Nyertem, Reformvár ösztöndíjat adott. A vonaton nem csuklottam, úgy hittem, senki nem gondol rám a fővárosi tanácsházán. Lehet, hogy távozásom után egyáltalán nem hiányoztam? Én könnyen elszakadtam Konkrétiától, úgy éreztem magam, mintha külföldre indulnék. A Kanári-szigetekre vagy legalábbis Tárnovóba. Elkép
zeltem: megnyomok egy gombot, az ülés hátrahanyatlik, s végre kényelmesen álmodozom. De az ülés karfáján nem volt gomb.
Azért - amennyire lehetett - hátradőltem, s arra gondoltam, hogy már egy vasúti ülésreform is lehetetlen.
Hónapok óta unatkoztam, miután csak rutinfeladataim voltak.
Ettől eltompultam, belül is kiengedtem; tulajdonképpen élveztem, hogy nem akarok semmit. Ez is adna szabadságélményt?
Azért csináltam valamit a fővárosban. Pedig hivatalnokként úgy feleltem a művelődési intézményekért, hogy szigorúan tagja voltam egy jól kiépített mechanizmusnak. Ez az egyértelműen cent
ralizált, központi határozatokat végrehajtó irányítási módszer az ötvenes évek első felében alakult ki. Azóta van, némi módosítással.
Amikor beléptem az apparátusba, hamarosan kiderült, hogy kiló
gok a sorból, mert kollégáimnál jobban kijátszom az irányítási mechanizmust. Két évig dolgoztam egy kerületi művelődési házban, a hierarchikus rendszer legalsó pontján. Már ott s idejében meg
tanultam, hogy a hivatali hűséget, ha a hivatal nem működik meg
felelően, tilos komolyan venni, mert ez a hűség (s a hivatalnok is) nevetségessé válik; ahhoz az eszményhez s programhoz kell hűsé
gesnek lenni, amit a hivatalnak is szolgálnia kellene. Igen ám, de arra nem tanítottak meg, hogyan maradhatok hűséges a célokhoz, ha a nevezetes hivatal rendesen impotens, olyannyira, hogy még engem, az újító renitenst is megtűr. Néha még egyenesen támogat is. Az első egy-két évben nagyon vigyáztam arra, hogy az általam fontosnak tartott eszményeket képviseljem, és ennek érdekében félelem nélkül túlléptem a hatáskörömet, beleszóltam elöljáróim s azok elöljárói munkájába, szükségképpen meg-megkerültem a szolgálati utat, mert csak a hierarchia csúcsán lévők tudtak és mer
tek jól dönteni. Szinte ficánkoltam - élvezve dinamizmusomat - a látszólag merev rendszer tiltó táblái között. De csak addig hagy
tak ugrálni, amíg fontos vagy fontosnak képzelt érdekeket nem sér
tettem meg. Ha például személyi változások készültek, a várhatóan feljebb lépők rögtön leállítottak minden kísérletet: nem kockáz
tattak, amíg az új kinevezést nem kapták meg. Az egyszemélyi vezetés helyett lehetőleg kollektív irányításra törekedtem, úgy, hogy saját döntéseimbe sokakat - intézményi vezetőket vagy helyette
seiket - bevontam; a főnökeimnek készített előterjesztéseket sem mindig egyedül fogalmaztam meg. Az alávetettséget sem vettem komolyan: sem azt, hogy uralkodnak rajtam, sem azt, hogy én uralkodom. Nem hittem magam mindentudónak, nem gondoltam, hogy folyton jól döntök, s szándékaimat - ez ment a legnehezeb
ben - igyekeztem nem ráerőltetni a beosztottakra. S automatikusan nem hajtottam végre minden központi utasítást. A munkaidőt nem mindig tartottam be, volt úgy, hogy hamarább bejöttem, később mentem, de közben órákra eltűntem, például a könyvtárban jegy
zeteltem. Legnagyobb hibám talán az volt, hogy a ranglétrán nem akartam feljebb kerülni, fütyültem a magasabb státusra, így ennek érdekében nem taktikáztam, nem nyaltam, sem rossz alkukat nem kötöttem. Jó móka volt. Tisztes munka. Mégis megbuktam.
Megbuktam, mert a hivatalban hiába slalomoztam, a bürokrati
kus mechanizmus kinevetett a végén: látszólag sok mindent más
képpen csináltam, de a lényeges pontokon nem változtathattam.
Nem ment a dolog. Ezért tanulmányt írtam a fővárosi művelődési házakról, de gyökeresen ettől sem módosulhatott semmi. A tanács
nál hiába győztem meg főnökeimet olykor, ha ők már nem akarták meggyőzni saját feletteseiket. A kapott utasításokat engedelmesen végrehajtották, akár ellenem is. Vezetőim között csak egy-két olyan emberre akadtam, akik eleve nyitottak voltak, az önigazolás
nál többet törődtek a bajok orvoslásával, akik néha közvetlen ér
dekeik ellenére is támogattak szerény kísérleteket. Például a kép
kölcsönzést, a lakásszínházat vagy a könyvtárosok olvasótáborát.
A nagyobb vállalkozások zátonyra futottak: hiába szerettem volna egy-egy művelődési házat vagy filmszínházat kiadni - vagy részben kiadni - a környéken élő állampolgároknak. Nem engedték. Vagy azt sem tudtam elérni, hogy jeles fiatal írók s történészek heti egy- egy alkalommal irodalom- vagy történelemórákat tartsanak az álta
lános iskolákban, holott a fővárosban több mint kétszáz általános iskolai tanár hiányzott az oktatási intézményekből. Nem engedték, hogy a képesítés nélküliek helyett „külsős tanárok” neveljenek.
Egy idő után aztán belesavanyodtam a helyzetbe; dühöngtem, ver
gődtem s feladtam. Ahelyett hogy jobban felismertem volna a vi
szonyok természetét.
Amikor meg valamennyire felmértem az állapotokat, előbb-utóbb nyilvánvalóan beláttam, hogy egyedül csak egyéni kvalitásomat igazolhatom, de a lényeges folyamatokon nem foghatok ki. Minél ügyesebben karikáztam a közigazgatási mechanizmus útvesztői között, a velem szembeni tolerancia annál jobban csökkent. Már nem lelkesedtek értem. Nem osztottak jutalmakat. A hátam mögött tartós vádakkal illettek. Ugyanakkor a hivatal vezetői kisebb- nagyobb reformokat latolgattak, mert a szaporodó konfliktusokat el akarták kerülni. De vártak a Minisztertanácsra. Nekem már nem volt kedvem várni. Lehet, hogy Széchenyi engem is - mint Bezerédi Istvánt - idő előtti pisztolyelsütéssel vádolt volna.
Négy évig dolgoztam a közigazgatásban; sokáig anélkül, hogy legalább gondolkodtam volna szükséges közigazgatási reformokon.
Hallottam róla, hogy kormánybizottságot terveznek felállítani, amely összefogná az újabb közigazgatási korszerűsítés munkálatait.
De arra nem számíthattam, hogy engem is bevonnak ebbe a kor
mánybizottságba.
Átszállás után vonatom befutott Reformvárra, ahol a pályaudvar éppen olyan ósdi volt, mint sokfelé ebben a szép hazában. De a res
tiben ugyanolyan főtt kolbászt mértek, mint akárhol: ez megnyug
tatott. Az emberek éppen úgy bőröndökkel - s már nem batyukkal -jöttek a vonatokhoz, s a felszállásnál ugyanúgy tolakodtak, mint a fővárosban. A lefojtott erőszak nem tűnt kisebbnek. Az állomás előtti buszforduló olyan volt, mint egy félretaposott cipő: a járda- szegélyt megnyomorították a kanyarodó nagy autóbuszok. Én azonban megint mosolyogtam, mert megláttam a piros kerékpá
rokat.