E kérdésekre markáns válaszokat adott a 70-es években a 20. század eleji kezdeményeket az ún. „erős programmal” megújító, s illetékességét immár a természettudományokra is kiterjesztő, brit tudásszociológia (Barnes, Bloor, Collins, Pinch, Shapin és mások). E válaszok gyökerei alapvetően filozófiaiak, de a bennük megfogalmazott megoldások explicit módon szociológiaiak, amennyiben kapcsolatot mutatnak ki a tudás és annak társadalmi kontextusa között. „A kérdés az – írta Barry Barnes – miért fogadják el e tudást tudásként az adott kontextusban. A válasznak fel kell tárnia minden, az elfogadásra hatást gyakorló, szociológiailag érdekes tényezőt.”1 Mint e megfogalmazásból világo-san látszik, ezek a tudásszociológusok tudatovilágo-san és radikálivilágo-san szakítottak azzal a dogmával, hogy a tudományos tudás a történelem és társadalom fölött lebegő, helyhez és korhoz nem kötődő éteri jelenség. A szakítás előidézésében döntő szerepet játszott Thomas Kuhn, aki a 60-as évek elején tudománytörténeti esettanulmányokkal dokumentálta, hogy a társadalom lényegi szerepet játszik a tudás addig speciálisnak tekintett formája, a tudományos tudás esetében is:
„Ahogy a politikai forradalmaknál, úgy a paradigmák közötti választásnál sincs magasabbrendű standard, mint a releváns közösség jóváhagyása”2 – írta.
1 Barry Barnes, T. S. Kuhn and Social Science (New York: Columbia University Press, 1982), x. (kiem. L.J.)
2 Thomas Kuhn, The Structure of Scientific Revolutions (Chicago: The University of Chicago
106 Laki János
A „releváns közösség jóváhagyása” nyilvánvalóan azért lép elő végső episz-temikus autoritássá, mert – a fent vázolt okokból – a tudományos tudás igazo-lásához nem állnak rendelkezésre objektív ismeretelméleti indokok [reason].
El kell fogadni, hogy a tudományos megismerés ágense nem valami elvont megismerőképesség, hanem a társadalmi viszonyai és kulturális környezete által is formált ember, ezért a tudomány éppolyan módon vizsgálandó társa-dalmi jelenség, mint a kultúra bármely más formája. A tudásszociológusnak e területen is azokat a társadalmi okokat [cause] kell felmutatnia, melyek a meglévő episztemikus indokokkal együttműködve bizonyos vélekedéseket hihetővé tesznek. A tudás definíciójában az igazoltság helyét átveszi a kollek-tív elfogadottság vagy hihetőség: „[…] a szociológus számára tudás az, amit az emberek tudásnak tekintenek.”3
Önmagában véve az, hogy a tudást az elfogadás társadalmi okaira vezetjük vissza, még nem eredményezne szükségképp erős relativizmust, de a tudás-szociológia nem állt meg ezen a ponton. Barnes 1969-ben megjelentetett egy tanulmányt a Man című antropológiai folyóiratban, melyben azt írta, kezd-jük „[…] oly komplexnek látni a tudományt, hogy megértésének modelljeként a primitív hitrendszerek antropológiai interpretációja fog szolgálni.”4 Ezzel az interpretációs modellel Barnes a tudásszociológia természettudományokra való kiterjesztésének kezdetén összekapcsolta a tudományt a kulturális ant-ropológia akkor már zajló racionalitás-vitájával, vagyis azzal a problémával, hogy a racionalitásnak nincsenek univerzális, a partikuláris kultúráktól és tár-sadalmaktól független kritériumai. Ezáltal a tudomány kettős szorításba került.
Egyfelől ott voltak a Kuhn által szállított tudománytörténeti adatok, melyek azt demonstrálták, hogy a különböző korokban a tudományosság normái és kri-tériumai különbözők, azaz, hogy mit tekintünk tudománynak, az történetileg változik. Másfelől, a barnesi antropológiai analógia ezt a történeti perspektívát hirtelen jelen idejűvé transzformálta: felmerült az a gondolat, hogy az azonos korban létező tudományos paradigmák ugyanúgy különböznek egymástól, mint az idegen kultúrák.
A Barnes által bevezetett antropológiai párhuzam jól illeszkedett a Bloor tudásszociológiájának hátterét képező wittgensteiniánus elmefelfogáshoz, mely a kulturális-társadalmi konvenciók, az organikus módon kialakuló és
Press, 1970), 94. (kiem. L.J.)
3 David Bloor, Knowledge and Social Imagery, (London, Henley and Boston: Routledge and Keagen Paul, 1976), 3.
4 Barry Barnes, „Paradigms – Scientific and Social,” Man 4 (1969), 94. (kiem. L.J.)
107 Kulturális relativizmus és tudomány
meg gyökerező cselekvésmódok kognitív szerepét állította előtérbe. A magyará-zatok, igazolások és értelmezések valahol véget érnek – ismerte fel Wittgenstein,5 s a végpont a teoretikus szférán kívül: a cselekvés, társas érintkezés, szokások világában van. Az adott közösségben elvi megfontolások és explicit indok nélkül kikristályosodó, és a mentális életet egy bizonyos módon alakító élet-formában, kultúrában, cselekvés- és értelmezésmódban. A wittgensteiniánus felfogás szerint, az egymással közvetlen együttműködésben és kommunikatív kapcsolatban álló emberek együttélése során megszilárdulnak bizonyos ruti-nok, szokások, ismétlődő reakciók és elvárások, s ezek összességéből létrejön egy speciális életforma, s annak részeként a nyelv használata, a jelentések és értelmezések, a gondolkodás speciális módja. „Amit el kell fogadnunk, ami adott – ezek, így mondhatnánk, életformák.”6
Az életformát kitevő konvenciók, hagyományok és gyakorlatok szocializáció-val, az adott kultúra kompetensnek tekintett tagjainak utánzásával adódnak át:
így járunk el ilyen helyzetekben, ezt tesszük, s közben azt mondjuk. A szociali-zációval kialakított hitek nem szükségképp tudatosak, s nem vezethetők vissza önevidens belátásokra. Ebben az értelemben hiteink nincsenek racionálisan megalapozva.7 Az értelmezések az együttes cselekvésbe szövődnek bele, a je-lentések közös kommunikációs szituációkban képződnek, a konszenzusok ki-alakítása, szocializáció általi továbbadása és az azoknak megfelelő nyelvi és nem nyelvi viselkedés kontrollálása személyes kapcsolatokban megjelenő társadalmi képződmények. A nyelvtanulás és -használat ugyanúgy mintakövetésre épül, mint az, hogy a szabályokat konkrét helyzetekben alkalmazni tudjuk, és a nyelv használata ugyanúgy igényli a megnyilvánulások mások általi korrigálását vagy megerősítését, mint az emlékezet vagy az értelmezés. Minden abba az irányba mutat, hogy a társadalomba ágyazott mentális élet közvetlen interakciókon és személyes visszajelzéseken alapuló, azaz lokális közösséget feltételez.
Az erős program e mozzanatát hajtotta szélsőségekig a 80-as évektől a labo-ratóriumi teamek tudástermelő tevékenységére fókuszáló mikroszociológia, melynek képviselői úgy látták, a brit tudásszociológusok csak általánosságban beszélnek. Nem képesek részletekbe menően feltárni a komplex társadal-mi kontextus és a konkrét elméletek közötti oksági összefüggéseket, s ezért
„[…] nem könnyű szabadulni attól az érzéstől, hogy a makroszociológiai
5 vö. Ludwig Wittgenstein, Filozófiai vizsgálódások, ford. Neumer Katalin (Budapest: Atlantisz, 1992), I. 1-11§.
6 Wittgenstein, Filozófiai vizsgálódások, II. xi. 325.
7 vö. Ludwig Wittgenstein, A bizonyosságról, ford. Neumer Katalin (Budapest: Helikon, 1989), 166.
108 Laki János
meg közelítések inkább fokozták semmint csökkentették a tudomány titokza-tosságát.”8 Ezek a kutatók a tudományos tudást előállító kutatócsoportok mint jól meghatározott társadalmi egységek és az általuk létrehozott tudás közötti finom összefüggésrendszer feltárását tekintették céljuknak. A kész, írásos for-mában prezentált elméletek helyett, a konszenzushoz vezető kutatási gyakorlat s az ennek részét képező diszkusszió elemzésében látták a társadalom és a tudás közötti kapcsolat megvilágításának lehetőségét. „[…] mikroszintű megköze-lítést kell alkalmazni – írta az irányzat egyik legfontosabb képviselője – […]
a tudósok tényleges gyakorlatához lényegesen közelebb menve”9 kell vizsgálni a tudás és a társadalom közötti kapcsolatot.
Persze, az erős program elveivel való konfliktus kissé eltúlzott, hisz láttuk, Barnes és Bloor ugyancsak a lokális kontextusok szociológiai folyamatainak feltárásában keresi a megoldást. A két iskola közelségét világosan mutatja, hogy a lokális tudományos közösségek és az antropológusok által tanulmá-nyozott kultúrák kognitív tekintetben fennálló analógiája, s az ennek meg-felelő módszertan mindkettőben előtérben áll. A mikroszociológiai irányzat egyik legnagyobb hatású könyvét író szerzőpáros meglepőnek találta, hogy miközben hatalmas erőfeszítések történnek „[…] az úgynevezett primitív társadalmak hagyatékának összegyűjtésére”, sokkal kevesebb figyelmet szen-telünk „a tudóstörzseknek és tudományteremtő tevékenységüknek.”10 Ahhoz, hogy a társadalmi közeg és a tudomány közötti kapcsolatokat feltárjuk – szól a mikroszociológiai program – résztvevő megfigyelőként jelen kell lenni a la-boratóriumban, s a kutatók által fontosnak nem tartott, a későbbi tanulmá-nyokban vagy kutatási beszámolókban meg nem jelenő részletekre is figyelve kell leírni, hogyan formálják tényekké az empirikus adatokat.
A „résztvevő megfigyelés” módszerének felbukkanása jelzi, hogy a kész el-méletek mint szövegek logikai rekonstrukciójával foglalatoskodó tudomány-filozófus helyett teljesen új szereplő lépett színre. A tudásszociológus a 70-es évek végétől gyakran jelent meg „etnográfusként”, aki módszertani előnyt nyer szándékoltan naiv és laikus kívülállásából, s abból a tényből, hogy számára nem magától értetődő, hanem éppenséggel minden mozzanatában értelme zésre
8 Bruno Latour and Steve Woolgar, Laboratory Life. The Social Construction of Scientific Facts (London, Beverly Hills: Sage Publications Inc., 1979), 17.
9 Karin D. Knorr-Cetina, „The Ethnographic Study of Scientific Work: Towards a Constructivist Interpretation of Science,” in Karin D. Knorr-Cetina, and Michael Mulkay: Science Observed.
Perspectives on the Social Study of Science (London, Beverly Hills, New Delhi: Sage Publications Ltd., 1983), 116. (kiem. L.J.)
10 Latour and Woolgar, Laboratory Life, 17. (kiem. L.J.)
109 Kulturális relativizmus és tudomány
szo ruló diszkusszió és gyakorlat zajlik a laboratóriumban. Az antropológus nem osztozik a tudósok önértelmezésében, s eltekint a tudomány hivatalos ideológiájától. Színrelépésével a társadalmi összefüggésrendszer és gondolko-dásmód közötti kapcsolat teoretikus magyarázatának helyét átveszik a standard antropológiai módszerek bevetésével készült leírások: interjú, résztvevő meg-figyelés, diskurzus-elemzés, a tudás előállítására alkalmazott, de az alkalmazók számára sem tudatos technikák azonosítása, a nem az elméletek hivatalos rep-rezentálására szánt feljegyzések, laboratóriumi jegyzőkönyvek elemzése stb.
A mikroszociológiai irányzat részletes antropológiai leírásokat produkált arról, hogy egy-egy kutatócsoport milyen lokális kritériumok, kompromisz-szumok, a kutatási folyamatban kialakult helyi rutinok, autoritások és érdekek által vezettetve alakít ki tudást. Knorr-Cetina úgy írja le a tudományt mint
„szituacionálisan kontingens”, körülményekhez kötődő vagy „indexikus logi-ka”11 által meghatározott tevékenységet. „[A] tudományos kutatás produktu-mait – írta – partikuláris helyen és időpontban, partikuláris ágensek fabrikálják és diszkutálják; e produktumokat ezen ágensek partikuláris érdekei, s inkább lokális semmint univerzális érvényű interpretációi hozzák létre […].”12
A tudomány e hangsúlyozottan partikuláris jellege a kognitív és társadalmi tényezők egymáshoz viszonyított összefüggéséről kialakított wittgensteiniánus elképzelésből származik. Csakúgy, mint Wittgenstein, a mikroszociológusok sem az ismeretalkotás folyamatához képest külső közegben, hanem a ku-tatást végző laboratóriumi közösség interakcióiban találják meg a mentális életet meghatározó társadalmi okokat. „Furán önkorlátozó az az elképzelés, hogy a ’kontextus’, ’társadalom’ vagy ’kultúra’ a tudomány / megismerés pe-remén jelennek meg, s a kérdés legföljebb az, hogyan ’befolyásolják’ e szférák a tudományos racionalitás szerinti eljárást” – írja Knorr-Cetina. „Figyelmen kívül hagyja ugyanis, hogy a ’kontextus’ része a tudománynak. Nem úgy, mint valami tiszta tudományos módszer vagy tiszta gondolkodás külső befolyá-solója, hanem mint a tudás-megalapozó és tudásfejlesztő procedúrák belső szerveződésének és működésének része.”13 A wittgensteini megkülönböztetés értelmében, a kutatás szabályszerű, de nem szabályok által előírt tevékenység:
„episztemikus kultúra”, melyben a megismerést racionálisan megalapozott,
11 Knorr-Cetina, „The Ethnographic”,124 skk. o.
12 Karin D. Knorr-Cetina, The Manufacture of Knowledge. An Essay on the Constructivist and Contextual Nature of Science (Oxford, New York, Toronto, Sydney, Paris, Frankfurt: Pergamon Press, 1981), 33.
13 Karin D. Knorr-Cetina, „Epistemic Cultures: Forms of Reason in Science,” History of Political Economy 23 (1991), 107. (kiem. L.J.)
110 Laki János
előzetes módszertani kánonok helyett, a kutatás folyamatában végrehajtott apró döntések, választások, értékelések, értelmezések, kompromisszumok és megegyezések sorozata határozza meg.
Ennek megfelelően, a tudás mikroszociológiája végképp túllép a megismerést meghatározó külső (társadalmi) és belső (racionális) tényezők korábbi meg-különböztetésén, s magát az észt és tapasztalást tekinti kulturálisan formált-nak. Mivel a tudományos tudás interakciók, diszkusszió és konszenzus, s nem a fiziológiailag meghatározott tapasztalatok összegyűjtése és időtlen logikai szabályok alkalmazása révén alakul ki, nincs értelme a kognitív és társadalmi tényezők elkülönítéséről beszélni. Ezzel végképp semmivé foszlik a tudomá-nyos tudás minden más tudáshoz képest kitüntetett voltáról alkotott elképzelés, s fölöslegessé válik a demarkációs kritérium – amúgy is sikertelen – keresése.
„[…] ha a tudományt a normál szociológiai modellel szeretnénk leírni – ösz-szegezte a felismerést Barnes, Bloor és Henry – ugyanúgy kell kezelnünk, mint a más társadalmi kontextusokban alkalmazott értelmes tevékenységeket. Ebből következik, hogy amit a kozmológia törzsi társadalmakban betöltött szerepéről tudunk, a tudomány megértésének lehetséges forrása lehet.”14
Mint látható, a laboratórium-antropológia nem tisztán módszertani újítás, hanem a tudomány lényegéről alkotott szubsztantív elképzelés megváltozásának manifesztációja is. Azt jelzi, fel kell adni a hagyományos tudományfilozófia azon tételét, hogy léteznek univerzális, minden társadalmi kontextustól füg-getlen módszertani normák, hogy filozófiailag levezetett episztemikus elvek segítségével egyértelmű demarkációs vonal húzható a tudomány és a kultúra más részei közé, vagy hogy a tudománynak egyáltalán lenne valami sajátos esszenciája. Azzal, hogy a tudományos tudás szociológiáját a kulturális antro-pológia és a wittgensteini elmefelfogás mintájára alakítja, a tudásszociológia a tudományos tudást is lokális kulturális jelenségként értelmezi. Ennek meg-felelően, amellett érvelnek, hogy a tudomány nem fogható fel – a korábban domináns Merton-iskola szellemében – egységes intézményként.15 Szerintük a tudásszociológia relativista álláspontot képvisel, melynek alapvető elve az, hogy minden vélekedést „[…] hihetőségének konkrét, helyi okai által kell
14 Barry Barnes, David Bloor és John Henry, A tudományos megismerés szociológiai elemzése, ford. Faragó Péter és Tanács János (Budapest: Osiris, 2002), 155. (kiem. L.J.)
15 Merton egységes társadalmi intézménynek tekintette a tudományt, melynek „intézményi célja […] az igazolt tudás mennyiségének növelése.” (Robert K. Merton, „The Normative Structure of Science,” in Norman W. Storer (ed.), R. K. Merton: The Sociology of Science. Theoretical and Empirical Investigations (Chicago and London: The University of Chicago Press, 1973), 270.
111 Kulturális relativizmus és tudomány
megmagyarázni.”16 Úgy vélem, ez az a mozzanat, mely a tudásszociológiát relativistává teszi.
Összességében azt állapíthatjuk meg, hogy a tudományos megismerés filozófiai rekonstrukciójának a 20. század ötvenes éveitől bontakozó válsága oda veze-tett, hogy a tudományt végül nem csupán külsődlegesen (vagyis az etnográfiai módszerek alkalmazhatóságában), hanem szubsztantíve, a kognitív folyamatok természetét tekintve is a kulturális antropológia tárgyköréhez tartozóként fogták föl. A tudomány ezekben a szociológiai írásokban úgy jelenik meg, mint a kultu-rális relativizmus tágabb fogalmának nem is speciális esete. Úgy gondolom, ez az analógia minden alapot nélkülöz, s elfogadása a tudomány relativista értelmezésé-nek kiindulópontjául szolgál. Ezzel alakul ki az a meggyőződés, hogy az egyidejű tudományos iskolák között sem közvetíthet az ész és tapasztalat, az egyikben értelmesnek számító állítás a másikban értelmetlen, az igazolás normái és az em-pirikus adatok szelekciójának és interpretációjának elvei alapvetően különbözőek.
A következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy ez a megközelítésmód téves;
noha nem absztrakt episztemológiai és módszertani elvek alapján, de a tudomány mégiscsak jól megkülönböztethető más kulturális formáktól.