Az embertisztelet előtt még betértünk egy kávéra a Reformer ká
vézóba, s arra kértük Pistát, hogy mondjon ő is néhány szót az ember tiszteletről, már csak azért is, mert ő volt ennek a vállalkozás
nak egyik atyamestere, s legelső prédikátora, „címzetes tisztele- tese” is. Pista nagyon örül, hogy a „szentakármi” (így nevezték az ellendrukkerek, majd öniróniával kitalálói is) nem vált Hyde parkká vagy pótakármivé, de lelkizéssé és happeninggé sem. Kö
szönhető ez nemcsak a megszólalóknak és a vallomásaikat, in
telmeiket, tanításukat, szózatukat, szellemi végrendeleteiket és prózakölteményeiket befogadóknak, hanem azoknak is, akik ha- gyományokat alapítva, de sohasem erőltetve szertartásokba ül
tették bele a továbbra is legfontosabbat: az emberi szót. Szerves részévé vált az embertiszteletnek a közös ének, Farkasi Péter kar
nagy és Szabódy Gábor református lelkész vezetésével.
Voltak egyedi, azóta is emlékezetes, de utánozhatatlan szertartá
sok is, így legelőször is Csengery Anti „prédikációja” . Ennek előtte is beszélt már a szerelemről és a szabadságról, de ezek „csak”
szép esszék voltak, ám a közösségről szóló valami egészen - végül is mégsem egészen - más volt. „Mondjatok egy metaforát a kö
zösségre” , kérte Anti az egybegyűlteket. Aki tudta, mi fán terem a metafora, mondott, aki nem, megtudta, és ő is mondott. Antinak az erdő tetszett legjobban, és az erdőről kezdett „prédikálni” . Néhány perc múlva azonban váratlanul kérdezni kezdett az erdőről, vagyis hát a közösség mikéntjéről és hogyanjáról, valahogy így:
Milyen sűrű legyen az erdő? Mit csinál az erdő vihar közben? Ki
nek ad menedéket? Mit szól az erdő a tisztáshoz? Hogy érzik ma
gukat az erdőben a fiatal fák? És a magányos fák? Mit szól az
erdő a favágókhoz? És a szerelmesekhez? Az egybegyűltek vála- szolgattak, Anti meg továbbfűzte gondolataikat, és egyre többen fedezték fel, hogy ami az erdőre vonatkozik, az mind áll a közösség
re is. Végül Farkasi Péter segítségével meg is szólalt az erdő, vagyis a közösség, eló'ször uniszónóban, majd sok szólamban is.
Az „erdő-prédikáció” osztatlan sikerén felbuzdulva Bencze Pis
ta is újított. Úgy érezte, hogy nagy sikerű „prédikációja” (a szere- lemró'l) túl szépre sikerült. Anti segítségét kérte, és Anti belement a játékba. Pista majdnem szóról szóra ugyanazt mondta, mint eló'ször, addig, amíg Anti bele nem kérdezett, imigyen: „És?” ,
„Csak nem?”, „Ilyen egyszerű lenne ez?” ,,És te?” , „És akkor most?” . Pista pedig kénytelen volt szempontot váltani, bizonyítani, újrafogalmazni, bevallani, hogy ezt még át kell gondolnia. Az
„És?” meg az „És akkor most?” más alkalmakkor is el-elhangzott, de nem túl gyakran, mert a „címzetes tiszteletesek” maguk tették fel maguknak ezeket a kérdéseket.
Aznap délután igen érdekesen alakult az embertisztelet program
ja. Igaz, „nagyágyúkat” nem hallhattunk, de megrendítő' vallomá
sokat igen. Egy bérelszámolónő, Ádám Mária a „szeretet zsák
utcáiról” beszélt: „Én mindig reformálni akartam, mindig meg
szavaztam, amit a reformerek akartak, mégis azt kell most kije
lentenem, hogy rosszul érzem magam, mert Reformváron, a cso
dálatos Reformváron, ezt komolyan mondom, itt is a saját bő
römben élek. Lehet, hogy Reformvár puha párna, de én még ennél is törékenyebb vagyok. Hiába van itt Énház, embertisztelet, hiá
ba szólítanak úton-útfélen barátomnak, ha nem tudok belül fel
melegedni, ha a vörös-izzások után is ki tudok hűlni, ha sorra zátonyra futnak szeretetkísérleteim, és a párnára esve is összetöröm magam. Lehet, hogy a szenvedés az osztályrészem? Lehet, hogy ezt kell felajánlanom, ezt kell beadnom a közösbe? Csak az a baj, nem vagyok benne biztos, hogy a mártíromság valóban boldog
ság. És vajon csak mártírként lehet-e teljes ember egy harmincon felüli csúnyácska nő? Most úgy érzem, egyetlen kincsem a szen
vedés, csak ezt tudom önökkel megosztani. Tessék!” Egy nyugdí
jas vasutas, Kézai László következett, aki szellemi végrendeletét olvasta fel, ahogy ő nevezte menetrendjét. Ezután egy középkorú férfi állt a kupola alá. „Egyszerű pártmunkásnak” nevezte magát talán egy kicsit sértődött hangsúllyal. „Nem vagyok a szavak embe
re, de ha nincsen senki, aki helyettem kimondja, akkor énnekem kell.” Szünetet tartott, mintha arra várna, hátha valaki átveszi tőle a szót, olyan valaki, aki a szavak embere, gondolatai tolmácsaként.
Aztán egy mélyet sóhajtott, és belevágott: „Engem is a demokrá
cia izgat legjobban. Miért ne? Végül is egy kommunistát is izgat
hat a demokrácia, nem? Van egy olyan érzésem, sőt hitem, hogy ebben a tekintetben mindig kimarad valami lényeges. Kimondom:
a felelősség. E nélkül pedig a demokrácia nem más, mint egy tár
sasjáték, amin csak zsetonokat lehet nyerni, vagy piros pontokat, mint a brigádvetélkedőn. Demokráciát követelünk, de még a sa
ját akaratunkért sem érzünk felelősséget, nemhogy elvtársainkért feleségünkért, gyerekeinkért. Ha a demokrácia a felelősség igaz
ságos felosztása lenne, ahogy én szeretném, ha a felelősséget érző akaratok követelik a nagyobb nyilvánosságot, és nem a pojácák, akkor másképpen alakul a demokrácia, vagyis az érdekképviselet sorsa. Vegyük végre észre, hogy még nekünk is van hatalmunk, nekünk, akik korántsem rendelkezünk még annyi hatalommal, amennyi megilletne. Hatalmunk van gyermekeink, feleségünk, szü
léink, tanítványaink, beosztottjaink, a dadogók, a csúnyák, a szeretetre rászorulók felett, és ez óriási felelősség. Ezt a hatalmat nem kell megdönteni, ezzel élni kell, méghozzá felelősséggel.” Ezu
tán kedves pap ismerősömet fedezhettem fel a kör közepén, Kocsis Antal tájfutó társamat, vagyis Tónit. Szabadkozott, hogy itt sem mondhat mást, mint szokott a „munkahelyén” , majd így folytat
ta: „Bizonyára sokan csodálkoztok, hogy egyre több hívünk buk
kan fel itt köztetek, az embertiszteleten. Ennek egyik oka nyilván az, hogy itt is bőviben a kegyelem, a másik pedig az, hogy zavarom én is ide őket rendszeresen.” Tóni, a pap, az emberről beszélt, nem is akárhogyan. Először azt fejtette ki, hogy a teremtés nincsen még befejezve, dolgozni kell még a világon és magunkon. Isten szente
sít és erőt ad, de az ember határoz és kivitelez. A befejezetlen em
ber Isten sértegetése. Nem lehet hiteles lelki élet teljes élet nélkül, mondotta, s erre hívei közül többen felkapták fejüket. Elmagyaráz
ta, hogyan érti: „Isten nem a kegyhelyeken, nem a pusztában van, hanem a konyhában, az üzemben, a strandon, a televízió előtt, a röpgyűlésen, az akármin, az embertiszteleten.” Ezután ő is a sze- retetről beszélt, hangoztatva, hogy senki sem marad ki a szeretet misztériumából, de óva intett mindenkit attól, hogy „a langyos szeretetben lubickoljon” , mert - és most sokak számára egészen furcsa kérdések következtek - „Vajon igazán szereti-e felebarátját az a mai szamaritánus, aki megelégszik azzal, hogy gumibottal megvert polgártársa sebeit gondozza, de nem küzd minden erejé
vel elnyomott felebarátai felszabadításáért? Vagy szereti-e feleba
rátját igazán az, aki ugyan kölcsönad munkatársának nagyobb összeget is a hónap végéig, de nem mer fellépni azokon a fórumo
kon, ahol az igazságosabb bérezés és más szociális igazságok mel
lett törhetne lándzsát?” Végül Ádám Terézia vallomásához kap
csolódva, ám vitatkozva is vele, a szenvedésről szólt, indulattal,
„mert ezt alaposan összekutyulták a papok, akárcsak az aszkézist” . Hangsúlyozta, hogy a szenvedés igenis rossz, mert tökéletlenség.
„Nem igaz”, kiabálta, „hogy Isten jobban megpróbálja azokat, akiket szeret, mert Isten csak nehéz szívvel engedi a szenvedést, az elkerülhetetlen, de javítható, felszámolható rosszat. Nem cél a szen
vedés, önmagában nem is értékes, de értelme van, energia szabadít
ható ki belőle. Ami pedig az aszkézist illeti, itt még nagyobb a gu
banc. Amennyiben ez leszorítás, elfojtás, kész hülyeség. Ha például az úgynevezett tisztaság csak könnyelmű lemondás a vitális erőkről, az kész katasztrófa, sőt kasztráció, belerondítás Isten művébe, a test-lélek embernek erőszakos szétszabdalása. Nem szabad el
feledni, hogy Isten nem a lelket, hanem az embert akarja megmen
teni.” Ezután Farkasi Péter lépett középre, hogy megénekeltesse az egybegyűlteket, de Tóni, a pap, még egy kis türelmet kért, mi
velhogy áldást szeretne adni. Mindjárt meg is nyugtatta a felszisz- szenőket, nem a sajátját, csak egy kis szőlőt, mindenkinek egy für
töt, hívei ajándékát, elmajszolandó Isten és Ember dicsőségére.
„Az fényes nap immár le nyugodott” , kezdett bele baritonján Far- kasi Péter. Úgy tűnt, már mindenki ismeri ezt a csodálatos szép
ségű, gregorián elemeket is megőrző, filozófiai mélységű népdalt.