Ez az intézményrendszer jelentős színvonalkülönbségeket mutat, de alapvetően ugyanazokat a standardokat, normákat, értékeket és kritériumokat érvényesíti mindenhol. Nem valami külső kényszerről van itt szó. Állami szinten arról, hogy a nyugati tudomány és a technika közötti szoros kapcsolat következtében, nincs is igény a saját, nem-nyugati kultúra bázisára támaszkodó tudomány létrehozására; a cél a nyugati tudományos kultúrába történő integrálódás.
Individuális szinten pedig arról, hogy a helyi, de a nyugati kurrikulumot követő,
19 Paul J. DiMaggio and Walter W. Powell, „The Iron Cage Revisited: Institutional Isomorphism and Collective Rationality in Organizational Fields,” American Sociological Review, 48 (1983), 151.
114 Laki János
vagy eleve nyugati egyetemeken kiképzett helyi elit intellektuális alternatívák hiányában, egyáltalán nem érzi lehetségesnek (karrier-szempontok alapján pedig nem találja kívánatosnak) valami, a helyi kulturális hagyományokból kinövő, alternatív tudományosság kialakításába időt és energiát fektetni.
A standardok, kritériumok, alapvető fogalmi struktúrák, metafizikai és episztemológiai előföltevések egységét folyamatosan fenntartják az intézmé-nyek. A centrumban keletkező gondolatok, kiválasztódó problémák, elfoga-dott módszerek és mintának tekintett megoldások változatlanul dominálják a perifériákon folyó kutatásokat, korlátozzák a lokális diverzitás kialakulását.
Az intellektuális egység fenntartásának megvannak a szokásos kulturális eszközei.
Ennek legfontosabb eleme a tudásátadás közös rendszere: a szótlan kom-petenciákat, a gondolkodás fogalmi bázisát, a plauzibilis következménykap-csolatok felismerésére való képességet, a nyilvánvaló, lehetséges és lehetetlen alapvető jelenségcsoportjainak felismerését kialakító iskolarendszer. Ez elemi szinten is uniformizált, de minél közelebb kerülnek a benne részt vevők a tu-dományra való kiképzéshez, annál egységesebb. Az egységes kognitív stílus megteremtését szolgálja a tananyag azonossága, magasabb szinteken (sőt, már a középfokú oktatástól kezdődően) a nemzeti oktatási struktúrából való kiemelés, a mobilitás-programok, melyek a legtehetségesebb fiatalokat köz-vetlenül a centrum oktatási intézményeibe, az USA-ba és Nyugat-Európába katapultálja.
Az ennek nyomán kialakuló folyamat a sokat emlegetett brain-drain jelenség árnyékban maradó másik fele. Az „agyelszívás” a nyugati centrumokba vonz-za a perifériák legtehetségesebb, legmotiváltabb fiataljait, de az ott egyetemet végzett, doktori címet szerzett fiatalok túlnyomó része visszaáramlik a kibo-csátó országokba, s ott egyetemi, kutatói vagy tudományirányítói pozíciókba kerül. Természetesen, ezek a fiatalok viszik magukkal, s otthon meghonosítják a nyugati kognitív stílus legfontosabb elemeit. Ők azok, akik – jól ismervén a nemzetközi szervezetek által meghirdetett pályázatok elbírálóinak elvárásait, megfelelő információkkal, nyelvtudással és kapcsolatokkal rendelkezve – ké-pesek projektekre pénzt nyerni, illetve külföldön futó projektekbe az általuk vezetett intézményt bekapcsolni. Ez a folyamat nyilvánvalóan nem a nyugatitól alapvetően különböző, helyi minták és standardok szerint művelt tudományt erősíti. Ahhoz, hogy fogalmat alkothassunk arról, milyen mértékben igazítja ez a folyamat a perifériák tudományát a centrumhoz, elég felidézni azt az adatot, hogy csak Kínából évente mintegy egy-, másfél millió diák tanul valamilyen
115 Kulturális relativizmus és tudomány
nyugati egyetemen. S akkor még nem is beszéltünk a Délkelet-Ázsiában, az arab világban és másutt szaporodó nyugati (főleg amerikai) egyetemekről, melyek nemzetközi tanári karai természetesen a nyugati tudományos gondolkodás normáit képviselik.
A tudomány antirelativista intézményeinek másik típusát testesíti meg a kö-zös kommunikációs tér, melyet a nagy tudományos folyóiratok, könyvkiadók és a konferenciaüzem feszít ki. Noha a folyóiratok 17. századi létrejöttétől bő háromszáz esztendő telt el, a jelentős tudományos folyóiratok és könyvkiadók mindmáig szinte kivétel nélkül nyugatiak. A világ bármely táján élő kuta-tók csak azáltal szerezhetik meg a tudomány professzionális műveléséhhez szükséges állásokat, ha ezekben a folyóiratokban publikálnak, továbbá, ha a nemzetközi boardok által szervezett konferenciákon adnak elő. A publi-kációs listák, idézettségi statisztikák és impakt faktor-mutatók jól kiépített ellenőrzőrendszere pályája egész időszaka alatt kontroll alatt tartja minden tudománnyal foglalkozó ember gondolkodását. A csak kicsit is jelentős (akár harmad-, negyedvonalbeli) tudományos folyóiratok szerkesztőségei és anonim referensei a világ bármely részén ugyanazokat a nyugati tudományos krité-riumokat kérik számon a náluk publikálni kívánó szerzőkön, s így jóformán kizárják a standardtól eltérő normákat érvényesítő, magukat alternatív értelem-ben „tudományosnak” minősítő munkák megjelenését. Aki részt akar venni a tudományos kommunikációban, annak igazodnia kell a szerkesztőségek által alkalmazott normákhoz. Az adott időszakban bevettnek számító tudományos standardokat figyelmen kívül hagyó kutatóknak semmi esélyük nincs arra, hogy a standard normák szerint igazolt elméletek riválisai legyenek, mivel eredményeik fel sem bukkannak a közös kommunikációs térben.
De nemcsak a formális kommunikáció tereit tartja ellenőrzés alatt a globális tudomány, hanem az informális eszmecsere jelentős részét is: a végső formába öntést, az ötletek teljes kidolgozását segítik a preprint-archívumok, levelező-listák virtuális térben létező fórumai. Az itt zajló diszkusszió alapvetően nem-zetközi, így komolyan fel sem merülhet, hogy a gondolatok kiformálásának folyamatát egy lokális közösség és annak szituációhoz kötött logikája uralja.
Ha van értelme a lokális konszenzus jelentőségéről beszélni, az a (mára elavult-nak számító reichenbachi dichotómia értelmében) a felfedezés kontextusához tartozik. Abban a pillanatban, amint a lokális közösség által elfogadott ered-ményt tudományos tényként, elméletként akkreditáltatni akarják, ki kell lépni a lokális kontextusból, explikálni kell az alkalmazott kritériumokat, s igazodni kell a globális normákhoz.
116 Laki János
Végezetül, a tudomány globális kultúrájának harmadik jellemzőjeként a tu-domány művelésének kollaboratív jellegét említeném. A nagy berendezések (részecskegyorsítók, csillagászati teleszkópok) finanszírozása és működtetése a lokális kutatócsoport léptékén messze túlmutató együttműködést igényel.
Az ilyen műszereket használó kutatóhelyek földrajzilag lokalizáltak, de kul-túrájukat tekintve egyértelműen globálisak. Működtetésük finanszírozása és az elvégzendő kutatások jellege olyan, hogy csak sok ország összefogásával, s egyidejűleg több ezer, a világ különböző részeiről érkezett fizikus, mérnök és technikus együttműködésével valósítható meg. Az előre jól meghatározott, nemzetközi bizottságok szűrőjén átment kutatási terv megvalósítására ku-tatók érkeznek a világ különböző részeiről, s folytatnak közös normák által irányított közös kutatásokat. Ez a közös helyen, személyes együttműködés által megvalósított közös kutatás persze csak szélső esete annak az általános együttműködésnek, mely a tudomány specializált jellegéből következik. A ku-tatások nem függetlenek egymástól, hanem egymásra épülnek: a rákkutatás például onkológusok mellett biokémikusok, farmakológusok, sugárfizikusok és más szakemberek együttműködését igényli. A megoldandó problémák túlságosan komplexek ahhoz, hogy különböző speciális szakértelmekkel ren-delkező teamek közötti kognitív munkamegosztás nélkül bármiféle esélye lenne a sikernek.
Az együttműködés külön típusát képviseli az, melyet a kutatások adatintenzív jellege kényszerít ki. A Hubble űrteleszkópban vagy a részecskegyorsítókban tízmilliószám keletkeznek felvételek, melyeknek kiértékelése nem mindig oldható meg számítógép-programokkal. Az így keletkező adattömeget úgy dolgozzák fel, hogy megosztják a világ más-más részein lévő intézetek között.
Az adatbányászat mára fontos kutatási ággá vált, mely lehetővé teszi olyan or-szágok bekapcsolását is a nagy tudományos projektekbe, melyek egyenként nem finanszírozhatnának pl. űrkutatást vagy nagyenergiás fizikai kutatásokat.
Ez azt eredményezi, hogy különböző lokális kultúrákhoz tartozó intézetek, laboratóriumok ugyanannak az empirikus adatbázisnak a részeit dolgozzák fel, s e feldolgozáshoz ugyanolyan műszerekre hagyatkoznak, ugyanazon kri-tériumokat és interpretációs sémákat használják.
A tudomány speciális kulturális pozíciója abban áll, hogy sikeresen kialakí-tott egy olyan, az egész világra kiterjedő intézményrendszert, mely biztosítja a felsorolt feladatok egységes kezelését, kizárja az alapvetően különböző, lokális tudományos kultúrák kialakulását, a földrajzilag izolált és spontán módon ki-fejlődő tradíciók meggyökerezését. A tudományt olyan mesterséges kultúraként
117 Kulturális relativizmus és tudomány
azonosíthatjuk, mely nem illeszkedik bele a kulturális relativizmus létrejöttének általános feltételrendszerébe.