Hegedűs Rita
4. A Magyar Grammatika (1818)
A Magyar Grammatikában a szerző törekvéseként fogalmazódik meg, hogy a magyar nyelvet a latin erős hatása alól kiszabadítsa. Verseghy a „napkeleti nyelvek” között helye-zi el a magyart, a „napnyugotiak” között a latint és a németet (Éder 1999: 150–161), és elítéli azokat, akik a „napnyugoti” nyelvek hatásától képtelenek szabadulni – azaz azokat, akik a magyar grammatikákat a latinra vagy más európai nyelvre építik. Ugyanakkor a kelet felé fordulást szintén bírálja (Fried 1988). Mindez már a Proludiumban is megjele-nik, ahol Verseghy kifejti, hogy a nyelveket, így a magyart is önmagában kell vizsgálni.
Verseghy szerint a magyar nyelv sajátosságát a „nyugati nyelvektől eltérő keleti mivolt-ban” lehet meghatározni. Emiatt a névragozás leírásának korábbi hibáit is a latin nyelv magyarra való alkalmazásában látja. Számára azok az esetek, amelyek a latin dekliná-cióknak feleltethetők meg, nem különböznek azoktól, amelyeket a latin prepozídekliná-cióknak lehet megfeleltetni (Éder 1999: 137–139). (Ugyanakkor mind az Analyticaeben, mind a Magyar Grammatikában megjelenik ez a distinkció.)
A Magyar Grammatika kérdés–válasz formában, két részben jelenik meg. Az eset-rendszerről az első részben (A’ Szónyomozás), az V. szakaszban (A’ névragaſztásrúl) van szó, ami az ún. névragasztásról és az ún. névhatározó-ragasztásról szól (Verseghy 1818:
114–138). Dolgozatomban ezt a fejezetet tekintem át alaposabban.
4.1. A Magyar Grammatika esetei
Verseghy két részre osztja a fejezetet. Leírja, hogy a magyar esetek egy része megfelel a „napnyugoti” nyelvek deklinációjának (ezt nevezi Verseghy névragasztásnak), míg a másik része az európai nyelvekben meglévő prepozíciókat (Verseghy szavaival: névhatá-rozókat) fejezi ki (Verseghy 1818: 114–115).
A két kategória elválasztását a Magyar Grammatikában azzal indokolja, hogy ezzel
„kedvez a Tanító Uraknak”, illetve hogy nem akarja elijeszteni a tanulókat az esetek nagy számával (Verseghy 1818: 130).
A névragasztáshoz Verseghy felosztásában a következő esetek tartoznak: nevező, birtokos, tulajdonító, szenvedő, hívó és fosztó eset. Ezek megfeleltethetők a hat latin esetnek: nominativus, genitivus, dativus, accusativus, vocativus és ablativus. Közülük a nevező (nominativus) és a hívó vagy szólító (vocativus) eset nem rendelkezik végződés-sel, tehát ragaszték nélkül áll, a birtokos (genitivus), a tulajdonító (dativus) és a fosztó eset (ablativus) a toldalékok száma alapján kétágú, a szenvedő (accusativus) pedig ötágú.
(Verseghynél az ágak a toldalékalakok számára utalnak. Ezeket a magánhangzó-harmóniá-ból következő ragalakok alapján határozza meg. A birtokos és a tulajdonító esetnél ezek:
nak, nek, a fosztó esetnél túl, tǘl, a szenvedő esetnél pedig ot, ёt, öt, at, et.)
A névhatározó-ragasztáshoz tartozó eseteket Verseghy három csoportra osztja a tol-dalékalakok száma alapján. Eggyügyǘ az az eset, amelynek egy toldalékalakja van: ilyen a határozó (ig) és az okmutató (ért) eset. A névragasztáshoz hasonlóan itt is vannak kétágú esetek, amelyek a következők: a segítő (al, el), a helyeztető (ban, ben), a beható (ba, be), a kiható (búl, bǘl), a felható (ra, re), a leható (rúl, rǘl) és a melléklő eset (nál, nél). Háro-mágú a közelítő (hoz, hёz, höz) és az állapító eset (onn, enn, önn).
A névragasztás és a névhatározó-ragasztás típusait Verseghy a hangrend regulái (azaz a magánhangzó-harmónia) alapján határozza meg. Összesen négy típust vesz fel: 1.
mássalhangzóra végződő és mélyhangú, melynek példája a tag; 2. mássalhangzóra vég-ződő és nem mélyhangú, melynek példája a felleg; 3. hangzóra végvég-ződő és mélyhangú, melynek példája a fa; 4. hangzóra végződő és nem mélyhangú, melynek példája a csibe.
Latin alapú a végződés alapján történő kategorizálás – ez ebben az esetben úgy nyilvánul meg, hogy egy szó hangzóra (azaz magánhangzóra) vagy mássalhangzóra végződik-e.
Verseghy részletesen leírja, hogy milyen regulák alapján sorolhatók az egyes szavak a négy kategória egyikébe.
Az alábbi, 1. ábra az esetrendszer itt bemutatott felépítését mutatja, az esetek mel-lett szerepeltetve azok Verseghy által megadott végződéseit is. Az ábra az eredeti he-lyesírást követi.
Verseghy a fosztó, a kiható és a leható esetnél megemlíti a ragok „erdélyi” ejtését, azaz a labiálisabb, mai sztenderd szerinti ejtést (tól, tö́l, ból, bö́l, ról, rö́l), ezeket nem tüntettem fel az ábrában. A háromágúak közé tartozó állapító eset ragjainak felsorolá-sakor hozzáteszi, hogy a rag esetenként csupán nn formában jelenik meg. Hasonló a helyzet a szenvedő (accusativus) esetében: „a’ ſzenvedö́ pedig öt ágú, mert azonnkivǘl, hogy a’ t betǘ magányosan is ſzolgál, a’ hangzókot imígy változtattya : ot , ёt, öt, at, et” (Verseghy 1818: 116). Emellett érdemes kiemelni, hogy a segítő eset alakjai, az al, el mai grammatikáinkban -val/-vel alakban szerepelnek. Verseghynél az al, el a szó
„utólsó mássalhangzóját megduplázza […]; utólsó hangzója utánn pedig v közbevetést kíván” (i.m. 124).
193
Verseghy Ferenc az elsők között volt a maga korában, akik felismerték, hogy a magyar nyelv az akkori állapotában nem alkalmas a tudomány művelésére – ahhoz, hogy azzá váljon, meg kellett kezdeni a nyelv művelését, így a magyar nyelvtudományi szaknyelv terminusainak magyarosítását is. Magyar Grammatikája elejére ezért Verseghy magyar–
latin és latin–magyar szójegyzéket csatolt. Ezen terminusok közül nem egyet használunk ma is (Kovács 2001). A Lexicon Terminorum Technicorum, az az Tudományos Mesterszó-könyv (1826) előtudósításában Verseghy az idegen terminusok magyarra fordításáról azt írja, hogy nem szóról szóra kell fordítani, az idegen szó magyar jelentését (tulajdonkép-pen funkcióját) is figyelembe kell venni fordítás előtt (Kovács 2001) – erre példa lehet a declinatio fordítása, ami a magyar nyelvtanok esetében névragasztásként, míg a német és latin nyelvtanok esetében névhajlításként fordítandó.
A Magyar Grammatika szójegyzékében az esetvégződéseket (azaz az esetragokat) tünteti fel Verseghy, két kivétellel: a hívó esetnél és a nevező esetnél azért szerepelhet eset (latinul casus), mert ezeknek a magyarban nincs ragasztéka (latinul suffixum). Az esetvégződések latin nyelvű megnevezéseit az 1. táblázat második oszlopa mutatja be részletesen.
Érdemes megemlíteni, hogy a korabeli nyelvtanok nyelvészeti terminológiája nem egységes, és a ragok megnevezése is többféle megközelítésre enged következtetni (Gyói 2017). A ragaszték elnevezésben a hozzáadás mozzanata jelenik meg.
5. Összehasonlítás
Az esetrendszerek összehasonlítását az alábbi, 1. táblázat mutatja be. A táblázathoz fel-használtam a Magyar Grammatika (1818) eseteit és annak latin–magyar szójegyzékéből az esetragok elnevezéseit latinul, Antal László (1974) strukturalista esetrendszerét, vala-mint a 2017-es Magyar grammatika c. egyetemi tankönyv esetrendszerét (Balogh 2017):
1. táblázat
Esetrendszerek összehasonlítása
Esetragok2
Verseghy 1818.
Az esetek magyar megnevezései
Verseghy 1818.
Az esetek latin
megnevezései Antal 1974 Balogh 2017
nevező Nominativus Nominatívusz nominativus
hívó Vocativus
-nak/-nek3 birtokos Possessivum seu Genitivum
-nak/-nek4 tulajdonító Dativum Datívusz dativus
-tól/-től5 fosztó Ablativum Ablatívusz ablativus
-t6 szenvedő Accusativum Akkuzatívusz accusativus
-ig7 határozó Terminativum Terminatívusz terminativus
-ért8 okmutató Causale Kauzálisz causalis
-val/-vel9 segítő Instrumentale vel
sociale Insztrumentálisz instrumentalis
-ban/-ben10 helyeztető Locativum Inesszívusz inessivus
-ba/-be11 beható Illativum Illatívusz illativus
-ból/-ből12 kiható Elativum Elatívusz elativus
-ra/-re13 felható Sublativum Szublatívusz sublativus
-ról/-ről14 leható Delativum Delatívusz delativus
-nál/-nél15 melléklő Adhaesivum Adesszívusz adessivus
-hoz/-hez,/-höz16 közelítő Advicinativum Allatívusz allativus -n/-on/-en/-ön17 állapító Inhaesivum Szuperesszívusz superessivus
-ul/-ül essivus
-vá/-vé Faktívusz translativus
-ként Formálisz essivus
2 A táblázatban az esetragokat mai alakjukban tüntetem fel, a Verseghy Magyar Grammatikájában (1818) szereplő esetragok lábjegyzetben szerepelnek.
3 nak, nek
4 nak, nek
5 túl, tǘl
6 ot, ёt, öt, at, et
7 ig
8 ért
9 al, el
10 ban, ben
11 ba, be
12 búl, bǘl
13 ra, re
14 rúl, rǘl
15 nál, nél
16 hoz, hёz, höz
17 onn, ёnn, önn
195 Az első, szürke hátterű oszlop az esetvégződéseket tartalmazza. Itt nem a Verseghy ál-tal megadott formákat tüntettem fel, hanem azoknak a 2017-es Magyar grammatikában (Balogh 2017) szerepeltetett alakjait (a Verseghy által megadott formák az 1. ábrán és az 1. táblázathoz tartozó lábjegyzetekben láthatók). A második oszlopban a Verseghy eset-rendszerébe tartozó esetek nevei, a harmadik oszlopban pedig az esetek latin elnevezései találhatók. A negyedik és ötödik oszlop az Antal (1974) által felsorolt, valamint a 2017-es Magyar grammatikában szereplő eseteket tartalmazza. Az üres cellák azt jelzik, hogy az adott toldalék nem számít esetvégződésnek az adott grammatikában.
A Verseghy Magyar Grammatikájában szereplő esetvégződéseknek, illetve esetek-nek megfelelő latin nyelvű terminusokat azért tettem bele a táblázatba, hogy láthatók legyenek a Verseghy-féle és a későbbi nyelvtanok esetrendszerének terminusai közötti kapcsolatok. A Magyar Grammatika ugyanis Verseghy fentebb vázolt céljaival összhang-ban magyar nyelven közli az eseteket, és csupán a szószedetben szerepelnek az esetek latin nyelvű terminusai. Az utóbbiak párhuzamba állíthatók az Analyticae latin nyelvű esetmegnevezéseivel (idézi Antal 1961). Különbségek a végződésekben és a vagylagos elnevezésekben vannak, amiket – talán az egyszerűség kedvéért – az Analyticaeben Ver-seghy egyszavas terminussal szerepeltet: a segítő eset Instrumentale vel sociale helyett Instrumentale, a birtokos Possessivum seu Genitivum helyett pedig Genitivus. Verseghy már az Analyticae esetrendszerének terminusaiban kifejezi, hogy a korábbi, latin esetek-nek megfeleltethető esetek összetartozóbbak, ezek -us végződést kapnak (Nominativus, Vocativus, Genitivus, Dativus, Accusativus, Ablativus), míg a többi, latin prepozíciókkal párhuzamba vonható eset -e vagy -um végződésű (Antal 1961). Ez a Magyar Grammatiká-ban a névragasztás és a névhatározó-ragasztás megkülönböztetésében érhető tetten, a ter-minusok ekkor már egységesen -um és -e végződésűek, -us végződést csak az esetrag nélküli Nominativus és Vocativus kap.
Az 1. táblázattal kapcsolatban érdemes röviden kitérni az esetrendszerbe tartozás kérdéseire is. Korábban idéztük, hogy Verseghy hogyan határozta ezt meg nyelvtanában (a magyar esetek egy része megfelel a „napnyugoti” nyelvek deklinációjának, más része az európai nyelvekben meglévő prepozícióknak). Antal László (1974) a képzők, a ragok és a névutók meghatározásának irányából indul el: leírja, hogy milyen toldalékokat te-kintettek a korábbi grammatikaírók esetvégződésnek. Köztük szerepel az -ul/-ül, amelyet a 2017-es Magyar grammatika (Balogh 2017) az esetragok közé sorol, ugyanakkor több korábbi grammatikusunknál ez nem esetvégződés. Verseghynél az -ul/-ül a Proludiumban még esetragként szerepel, de ezt a toldalékot Verseghy később már nem esetragként tartja számon.
Ezután Antal elválasztja egymástól a képzőket és a ragokat. Utóbbiakat olyan kötött morfémáknak tekinti, amelyek megjelenhetnek jelek és képzők után, nem követheti őket másik toldalék, és nincsenek tiltott szemantikai sávjaik, azaz minden tőhöz kapcsolód-hatnak (Antal 1974).
Antal László 17 esetet tart számon, amelyek közül 15 azonos Verseghy eseteivel, három kivételével pedig az elnevezések is egyeznek. Antal László esetrendszerében nincs vocativus és genitivus, ugyanakkor felveszi a Faktívuszt és a Formáliszt is az esetek közé.
A nem egyező terminusok a következők: Inhaesivum (Antalnál Szuperesszívusz), Advici-nativum (Antalnál Allatívusz), Locativum (Antalnál Inesszívusz) (Antal 1974).
A 2017-es Magyar grammatika a formából indul ki: azt tartja, hogy az esetviszo-nyok és az esetragok között különbséget kell tenni – ez alapján például genitivusi viszony van a magyarban, genitivusi forma viszont nincs (Balogh 2017).
Ugyan van terminológiai különbség a két újabb grammatika, azaz a 2017-es Magyar grammatika és Antal László (1974) esetrendszere között (a translativusnak Antalnál a
Faktívusz felel meg, valamint a kétféle essivus közül Antalnál csak a másodiknak van megfelelője, a Formálisz), ezekre nem térünk ki ebben a dolgozatban. (Verseghy ezek közül egyiket sem szerepelteti az esetrendszerében.)
A genitivus esetét azonban részletesebben tárgyaljuk a következő pontban, mert eb-ben Verseghy változást hoz a korábbi grammatikaírókhoz képest.