Davidson a relativizmusról

Davidson On the Very Idea of a Conceptual Scheme című cikkében a koncep-tuális relativizmus tézise ellen érvel, annak szélsőséges, inkommenzurábilista formájában. Minthogy a kulturális relativizmus a konceptuális relativizmus

5 Vö.: Davidson, “On the Very Idea of a Conceptual Scheme,” 185. Megjegyzendő, hogy Davidson némiképp szorosabbnak tartja a mentális állapotok és a nyelv kapcsolatát, amennyiben ezt a kettőt lényegileg összefonódottnak tartja. Véleménye szerint nyelv nélkül nem lehetséges men-tális élet. Ld.: Donald Davidson, “Thought and Talk,” in Inquiries into Truth and Interpretation1 (Clarendon Press, 1984), 155–171.

128 Kapelner Zsolt

egy alesete, Davidson érvei fontos tanulságokkal szolgálnak a jelen vizsgálódás számára is. Ebben a szakaszban ezeket az érveket tekintem át.

Davidson két elméletet vesz számba. Az egyik szerint létezhetnek teljes mér-tékben összemérhetetlen, azaz megérthetetlen konceptuális sémák, melyek között részleges megfeleltetés sem tehető. A másik ezzel szemben csak a parci-ális megérthetetlenség mellett kötelezi el magát.⁶ Davidson a két elmélet ellen külön érveket hoz fel. Az első esetet Wittgenstein egy példáját felhasználva a következőképpen illusztrálhatjuk:

Gondoljuk el, hogy [egy idegen] országban az emberek megszokott emberi tevékenységeket végeznek, miközben – legalábbis ez a látszat –, valamilyen artikulált nyelvet használnak. […] Ám ha megkíséreljük nyelvüket megta-nulni, akkor kitűnik, hogy ez lehetetlen. Az ő esetükben ugyanis annak, amit mondanak, a hangoknak nincs szabályszerű összefüggése a cselekedetekkel;

ám ezek a hangok mégsem feleslegesek; mert ha például valakinek közü-lük felpeckelnénk a száját, akkor ennek ugyanaz volna a következménye, mint nálunk: e hangok nélkül cselekvéseik összezavarodnának – hogy így fejezzem ki magam.⁷

Ebben az esetben talán joggal gondolnánk, hogy ezek az emberek igenis egy nyelvet beszélnek, amelyet azonban sajnos nem érthetünk meg, talán azért, mert be vagyunk zárva saját konceptuális sémánk börtönébe. Ám, úgy vélem, hasonlóan jogosan tehetnénk fel a kérdést, amit Wittgenstein is megfogalmaz:

„Vajon azt kell-e mondanunk, hogy ezeknek az embereknek van nyelvük; van-nak parancsaik, közleményeik stb.?”⁸

Davidson szerint értelmetlen feltennünk, hogy a szóban forgó törzs tagjai csakugyan nyelvet beszélnek. Hiszen annak, hogy valami nyelv legyen, éppen az a kritériuma, hogy lefordítható legyen a saját nyelvünkre. Ha ugyanis úgy találnánk, hogy az illető nyelv beszélői kijelentéseket tesznek, parancsokat adnak stb., tehát az általuk használt jelrendszer nyelvként működik, akkor a mondatok használatáról több-kevesebb bizonyossággal le tudnánk olvasni a kijelentések igazságfeltételeit, vagy hogy a parancsokat mikor tekintik telje-sítettnek stb. Ez pedig már elegendő útmutató ahhoz, hogy a nyelv mondatai-nak jelentését rekonstruáljuk.⁹ Ha azonban nem vagyunk képesek a beszélők

6 Davidson, “On the Very Idea of a Conceptual Scheme,” 185.

7 Ludwig Wittgenstein, Filozófiai vizsgálódások (Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 1998), § 207.

8 u.o.

9 Vö.: Donald Davidson, “Radical Interpretation,” in Inquiries into Truth and Interpretation (Clarendon Press, 1984), 125–141. Illetve: Donald Davidson, “Truth and Meaning,” in Inquiries into Truth and Interpretation (Clarendon Press, 1984), 17–37.

129 Lefordíthatatlan nyelvek, megérthetetlen kultúrák

megnyilvánulá sait kijelentésként, kérdésként, parancsként stb. értelmezni, egyáltalán semmi okunk azt gondolni, hogy valamilyen nyelvet beszélnek.

A kulturális relativista, úgy vélem, könnyen megvédheti magát ezzel az érv-vel szemben. Állíthatja ugyanis, hogy pusztán az, hogy mi nem vagyunk képesek felfedezni olyan rendszerességet a beszélők viselkedésében, amely a fordítás alapjául szolgálhatna, nem jelenti azt, hogy nincs is ilyen rendsze-resség. Elvégre – állíthatja a relativista – mi magunk is be vagyunk zárva saját konceptuális sémánk börtönébe, így ami egy kultúra képviselői számára rendszerként és szabályosságként adódik, a mi számunkra talán rendszer-telenségként. Az, hogy valamit csak akkor vagyunk hajlandóak nyelvként elismerni, ha az illeszkedik saját konceptuális sémánk nyelvfogalmába, egy-szerű szűklátókörűség: a másik konceptuális séma perspektívájából talán a mi nyelvünk tűnik zagyvaságnak.

Minthogy Davidson ezen érve számos nehézséggel küzd, és nagymértékben függ egyéb nyelvfilozófiai téziseitől, úgy vélem, nem érdemes tovább firtat-nunk. Forduljunk inkább a másik Davidson által vizsgált eset felé. Ekkor egy olyan helyzettel találjuk szemben magunkat, melyben az idegen nyelv, illetve konceptuális séma részlegesen megérthetetlen. Egy ilyen helyzetet a követke-zőképpen képzelhetünk el: ellátogatunk egy távoli országba, amelynek meg is tanuljuk a nyelvét. Az esetek többségében, úgy tűnik, jól elboldogulunk az idegen környezetben, képesek vagyunk beszélgetni, vásárolni, ismerkedni stb. Bizonyos körülmények között azonban – például amikor elvont, filozófiai témákra terelődik a szó –, úgy tűnik, nem vagyunk képesek megérteni, amit az idegen kultúra tagjai mondani akarnak, annak ellenére, hogy a hétköznapi helyzetekben jól elboldogultunk.

Davidson ez ellen az álláspont ellen egy – véleményem szerint igen erős – hermeneutikai érvet hoz fel. Eszerint ha lehetséges részleges megértés, akkor a teljes megértésnek is lehetségesnek kell lennie. Ennek oka, hogy a megértés lehetőségfeltétele, hogy a megértés tárgyáról feltegyük, hogy koherens egészet alkot, melyet tehát teljes egészében megérthetünk. Ha ezzel a feltételezéssel nem élhetünk – például azért, mert a rendszer nem a mi fogalmaink szerint koherens –, voltaképpen nem beszélhetünk megértésről sem. Az az álláspont tehát, hogy az idegen konceptuális séma részben megérthető, de teljes mérté-kig nem, nem plauzibilis.

Ez a hermeneutikai elv a legtöbb modern hermeneutikai elméletben jelen van. Megjelenik a davidsoni Jótékonyság Elvében (Principle of Charity), mely egy olyan módszertani imperatívusz, mely „általánosságban arra int, hogy

130 Kapelner Zsolt

részesítsük előnyben azon interpretációs elméleteket, melyek minimalizálják a nézetkülönbségeket [disagreement]”,¹⁰ mégpedig oly módon, hogy az értel-mezés, megértés alanyait racionális ágensként kezeljük, azaz nem tulajdonítunk nekik nyilvánvalóan hamis, ellentmondásos hiteket. De az elgondolás tetten érhető Hans-Georg Gadamer hermeneutikájában is. Az Igazság és módszer egy helyén például úgy fogalmaz, hogy a „tökéletesség előlegezése” (Vorgriff der Vollkommenheit), azaz annak feltételezése, hogy amit megértünk, értelmes egészet alkot, minden megértés formális előfeltétele.¹¹

Ezektől függetlenül egy további érvet is megfogalmazhatunk az állítás mel-lett. Ez az érv a következőképpen fest: (1) bármely S személyre, ha részlegesen értem S-t, vannak olyan hitek, vélekedések, melyekről racionális feltennem, hogy helyesen tulajdonítom őket S-nek. (2) Ha S hiteiről nem tehetem fel, hogy – az én szemszögemből – koherensek, egy hittulajdonításomról sem tehetem fel racionálisan, hogy helyes. (3) Ha tehát néhány hittulajdonításról feltehetem racionálisan, hogy helyes, akkor S-ről feltehetem, hogy koherens hitei vannak – ez (2)-ből következik. Tehát – (1)-ből és (3)-ból –, ha részlege-sen értem S-t, akkor S-ről feltehetem, hogy koherens hitei vannak.

Az érv második premisszája további alátámasztásra szorul: hitek egy adott halmaza elsősorban akkor inkoherens, ha elemeit nem kötik össze kellően erős következtetési kapcsolatok (inferential connections).¹² Ha például valakinek csak két hite volna, mondjuk „kék az ég” és „a második világháború 1939-ben tört ki”, úgy az ő hitei inkoherensek lennének, mivel nem kötik össze őket kel-lően erős következtetési kapcsolatok.

Ahhoz azonban, hogy valakinek valamely bizonyítékok alapján racionálisan tulajdoníthassak egy hitet, szükséges, hogy az adott hit efféle kapcsolatban álljon más hitekkel. Vegyük a következő esetet: látom, hogy valaki, mielőtt elhagyná a lakását, esernyőt vesz magához, ez alapján pedig arra következ-tetek, hogy úgy véli, esik az eső. Ám ez a következtetés csak akkor helyes, ha egyúttal további hiteket és vágyakat is tulajdonítok neki: például felteszem, hogy nem szeretne elázni, és hogy úgy véli, az esernyő megvédi az elázástól stb. Inkoherens hithalmazok esetében efféle következtetések nem lehetsége-sek, tehát csakugyan helytálló a második premissza, mely szerint, ha valakinek

10 Donald Davidson, “Introduction,” in Inquiries into Truth and Interpretation (Clarendon Press, 1984), xvii. A fordítás tőlem – K. Zs.

11 Hans-Georg Gadamer, Gesammelte Werke, Bd. 1. Hermeneutik: Wahrheit und Methode. - 1. Grundzüge einer philosophischen Hermeneutik. (Tübingen: Mohr Siebeck, 1999), 299.

12 vö.: Laurence BonJour, The Structure of Scientific Knowledge (Cambridge, Massachusetts:

Harvard University Press, 1985), 93–101.

131 Lefordíthatatlan nyelvek, megérthetetlen kultúrák

a hiteiről nem tehetem fel, hogy koherensek, egy hittulajdonításomról sem tehetem fel racionálisan, hogy helyes.

Mindezek alapján úgy vélem, beláthatjuk, hogy Davidson második, her-meneutikai érve jóval sikeresebb, mint az első. Ám a kulturális relativistának még mindig marad módja a védekezésre. Elismerheti, hogy az érv konklúzív és tagadhatja, hogy az, ami részleges megértésnek tűnt, valódi megértés volt.

Állíthatja, hogy annak ellenére, hogy a hétköznapokban jól elboldogultunk az adott nyelv segítségével, valójában nem értettük az idegen kultúra tagjait – ez a megértés illuzórikus.