A nyelvváltozatok

A szociolingvisztikai irodalom a nyelvváltozat fogalmát is meglehetősen tá-gan definiálja. A magyar nyelvre lefordított alapművek közül TRUDGILL (1997) szerint „olyan semleges kifejezés, amely a nyelv bármely fajtájára – dialektus-ra, kiejtésváltozatdialektus-ra, szociolektusdialektus-ra, stílusváltozatra vagy regiszterre – vo-natkozhat, amelyet a nyelvész meghatározott célból külön entitásként kíván tár-gyalni” (TRUDGILL 1997: 63). A dialektus szócikkében a következő olvasható:

„olyan nyelvváltozat, amely grammatikai, fonológiai és lexikai szempontból különbözik más nyelvváltozatoktól, és amely meghatározott földrajzi területhez és/vagy társadalmi csoporthoz […] kötődik” (i. m.: 18). Ez a definíció a külön-bözőséget emeli ki. (Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szócikkek egymásra utalnak, ezért a fogalom meghatározása kissé homályos marad.) WARDHAUGH

(1995) idézi HUDSONt, aki „hasonló eloszlású nyelvi egységek halmazaként”

definiálja a nyelvváltozatot, illetőleg FERGUSONt, aki a következőt írja: a nyelv-változat „az emberi beszédsémák bármely együttese, amely kellőképpen homo-gén ahhoz, hogy a szinkronikus leírás elérhető technikáival elemezni lehessen, és amelynek kellően átfogó szemantikával elégséges elem, elrendezés vagy el-rendezési eljárás van a repertoárjában ahhoz, hogy minden formális kommuni-kációs kontextusban funkcionálni tudjon” (WARDHAUGH 1995: 25). Ezek a de-finíciók a hasonlóságot és a homogenitást emelik ki, ám túl tágak ahhoz, hogy egy-egy nyelv belső változatait megfelelően meghatározzák (akár a nyelv definí-ciói is lehetnének).

A hazai szakirodalom is bőségesen foglalkozott a nyelv rétegződésével, tago-lódásával. A magyar nyelvészek IV. nemzetközi kongresszusát ennek a kérdés-körnek szentelték, önálló kötetben is megjelentetve az elhangzott előadásokat (KISS–SZŰTS 1988). A nyelvtörténeti vizsgálatokban elsősorban a nyelvjárástör-ténet (pl. BENKŐ 1957; PAPP 1963) és az irodalmi nyelv története (pl. BENKŐ

1960;SZATHMÁRI 1963) kapcsán merültek föl a nyelvváltozatokkal kapcsolatos kérdések. Az évtizedek során kialakult viszonylagos konszenzus alapján három fő nyelvváltozattípusról adnak számot a témával foglalkozó írások: területi és társadalmi nyelvváltozatokról, valamint a köznyelvről (sztenderdről, irodalmi nyelvről stb.; vö. KISS 1995: 75–7.; KISS 2001: 25–9). Az egyes szerzők ettől

természetesen többé-kevésbé eltérő, önálló osztályozási rendszereket is alkottak, ám lényegében ugyanezeket a fő dimenziókat emelték ki . Meg kell említenem azt is, hogy több szerző – legalább valamelyik fő kategórián belüli alcsoportként – elkülöníti az írott nyelvet. BENKŐ LORÁND nyelvtörténeti kézikönyvében (BENKŐ 1988) négy fő típust tárgyal: a területi nyelvválatozatokat, a társadalmi nyelvváltozatokat, a sztenderdet és az írásbeliséget. Ezzel elsőként teszi önálló nyelvváltozattá ez utóbbit: „az írott nyelvet tehát minden írással rendelkező nyelv bizonyos, speciális értelemben vett belső változatának, használati formá-jának tekinthetjük” (BENKŐ 1988: 236). A magyar nyelvjárástan alapművei is foglalkoztak a nyelvváltozatok definiálásával, a Magyar dialektológia c. tan-könyvben a következő, némi kiegészítéssel jelen vizsgálatban is elfogadható meghatározás olvasható: nyelvváltozaton értjük „egy adott nyelvnek olyan vál-tozathalmazát, amelyet beszélői azonos szabályok szerint használnak, s amely rendszerszerű különbségeket hordoz az illető nyelv valamennyi többi hasonló alakulatával szemben” (KISS 2001: 26). E megfogalmazás szerint a nyelvválto-zatot azonosítja a belső összetartó erőként működő egységesség, és a más cso-portok nyelvéhez viszonyított különbözőség. Röviden ki kell térnem arra a kér-désre, hogy milyen mértékű eltérés engedhető meg egy-egy lektuson belül.

Több, nyelvváltozatokról szóló fejtegetés megegyezik abban, hogy a fogal-mat az egyes beszélők különböző nyelvhasználatából (az idiolektusokból) el-vont absztrakciónak tartja, amelynek létrehozásakor bizonyos lényeges, meg-egyező sajátosságokat figyelembe vesznek, míg más, lényegtelen, eltérő jelensé-gektől eltekintenek (vö. CRYSTAL 2003: 39.; JOSEPH 1987: 3.; az idiolektusokra nézve: KISS 1995: 59.; KISS 2001: 25). Az egyik, az absztrakció mozzanatát előtérbe helyező cikk (SÁNDOR–KAMPIS 2000) arra a konklúzióra jut, hogy „a nyelvészet nyelv(változat)-fogalma viszonylagos, nem-esszencialista megrozás. A nyelvváltozatoknak (beleértve a nyelvet is) nincsenek »objektív« hatá-rai. Egy nyelv- vagy stílusváltozat nagyon ritkán határozható meg azzal, hogy egy-egy nyelvi forma jellemző-e rá vagy sem; inkább azzal jellemezhető, hogy egy adott nyelvi forma milyen valószínűséggel bukkan föl benne. Ez rendkívül rugalmassá teszi a nyelvváltozatokat, és biztosítja a változás lehetőségét”

(SÁNDOR–KAMPIS 2000: 137).

Ezt a képlékenységet jelezheti, ha egy beszélőközösség más közösségek nyelvi megoldásait is használja. Visszatérve az 1.2.2.1.-ben félbehagyott, a nyel-vi változókkal kapcsolatos gondolatmenethez: egy nyelvváltozat egy-egy beszé-lőjének ingadozása még nem feltétlenül jelent változót. Az ingadozás kétféle okból állhat elő: az adott változat rendszerén belüli folyamatok, rendszerbizony-talanságok, egyensúlytalanságok stb. eredményeként (belső változatosság, l.

TRUDGILL 1997: 12–3), valamint más nyelvváltozatokból való kölcsönzés ered-ményeként. Ez utóbbira vezette be LANSTYÁK ISTVÁN a közvelegesség fogalmát (LANSTYÁK 1998: 13–6), amelynek megnevezésére ZELLIGER ERZSÉBET a köz-tes nyelvváltozat kifejezést javasolta (ZELLIGER 1999: 501). Ez a köztes

nyelv-használat legfeljebb akkor termel nyelvi változót, ha a kölcsönzés mintává válik, és az adott változat használói tömegesen élnek vele, azaz meghonosítják. Akkor tekinthető egy nyelvi megoldás meghonosodottnak, ha más változatokkal szem-ben rendszerszerű eltérést mutató elemként definiálható, hisz ez esetszem-ben lesz valóban része az adott lektusnak (l. fentebb, a nyelvváltozat meghatározását KISS 2001 által). A belső változók és a közvelegességgel bekerülő változatok (idővel esetleg ezek is változók) az adott lektus egységét bontják meg. Bizonyos mértékű heterogenitás tehát minden nyelvváltozaton belül megengedhető. A változatosság szerves része annak a természetes folyamatnak, amelyet a nyelv történeti változásának nevezünk. A változók a változás kiindulópontjai, a nyelv dinamizmusát képviselő elemek. A fentieket figyelembe véve a nyelvi változás-nak két fajtáját kell megkülönböztetnünk: a belső változatosságból fakadót és a nyelvváltozatok közti kontaktus és keveredés (dialektusérintkezés v. dialect-contact és dialektuskeveredés v. dialect-mixture, l. TRUDGILL 1997: 18–9) hatására létrejövőt. Ez utóbbi eredményeképpen akár új nyelvváltozatok is ki-alakulhatnak.

A nyelvi változó meghatározása előtt még ki kell térnem egy fontos problé-mára a nyelvváltozatokkal kapcsolatban. Dolgozatom egyik központi kérdése az, hogy a könyvnyomtatás nyelve tartható-e önálló lektusnak. A nyomtatott írásbe-liség nyelve több szempontból speciális nyelvhasználati formaként tanulmányo-zandó. A kezdetekkor leginkább a közvelegesség vagy köztes nyelvváltozat fogalma illik rá, hiszen különféle nyelvjárásokat beszélő szerzők nyelvi megol-dásai kerülnek egy közegbe, esetenként a szedők, nyomdászok beavatkozásai miatt valóban kevert nyelvet eredményezve. Ám ez esetben – legalábbis a kez-detekkor – nem egy létező nyelvváltozatba kerülnek be más nyelvváltozat jelen-ségei, hanem a különböző formák újszerű kompozitumot, egy új kódot alkotva látják el a nyelvváltozat kommunikációs funkcióját, a nyomtatott szöveg megal-kotása kódváltást jelent. Azaz a fent említett változási folyamatok közül a könyvnyomtatás kezdeti szakaszának nyelvére a különböző változatokból szár-mazó variációk találkozása (a közvelegesség), és az abból fakadó változások jellemzőek. A dialektuskeveredés eredményeképpen új lektus alakulhat ki a koinésodásnak nevezett folyamathoz hasonló változások során (vö. TRUDGILL

1997: 37–8). Ennek lényege az, hogy a többféle nyelvváltozatból származó lehe-tőségek közül kiválasztódik egy, amely az új változatra jellemző formaként funkcionál tovább. Arra a kérdésre, hogy a magyar nyelvű könyvnyomtatás első fél századában lezajlott-e ez a folyamat, azaz szembeállítható-e a nyomtatott könyvek nyelve más nyelvváltozatokkal rendszerszerű eltérések által, csak a vizsgálat elvégzése után tudok választ adni. Amennyiben kimutatható, hogy a nyomtatott szövegeknek más változatokra nem jellemző, viszonylag egységes nyelvi sajátosságai vannak, akkor új lektusnak tartható, ha azonban a kiválasz-tódás, egyszerűsödés és megszilárdulás (TRUDGILL 1997: 35–6., 21., 49–50) még nem zajlott le, akkor a koinésodás kezdeti szakaszában tartó köztes

nyelv-változatként is definiálható. A következő fejezetben kifejtettek miatt azonban inkább a spontán sztenderdizálódás fogalmát fogom használni. Tehát a könyv-nyomtatás nyelvét – egyelőre hipotetikusan – önálló, az írásbeliségen belül ki-alakuló nyelvváltozatnak fogom föl, amelyről azt feltételezem, hogy – a nyelv-változatok elfogadott definíciójának megfelelően – a beszélői (ez esetben írói) azonos – de legalább egymáshoz közeledő, konvergáló – szabályok szerint hasz-nálják, és rendszerszerű eltéréseket mutat más változatokkal szemben.

Miután tisztáztam a nyelvi változókkal, azon belül a szociolingvisztikai vál-tozókkal kapcsolatos alapkérdéseket (1.2.2.1.), valamint meghatároztam, hogy mit értek nyelvváltozaton, továbbá köztes nyelvváltozaton (l. e fejezetben, fen-tebb), definiálhatom a szociolingvisztikai változó fogalmát. Jelen vizsgálatban – a szociolingvisztikai hagyományokra alapozva – tehát a következő értelemben használom: legalább két hangalakbeli megvalósulási lehetőség ugyanazon nyelvi funkció – ez esetben ugyanazon inflexiós morféma (l. 1.2.1.) – kifejezésére egy-azon nyelvváltozaton vagy köztes nyelvváltozaton (l. fentebb) – ez esetben a könyvnyomtatás nyelvén – belül, ahol az alakváltozatok megjelenése nyelven kívüli tényezők függvénye. A szociolingvisztikai változók tehát ún. függő válto-zók. Az általam megfogalmazott definícióban az új mozzanat az, hogy a köztes nyelvváltozatok variációit is valódi változónak tartom. Az indokaim a követke-zők: a könyvnyomtatás eleinte közveleges nyelvébe kerülve bármely nyelvválto-zat variánsai mintát, választási lehetőséget jelentenek, amelyek elfogadása vagy elutasítása a később megjelenő művek nyelvében a kiválasztódás folyamatát jelentheti, továbbá a kommunikációs közeg azonossága voltaképpen létrehoz egy új beszélőközösséget, a könyvnyomtatással foglalkozó literátusokét, akik társa-dalmilag is viszonylag jól meghatározhatók más közösségekkel szemben, ezért az új, közös nyelvhasználati színtéren tanúsított nyelvi magatartásuk is feltehe-tően ennek megfelelően azoktól eltérő lesz.

Ha a nyomtatott könyvek előállítói, a nyomdászok, szedők stb. tudatosan be-avatkoznak a nyomtatványok nyelvébe, akkor a sztenderdizáció (TRUDGILL

1997: 77) korai, kezdetleges fázisa is feltételezhető. A sztenderd fogalmára és a sztenderdizációra 1.2.2.3.-ban térek ki.