A birtoktöbbesítő jel alakjai

A birtoktöbbesítő jelnek a kései ómagyarban már mindhárom alakváltozata él: az ősi -i forma mindenféle fonetikai helyzetben előfordul, gyakoriságát leg-feljebb a tő hossza befolyásolja (a hosszabb töveken szinte egyeduralkodó), va-lamint a magánhangzós töveken is ez használatos; az -ai/-ei elsősorban egy szó-tagos – de egyre gyakrabban testesebb – teljes tő : csonka tő szembenállást mu-tató töveken jelenik meg; a legújabb keletű -jai pedig analógiás alakulat, azokon a mássalhangzós szóvégeken jelentkezik, amelyeknek egy birtokra utaló E/3.

alakjában már a -ja használatos; a -jei – csakúgy, mint az egy birtokra utaló E/3.

-je – ebben a korban még kivételesnek mondható (vö. KOROMPAY 1992b: 327–

9). A TNyt. konstatálja azt a tényt, hogy a fenti nyelvi kötöttségek nem általános érvényűek, azonban jellegénél fogva ennél tovább nem mehet: az esetleges nyelvjárási vagy egyéb megoszlást nem taglalja. Az -i és a többi alakváltozat tehát archaizmus-neologizmus viszonyban vannak egymással, az előbbi lassan háttérbe szorul, az utóbbiak lassan terjeszkednek. A folyamat a tő szótagszámá-tól függő kötöttségeket mutat: az egy szótagos töveken tért hódítanak a testesebb változatok, majd lassanként a testesebb tövekről is kiszorítják az ősi alakot.

A korpuszban is az -i alakváltozat a leggyakoribb. Magánhangzós töveken kizárólagos, 85 mű⁴⁸ 296 adatában fordul elő: „az K°ral° t°zttarto°, es }oldo}}°

ellene nem alhatnanak” (RMNy. I. 207. A3 r.), „ennec vtannais minden nyaualyainkba es minden ß%k}eginkbe legy }eget}egel minek%nc” (RMNy. I. 91.

O3 r.), „Meg er#}}itti a@ te kapuidnac @aarit” (RMNy. I. 74. n v.), „a' te eßtend#id meg nem ß%nnec” (RMNy. I. 162. c4 v.) stb. A mássalhangzós tövek birtoktöbbesítő jeles alakjainak elkülönítését megnehezíti, hogy homonimiában van az E/3. birtokos személyjellel (l. 3.1.). Ez esetben is csak azokkal a példák-kal foglalkoztam, amelyek bizonyos kritériumok (pl. az igével egyeztetett birto-kos szerkezetben szereplés stb.) alapján minden kétséget kizáróan többesjelet tartalmaznak. A biztosan birtoktöbbesítős alakok 98 műben⁴⁹, 903 adatban talál-hatók meg: „Fel geriedett az en haragom te reád, es atte két barátidra” (RMNy. I.

213. Cc2 v.), „A@ mi tarha@inc rakuac legénec” (RMNy. I. 74. m8 v.), „Ki i#ue kedig Ioacim, az Iudabeli király, a' Babiloniai királyhoz, # és az # annya, az # ßolgai, hadnagyi és komornyiki” (RMNy. I. 208. yy4 r.), „Az # ai±dokiual mind az egéß házat meg tellye}iti” (RMNy. I. 92. A5 v.–A6 r.), „tériek meg az en gono}z vtaimbol [!] es az en gondolatimbol, melliek nem igazak” (RMNy. I.

308a D3 r.), stb. A példák nagy száma arra utal, hogy az -i változat még ebben a korszakban is általánosnak mondható. Ritkán (13 adatban) még egy szótagos töveken is előfordul: „A mi tarhazainc [!] rakuac legyenec, minden fele iauaiual b%e}ec: A mi iohainc tenyeß#c legyenec, hogy }oc ezer forogyon, a' mi mayor hazinkban” (RMNy. I. 362. (1) r.), „Az én napim emultac mint az árnyéc”

(RMNy. I. 162. c3 r.), „E@t a tar}ij hogij hallak ire}}en ees we@teghalgata}}al menenek el onnet” (RMNy. I. 17. 12 r.), „Ęs azok # nipi lißnek” (RMNy. I. 49.

Xx4 r.) stb. A kevés példa nem teszi lehetővé a nyelven kívüli tényezőktől való függés tüzetesebb vizsgálatát. Az elenyésző adatszám arra enged következtetni, hogy a korai középmagyarra az egy szótagos töveken az uralkodó alakváltozatok a testesebb formák.

Az -ai/-ei 99 műben⁵⁰, 850 adatban fordul elő: „A@ mi #kreinc a@ ter#h alah ßoktatta}}anac” (RMNy. I. 74. m8 v.), „Ny}d fel @emeydeth” (RMNy. I. 8. 10 r.),

„Az I}ten k#nyueit es ß#rze}it el rontotta” (RMNy. I. 205. Qq6 r.), „az te iuhaidat

48 RMNy. I. 8., 13., 16., 17., 49., 74., 78., 80., 86., 88a, 90., 91., 92., 95., 96., 98., 100., 102., 108., 109., 151., 154., 155., 156., 158., 160., 162., 164., 169., 171., 173., 181., 186., 192., 194., 205., 207., 208., 213., 218., 219., 222., 229., 233., 243., 246., 259., 260., 264., 269., 280., 284., 288., 289., 290., 294., 295., 296., 297., 299., 304/1., 304/2., 307., 308a, 308b, 311., 320., 322., 324., 326., 328., 334., 339., 340., 342., 345., 346., 348., 349., 353., 358., 359., 360., 362., 367.

49 Az öt kisebb minta, amelyben ez a forma nem szerepel (RMNy. I. 98., 169., 295., 326. és a 348.) ezerszavas vagy annál valamivel nagyobb, tehát ezekben valószínűleg a mintavétel hibájából nem szerepel a szóban forgó alak.

50Négy kisebb mintából (RMNy. I. 63., 339., 345., 348.) terjedelmi okok, illetőleg a mintavétel hibájából maradhatott ki ez az alak.

poßtorid altal az te aklodba be hoztad” (RMNy. I. 160. c4 r.), „meg nem álhatnóc az te mérges nylaidat” (RMNy. I. 320. C7 v.) stb. Ezek elsősorban egy szótagos tövek, vagy ilyen utótagú összetett szavak. Ritkán szerepel több szóta-gos tövön is: „A@ te fele}eged oll'an leßen mint a@ term# ßol# t%, a@ te ha@adnac oldalaiba” (RMNy. I. 74. S2 r.), „Diczeretet eneklettenec öneki […] A ßent Angyaloc, CHRISTVS Vrunc az ö tanituanyaiual egyetembe” (RMNy. I. 353.

A3 v.), „I#uetec el en Atyamnac valaztottai” (RMNy. I. 192. M10 v.), „nem enged }emmi f#ldnec, mind e' ßéles világon, Akar az # iř egét nézzed, […] Akar az # gabonáit, veteményit, gy%m#lczeit” (RMNy. I. 360. 2 r.), „skeerth rea bew}eeges adomanyual es fy@ete}eekuel nem c@ak a@ @ent Paal Apa}tal leueleynek, de meegh tewb @enth yra}nak magyar nyelwre valo fordoyta}arays”

(RMNy. I. 13. A6 r.) stb., összesen 22 példában. Ez a néhány példa azt mutatja, hogy lassan megindult az -ai/-ei használata testesebb töveken is.

A -jai forma 24 műben⁵¹, 48 adatban fordul elő: „Az haborgo tenger habiaiban […] minden reatoc fuo ßél es veßedelem ellen meg tartott” (RMNy. I.

171. A2 v.), „ä mig az prophetac es apo}toloc ßola}oknac modgyayt fel nem vez%c. t#kelletes egye}}egben nem maradhatunc az aniaßentegyhazban” (RMNy.

I. 269. A2 v.), „meg elégedett vala az # ęleti napiaiual” (RMNy. I. 213. Cc4 r.),

„ewtet a@ Diana i}ten a@@onnak papiaij a@ me@ewbe meg talaltak wolna”

(RMNy. I. 17. 2 r.), „A b%nec te}tnec ellene alliunc ne legiunc ezec rabiai”

(RMNy. I. 194. Pp3 r.), „ez Nap keleti B#ltsec meęg az Pogányoc k#z#tt-is az ISTEN k#r#ztyéni gy#lek#zetinec tagyai voltanac” (RMNy. I. 334. Q6 v.),

„gonoßúl czelek#déc az Wrnac ß#mei el#t, […] mint czelek#ttenec vala az # attyai” (RMNy. I. 208. Yy3 r.) stb. Ezek a példák – az atya rokonságnév kivéte-lével – egy szótagos, plozívára vagy likvidára végződő szavakon szerepelnek. A -jei egyetlen bizonytalan olvasatú példája az öcs rokonságnéven szerepel: „Vitez

#cciei oda gi%ltek vala” (RMNy. I. 311. A4 v.).

A birtoktöbbesítő jel tehát a korai középmagyar nyomtatott írásbeliség kor-puszában sem mutat nyelven kívüli tényezőktől függő variálódást, az -ai/-ei változat a tő szótagszámától függően jelenik meg rövidebb vagy testesebb alak-ban, a -jai pedig ugyancsak egy szótagos, plozívára vagy likvidára végződő tö-veken használatos.

51 RMNy. I. 8., 16., 17., 49., 90., 92., 95., 155., 164., 171., 194., 205., 207., 208., 213., 233., 264.,