közvetve Csíksomlyónak is köszönhető az egyház éveken át sikeres ellenállása az államosítással szemben. 1950-től kezdve Somlyó ezáltal is lá-tens jelképpé vált.

Ahogy az 1940-es évek búcsújárása felejthetetlen és felejtésre ítélt emlék volt a vezetésnek, ugyanúgy volt ki nem mondott, ki nem mondható, ámde felejthetetlen emlék az embereknek. A belső ragaszkodás a kegyhelyhez erősebb volt a külső erők tiltásánál és akadályozásánál. A kegyhelynek a hagyományos vonzáskörben szűnni nem akaró vonzása, az emberek eltéphetet-len ragaszkodása nemcsak a vallási hagyományok, hanem éppoly erővel az ilyesfajta emlékek szimbolikus erejét is kifejezi. Ez teszi érthetővé azt, hogy az erőszakos tiltás évei után a búcsú-sok egyre nagyobb számban, egyre magabiztosabban indultak meg újra, egyre többen és egyre messzebbről kapcsolódtak be az ünneplésbe. S közben igazoltató milicisták, civil megfigyelők képében mindvégig jelen volt körükben a hatalom fenyegető jelenléte, ami mindig figyelmez-tette őket arra, hogy meddig mehetnek el, meddig fejezhetik, illetve nem fejezhetik ki valódi érzéseiket, vágyaikat, mennyire tehetnek akár csak halvány utalást is valódi emlékeikre.

363 Virt 2002. 150–151.

364 Domokos 1989. 182; Tánczos 1990; Marton 1996; Albert 1998; Sas 2014; Tánczos 2016. 186–188. Márton Áron beszédét közölte: Vincze 2003. 125–126. – Ma már nem ellenőrizhető, amit Daczó Katalin újságíró egy cikkében megírt: tudomása szerint ló tulajdonosa Csillag Pál volt Hidegségen, aki a lovat egy héttel később a Szigurancának is kölcsönadta, ahol úgy megverték, hogy alig tudták életben tartani. Ezt hallva a börtönben ülő püspök felajánlotta, hogy kárpótlásul kifizeti, de ezt büszkén elhárították. Ugyanő írta meg azt is, hogy a híres lovas fotót egy református asszony, Boné Anna készítette, aki imádkozni ment a búcsúba, és aki kilencven éves korában halt meg 2004-ben (2009-05-29 Daczó). – Tánczos Vilmos más emlékezőktől azt tudta meg, hogy „a lovat Zaki Pista adta, Zakariás Gyurinak a fia. Nagy üzletes ember vót, nagy vagyonos ember Kom-játpatakon, annyi vagyona volt, hogy rengeteg sok. S neki a fia adott egy almásszürke lovat, s azon a lovon ment bé Márton Áron Somlyóra.” (Az 1927-ben született gyimesbükki Simon Jánost idézi Tánczos 2016.

187.)

365 Virt 2002. 175.

dc_1725_19

3.A BÚCSÚJÁRÁS NÉGY ÉVTIZEDE

A búcsújárás, és az, hogy hogyan kell búcsút járni, voltaképp az emlékekben élt. Felnőtt legalább két olyan generáció, amely nem láthatott valódi teljes búcsújárást: az 1940-es években születettek, akik a hatvanas évekre már húsz évesek voltak, a nyolcvanas évekre pedig családos felnőttek, csak azt láthatták, hogy Somlyó egy sok embert megmozgató, sok régi tradíciót éltető, de mégis csak „visszanyesett” ünnep. Ezért volt jelentősége a régebbi idők emlékezete fenntar-tásának.

Ennek egy tanulságos példája az, hogy mi mindenre emlékeztek harminc évvel a búcsújárás betiltása után, de még a diktatúra idején a korábbi időkből. Az akkori idősek között volt, akiben eleven emlék volt az 1920-as uralomváltás és a búcsújárás akkori megszakadása. Erre példaként két, Mikházán illetve Jobbágytelkén készült beszélgetést idézünk, amelyeket 1981-ben Kacsó Gábor készített Domokos Pál Péter számára. Az asszonyok pontosan elmondták a mikházi ke-reszt felépítését, útvonalát a kegyhelyre, a szekeresek szerepét, a több napos utat, a fogadtatást az útba eső településeken, az elszállásolást. Mindent tudtak arról, ki és hogy vitte a zászlókat, a csengettyűket, a dobot, elevenek voltak az emlékeik a fáradalmakról, a pihenésekről, a fázások-ról és a jóleső tejes laskáfázások-ról. Régi hagyomány volt, hogy a kegyhelyre a mikházi kereszt érkezett meg először, már pénteken reggel; ott a zárdafőnök fogadta őket, énekeltek, imádkoztak, fel-mentek a Mária-szoborhoz. Ritka emlék, hogy a Salvator kápolna lépcsője a „kőosztováta”

anyagából készült. Évtizedek múltán az öregek még jól emlékeznek Trefán Leonárdra, a széki keresztalja érkezésére, a laboriumot cipelő legényekre, nemkülönben a hazaútra és arra is, hogy az egynek tekintett mikházi keresztaljában melyik faluból hányan voltak.³⁶⁶

A diktatúra éveiről a szóbeli visszaemlékezésekben mára sok általános sztereotípia maradt meg, az eltelt évtizedek elhomályosították a részleteket. Összefoglalásában Tánczos Vilmos is csak az 1949-es búcsúról írt többet, az utána következő évtizedekről – a kilencvenes években felvett emlékezések alapján – jóval kevesebbet.³⁶⁷ Ezért a korabeli viszonyok pontosabb felidé-zésében nagy jelentősége van a korabeli írott emlékeknek és a levéltári forrásanyagnak, amit a lehetőségekhez mérten igyekeztünk kiaknázni. A négy évtizedes korszak búcsújárásáról főként az egykorú forrásokat szólaltatjuk meg, majd kiegészítésképpen felidézünk néhány, a rendszer-váltást követő visszaemlékezést.

Kortárs nézetben

95–105. KÉP

A diktatúra évtizedeiből kevés a számba vehető tudósítás a búcsúról, hiszen a nyilvánosság ekkoriban zárva volt az ehhez hasonló témák előtt. Mi sem természetesebb, hogy a búcsújárásról a sajtó nem tudósított. A Maros-Magyar Autonóm Tartomány újságja, a Vörös Zászló 1952 és 1968 között éppúgy nem közölt beszámolót a pünkösdkor Somlyóra érkezőkről, mint ahogy a Hargita megyei napilap, a Hargita sem. Ha tájékozódni akarunk, néhány publikációra, levéltári

366 A hangszalagok átadását Domokos Máriának köszönöm. Érthető, ha efféle interjúk a maguk idején még láb-jegyzetben sem kaphattak nyilvánosságot. Ld. Melléklet (19). – Sok egyező részlet található Papp Asztriknak a mikházi keresztaljáról készített a néprajzi igényességű leírásával (Papp 1995.) és Venczel József fmegfigye-léseivel (Venczel 1939). Ld. Melléklet (1).

367 Tánczos 2016. 185–190.

dc_1725_19

III.A FÉLMÚLT EMLÉKEZE

adatokra, külföldön megjelent híradásokra, valamint a csíksomlyói rendház Historia Domusára támaszkodhatunk. Másra vár a feladat, hogy a búcsú történetének feltárásához a román állam-biztonsági szolgálat levéltárában vagy a tartományok iratanyagában őrzött dokumentumokat is forrásként használja fel.

Márton Áron börtönévei alatt az egyházmegyét Adorján Károly vicarius generalis kormá-nyozta. Sem a bebörtönzött püspöktől, sem a római Szentszéktől nem volt felhatalmazása az egyházmegye vezetésére, a papság sem állt mellé, csak a világi hatalom tartotta pozícióban.

Márton Áron a kiszabadulását követően leváltotta. Az állami elvárásokhoz igazodó vikárius határozott elvárása volt, hogy a búcsúra más egyházközségek hívei és papjai ne menjenek oda.

A közte és a csíki papok között folyt pünkösd előtti levelezés 1952-ből élesen rávilágít arra, mit várt a hatalom és mihez igyekezett ragaszkodni az alsópapság.³⁶⁸ 1952. április 30-án magyarul és románul ment ki az egyházmegyei hatóság levele a csíkszeredai főespereshez:

„Kapcsolatban a Csíksomlyói kegytemplom búcsújának megünnepléséről folyó hó 28-án élőszóval tett jelentésével, értesítem, hogy ama elhatározását, mely szerint a f. évi Csíksom-lyó kegytemplom búcsú ünnepségeit más községek papságának és híveinek részvétele nél-kül kizárólag csak a kegytemplomban tartják, ezennel tudomásul veszem. Kérem, szíves-kedjék a fentiekről a Nlt. vezetése alatt álló rajonesperesi kerület összes plébániáit is értesí-teni.”

A levelet az egyházmegyei hivatal a félreértések elkerülésére másolatban minden esperesi kerület vezetőjének is kiküldte, és román fordításban megkapta a román egyházügyi hivatal is, egyenként felsorolva azt a nyolcvan plébániát, ahová közvetlenül is elküldték az utasítást. En-nek kísérő szövege a következő:

„Tudomásulvétel és további eljárás végett másolatban közlöm a csíkszeredai rajonesperes-hez folyó hó 30-án 1458/1952 szám alatt intézett iratomat. Ezen iratban foglaltak végrehaj-tásáért Tisztelendőséged személyesen felelős.”

Világos, hogy az „elhatározást” sem az esperesek, sem a plébánosok nem saját maguk hoz-ták meg. Az egyházi vezető itt „pápább volt a pápánál”. Nem csoda, de talán nem is szokványos, hogy Antal József csíkszeredai esperes – egy korábbi, még több mindent megengedő szóbeli megbeszélésre hivatkozva – május 12-én kézzel írott levelében visszakérdezett:

„1458/1952. szám alatt küldött értesítéssel kapcsolatban tisztelettel jelentem, hogy ez érte-sítés megérkezése előtt Gyulafehérváron április 28-án történt közös megbeszélés és szóbeli megbízás szerint csíki paptestvéreim jó részét már értesítettem, hogy az idei csíksomlyói pünkösdi búcsút … úgy tartjuk meg, mint ahogy utóbb más csíki községek búcsúját szoktuk tartani, vagyis: „keresztek” tömeges felzarándoklása és utcai körmenetek nélkül, melyekre külön engedély lenne szükséges. Viszont mivel az ilyen egyházközségi búcsúra, ha távo-labbról nem is, de a szomszéd községek papjai, a templomi istentisztelet ünnepélyesebb té-telére, assistálásra el szoktak jönni; továbbá el szoktak menni legalábbis a szomszéd közsé-gekből többen olyan hívek, akiknek az ünneplő egyházközségben rokonaik, közeli ismerő-seik vannak: ezért, amint élőszóval akkor jeleztem, az idei pünkösdi búcsút az említett se-gédkező paptestvérek és az említett nem nagyszámú, „más” hívek részvételével gondoltuk kezdettől megtarthatónak.

Amikor a somlyói búcsúünnep ilyen megüléséről ápr. 25-én Nistor Traian Stalin-tartományi kultusz miniszteri megbízottal nálam személyesen tárgyaltam, ilyen formában ő is megen-gedhetőnek jelentette ki.

368 A következő idézetek mind ebből az iratból valók: GYÉL 1952–1458 [felzet felirat nélkül].

dc_1725_19

3.A BÚCSÚJÁRÁS NÉGY ÉVTIZEDE

Az ünnepi szentbeszéd megtartására az egyik szomszéd lelkipásztort kértük fel.

A kapott 1458/1952. számú értesítésre vonatkozólag szíves és lehetőleg sürgős választ ké-rek: azt hogyan értelmezzük? A más községek papságának és híveinek kizárását tágabb ér-telemben véve megtarthatjuk-e a pünkösdi búcsút úgy, mint más itteni községek búcsúját: a jelen felterjesztésben jelzett módon? Rendelkezés szerint az esperesség plébániáit a búcsúra vonatkozólag a válasz kézhez vétele után értesíthetem ki.

A vikárius – noha az egyházügyi inspektor hozzájárult volna, hogy a búcsút más települések templombúcsúihoz hasonlóan tartsák meg, vagyis hogy ott lehetnek más települések hívei is –, május 22-i levelében, amit fogalmazványból ismerünk, pünkösd előtt tíz nappal lényegében le-tiltotta ezt a lehetőséget:

„A…sz. iratára és arra adott válaszom kapcsán, továbbá a szerzett értesülésekre tekintettel a csíksomlyói búcsúra idegen miséző, prédikáló és gyóntató papok hívása nem ajánlatos. A kegytemplom papja, Bartos Mihály egyedül végezze el az ünnepélyes szentmisét, más pa-pok pedig tartózkodjanak a részvételtől. Kérem, szíveskedjék ilyen értelemben sürgősen in-tézkedni.”

Az esperes erre már „megadta” magát, és jelezte, hogy a meghívott szónokot visszamond-ták, és május 25-én vasárnap ebben az értelemben fognak a templomokban hirdetni. Annyit azért jelzett, hogy mivel Taploca és Csíkszereda egy községet alkotnak, ezek az ottani papok felmennének Csíksomlyóra.

Mindennek ellenére mégis csak voltak a búcsúban „idegen” papok. Ez kiderül abból, hogy három héttel a búcsú után a csíkszeredai főesperes levélben kért választ arra a kérdésére, hogy van-e észrevétel a búcsúra meghívott és érkezett más egyházközségbeli papokkal kapcsolatban, mivel ez általános szokás, és az inspektornak sem volt ellene kifogása.

„Tisztelettel jelentem, hogy hogy a csíksomlyói búcsú megtartásával kapcsolatban az 1458/1952. sz. alatt küldött rendelkezés szerint jártunk el.

Tekintettel arra, hogy Csíkban minden egyházközség a saját templomában búcsúnapját (ti-tulusát) is ünnepélyesen meg szokta ünnepelni oly módon, hogy erre az alkalomra a helyi lelkész misézőt és gyóntatót hív, s azon kívül több helyen hívás nélkül más egyházközség-beli gyóntatók is szoktak menni: tisztelettel kérek választ arra nézve: a Ft. Egyházmegyei Hatóságnak van-e valami észrevétele e szokás és gyakorlat tovább folytatását illetőleg.

A Ft. Egyházi Hatóság részéről a csíksomlyói búcsúval kapcsolatban adott rendelkezések s főleg újabban egyik csíki egyházközség búcsújának fent jelzett módon tervezett megünnep-lése körül támadt nehézségek hozták felszínre és tették szükségessé kérdésemet, melyre is-mételten, s ha lehet mielőbb kérem a választ, tekintve, hogy közelebbről több csíki egyház-község készül temploma búcsújának megülésére.

Tájékoztató megjegyzésként említem, hogy f. hó 10-én Nistor Traian tartományi kultuszmi-niszteri inspector személyesen tette nekem azt a kijelentést: semmi akadálya sincs annak, hogy egyházközségi búcsúnapra misézőt és szónokot hívjanak. Csíkszereda, 1952. június 13. Antal József esperes”

Nem ismerjük az ügy folytatását. Biztos, hogy az írott szavak mellett még több szóbeli köz-lés, utasítás, megbeszélés volt, amelyek az ismeretlenség homályában hagynak részleteket.

1953-ban, Sztálin márciusi halála után az állampárt vezetése különösen is aggódott a pün-kösdi ünnepek miatt, mert joggal tarthattak attól, hogy az emberek alkalmat találnak rendszer-ellenes megmozdulásokra. Májusban a Központi Vezetőség utasította a tartományi szerveket, hogy lelki és fizikai értelemben egyaránt tartsák távol az embereket a pünkösdi ünnepektől, különösen a csíksomlyói búcsútól. Részletes akciótervet dolgoztak ki, amelyben központi

dc_1725_19

III.A FÉLMÚLT EMLÉKEZE

szerep hárult a magyar kulturális intézményekre, a magyar színházakra. Öt nap alatt 24 előadást tartottak, ezeken a hivatalos adatok szerint több, mint 12 ezren vettek részt. Még nagyobb ér-deklődés kísérte a tíz mozikaravánt, amelyek a legeldugottabb falvakba is eljutottak. Csíkban iskolai kulturális vetélkedőket, tánc- és népdalversenyeket rendeztek, sőt motorversenyre is sor került. Pünkösd vasárnap a Magyar Autonóm Tartomány 91 központjában összesen 771 kultúr- és művészcsoport vett részt 1700 fellépővel, ugyanezen a napon 507 községi kultúrotthonban A Vatikán, az angol–amerikai imperializmus lakája címmel tartottak előadást. Utána elégedetten jelenthették: „Sikerült teljesen elszigetelni a vallásos tömegeket a csíksomlyói búcsún való rész-vételtől, amelyet nem is tartottak meg egy mise kivételével, amelyen 170 környékbeli paraszt-asszony vett részt, más községekből senki”.³⁶⁹ Akik ezt leírták, biztosan tudták, mit beszélnek – de a jövőbe nem láthattak…

P. Daczó Lukács egykorú naplófeljegyzései részletesebb leírásait adják az ötvenes évek vé-gével kezdődő időszak somlyói búcsújárásainak, az azokkal kapcsolatos papi nehézségeknek.

Akkoriban kezdtek a búcsúk lassan újra tömegesebbé válni. „Jött is a nép, de igazán csak az egyszerű nép. Műveltebb és állami foglalkozású ember alig jött. Meg vannak erősen félem-lítve.” A legtöbben nem is szombaton, hanem inkább pünkösdvasárnap mentek. A nép megtöl-tötte a templomot, volt olyan is pl. 1960-ban, hogy „sokan kinn is rekedtek a templom terén, annyian voltak. 5000 ember biztosan volt. Nagy szó ez mostan, mikor az istentelenség a vallás-nak még az írmagját is ki akarja irtani”.³⁷⁰ Gyóntató papok is kerültek, 1960-ban például négyen voltak, igaz, hogy csak erős hívásra érkeztek. „Pedig hány hívüket gyóntatom én! Sajnos kevés a lélek a világi papokban!” A páter több ehhez hasonló kritikus megjegyzést is tett a világi pa-pokra, plébánosokra.

1960. május elején a közelgő pünkösd előtt az egyházügyiek keresték:

„A tegnap itt járt nálam a rajoni kultusz-inspektor. Jó másfél órámat rabolta el. Így ellenőrzi a papokat. Beszél mindenféléről, s közben, szinte észrevétlenül teszi fel az őt érdeklő kér-déseket. Mindent tudni akar az egyház életéről, a helyi adottságokról. Most úgy látszik, a pünkösdi búcsú előkészülete izgatja. Ezt kérdezte meg különösen. Mert félnek a pünkösdi búcsútól. Pedig nagyon jól tudják, hogy semmiféleképpen nem készülhetünk semmivel. Hi-szen maholnap még a szuszt is belénk fojtják, úgy megakadályoztak minden szebb vallási megnyilvánulást. De azért mégis csak puhatolóznak, mert ez a hitvány, rossz lelkiismeretű emberek lélektana. Félnek, mert tudják, jaj nekik, ha valahol is meglazulna csak egy

„A tegnap itt járt nálam a rajoni kultusz-inspektor. Jó másfél órámat rabolta el. Így ellenőrzi a papokat. Beszél mindenféléről, s közben, szinte észrevétlenül teszi fel az őt érdeklő kér-déseket. Mindent tudni akar az egyház életéről, a helyi adottságokról. Most úgy látszik, a pünkösdi búcsú előkészülete izgatja. Ezt kérdezte meg különösen. Mert félnek a pünkösdi búcsútól. Pedig nagyon jól tudják, hogy semmiféleképpen nem készülhetünk semmivel. Hi-szen maholnap még a szuszt is belénk fojtják, úgy megakadályoztak minden szebb vallási megnyilvánulást. De azért mégis csak puhatolóznak, mert ez a hitvány, rossz lelkiismeretű emberek lélektana. Félnek, mert tudják, jaj nekik, ha valahol is meglazulna csak egy