Tekintély és tapasztalat
Andreas Vesalius Fabricájának egy megjegyzése kapcsán*
A tudományok fejlődéstörténetét elemző filozófusok régóta vitatják azt a közkeletű el-képzelést, hogy a tudománytörténet nagy fordulatait a kivételes zseni-óriások jelentős felfedezéseinek köszönhetjük. Ezzel szemben – miközben egyáltalán nem tagadják a nagy felfedezések tényét, és nem kicsinylik jelentőségüket sem – javasolják, hogy ve-gyük észre: az ok és okozati összefüggés itt valójában fordított viszonyban áll egymással.
Polányi Mihály egyik korai, 1946-ban kelt nagy hatású esszéjében a lengyel Kopernikusz mellett a flamand Andreas Vesaliusnak, az anatómiai szemlélet és gyakorlat 16. századi megújítójának példájával figyelmeztet erre:
A kritikus, kifelé forduló, racionalista, szekuláris világszemlélet már sok más területen elterjedt, mielőtt újraélesztette volna a természet tudományos vizsgálatát. A tudomány a reneszánsz késői gyermeke volt, hiszen Kopernikusz és Vesalius felfedezéseinek idejére a reneszánsz már túl van legfényesebb korszakán, és rávetül az ellenreformáció árnyéka.
Kopernikusz és Vesalius a bevett szemlélet tekintélyétől való elszakadásuknak köszönhe-tően fedeztek fel új tényeket – nem pedig azért szakítottak a tekintéllyel, mert új tényeket fedeztek fel. Kopernikuszt már akkor megérintette az új szellem, amikor 1500 táján kánon-jogot tanult az itáliai egyetemeken. Itáliából, ahol az úgynevezett püthagoreus doktrínákról szabadon vitatkoztak, a heliocentrikus világkép meggyőződéses és tántoríthatatlan híveként tért haza. Amikor Vesalius először vizsgálta az emberi szívet, és nem találta a septumon átvezető, Galénosz által feltételezett csatornát, úgy gondolta, hogy bizonyára szemmel nem látható; néhány évvel később azonban, amikor a tekintélybe vetett hite megrendült, merészen kijelentette, hogy a csatorna nem létezik (Polányi 1997: 28).1
Az orvostudomány kultúrtörténetének kutatói feltárták, hogy az újkori modern tudomá-nyokban, kiváltképpen a medicina és az anatómia terén a 16–17. században lezajlott rob-banásszerű fejlődést nem lehet, és nem is érdemes pusztán belső, kumulatív fejlődési folyamatként értelmezni. Ezt a gyors kibontakozást nagyon sokféle összetevő, kulturális, technológiai (könyvnyomtatás), hadászati, politikai, tudás- és intézményszociológiai té-nyező kedvező együttállása tette lehetővé (Nemes 2008).
A reneszánsz korszak orvostudományának átalakulása így azokhoz az egyetemekhez, ké-sőbb társaságokhoz, kiadókhoz, majd még kéké-sőbb akadémiákhoz köthető, amelyek magában a természettudomány új modelljének kialakulásában is fontos szerepet töltöttek be (Varga 2010: 215).
Az orvosi gyakorlat fejlődéséhez a humanista és skolasztikus hagyományokon túl nagy mértékben hozzájárult az az évszázados tapasztalati tudás is, amelyet az olyan,
alacso-* Itt mondok köszönetet C. Vladár Zsuzsának, aki az elemzésre kerülő részletet Vesalius
ere-deti latin szövegéből magyarra fordította.
1 Galénosz görög származású római orvos (129−216) nevét mindenütt a magyar helyesírás szerint írom.
nyabb társadalmi ranggal bíró mesterségek művelői halmoztak fel, mint például az akadé-miai végzettség nélküli borbélyok, tábori sebészek vagy a népi orvoslás mesterei. Vesali-us már nagyhírű tudós orvos volt, amikor udvari orvosnak hívták V. Károly császár, majd II. Fülöp király szolgálatába. Feladatai közé tartozott egyebek között a lovagi tornán szer-zett sebek ellátása, de különösen fontossá vált szerepe az újfajta lőfegyverek által okozott tömeges sérülések műtéti kezelésében. Ezek során Vesalius magasan képzett tudós tanár létére sem restellt meríteni az ilyen akadémián kívüli, praktikus hagyományokból.
Az újkori tudomány legfőbb törekvése: tapasztalati úton láthatóvá tenni azt, ami láthatatlan. Ezt az eszményt követve Vesalius az anatómiai kutatási gyakorlatában is merőben új, empirikus módszereket alkalmazott, amikor a diagnosztikát és a sebészetet egy korábban elképzelhetetlenül tökéletes morfológiai alapra építette. Elsősorban neki és tanítványainak köszönhető, hogy az európai medicinában meghonosodott az emberi test újfajta szerkezeti-funkcionális szemlélete. Ő maga mindezt nem újdonságnak, ha-nem az eredeti görög anatómiai tudás felelevenítésének tekintette.2 Mégis, életművének méltatásakor főként azt a bátorságot szokás hangsúlyozni, amivel akár Galénosz, akár Arisztotelész tekintélyével szembeszállva megcáfolta és kijavította nagy elődjei tévedé-seit. Arról kevesebb szó esik, hogy ez a megújulás korántsem egy csapásra következett be. A felfedező ugyan meggyőződéssel vallhatja, hogy az általa feltárt tények teljes bizo-nyossággal bírnak, és vélheti úgy, hogy ezek a szemmel látható, megtapasztalható tények bárki számára szükségképpen meggyőzőek, mégis kiderülhet, hogy a vizuális percepció önmagában nem bír feltétlen meggyőző erővel, nem képes kikényszeríteni a belátást.
Tanulságosan szemlélteti később ezt a problémát Galilei a Párbeszédben:
Sagredo. Egy nap Velence egyik igen tekintélyes orvosának a házában voltam, ahová sok ember járt tudásvágyból vagy kíváncsiságból, hogy láthassanak boncolni egy igazán tudós, amellett ügyes kezű és gondos anatómust. Ezen a napon az idegek eredetét és kiindulá-suk helyét kereste meg; régen vitás kérdés ez a Galenus iskolájához tartozó orvosok és a peripatetikusok között. Amikor az anatómus megmutatta, hogy az idegek a fő ideggócból kiindulva miképpen haladnak az agyból a nyak és a gerincoszlop mentén és ágaznak el az egész testben, és hogy csak cérnavékonyságú fonál érkezik a szívbe, odafordult az egyik ne-mes úrhoz, akiről tudta, hogy peripatetikus, és akinek a kedvéért különleges gonddal tárt fel és mutatott meg mindent, és megkérdezte tőle, hogy most már meg van-e elégedve és meg van-e már győződve arról, hogy az idegek eredete az agyban van és nem a szívben. Amire filozófusunk, némi gondolkodás után, így felelt: „Oly világosan és oly szembeszökően mu-tattál meg mindent, hogy ha nem állana ezzel szemben Arisztotelész szövege, mely világosan azt mondja, hogy az idegek kiindulópontja a szív, kénytelen lennék elismerni, hogy igazad van” (Galilei 1632/1983: 81; kiemelés: B.V.)
Általában itt meg is szoktunk állni, hiszen Galilei szándéka világosnak tűnik: megmutat-ni, hogy a „peripatetikusok” felől nézve Arisztotelész tekintélye még akkor is perdöntő-nek számít, amikor egy szemtanú számára világosnak és egyértelműperdöntő-nek kellene lennie, hogy Galénosz idevágó nézete Arisztotelésszel szemben empirikus igazolást nyert. Fehér Márta (1979/2009), aki a Párbeszédnek erre a részletére már egy korai írásában felhívta a figyelmünket, az igazságosság jegyében hozzáfűzte, hogy ez az eset egy, a 17. század elején már túlhaladott és konzervatívvá vált felfogás ortodox képviselőinek elszánt utó-védharcait reprezentálja, és korántsem jellemző sem magára Arisztotelészre, sem pedig hellenisztikus vagy skolasztikus követőinek táborára.
2 Varga Benedek (2010: 218), a szakirodalmat is idézve, felhívja a figyelmet arra, hogy amikor 1543-ban Vesalius közreadja De humani corporis fabrica című művét, a kötet bevezetőjében világosan kimondja, hogy vezérlő motívuma nem Galénosz elutasítása, hanem a régi, autentikus „prisca anatomia” helyreállítása.
121 Mindazonáltal ebből a dialógusból néhány további érdekes adalékot megtudhatunk Vesalius anatómiájának recepciójáról. Tudniillik, amennyiben Galilei a szereplőit nem helyezte időben vagy fél évszázaddal korábbra, akkor a szóban forgó anatómus nem lehet maga Vesalius. Galilei ugyanis Vesalius halálának évében, 1564-ben született, s a Párbe-széd valós személyei, Sagredo és Salviati, akik Galilei tanítványai voltak,nála is ifjabbak.
Sagredo részletes leírást ad a szóban forgó igen tekintélyes velencei orvosról, aki a saját házában rendez anatómiai demonstrációkat. Olyat, amilyet vélhetően Vesaliustól vagy annak egyik tanítványától tanulhatott. Ez azt mutatja, hogy a Vesalius által meghonosított anatómiai szemlélet és gyakorlati tudás az 1624 körüli időkben már stabilan beépült az orvosi képzésbe. Ugyanakkor az Arisztotelész-rajongó Simplicio sem adja fel:
Simplicio. Szeretném azonban figyelmeztetni az urakat, hogy ez a vita az idegek eredetéről még koránt sincs oly véglegesen eldöntve, mint azt némelyek képzelik (Galilei 1632/1983: 81).
És a mai olvasónak különösnek tűnhet Sagredo válasza, amivel a maga részéről lezárja a vitát:
Sagredo. Kétséget kizáróan nem is lesz soha: mert sohasem lesz hiány olyanokban, akik el-lentmondanak. De hát ez semmit sem von le a peripatetikus válaszának csodálatos voltából, mert a szemmel látható tapasztalattal szemben ő nem Arisztotelész egyéb tapasztalatait vagy érveit állította szembe, hanem csak Arisztotelész tekintélyét, egyszerűen azt, hogy ipse dixit (Galilei 1632/1983: 81).
Úgy tűnik, hogy Sagredónak, aki az új tudományos módszer meggyőződéses híve, szem-besülnie kell azzal a helyzettel, hogy a szemmel látható tapasztalat korántsem jelent kényszerítő bizonyítékot azok számára, akik egy másik idiómarendszerben gondolkod-nak, és például egy empirikus érv számukra korántsem egyértelmű, ennélfogva nem is tartják meggyőzőnek. Vagyis a tapasztalat önmagában, interpretáció nélkül nem (vagy nem feltétlenül) nyilvánvaló.3 Az utóbbi évek igen érdekes tudománytörténeti kutatásai, úgy tűnik, tovább árnyalják az új tanok terjedésének általánosabb problémakörét. A vizs-gálódást kiterjesztik a befogadókra is, mint olyan elemzést igénylő ágensekre, akiknek maguknak is aktivitást kell kifejteniük, hogy elsajátítsák az új szemléletet, hogy beleta-nuljanak az új módszerekbe.
Margócsy Dániel tudományfilozófus-történész (University of Cambridge) munka-társaival folytatott történeti rekonstrukciói során éppen Vesalius példáján keresztül elem-zi, hogy milyen szerepet játszott a valósághű képi ábrázolás megjelenése a vitatkozó felek meggyőzésében, azaz, hogy mit jelentett az új típusú szemléltetés a tudományos tudás terjedésében. E célból munkatársaival összegyűjtötték Vesalius anatómiai atlaszának ösz-szes még fellelhető példányát. Megvizsgálták és elemezték a korabeli olvasók lapszéli bejegyzéseit. Azt figyelték, hogy mennyiben segíthette, illetve hogyan befolyásolhatta a Fabrica 600 lapján található több mint 200 gondosan megalkotott kép a tartalmi befoga-dást (l. Margócsy–Somos–Joffe 2018-as kötetének bevezetését).
3 W. J. Ong interpretációelmélete egy a vizualitásra, „a szemmel láthatóra” is kiterjesztett formában segít megérteni a problémát. „Interpretálni itteni értelmezésemben annyi, mint világosan kifejezni azt, ami egy adott manifesztációban rejlik, nyilvánvalóvá tenni, ami az interpretátor hallgatóságának miliője számára az adott manifesztációban nem nyilvánvaló. Az interpretáció mindenre, ami információt hordoz, alkalmazha-tó: emberi gesztusra, napfogyatkozásra, diagramra például. Verbális megnyilatkozást interpretálni nem más, mint világosan kifejezni, amit a megnyilatkozás magától nem árul el az adott közönségnek. Az, amit a meg-nyilatkozás elárul, nem igényel interpretációt. Az interpretáció az evidens dolgokba beágyazott itt-és-most nem-nyilvánvaló – vagy nem-olyan-nyilvánvaló – dolgokkal foglalkozik. […] Délibábot kerget, aki olyan megnyilatkozás után kutat, amely mindent elárul, és soha nem tart számot interpretációra” (Ong 1998: 143).
Vesalius természettudósként tisztában volt azzal, hogy a szakszerű boncolással fel-tárt testekről készített anatómiai képeken a laikus szemlélő számára egy „láthatatlan”
dimenziót tesz láthatóvá a gondosan megformált képek segítségével.4 A 16. században a képeknek ilyenfajta alkalmazása valódi újdonságot jelentett. Éppen ezért, az illusztrációk helyes értelmezését segítendő, a képeken ábrázolt anatómiai részleteket térképszerűen megjelölte görög betűkkel és római számokkal, azután a következő oldalon kimerítő le-írást adott ezek funkcióiról és kapcsolódásairól a test többi részeihez. A kortárs olvasók lapszéli bejegyzéseit Margócsyék egykori értelmezési kísérletek nyomainak tekintik.
Vizsgálatukból arra következtetnek, hogy – Vesalius minden törekvése ellenére – az olva-sóknak nem ment könnyen a szemléltető ábrák felfogása. A korabeli közönség, köztük a tudósok számára egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy ezeknek a hitelesnek szánt képek-nek a segítségével hogyan lehet és kell tanulmányozni az anatómiát. Sokan úgy vélték, hogy nincs szükség ilyen ábrákra ahhoz, hogy felfogjuk a testrészek kapcsolódását és mű-ködését: a megértés számára és az anatómiai tudás elsajátításához elegendők a szövegek.
Igen hosszú idő kellett ahhoz, hogy a tudósok megtanulják a tudományos céllal készült képeket rendeltetésüknek megfelelően használni. A Vesalius-féle ábrák, számozások és betűk pedig sokak számára nem adtak elegendő támpontot az eligazodáshoz. Éppen ezért, a maguk tájékozódását megkönnyítendő, az olvasók berajzolták maguknak azokat a se-gédvonalakat, amelyek összekötötték az adott anatómiai részt a betűkkel és számokkal.
Vesalius tanainak értelmezése egy másik szempontból is komoly aktivitást követelt a befogadóktól. A Fabrica nem csupán a tudományos stílus, hanem legalább ilyen mér-tékben az anatómiai-fiziológiai taxonómia és nomenklatúra megújuláshoz is hozzájárult.
Alkotó humanistához illően a megújított diszciplínát a megújult latin nyelven akarja megír-ni, stílusmintája Cicero. Ez a nem sikertelen törekvése egyébként gátolta műve gyors elterje-dését, nyelvezete a kor szakemberei számára nehezen volt érthető (Schultheisz 2018: 189).5
A következőkben még egy mozzanatot kiemelnék, amelyet ritkán szoktak Vesalius kap-csán megemlíteni. Ennek oka talán az, hogy a tudománytörténet-írók elsősorban Vesali-usnak a Galénosz tételeit cáfoló új felismeréseire figyeltek, ez a mozzanat viszont nem kapcsolódik a nagy előd nézeteihez. Úgy gondolom azonban, hogy az európai tudomány-képek változásainak történeti szemszögéből tekintve ez az adalék mégis méltó a figyel-münkre. Amikor a Fabrica első kötetében – miközben a csontokat, csigolyákat, bordákat módszeresen felmérte, leírta, és alapvető jellemzőiket és funkcióikat képeken szemléltet-te – Vesalius nem mulasztja el leszögezni, hogy a mellkasi bordák férfiak és nők esetében is páros számban léteznek. E rövid kitérőjében, mint cseppben a tenger, megjelenik egy egész korszaknak a tudomány kognitív autoritásáról vallott nézete is:
De most már ideje, hogy sorjában leírjuk a mellkas csontjait, és ahogy az előbb a csigolyáit részleteztük, most a bordáiról szóljunk. A férfiaknak és a nőknek is mindkét oldalon szám szerint 12 bordájuk van. Ritkábban csak 11-et látunk, ámbár néha 13-at figyelhettünk meg, amiképp fentebb említettük, hogy gyakrabban fordul elő 13 csigolya, mint 11. Minden csigo-lyához ugyanis mindkét oldalon egy-egy borda ízesül (Vesalius 1543: 89–90).
4 A Fabrica képeit Tiziano tanítványa, von Calcar készítette, Vesalius útmutatásai alapján. Majd a rajzokat átmásolták egy falapra, amiből egy fametszetet faragtak, és az került nyomtatásra.
5 Itt helyhiány miatt nem térhetünk ki a mind nyelvészeti, mind fogalomtörténeti szempontból nagyon érdekes részletekre. Schultheisz (2018) az idevágó bőséges irodalom eredményeit így foglalja össze: „Huma-nista stílusideáljának megfelelően irtja a félreértett, vagy helytelenül lejegyzett görög, arab, héber szavakra visszavezethető «barbár» kifejezéseket, olyan új terminusokkal helyettesítve azokat, amelyeket a legjobb la-tin orvosi auctoroktól kölcsönzött, mindenekelőtt Celsus-tól. Nagyon ritkán használ neologizmusokat. Tanít-ványai az ő eljárása szerint folytatták az anatómiai szaknyelv további tisztítását és kiegészítését” (i. m. 190).
123 Ez a leírás tárgyszerű beszámoló az új alapokra helyezett boncolási technika segítségé-vel megszerzett tudományos tapasztalatról. Ezt megfelelő feltételek között bárhol, bárki ellenőrizheti. A számunkra érdekes, mintegy mellékesen odavetett megjegyzés, ez után következik:
Hogy a férfiaknak valamelyik oldalon hiányozna egy bordája, és a nők felülmúlnák egy bor-dával a férfiakat, ahogy a tömeg hiszi, teljesen nevetséges dolog… (Vesalius 1543: 89–90).
Nagyon valószínű, hogy ez a részlet sem korábban, sem későbben nem is kerülhetett vol-na nyomtatásba. A korábbi avol-natómiai tudás kritikai felülvizsgálata nem vol-nagyon érintette a kereszténység teremtéstörténeti kérdéseit, minthogy elsősorban Galénosz vagy Arisztote-lész téves megállapításának korrekciójára irányult. Az általánosan elterjedt véleménnyel szemben az a történeti tény, hogy a humanizmus tudományfogalma – jóllehet rendkívül lassan és korlátozott mértékben találta meg helyét az egyetemeken – ebben az időszakban már kifejezetten jelen van. A humanista szemlélet már ott van a kor orvos tanárainak könyveiben. „Az a folyamat, amely a tradícióktól való elfordulás nélkül vezetett a me-dicina átértékeléséhez, így továbbfejlődéséhez, a 16. század közepétől már túlnyomóan az egyetemeken zajlik” (Varga 2010: 217–221).6 Ez a helyzet kedvezett Vesalius újításai elterjedésének. Ennek köszönhető, hogy Vesalius művének sikerült elkerülnie mind a re-formáció, mind pedig az ellenreformáció körüli lázas világnézeti vitákat. Gondoljuk meg, hogy a Fabrica közreadása csupán két évvel előzi meg a tridenti (trenti) zsinat összehí-vását, ahol lefektették a katolikusok számára a Szentírás szövegéhez, valamint a szóbeli hagyományhoz való egyedül helyes (nem profán) viszonyulás módjának kereteit, és egy-ben kijelölték jóváhagyott határait is. Walter J. Ong más összefüggésegy-ben, a szóbeliség–
írásbeliség-ellentét kontextusában ugyan, de általánosan érvényes elemzést ad ezekről a 16. század közepén zajló s a tudományos gondolkodás módjaira és lehetőségeire vagy kétszáz éven át meghatározó befolyást gyakorló fejleményekről:
A tipográfia nyomában kialakult protestáns-katolikus megosztást két dolog jellemezte, egy-részt a protestánsok szilárd felfogása, mely szerint egyedül a Szentírás (sola scriptura) az isteni kinyilatkoztatás forrása az egyházban, másrészt a katolikusok felfogása, mely a Szent-írás mellett a hagyományt is elismeri ilyen forrásként (Ong 1998: 164).
W. J. Ong ehhez hozzáfűzi, hogy
[a] trenti zsinat (1546. április 8. IV. ülése) az „írott könyvekben” (azaz a Bibliában) és az
„íratlan hagyományokban” (sine scripto traditionibus) található isteni revelációt állítja szembe, mely utóbbit „az apostolok magának Krisztusnak a szájából kapták” (ab ipsius Christi ore ab Apostolis acceptae). Elutasítva az előterjesztett tervezetet, miszerint az isteni kinyilatkoztatást „részben a Szentírás, részben a hagyomány tartalmazza”, Trent egyszerűen úgy határozta meg, hogy a revelációt „a Szentírás és az íratlan hagyományok” tartalmazzák (Ong 1998: 164).
6 Vö. még: Schultheisz 2018: 272. Jól jellemzi ezt az időszakot a következő, Katona Ferenctől idézett adalék: „Velencében az 1537. esztendőben nemegyszer találkozhatott egymással két férfi, akiket szolgálatuk kötött e helyhez. Az egyik [Vesalius] orvoslást tanult a kórházban, a másik [Loyola Ignác]
szerzetes volt, és a kórház ügyeivel foglalkozott. Egyikük az emberi test felépítésének titkait kutatva, a gyakorlati módszer, az empíria alkalmazásával igyekezett reális alapokra helyezni az orvostudományt.
A másik emberismerete, valamint a pszichikus folyamatok megfigyelése alapján olyan módszert próbált kidolgozni, amellyel fanatikus harcosokat nevelhet az egyház számára” (Katona 1962: 27).
Márpedig Vesaliusnak a bordákra vonatkozó boncolási tapasztalatait és kommentárját voltaképpen lehetett volna akár perdöntő állásfoglalásként is értelmezni és használni a korabeli ádáz teológiai vitákban. Hiszen profán vizsgálódásának eredménye végső soron érinthette az emberpár teremtéséről és áttételesen az áteredő bűnről szóló doktrínát. S tudjuk, hogy fél évszázaddal a Fabrica megjelenése után, hasonló eretneknek minősülő nézetekért, könnyen az inkvizíció kezére lehetett kerülni. De Vesalius e téren maga is kerülte az összeütközést. Nem szándékozott az empíriát szembeállítani a teológiai dog-mával, csupán „a tömeg nevetséges hiedelmét” cáfolta tapasztalati bizonyítás útján:
még ha Évát Ádám bordájából alkotta is Isten, ahogy Mózes mondja a Genezis 2. fejeze-tében. Ugyanis, ha talán Ádám csontjait csontvázzá összeillesztve, valamelyik oldalon egy bordája hiányozott volna is, azért nem szükségszerű, hogy minden férfinak is hiányozzon egy (Vesalius 1543: 89−90).
A trenti zsinatot követő hosszú időszakban a Szentírás tanait – beleértve a teremtést, a vízözönt vagy a Bábelnél történteket – olyan dogmáknak tekintették, amelyekkel kap-csolatos ügyekben a teológiának perdöntő autoritása volt a természet-, illetve történettu-dományos attitűddel szemben. Ám míg akár a nyelv, akár, mondjuk, a kőzetek földtani eredetéről vagy éppen a természeti vagy történelmi katasztrófák isteni büntetésként való értelmezhetőségéről nagyon sok vitát folytattak a 17–18. században, az orvostudomány és benne az anatómia által láthatóvá tett tények, úgy tűnik, valahogy kikerültek a legfőbb kognitív autoritás körül folyó küzdelmek során felhasználható témák közül.7
Vesalius anatómiai munkáiban a valóság hiteles bemutatását célzó képek magának a tartalomnak szerves részét alkották, és idővel ilyenként is fogadták őket. Könyvei egyete-mi tananyagként lassan, de szabadon terjedtek. Felfogásának recepciójában jelentős sze-repet játszott Philip Melanchton, aki teljes mértékben elfogadta és terjesztette Vesalius nézeteit. Feljegyezték, hogy a saját Fabrica-példányában fennmaradtak lapszéli bejegy-zései, és a könyvhöz egy Vesaliust dicsérő saját költeményét csatolta.8 Úgy tűnik tehát,
Vesalius anatómiai munkáiban a valóság hiteles bemutatását célzó képek magának a tartalomnak szerves részét alkották, és idővel ilyenként is fogadták őket. Könyvei egyete-mi tananyagként lassan, de szabadon terjedtek. Felfogásának recepciójában jelentős sze-repet játszott Philip Melanchton, aki teljes mértékben elfogadta és terjesztette Vesalius nézeteit. Feljegyezték, hogy a saját Fabrica-példányában fennmaradtak lapszéli bejegy-zései, és a könyvhöz egy Vesaliust dicsérő saját költeményét csatolta.8 Úgy tűnik tehát,